Népszabadság, 1970. szeptember (28. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-17 / 218. szám
6 NI* SZABADSÁG 1920. szeptember 11. csütörtök Popfesztivált szervez Bécsben a „világtitkár" A Práterban Ember se közelben, se távolban — a Práter szinte teljesen kihalt ezen a vasárnapon. A stadion zárva, már egy órája sétálok le és fel, hátha .. . Hátha kinyílnak a kapuk, hátha megindul az emberfolyam, s hátha tanúja lehetek ötven schillingemért egy nem mindennapi látványosságnak: a közép-európai popfesztiválnak, ahol aztán — pestiesen szólva — „minden be lesz dobva ". Ám az érdeklődök tömegei csak nem akarnak megjelenni, a Práter kapui sem nyílnak ki, pedig nemes célt tűzött maga elé a „középeurópai popfesztivál’’ főszervezője, Szentgáli Suri Árpád. ..a teljes tiszta bevétel a magyar árvízkárosultak megsegélyezésére lesz fordítva.” Talán a reklámmal történt valami baj, egy porszemecske hullott az „ötvenezer nézőrészvevőre számító” propagandagépezetbe? Vagy a közép-európai popsztárok mondták volna le részvételüket és ezért kihalt a Práter? Uram bocsá’, talán szélhámosság az egész és Szentgáli Suri úrnak esze ágában sincs magyar árvízkárosultakat segélyezni ? Elárulom most már, hogyan kerültem a Práterba. Néhány magyar külkereskedelmi vállalat kitűnő üzleti kapcsolatot tart az osztrák Semperit Művekkel. Az üzleti tárgyalások során — mint hasonló esetekben történni szokott — szívélyes-személyes ismeretségek születnek. Nos, a szívélyes kapcsolatokra építve küldött a minap két levelet Magyarországra a Semperit Művek. Az egyik levélben arra kérték magyar üzletfelüket, tájékoztassa őket a mellékletben jelzett személyről — ismerik-e, mit tudnak róla stb. —, továbbá igaz-e, hogy a magyar hatóságok is támogatják a „popfesztivált a magyar árvízkárosultak javára”. A melléklet nem volt más, mint Szentgáli Suri Árpád bácsi lakos — vagy ahogy magát pecséttel és aláírással jelölte. A Magyarok Szociális és Gazdasági Világszövetsége titkára — által írt levél. Ebből megtudhatjuk, hogy Szentgáli Suri világtitkárnak 400 ezer schilling ugyan „már a rendelkezésére áll”, de kér 100 ezret a Semperittől, mert félmillió kell a közép-európai popfesztivál Práter-stadionbeli megrendezéséhez — szeptember 13-án, 15 és 02 óra között, ötvenezer néző, a 50 schilling belépő, az osztrák rádió is felveszi, európai hírességek a szereplők között, nettó bevétel nemes célra: a magyar árvízkárosultak javára. S hogy még nagyobb nyomatékot adjon a kölcsönnek, közli a Semperittel, hogy nekik is érdekükben áll ilyetén módontámogatni a popfesztivált, mert ..majd különböző árucikkeket vásárolunk az Önök cégétől a magyar árvízkárosultaknak. Különben illetékes magyar helyről kilátásba helyezték, hogy Magyarországról 10 ezer turista érkezik a fesztiválra különvonatokon és autóbuszokon. Ez mind arra utal, hogy Magyarország érdekelt az intenzívebb kereskedelmi kapcsolatokban Ausztriával.” Százezer ismerős portré meg a Semperitnél is százezer, ott sem dobálják a pénzt, különösen nem ilyen kétes értékű rendezvényekre. Ha a magyar árvízkárosultak javára akarnak adni, megtalálják ennek egyszerűbb módját is. A Semperit tehát nem adott a popfesztiválra. De ki adta a 400 ezret? Vagy egyáltalán létezett már ez a 400 ezer schilling? S melyik az az „illetékes magyar hely”, amelyaki kilátásba helyezett szeptember 13-ra, a Práterba, tízezer magyar turistát? Nos, a gyanú akkor erősödött meg bennem, hogy valami nem stimmel a kréta körül, amikor kiderült: egyetlen „magyar illetékes hely” sem tud a dologról, ennélfogva sem szóbeli, sem írásos ígéret nem történt. Annál kevésbé, mert Szentgáli Suri Árpád neve nem ismeretlen idehaza. Lássuk csak az arcképvázlatát... A most harminc-egynéhány éves Szentgáli Suri 1956-ban hagyta el Magyarországot és Angliába került. 1958-ban — „szu- nom-bánom” — hazatérését kérte, engedélyezték. 1960-ban újra átszökött, immár Bécsbe. A traiskircheni lágerba dobták, de onnan feltűnő gyorsasággal kikerül, ám valamilyen okból mintha vonzódna ehhez a lágerhoz: nap nap után bejár — bejárhat! ! —, órákon át tárgyal a friss diszszidensekkel, jegyzetel, sürögforog, tárgyal, szervez, beszervez .. . Aztán járja a pályaudvarokat, a hajóállomást, s ott sem tétlen. Közben megnősül, de a családot igazából nem a felesége , „bizsntériája” tartja el... Kilencszobás lakást vesz az Opera közelében, a Wiedner Hauptstrassen és itt születik meg a „Magyarok Szociális és Gazdasági Világszövetsége” nevű, ki tudja, valójában milyen célokat szolgáló emigránsszervezet. Illetve sejteni mégiscsak lehet, mégpedig a Szentgáli Suri szerkesztésében megjelenő, slott.print eljárással készült hetilapból. A címe: Nagy-Magyarország. Belelapoz az ember, és nyomban megcsapja a mélymagyar sovinizmus, a vad nacionalizmus. Vezércikkeinek hangja — melyeknek jó részét Szentgáli Suri írja — vetekszik a nyilas Új Hungáriával; gyűlölettől csöpög, mélységesen ellenséges a Magyar Népköztársaság iránt. És a lapot gyakorlatilag mégsem árulják, ellenben ingyen és bérmentve megkapja rendszeresen és hetenként minden bécsi magyar üzlet,szálloda, étterem, vállalkozás, sőt, azoknak a turistáknak is a kezébe nyomják, akik a Westbahnhofra érkeznek. (Szentgáli Suri emberei nemcsak lapjukat osztogatják: „olcsó” magyar üzletek címeit is készséggel felajánlják, de adnak ők más címeket is, ha turistánk történetesen naiv.) Vajon miből fedezi Szentgáli Suri a tetemes költségeket szervezetre, hat munkatárssal dolgozó lapra? Erre válaszoljon majd ő maga .. . Rézlábra a kapu alatt Sejtettem ugyanis, hogy hiába várok a Práterban, a „középeurópai popművészetben"’ aligha lesz részem. Nem került utcára a már kinyomott 20 ezer nagyméretű plakát, nem vettek reklámot a lapok, és a bécsi rádió műsorában sem szerepelt a „nagy esemény”. Vagyis: se híre, se hamva a Práter-beli „bulinak”, valami történt. Ha már így elestem egy ilyen „élménytől” , pedig kifejezetten ene jöttem Bécsbe — kárpótoljam magam — és az olvasót — némiképp azzal, hogy megismerkedem nemes lelkű Szentgáli Suri Árpáddal. A Wiedner Hauptstrasse 36-ban már a kapu alatt útbaigazított egy fényesen tartott réztábla, hogy a Magyarok Szociális és Gazdasági Világszövetsége titkárságát a III. emelet 5-ös ajtó mögött találom. Szentgáli Suriék a víkendet szerencsémre otthon töltötték. Bemutatkozás, némi szabadkozás az asszony részéről, hogy ők pesti újságíróval még nem tárgyaltak, és ilyesmi nem is nagyon áll szándékukban, de aztán csak előkerült a hatalmas lakásból Szentgáli Suri Árpád, aki inkább hajlott arra, hogy beszélgessünk. Miközben néhány szobán át a „Buro” felirattal jelzett tekintélyes méretű irodába tartottunk, megfigyelhettem, hogy szokatlanul üres a lakás, alig néhány bútort láttam. Pedig nem is régen még dúsan berendezett lakás lehetett ez, a falakon még látszottak az elszállított bútorok körvonalai. No nézd csak, távozásra készülnek Szentgáli Suriék? Ezért adták el az asszony üzletét is? — Ó, a popfesztivál... Hát kérem, ezt el kellett halasztani, már csak a Stadthalléban tudom megcsinálni. De oda csak húszezren férnek ... Már le is kötöttem! — És mi jön ki belőle tisztán? Benyúl az íróasztalfiókba, kiemel néhány dossziét. Leemeli a „Popfesztivál” jelzésűt, s mialatt turkál benne, látom a másik, nyilván véletlenül kiemelt , irattartó jelzését: „Turulszövetség”. Eszembe jut sok minden a fajvédőkről, de úgy teszek, mint ha észre sem vettem volna ... ! — Hát talán 100 ezer schilling... — De egymillió a bevétel, igaz? A Praterban két és fél millió lett volna, nem? — Uram, nekem máris 150 ezer schillingem van benne. — Igen? Ennyi pénzt önzetlenül? Nemes gesztus. Miből? ! — Kérem, nekem a feleségemdolgozik... Ebben a fesztiválban nekem nincs semmi gesejt. .. Kaptam 250 ezret letétbe az osztrák szakszervezeti központtól, elvállalta a védnökséget a bécsi városi tanács is. Slavik alpolgármester úrral már le is tárgyaltam, a Semperit is beígért 100 ezret, lesz itt pénz, kérem . .. — És az mind a magyar árvízkárosultaknak menne? — Kérem, hát az úgy van, hogy ... És hetedhonnan a pénz? havat összehord arról, mi is lenne a végöszszeggel. Aztán hirtelen ő kérdez: — Honnan tudta meg ezt a fesztivált? Fejből elmondom neki a Semperit Művekhez küldött levele tartalmát, s megmökken. — A magyar illetékesekkel ugyan nem tárgyaltam, de valaki említette, hogy a bécsi vásárra úgyis jönnek. — Igen, és illetékes volt? — Hm ... Ejnye, ez az őszi influenza milyen csúnya köhögési rohamot hoz az emberre ... — Honnan bírja ön anyagiak-kal a szervezet, a „Világszövetség” és a lap fenntartását? — Ha-ha-ha ... — kényszeredett nevetés. — Ezt kérdezte tőlem egyszer az osztrák rendőrség is. Hát különböző magánszervezetek támogatásából. És a feleségem üzletéből... — De hát az már nincs meg, eladták a közelmúltban, nem? A magánszervezetek olyan jól támogatnak, hogy önök képesek évi 103 dollárt beígérni — hirdetik! — a lap olvasóinak, külön-külön, fejenként, ha „levelezőivé” lesznek? S ön dotálni tudja a szervezet titkárságán dolgozókat is? — Na, nem, azokat nem én fizetem ... (észbekap és javít). Azok dolgoznak ... — Apropó, újság... Nem valami hízelgő hangot használ a Magyar Népköztársaságról. — Nem is akarok hízelegni! — mondja dacosan. Ő van „otthon”, én meg vendégként érkeztem. Arról mélyen hallgat, hogy hol dolgoznak a munkatársai valójában, például Doktor József, a traiskircheni tábor vagy Galatik Ferenc, egy bécsi katolikus „ifjúmunkás” otthon lakója ... Amellett, hogy szerkesztik, írják, terjesztik ezt a fasisztoidízű lapot, a „gazdasági világszövetség” cégére alatt ügynököket hajtanak fel más, szintén az említett szövetségben ügyködő alakokkal együtt. Turistáinkkal keresik a kapcsolatokat, és híreket adnak-vesznek a Szabad Európának, más „cégeknek”. De hát miért is árulná el nekem Szentgáli Suri úr a valódi gazdákat, a nagy kiadások finanszírozóit, amikor az osztrák rendőrségnek sem adott tájékoztatást? Jó lenne Szélhámosság! a kártyákba látni, ám ez már meghaladja az újságíró lehetőségeit; talán az osztrák rendőrség mégiscsak meg tud akadályozni egy kibontakozóban levő szélhámosságot, amelybe megpróbálják belekeverni a magyar hatóságokat éppúgy, mint a bécsi városi tanácsot vagy az osztrák szakszervezeti központot. A magyar árvízkárosultak iránti nemzetközi szolidaritás nemes példáival találkoztunk már osztrák részről is. Sem nekünk, sem az osztrákoknak nincs szükségük arra, hogy e szolidaritást egyesek szennyes csatornákba tereljék. Szabó László - trajáteott A Földközi-tengeren Odessza kikötőjében azzal a meggyőződéssel léptem az Arményija 6000 tonnás szovjet tengerjáró fedélzetére, hogy kéthetes hírzárlat hatálya alá kerülök. Lapokhoz nem jut az ember a hajón, a lógható rádióadások szava (román, török, görög, arab) pedig, meghaladja nyelvismereteimet. Ami a napi eseményekkel való lépéstartást illeti, nem is tévedtem. Információhiányban azonban mégsem szenvedtem. A hajón, a vizen és a kikötőkben szemléltető oktatásban, tájékoztatásban részesültem — nem speciális tanfolyamon, hanem puszta szemlélődésem, csámborgásaim alapján — a Földközi-tenger keleti medencéje bonyolult, ellentmondásos és főleg változó viszonyairól. Az Arményija két váltótársával, a’ Latvijával és Askirijával együtt május közepétől október közepéig hetenként, az év többi hónapjaiban kéthetenként szállítja az utasokat. Az útvonal Odessza— Konstanta—Istanbul—Pireusz (Athén kikötője)—Alexandria—Bejrút—Latakia—(Szíria)—Famagusta (Ciprus)—Alexandria—Pireusz— Istanbul—Konstanta—Odessza. Az Arményija a maga 250 férőhelyével tehát menetrend szerinti utasszállító. A legtöbb a szovjet és az arab utas. Szovjet emberek, építők, főiskolai tanárok mennek Egyiptomba, Szíriába, jönnek haza végleg, szabadságra, ügyintézésre, hozatják ki családjukat. A legkülönbözőbb arab országokba utaznak haza a Szovjetunióban tanuló diákok, a magukat továbbképző specialisták és Alexandriából, Patakiéból, Bejrútból indulnak Odesszába, majd onnan az ország belsejébe az új arab csoportok. Az Arményiján megtalálhatók az arab világ legkülönbözőbb rétegei: Mercedes kocsiját is behajózó és bibliai vénségű cselédasszony által istápolt rengeteg gyermek kíséretében a luxuskabinba szálló arab előkelőség; tiszta fehér burnuszba burkolt jemeniek; az El Fatah fehér pettyes piros fejkendőjét viselő Palesztinái harcosa; soik nyelven (oroszul is) beszélő, művelt EAK-kormánytisztviselő; millió csomaggal utazó, a különböző árfolyamokat és árszínvonalakat kihasználó tipikus levantei kereskedő, tiszta feketébe öltözött, úszott Palesztinai menekült asszonyok, szoknyájukat egy pillanatra sem eleresztő gyerekekkel és ki tudná felsorolni, még ki mindenki. S végül a harmadik utaskategória maga a Bábel: törökök, görögök, ciprusiak, bolgárok, csehek, nyugatnémetek, franciák, angolok, belgák, hollandok, amerikaiak, akik csak egykét napra lakói a modern, légkondicionált fülkéjű és közös helyiségű, kiváló ellátást, kényelmet és rendkívül udvarias kiszolgálást nyújtó Arményijának. És mint a példám mutatja, még magyar turista is akad. Szívesen jönnek turisták a szovjet hajóra — egyebek között, mert rendkívül kedvező az utazás tarifája. A turistaosztályokra, a négy- és hatszemélyes kabinokba pedig a nyugati fiatalság özönlik. Olcsó is, kellemes is, s amellett egyenlőség van. A közös helyiségeket a de Luxe utasaival együtt használhatják, a választható menü azonos az egész hajón , s ez előnyösen megkülönbözteti az Arményiját a nyugati társaságok hajóitól, ahol szigorú osztálybesorolás érvényes. A Földközi-tenger és viszonyai című első szemináriumot Istanbul és Athén között kaptam. Egyszerre felbukkant az Arményijától úgy ötven-száz méterre az amerikai flotta szurokfekete tengeralattjárója, hogy jó félórán keresztül udvariasan kövessen bennünket. Számomra ez szenzáció volt, miert eddig csak fényképről ismertem az amerikai haditechnika e vívmányát, de az Arményija legénysége megnyugtatott: ők már megszokták. Minden útjukon legalább egyszer megmutatják magukat az amik. Az Arményija éppen fél tucat amerikai utasa kissé bizarr helyzetbe került: szovjet hajóról figyelhették haditengerészetüknek a honi partoktól kissé távolra került egységét... Amerikaiakkal legközelebb Athénban találkoztam. Éppen díszlátogatást tett flottájuk egy részlege, a cirkálók és egy repülőgépanyahajó ott ringatózott az egyik pireuszi öbölben, a legénység pedig a csillagos lobogóval felzászlózott Athén utcáin csalinkált. A görög üzletemberek jó realitásérzékkel felmérik a Földközitenger medencéjében végbemenő változásokat: a szovjet hajóknál mindig megjelenik a városba járó busz, amelyhez egy orosz nyelven beszélő idegenvezetőt is mellékelnek. Az Alexandriába és Latakiába érkezés látványos élmény. A parton ott áll sorban a férficsapat, mindegyik kezében virágcsokor. Többségben a jó, megbízható orosz arcok, szőke vagy szőkés fejek. A hajó fedélzetének korlátjain pedig ott csüngenek a kipirult, a túláradó boldogságtól kivirult asszonyok, meg a „pápa-pápá"-t üvöltő gyerekek. A szovjet építőkhöz, szakértőkhöz, oktatókhoz, tudósokhoz megérkezik a család. A kikötő az orosz szótól hangos — az arab árusok, hordárok, hivatalos személyiségek is ismerik a legszükségesebb kifejezéseket. Még egypár hasonló pillanatkép a hajóról. Az étteremben az egyik szomszédom egy szuhumi török nemzetiségű szovjet állampolgár. Most telepszik át Törökországba, ősei hazájába. Az orosz feleség és a család két hónap múlva követi. A másik asztalszomszéd egy libanoni fiatalember. Hat év után megvédett vegyészmérnöki diplomával tér haza Leningrádból. Az orosz feleség néhány hónap múlva, mikor már a férj elfoglalta állását, követi. Alexandriában felszállt Samir és családja. A Szovjetunióban védte meg kandidátusi disszertációját, otthon, az EAK-ban, egyetemen adott elő a textilgépipari szakon, s most néhány évig újra a Szovjetunióban fog dolgozni. Felesége orosz s a szőke, kék szemű, valamint a kreol, villogó barna szemű emberek minden szépségét egyesítő bűbájos fiuk, Tarik, úgy vált át az oroszról az arab beszédre, hogy szinte észre sem veszi. Egypár szót a szovjet emberekről is. Latakiában, a szíriai nagy építkezésen dolgozik az Ungvárról elszármazott, néhány szót magyarul is beszélő orosz geológus. Felesége orvosnő, Ő az építkezés mellett levő kórházban praktizált szovjeteknek és szilfaiaknak. A fizikaprofesszor a Lomonoszov Egyetemről ment el néhány hónapra vendég előadónak az EAK-ba. Rangját és megbecsültségét mutatja, hogy egyenesen Athénból repült tudományos szimpozionra Párizsba, s csak aztán tér haza Moszkvába. A nyugati burzsoá sajtó nagy témája — és aggodalma — a „szovjet behatolás a Földközi-tengerre és medencéjébe” — úgymond: katonailag is. Én az Arményija utasszállítón hajóztam, s a szovjet katonai segítséget nem volt módomban érzékelni. De ilyen segítség van, és a tapasztalatok szerint a földközi-tengeri viszonyok javára válik, hogy ezt a térséget az Egyesült Államok többé már nem tekintheti a saját tulajdonának. A „szovjet behatolás” fő iránya az asszuáni gát építése, ipartelepek, gyárak létesítése, tudományos és felsőoktatási intézmények alapítása, szakemberek képzése a helyszínen és a Szovjetunióban, röviden: az arabok segítése, hogy felemelkedjenek a gyarmatosítás örökségéből. S ez bizony kihívás. Békés kihívás. Moszkva, 1970. szeptember. Jjame Stand