Népszabadság, 1970. október (28. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-10 / 238. szám
1910. október 10. szombat Kubai dalok és táncok Vad és szokatlanul szilaj férfi táncosok. Rángatózó és rángó mozdulatok. Lendületesen kidobott végtagok, mintha önállósulnának a törzstől és szabad mozgásképleteket élnének meg. Szétrobbanóindulatok. Ezt látjuk meg elsőnek a Kubai Nemzeti Folklóregyüttes bemutatóján a Fővárosi Operettszínházban, ahol a Raul Torres vezette együttes egynapos vendégjátékát tartotta. A műsor első részében — a Kongó-ciklusban — a XIX. század Kubájának dalai és táncai jelennek meg, a rabszolgatartás és a gyarmati korszak művészivé lényegített csodálatos remekei. Hányszor láttunk már táncban elbeszélt rabságot, politikai élőképet. Rendszerint lebilincselt karú erőteljes alakok jelképezték a rabságot, az elnyomatást. Roberto Espinosa és Margarita Ugario koreográfiáiban nemcsak nem látjuk ezt a táncos közhelyet, hanem éppen az ellenkezőjével találkozhatunk. Széles ívű, fölszabadultnak ható mozdulatokkal mozognak a táncosok, de szertelenségük, szenvedélyfeszítette táncuk hamarosan megérteti a nézőkkel, hogy — ha nem is pótcselekvés a tánc és az ének — iszonytatóan mély szenvedések hatására alakult ilyenre. Fölgyülemlett indulataikat vezetik le bennük az emberek, egészen a félholtságig táncolván. Ennek a szakasznak legmegrendítőbb és legerőteljesebb száma a Mani-tánc: két rabszolga birkózása, élethalál küzdelme. Ennél érzékletesebben, egyszersmind művészibben még nem láttam kifejezni azt, hogy az elnyomók miként uszítanak egymásra két közös érdekű népcsoportot. Ebben a kivételesen élményszerű műsorban szinte tetten érhetjük a színházművészet keletkezésének pillanatait. A Yoruba-ciklus még vallásos, rontásűző táncokat és szertartásokat tár elénk, még érződik a táncokon és a nótákon a munkaritmusok közelisége, de már meg-megszólalnak az alakoskodók, hogy prózában fejezzék ki azt, ami énekkel vagy merő mozgással meg nem oldható. Szerepeket vállalnak föl, és a kubai kikiáltók tömör kis életképeiben olyan tarka latin színházat kapunk, csípősen évődőt, harsogót, kicsattanót, amiből még sokat meríthet az európai színházművészet, és amire biztonsággal építkezhet a fejlődő kubai színház. M. G. P. * A Szovjet írószövetség titkárságának nyilatkozata Moszkva, október 9. (TASZSZ) A külföldi lapok és rádiók tájékoztatása szerint a Nobel-díjbizottság Alekszandr Szolzsenyicinnek ítélte oda irodalmi díját. Ezzel kapcsolatban a Szovjet Írószövetség titkárságán közölték az Izvesztyija tudósítójával. Mint a közvélemény előtt ismeretes, ennek az írónak illegálisan külföldre juttatott és ott közölt műveit a Nyugat reakciós körei régóta szovjetellenes célokra használják fel. A szovjet írók a sajtóban ismét közölték véleményüket Alekszandr Szolzsenyicin alkotómunkájáról és magatartásáról, ami — mint az Oroszországi Föderáció Írószövetsége vezetőségének titkársága megállapította — ellentétben van a szovjet írók önkéntes egyesülésének elveivel és feladataival. A szovjet írók kizárták Alekszandr Szolzsenyicin, szövetségük soraiból. Mint tudjuk, ezt a döntést tevékenyen támogatta az ország egész társadalma. Sajnálkozni kell azon, hogy a Nobel-díj-bizottság bele hagyta sodorni magát egy olyan méltatlan játékba, amelyet korántsem a szellemi értékek és az irodalmi hagyományok fejlesztésének érdekei, hanem spekulációs politikai megfontolások diktáltak. (MTI) ra, hogy rosszul hitték. S többet nem is mondott és nem is faggatták. Egy napot szolgált az üdülőben. Ismerték a nővérét, a családot, így került a bizalmi helyre. Lili néni, a gondnok egyszerűen és kedvesen fogadta. Magához ölelte, megcsókolta és megsimogatta a haját, őszintén örült. Annak örült, hogy sikerült olyan lányt kapni, mint Dádi. Hiszen elég sok szépet hallott róla. Kár, hogy Magdika, a nővére idén nem jön, nagyon megszerették őt is és mindenki sajnálta, mikor letelt a szünidő és elment. Szerény és szorgalmas kislány volt, lelkiismeretes és szolgálatkész. „Mindig mondom — szólott Lili néni —, hogy hiába van minden, ha a szülői háztól nem azt kapja az a gyerek ...” Végül könnyű sóhajjal így fejezte be: — Nem is hiszed, kislányom, milyen megnyugvás nekem, ha olyanvalakik vannak körülöttem, akiknek nem kell folyton a körmükre néznem ..., s egy húszfillérest éppúgy rájuk lehet bízni, mint mit tudom én egy láda aranyat, vagy teszem egy süteményes tálat. Dádi mindjárt az első szobában egy százast talált a padlón. A szekrény előtt volt lehullva és félig, a szekrény alá csúszott. Dádi egy bolondosat gondolt, el isnevette magát. Ejnye de érdekes — gondolta —, mintha direkt úgy hullott volna, hogy félig kikandikálhasson a szekrény alól. Mindjárt Lili nénihez szaladt vele. — Ezt találtam az egyesben — mondta. Lili néni elvette a százast és azt mondta: — Leejthették vagy kiránthatták a zsebkendőjükkel. Nem nézett Dádira, hanem folytatta a munkáját. Dádi csodálkozott, hogy Lili néni nem csodálkozik. Úgy látszik, nem egy csodálkozó természet — mondta magában Dádi, és visszament takarítani. De bármennyire éberen és lelkiismeretesen végezte munkáját, csak az utolsó szobában talált egy húszfillérest, azt is az ágy alatt, mikor alábújt, hogy a por pölyhesit ki tudja onnan takarítani. A húszfillérest az asztal sarkára tette, s folytatta a dolgot.Mikor végzett, jelentkezett Lili néninél a következő munkáért. Lili néni azt mondta, üljön le egy kicsit és pihenje ki magát. — Még nem is dolgoztam — mondta Dudi, kerekre nyitotta szemét. De Lili néni odamutatott a székre és látszott, hogy valami bökdösi az oldalát. A konyhán volt ez, Lili néni a szakáccsal volt elfoglalva, a dagadóba gyömöszölték a tölteléket. Úgy is tetszhetett, Lili néni ezért nem ér rá Dádi azonnali eligazítására. De egyszer csak megkérdezte, miközben a töltelékre fordította minden figyelmét: — A húszfillérest is megtaláltad? — Odatettem az asztal sarkára — mondta Dádi. Lili néni ránézett és elmosolyodott, aztán odament hozzá, a töltelékes kezét kicsit széttartva, s kétfélét megcsókolta. — Holnap kilencre gyere — mondta Lili néni, mikor ebéd után újabb csókkal elbocsátotta. Dádi bólintott, mert száraz volt a torka és hangot nem tudott benne képezni. Hazafelé is csak magában mondogatta: „Bizalmi hely, mindenkit kipróbálnak.” S noha még az ágyban is ezt mondogatta, mert sokáig nem tudott elaludni, most mégse szállt le az üdülőnél. A kompnál szállt le, ahol az epresek. Hozzájuk csatlakozott. — Ő — mondták a lányok —, gyere csak, örülnek, hogy hozunk még valakit. Nem győzik, annyi van. Piroslik tőle a mindenség. (Folytatása a vasárnapi mellékletben.) NÉPSZABADSÁG 7 KÖZOKTATÁSI JEGYZETEK Pedagógusok, osztályzatok, költségek A nevelők nem semlegesek Az V. nevelésügyi kongresszus meghirdetése idején, több mint két évvel ezelőtt azt a célt tűzték maguk elé a rendezők, hogy felmérjék köznevelésünk helyzetét, s a tudatosabb fejlesztést érdekében meghatározzák a jövő útját. Ez a feladat már akkor is csak a kívülállók előtt tűnhetett egyszerűnek, a hozzáértők kezdettől fogva felismerték a munka bonyolultságát, s nem volt kétséges, hogy lényegi vitákra lehet majd számítani. Mert fontos kérdésekben is meglehetősen eltértek a szakemberek véleményei. Ám a nyílt szakmai viták hatására közelebb kerültek egymáshoz az álláspontok, józan elemzések születtek, s végül is nem csupán a polémiáknak, hanem köznevelésünk tényleges állapotának is tükrévé válhatott a nevelésügyi kongresszus. Olyan tükörré, amely mozgásában, fejlődésében adja vissza köznevelésünket. Ez a tükör pedig legélesebben azt mutatta, hogy a pedagógusok milyen odaadóan törekednek korszerűbben, a szocialista célokkal való szoros összefonottságban nevelni és tanítani. Megértették a pártnak a nevelésügyi kongreszszuson is kifejezésre juttatott véleményét: a fiatalok körében nem elégedhetünk meg csupán azzal, hogy ne legyenek a szocialista rend ellen, hanem olyan ifjúságot kell nevelni, amely belső meggyőződésből azonosul a munkás-paraszt hatalommal, küzd érte. Sőt azt is megértette és elfogadta a pedagógusok zöme, hogy maguk sem lehetnek semlegesek; az ifjúság nevelése a szocializmus iránti elkötelezettséget igényel. Ám ezt a felismerésüket csak akkor tudják a gyakorlatban jól gyümölcsöztetni, ha nagyon komolyan vesszük munkájukat. A nevelésügyi kongresszus előkészítése és tanácskozása során majdnem olyan hangulat uralkodott a nevelők körében, mint az iskolareform vitájának idején, mert ismét érezhették, hogy szavuknak súlya van. Ezért, ha egyáltalán lehet ennyire röviden tanulságot levonni egy sokrétű tevékenységet folytató kongreszszus munkájából, akkor ebből feltétlenül arra a következtetésre kell jutni, hogy az ilyen párbeszédre nem csupán különleges akciók alkalmával van szükség. Ki legyen iskolaigazgató ? Az iskolaigazgatók kinevezése az egyik legfontosabb oktatáspolitikai, sőt pedagógiai kérdés. Különös figyelmet érdemel tehát, hogy kiket választanak ki, kiket tartanak megfelelőknek e tisztségre a tanácsok. Nagy pedagógiai gyakorlatot, széles politikai látókört, sok-sok emberi értéket, s mindebből következően a pedagógusok és a szülők bizalmát feltételezi e munkakör betöltése. A kinevezésre való alkalmasságot tehát mindig személy szerint kell elbírálni a pályázatok biztosította demokratikus keretek között. Sajnos mégis úgy látszik, hogy e tekintetben nincs minden rendben, ha az elveket alkalmazni kell. Figyelve a legutóbbi idők igazgatói kinevezéseit, feltűnő, hogy milyen sokan vannak az új iskolavezetők között olyanok, akik azelőtt társadalmi, tömegszervezeti vagy tanácsi apparátusban dolgoztak, s milyen kevesen, akik hosszú éveket töltöttek el iskolában, esetleg éppen abban, amelynek élére állították. Ez a gyakorlat pedig rossz hangulatot szül a pedagógusok körében, hiszen fontos előlépési lehetőségek beszűkülését látják benne, nem is szólva arról, hogy a kevesebb iskolai gyakorlatot szerzett igazgató esetenként saját hibáján kívül is visszavetheti egy-egy iskola fejlődését. Egyébként is nem lehet jó igazgató, aki nem élvezi tantestülete bizalmát, akit hatalmi szóval tesznek oda, akitől félnek a tanárok, mert ahol a pedagógusok közt nincs egyetértés, ott a diákok sem érzik jól magukat. Igaz, általánosítani nem szabad, mert a különböző szerveknél régebben is az ifjúság nevelésével foglalkozók között sokan kiválóan alkalmasak az igazgatói teendők ellátására — kivált, ha az apparátusba kerülésük előtt már tanítottak. Azt is figyelembe kell venni, hogy egy részük saját akaratból, a pedagógusi pálya szeretetéből cseréli fel régi munkahelyét az iskolával, nem pedig kényszerből, az előbbi pályán való alkalmatlansága miatt. De éppen az ő feddhetetlenségük érdekében is jobban kellene vigyázni a pályázatok és a kinevezések tisztaságára. Mert akadnak olyan jelek, rossz példák, hogy most a tanácsi apparátus átszervezése idején néhol egymásután küldik a régebben jónak mondott igazgatók nyakára az ellenőröket, hogy valami hibát találjanak munkájukban, s ezzel lehetőséget teremtsenek a leváltásukra — azokkal, akik elpályáznak a különböző irányító szervektől. Itt kell megemlíteni, hogy nálunk furcsán fordított rangsor alakult ki a felügyelői és az iskolaigazgatói tisztség között. A mai gyakorlat szerint az első lépcsőben felügyelők szeretnének lenni a pedagógusok, s ha jól végzik munkájukat és szerencséjük van, akkor néhány év után igazgatók valahol. (Most, a járási tanácsok átszervezésével is főképp a szakfelügyelők szeretnének igazgatók lenni.) Ám mindenki tudja, hogy a fordított sorrend volna az egészséges, az, ha a jó iskolaigazgatókból lennének felügyelők, mert csak nagy gyakorlattal és tudással lehet színvonalasan ellenőrizni és segíteni az iskolák munkáját. Ehhez azonban — s ez is ismert — a béraránytalanságokon kellene az első adandó alkalommal változtani. Ismételjük: semmi szándékunk általánosítani, valljuk, hogy egyéni elbírálás szükséges az igazgatók kiválasztásakor, de ez a tudás, a rátermettség alapján történjék, ne pedig elhelyezési, helycsinálási megfontolásokból. Ezt követeli a nevelés érdeke. Hogyan osztályozzanak? Megváltozott az iskolai rendtartás két — egyébként nemrégen módosított — bekezdése. Mindkettő az iskolai osztályozással, értékeléssel foglalkozik, s a pedagógusok kérésére módosul. De ennek története van. A pedagógiai szakemberek körében évek óta egyetértés van abban, hogy javításra szorul a mai osztályozási rendszer. Eddig ugyanis a pedagógusoknak a diákok minden teljesítményét osztályzattal kellett értékelniük. Ugyanúgy osztályozták egy vers felmondását, egy szülői segítséggel is elkészíthető házi feladatot, mint egy nagyobb anyagrészéből adott átfogó feleletet. A jegyek sokaságából egyáltalán nem tűnt ki, hogy nehéz vagy könnyű feladat megoldásáért szerezték-e azokat a tanulók. Ráadásul minden osztályzatot be kellett írni az ellenőrzőbe, s a szülők előtt még jobban elmosódott az érdemjegyek mögötti tartalom, és csupán az átlagból következtettek gyerekeik tudására. A változtatás tehát indokolt volt. De mi legyen az új gyakorlat? Erről széleskörű vita folyt a köznevelés hasábjain, majd az idén tavasszal a gimnáziumok részére módszertani útmutatót adott ki a Művelődésügyi Minisztérium a javasolt új osztályozási rendről. Ennek az a lényege, hogy csak nagyobb anyagrészek, szakaszok után adjanak az ellenőrzőbe is beírandó érdemjegyet a pedagógusok, közben a kisebb anyagrészekben mutatott teljesítményeket szóban értékeljék a tanulók előtt, s ezekről csupán maguknak csináljanak feljegyzéseket. A nagyobb szakaszok osztályonkénti és tantárgyankénti kijelöléséhez, valamint az átfogó ismeretek ellenőrzéséhez szükséges feladatlapok elkészítéséhez segítséget ígért a minisztérium. Hangsúlyozzuk: eredetileg mindez a gimnáziumokat érintette volna, azokat is inkább kíséri kik éppen. Közben a nyáron megjelent a rendtartás néhány paragrafusának a módosítása, ezek közé, ki tudja, miként, bekerült kötelező jelleggel az osztályozási rendszer módosítása. Mégpedig az általános iskolákra is vonatkoztatva, noha itt még annyi előkészítés sem történt, mint a gimnáziumokban. Tulajdonképpen ezért változtatta meg a Művelődésügyi Minisztérium a néhány hónapos utasítást. Most az az álláspontja, hogy a javasolt korszerűsítés jó, pedagógiailag indokolt, de bevezetését kellően elő kell készíteni, s csak azután kerülhet be általános követelményként az iskolai élet alkotmányába, a rendtartásba. Végeredményben tehát sok kellemetlenséget okozó tévedést korrigáltak — nagyon helyesen. Ezerszer jobb, tiszteletre méltóbb a hiba beismerése és kijavítása, mint takargatása és makacs védelme. Pénz és iskola Mibe kerül a gyerekek taníttatása? — erre a kérdésre nemrégen alapos KNEB- vizsgálat adott választ. Nem ez, hanem a televíziónak egy erre reagáló szerencsétlen kommentárja sértette meg a pedagógusokat, s lett a dologból országos ügy. Ezzel a témával azóta sok fórumon foglalkoztak, írtak róla az újságok is, szinte az egész társadalom kiállt a nevelők mellett. A dolognak ezt a részét tehát elintézettnek tekinthetjük. De akadnak más vonatkozások is. A művelődésügyi miniszter tiltó rendelkezése és a pedagógusok felháborodása következtében ugyanis most szinte semmiféle olyan akció nincs az iskolákban, amely pénzzel van kapcsolatban. Most folyik a színházak és a hangversenyek bérletárusítása , ám az iskolák kapui zárva vannak a szervezők előtt. Észrevehetően csökkent a csoportos mozi- és múzeumlátogatók, valamint az iskolai kirándulók száma is. Panaszkodik a Filharmónia, panaszkodnak a színházak, hogy a fürdővízzel kiöntötték a gyereket is. Valóban: igazuk van abban, hogy rossz dolog lenne, ha bármilyen oknál fogva lemondanának a tanulók kulturális igényeinek a kielégítéséről. Az iskola alapvető feladatai közé tartozik az esztétikai nevelés, s egyáltalán nem érheti be azzal, hogy csupán beszél róla. A művészetekkel való közvetlen találkozás nélkül nem lehet a fiatalok szépérzékét, ízlését fejleszteni. Más kérdés azonban, hogy ki gyűjtse e rendezvényekre a pénzt? Vannak, akik pedagógiai megfontolásokból azt tartják, hogy a nevelést teljesen el kell választani a pénzbeszedéstől, mert „nem tarthatja a markát” ugyanaz a személy, aki nevelői kapcsolatban van az ifjúsággal — kivált, ha valamilyen formában érdekelt is a jegyek eladásában. Gyűjtsék össze a belépti díjakat — mondják —, maguk a fiatalok, vagy a szülői munkaközösségek. Mások — s nekik is van igazságuk — túlzottan szemérmes megoldásnak tartják az előbbi javaslatot, s az a véleményük: védje meg a társadalom a pedagógusokat a rágalmazástól, de ne tiltsák el őket a színház-, vagy a múzeumlátogatások szervezésétől, mert a tilalomnak súlyosabb pedagógiai következményei lennének, mint annak, ha a szervezés formáját tekintve minden maradt a régiben. A vita tehát még tart, de a döntéssel nem lehet már sokáig várni. Kimondja az a rendelkezés, amely az iskolák számára átmeneti pénzbeszedési tilalmat rendelt el, hogy a művelődésügyi miniszter kivételt tehet. Egyelőre, a végső rendezésig, az is jó lenne, ha sürgősen meghatároznák azoknak a rendezvényeknek a körét, amelyekre az iskolák — akár kivételesen is — pénzt kérhetnek a szülőktől. Tóth László