Népszabadság, 1971. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-08 / 83. szám
8 4. A felbecsülhetetlenül nagy világháborús pusztulásból egy le------------- hatóságnak adódott: a házak romjai alól, a szétlőtt fafalak mögül előbukkant sok, Zsigmond, Mátyás korabeli épületrész maradványának felszínre hozása. Valószínű, hogy az épületrész az 1686. évi ostromnál omlott le, s amelyre a következő évszázadok során új meg új épületeket építettek vagy a maradványaikat felhasználták új építkezéseknél. (Így olcsóbb volt és egyszerűbb az építkezés.) Házak, kertek, öt—hét méter magas földtöltések borították be Zsigmond és Mátyás középkori városát, a Várat. A felszabadulás után mintegy 65 ezer köbméter földet mozgattak meg, hogy kiszabadítsák a középkori épületek maradványait az évszázadok alatt rájuk borított földtömeg alól. Nem volt benne fantázia ? A középkori épületek maradványairól korábban is tudtak a régészek, csakhogy 1945 előtt elképzelhetetlen volt a középkori városrész, a mélyen fekvő rommaradványok feltárása, annál is inkább, mivel a palotát a kormányzó lakta. A városnegyed házainál ugyanez volt a helyzet, egyik háztulajdonos sem járult volna hozzá ahhoz, hogy ép házát felbontsák, udvarát felássák. Ittott megtörtént, hogy régészek, építészek véletlenül — például csatornaépítés alkalmával — rábukkantak középkori romokra. A legérdekesebb eset az újkori palota építésénél történt. Hauszmann Alajos — a második világháborúban elpusztult újkori Királyi palota egyik alkotója . Györgyi főmérnökkel együtt a palota alapozásánál megtalálta a középkori palota déli nagytermének egyik pillérét. Körül is vétette téglaköpennyel, de többet kezdeni nem tudott vele. Nem barbarizmusból, hanem egyszerűen azért, mert nem volt módja a további feltárásra. A mai Vármúzeum egyik legfőbb látványossága az azóta feltárt és helyreállított déli nagyterem, így kezdődött A felszabadulás után az első teendő a Várpalotában és a lakónegyedben is a romtalanítás volt. Kisvasutat építettek ás azzal szállították le a törmeléket a Vérmezőre. Annyi volt belőle, hogy a hatalmas térség medrét fel lehetett vele tölteni. A törmelékekkel együtt, sajnos, itt-ott pótolhatatlan értékek is eltűntek. Sokat a MÉH-nek adtak el, például díszes rácsokat, vereteket, bronz ajtócskákat, így veszett kárba a többi között az István-szobor kerítésének két ajtaja (80 forintért vették át, később 20 ezerért kellett újra elkészíteni). A romok eltávolítása után persze az állagmegóvásról is gondoskodni kellett, de ezzel együtt megkezdődhetett a feltárás is. Már 1945. október 23-án, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa ülésén olyan irányelveket hoztak a budai Vár köz- és magánépületeinek helyreállítására, amelyek nagyjában-egészében meghatározták az egész későbbi munkát. Ezért is érdemes idézni belőlük néhány mondatot: „A Vár továbbra is zárt, egységes jellegű... alacsony épületekből álló és a fennmaradt történelmi épületek érvényesülését hangsúlyozó negyedként tartandó fenn ... Az épület homlokzatában, tömegében és arányaiban az egész Vár történeti épületeinek túlsúlya által meghatározott városképhez illeszkedjék. Ez nem jelent archaizáló kötelezettséget, hanem áthidaló összhang teremtését célozza... Nem másolni azt, ami megvolt, nem kísérletezni annak életre keltésével, ami elpusztult, még kevésbé »új régit« alkotni ... meg kell vizsgálni azokat az épületrontó, értéktelen hozzátételeket és műemléket sértő átalakításokat, amelyek az idők folyamán az épület eredeti képét kiforgatták, elcsúfították.” Egyetlen gótikus városunk Az elsők között jelent meg a romos vármegyében dr. Gerevich László, aki mindenekelőtt a gótikus műemlékeket kutatta. Czagány István építész mondja: — Jelszó lett a Várban dolgozó építészek, régészek, „műemlékesek”, munkások között Gerevich László mondása: „Budavára az egyetlen gótikus városunk”. Gerevich László így emlékszik most vissza a kezdeti időszakra. — Először 80 ezer pengőt kaptunk, mégpedig az Akadémiától. Ez fedezte a középkori Várkápolna és a nagyterem egy részének feltárását, amelyet 1954-ben fejeztünk be. A munkához nagy kedvvel fogtunk, mert tudtuk, hogy a XIV—XV. században Budavára Közép-Európa egyik legfontosabb gazdasági és kulturális központja volt, messze földről ide vonzotta a legkiválóbb mestereket. Bűn lett volna továbbra is veszendőben hagyni, amit kezük munkájából még meg lehetett menteni. A Vár újjáépítésében nagy részt vállalt Meczner Lajos építész. Még saját pénzéből, „zsebből” is fizette a munkásokat a számukra akkor teljesen újszerű, nehéz, kényes feladatok elvégzésénél. Azt mondják, éjjel-nappal dolgozott, egy parányi, komfort nélküli szobában lakott, ott is halt meg. A ház falán ma emléktábla van. Milyenek lehettek a kertek ? Dr. Gerő László egyetemi magántanár is kezdettől fogva kivette a részét a helyreállításból. Hogy mi késztette erre a munkára, arról így vall: — Mindig az motoszkált bennem, micsoda feladat: nemcsak egy műemléket helyreállítani, hanem egy egész városrészt. Városméretben gondolkodni! A tragikus háborús pusztulás után alkalom nyílott rá. És arra is, hogy végre eltüntessük azt, ami értéktelen, talmi pótlék, s amúgy is félig-meddig elpusztult az ostrom alatt. Csupa izgalmas probléma adódott: merre vezettek a palota útjai, milyenek lehettek a középkori kertek? Valóságos várlogikát alakítottunk ki, tengernyi régi metszetet, rajzot, leírást, családi levelezést tanulmányoztunk át, s főleg más régi várak építését, berendezését is tanulmányoztuk, szerte az országban, de külföldön is. Nem mindegy, hogy a Várba látogató közönség milyen emlékekkel gazdagodik a feltárt és helyreállított középkori várbeli romok megtekintése után! Korhű kertek nélkül a hangulat, az atmoszféra, az élmény nem lehet teljes. Még azt is kutattuk, milyenek is lehettek egykor a kertekben a divatos virágok, a virágágyak? Korabeli festményeket tanulmányoztunk, amelyeken ugyan a kert csak másodrendű téma volt, de például a festményen ábrázolt ablakon, át kilátás nyílt a középkori kertre. A mi házunk a mi várunk Az új feladat új munkamódszereket teremtett. A szakemberek mint egyik bravúros teljesítményről szólnak a Vörös Sün nevű ház restaurálásáról. (Egyébként valaha itt volt a Vár egyetlen vendégfogadója, itt tartották a bálokat és az első színielőadásokat.) 1945 után a teljesen szétmaálló földszinti falakat Boros Lajos építész társaival úgy cserélte ki, hogy nemcsak az emelet maradt érintetlen, de megtarthatták alattuk a földszint boltozatait is. A Tárnok utca 14-ben pedig az egész házból csak egy 25—50 centiméter vastag héj maradt meg, a többit a föld alatt négy-hat méter mélységig el kellett bontani, — a középkori maradványokat mégis megtartották. Új volt a munka szinte minden háznál a szakmunkások számára is. — Miért kell egy falat vagy egy boltívet egyenetlenül falazni, amikor egyenesen is lehetne? — kérdezték a munkások, de szívesen tanultak, s mint az építészek, a régészek tanúsítják: rengeteget segítettek a problémák megoldásában. — Mi lehetett és lehet ma is az eredmények nyitja? Úgy gondolom, erre az a kis történet ad jó választ, amelyet most Dragonits Tamás építész elevenít fel. — Egy kisebb csoporttal az egyik, általam tervezett, helyreállított épületet néztük. Beszélgettünk, s én azt mondtam nekik: ez az én házam! Csodálkoztak, majd valamelyikük azt mondta: — Az előbb volt itt három férfi, ők is azt mondták, hogy ez az ő házuk. Még nem is mentek messzire, éppen ott vannak. — Odanéztem: egy kőműves, egy ács és egy vízvezetékszerelő volt a kivitelező vállalattól. Igazuk volt. A mi házunk a mi várunk. György István (Folytatjuk.) A Zsigmond-kori helyreállított nagyterem. NÉPSZABADSÁG 1971. április 8. csütörtök ! Szófiai terét Belvárosi sétaHogy mi tetszett nekem legjobban Szófiában? Talán az a mód, ahogyan a közlekedési rendőrök a forgalmat irányítják. Minden forgalmasabb útkereszteződésnél, akár van ott jelzőlámpa, akár nincs, a rendőrök az úttest közepén állnak és rendkívül ügyes, egyszerű mozdulatokkal, udvariasan és mosolyogva tessékelik az autókat, villamosokat, trolikat és a gyalogosokat kívánságuk szerint jobbra, balra vagy egyenesen. Hogy mi nem tetszett nekem Szófiában? Talán az, hogy a belváros szinte valamenynyi utcáját keramit kockákkal kövezték ki, s ez meglehetősen csúszós talaj a gyalogos lába, a kocsi kereke alatt, ha pár csepp eső esik. A tíz nap alatt viszont, amennyit a bolgár fővárosban töltöttem, egyszer sem esett az eső, olyan meleg tavasz volt — március végéin, április elején —, mint amilyen nálunk legfeljebb májusban képzelhető el, szerencsés meteorológiai csillagzat alatt. Itthon, Pesten, szerkesztőségi szobám ablakából a Blaha Lujza térre látni, és ott az Emke-ház felett esténként a Balkancar bolgár vállalat neonreklámja világít. Szófiai szállodám ablakából ugyancsak egy térre láttam, és az ablakommal szemben ugyancsak a Balkancar reklámja villogott. Így hát azonnal otthon éreztem magam, mint ahogyan mindvégig otthon voltaim Szófiában. A bolgár ember kedvessége, vendégszeretete legalább olyan legendás, mint a miénk, de ehhez még hozzájárul az a bizonyos délies hevesség, azonnali felmelegedés, a gyors barátkozásra való hajlam, ami rajtuk kívül talán csak az olaszok és a spanyolok sajátja. Az út porától szinte még meg sem szabadultam és bolgár vendéglátóim máris belvárosi sétára invitáltak, mondván, nem lesz fárasztó, hiszen Szófia kis város és nevezetességei gyalogosan három óra alatt megtekinthetők. Megnéztük a templomokat, a műemlék romokat, az új épületeket, az ikonmúzeumot, sétáltunk egyet a rengeteg park egyikében és a három órából még így is maradt egy óránk, beültünk a Hotel Szófia eszpresszójába, ittunk egy Pliszka konyakot és egy török kávét. Nem lehet ítélni néhány órás sétából. De ha hozzáveszük a többi sok-sok sétát és a naponta nyolc-tíz órán át tartó beszélgetéseket a bolgár emberekkel, talán sikerül megközelítő képet adnom Szófia mindennapjáról. A város a pártkongresszusra készül és fel van lobogózva, óriási tablók fedik el a középületek homlokzatát, a fontosabb utcák felett lámpafüzérek csillognak, a kirakatok egy része politikai képekkel, jelmondatokkal van teli és az emberek őszinte érdeklődéssel, nagy tömegben tanulmányozzák, értékelik ezeket a fotókat, adatokat, statisztikákat. Soha nem láttam másutt, hogy ilyen eleven nyüzsgés venne körül egy-egy politikai kirakatot, mint a bolgár fővárosban. Iletve volt még egy kirakat, a Vitosa bulváron — a szófiai Rákóczi úton, ahol hasonlóan népes tömeg nézelődött. Ebben a kirakatban egy olasz gyártmányú szuperautomata mosógépet állítottak ki. A nagy érdeklődés magyarázata egyszerű: egy-egy nagyobb értékű külföldi fogyasztási cikk megjelenése a szófiai üzletekben ma még jelentős esemény. A bolgár belkereskedelmi forgalomban az importcikkek aránya viszonylag alacsony. A hazai iparra ezért sürgetően hárul az a feladat, hogy a fejlett külföldi gyártmányok színvonalát elérő korszerű termékeket bocsásson ki és ezzel is kielégítse az egyre növekvő igényeket. Jártam egy trösztnél, amely éppen a mosógépeket, a hűtőszekrényeket és az egyéb háztartási gépek sokféleségét gyártja. A tröszt vezérigazgatója elmondotta, hogy gyártmányaikat három csoportba sorolják. Kettes, egyes és K csoportba. A kettes azt jelenti: a világszínvonaltól elmaradt; az egyes: megközelíti a világszínvonalat; a K jelentése: világszínvonalon áll. Ma még sok a kettes, kevés az egyes és még kevesebb a K. De éppen ezért határoztak úgy, hogy ezentúl a termékek színvonalának mércéje csakis a világszínvonal lehet. Ezt a színvonalat kell elérni, méghozzá hamarosan, ha nem is egy-két év alatt. A statisztikák azt mutatják, hogy a tartós fogyasztási cikkek elterjedtsége még alacsonyabb fokú, mint nálunk, viszont néhány dologban Szófia előzött meg minket. Láttam például az üzemi éttermeket, amelyekben nemcsak a gyárban dolgozók, de hozzátartozóik is ebédelnek és vacsoráznak, étlap szerint, két-három fogadós menüt, rendkívül kulturált körülmények között, maximum 50 sztatinkáért (£ forint) vagy annál kevesebbért. Aztán láttam a gyermekóvodáikat , amelyekből ugyan Szófiában sincs elég —, de ami van, az általában nagyon szép, tágas, kényelmes és barátságos. Nem hiszem, hogy tévedek, ha azt állítom: Bulgáriában van egy országos átlag és az emberek nagy része, talán többsége körülbelül a mienkéhez megközelítőleg hasonló átlagos színvonalon él, táplálkozik, ruházkodik. Kevés az átlagnál alacsonyabban, és kevés az átlagnál jobban élő ember. 1965-ben a bérből és fizetésből élő munkások és alkalmazottak havi átlagbére — átszámítva — 1480 forint volt 1970-ben 1770 forint. Ennél az átlagnál csupán néhány kiemelt iparágban keresnek körülbelül 20 százalékkal többet, és a prémium sem haladhatja meg a fizetés 10 százalékát. Az üzemi vezetők fizetése sem kiemelkedően több egy jó szakmunkás jövedelménél. A kirakati árakat nézegetve is érdekes jelenségre lettem figyelmes. Egy férfidivatüzlet kirakatában például minden öltöny — noha különböző mintájú és fazonú volt — egységesen 59 levába (körülbelü 1000 forintba) került. Egy másik kirakatban, a belvárosban, minden női cipő ára 35 leva volt. Odébb, egy peremkerületi cipőüzletben, minden cipőt 14 leváért árusítottak. Hasonló jelenséget tapasztaltam az élelmiszerüzletekben is. A magyar szokásoktól eltérő bér- és árrendszer különös lehet egy budapestinek, de népszerű és megszokott a szófiai embernek. Bárkivel is beszéltem ezekben a kongresszus előtti napokban, mindenki a gyors előrehaladást, az életszínvonal rohamos emelkedését hozta szóba. Bolgár ismerőseim egybehangzóan azt állították, hogy a közút forgalom irányításához hasonlóan az ország irányítása jó rágalma, és a helyi sajátosságoknak megfelelően korszerű. Szófia, 1971. április. |/Juzdits János Zalka 3 Malára emlékeisnek Szerdán Szabolcs-Szatmár megye négy településén — Kékesen, Tiszakanyáron, Dombrádon és Újdombrádon — tartottalk előadást Zalka Máté életéről, munkásságáról. Ezzel megkezdődött Szabolcs-Szatmárban, Zalka Máté szűkebb hazájában az az eseménysoroza amelynek keretében — születésének 75. évfordulója alkalmából - megyeszerte megemlékeznek magyar és a nemzetközi munkás mozgalom kimagasló egyéniségéről.