Népszabadság, 1975. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-19 / 16. szám

Vasárnapi melléklet A nők és a társadalom Az önálló kereső foglalkozást vállaló nők száma és aránya világszerte nö­vekszik. A világ munkásságának egy­­harmada nő. Ez a társadalmi haladás egyik törvényszerűsége. Hazánkban a lakosságnak valamivel több mint a fele nő, s a munkaképes korúak 67 százalé­ka — a keresők 4­6 százaléka — lány, illetve asszony. S tegyük hozzá, hogy a több mint kétmillió kereső nő közül majd minden második anya. E néhány adat önmagában is tükrözi a „második nem” társadalmi súlyát, je­lentőségét országunk fejlődésében. Nél­külük ma már elképzelhetetlen lenne a népgazdaság számára szükséges anyagi javak előteremtése; cselekvő támogatá­suk nélkül egyetlen nagy horderejű tár­sadalmi problémát sem tudnánk meg­oldani. De hogyan tükröződik az egyen­jogúság megvalósulásának folyamata a nők társadalmi helyzetében? Az egyenjogúság Az egyenjogúság központi kérdése a munkához való jog, azaz a gazdasági függetlenség megteremtése. Hogyan va­lósult meg nálunk a nők kedvezőnek ítélt magas arányú foglalkoztatottsága? 1949-ben a keresők 29, 1974-ben már csaknem 44 százaléka volt nő, s közülük 37 százalék dolgozott az iparban, jólle­het ágazatonként különböző arányban. A legtöbb lányt és asszonyt az iparon kívül ma is a mezőgazdaság foglalkoz­tatja, 21 százalékukat. Az óriási tár­sadalmi változást az jelzi, hogy 1949- ben még 55 százalékos volt ez az arány. A nők foglalkoztatottságának harmadik fő területe a kulturális, egészségügyi és szociális szolgáltatás ágazata ugyan­csak 21, majd a kereskedelem 12 szá­zalékos aránnyal. Ez a folyamat nem­csak rendkívül gyors létszámnöveke­déssel járt,­ hanem a foglalkoztatási szerkezet bizonyos változásával, az el­foglalható munkakörök skálájának szé­lesedésével is; a magas kvalifikációt igénylő életpályák is megnyíltak a nők előtt. Mindezek vitathatatlan tények, amelyeket az sem kisebbít, hogy a fog­lalkoztatottsági arány, a regionális kör­zetek gazdasági fejlettségétől függően, eltérő. Ezért a községek egy részében még van női munkaerő-tartalék. Jelen­leg mintegy hatszázezer a munkaképes korú, úgynevezett háztartásbeli nők szá­ma, ám közülük nem mindegyik kíván elhelyezkedni. Nem mindegy az egyenjogúság tény­leges megvalósulása szempontjából, hogy hol és milyen körülmények között vállalnak tömegesen munkát a nők. A női foglalkoztatottság elsősorban olyan munkaterületeken valósult meg, amelyek az alacsonyabb társadalmi megbecsülés, kisebb kereset, illetve jö­vedelem lehetősége miatt nem vonzzák a férfiakat. Ez egy­aránt érvényes a fi­zikai és a szellemi foglalkozási fő cso­portokra. Ezt bizonyítja például, hogy a nehéziparban — a híradás- és vá­kuumtechnika kivételével — kisebb a munkásnők aránya, mint az összes fog­lalkoztatottak között; a könnyűipar úgynevezett női ágazataiban éppen for­dított a helyzet. A legszemléletesebben ezt a textilruházati iparnál lehet meg­figyelni,, ahol a dolgozók 82 százaléka nő. Az újonnan kialakuló ágazatok (hír­adástechnika, műszeripar stb.) közül azokban találunk elsősorban nőket, amelyek kevéssé kvalifikált vagy szak­képzetlen munkaerőt foglalkoztatnak. De a technikai haladás, a tömeggyár­tás, a szalagszerű termelés olyan terü­leteken is megnövelte a szakképzetlen, betanított munka iránti keresletet, mint a gépipar, a vegyipar, az építőanyag­ipar és így tovább. Ilyen dolgozókra — főként objektív okok miatt — elsősor­ban a nők köréből számíthatnak. A foglalkoztatottsági struktúra másik jel­legzetessége ugyanis a szakmunkásnők rendkívül csekély aránya általában, s viszonylag kis aránya még a főleg nő­ket foglalkoztató ágazatokban is; a tex­tiliparban mintegy 66, a híradás- és vá­kuumtechnikában 13 százalék körüli a szakmunkásnők aránya az ott dolgozó szakmunkások között. A szakmunkás­nők aránya csak lassan növekszik: az iparban ma hozzávetőleg 18 százalékkal több szakmunkásnő dolgozik, mint tíz évvel ezelőtt. Az egyszerű betanítást igénylő és a segédmunkát a miniszté­riumi iparban többségében nők végzik. Hasonló a tendencia a szellemi fog­lalkozásúaknál is. Figyelemre méltó és alapvetően pozitív jelenség, hogy az utóbbi tíz-tizenkét esztendőben a fér­fiakénál gyorsabban növekedett a szel­lemi foglalkozású nők száma és aránya. A KSH adata szerint 1960 és 1970 kö­zött 39 százalékkal nőtt a szellemi fog­lalkozású férfiak száma és 90 százalék­kal a nőké. E kedvező fejlődésen belül azonban kevésbé örvendetes, hogy a nők nagy többsége egészségügyi szakal­kalmazotti, irodai, s az amúgy is el­nőiesedett oktatási pályára lépett. To­vábbá, hogy leginkább beosztott mun­kakörökben dolgoznak, s — bár az 1970-es nőpolitikai határozatok óta e tekintetben is van előrelépés — még mindig nagyon kevesen töltenek be fe­lelős vezető tisztséget. A minisztériu­mok, a főhatóságok vezetőinek csak mintegy 8 százaléka, a gazdasági veze­tőknek pedig mindössze 5 százaléka nő. Ennek okai igen összetettek. Nem vi­tás, hogy nagy szerepe van ebben sok előítéletnek, konzervatív szemléletnek, vagyis a szubjektív okoknak, valamint a nők hátrányos helyzetét ténylegesen előidéző objektív körülményeknek s el­sősorban családi szerepükkel összefüg­gő problémáknak. Az „újratermelés" A nők foglalkoztatottságának megva­lósulása kétségtelenül pozitív tény ön­maguk s a társadalom egésze szem­pontjából egyaránt. Nem ilyen egyér­­r­­elmű azonban ennek módja-hogyanja. Ez utóbbiban alapvetően két körül­mény játszott közre: a gazdasági szer­kezet alakulása és a nők általános is­kolai és szakképzettségének nem kielé­gítő volta, illetve hiánya. A nők elhe­lyezkedését, pontosabban ennek mód­ját, s a foglalkozás, az ágazat megvá­lasztását alapvetően általános és szak­mai műveltségük, felkészültségük szab­­­­ja meg. Ezért ennek a kérdésnek külöm­­nos jelentősége van az egyenjogúság tényleges megvalósulásában. Annál is inkább, mert éppen ezen a ponton ter­melődnek újjá leginkább társadalmi szinten is az egyenlőtlenségek. A nők iskoláztatásában, általános műveltségének emelésében kiemelkedő eredményeket értünk el: a kereső nők mintegy 67 százaléka minimálisan ál­talános vagy annál magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik. S miközben a felsőfokú végzettségű férfiak száma 1949-hez képest csaknem megháromszo­rozódott, a nőké több mint hétszeresére fokozódott. Középiskolai tanulmányokat is több lány és asszony folytat, mint férfi. Utóbbiak inkább a szakmai jelle­gű képzést választják. A probléma a nők szakmai képzésének elmaradottsá­gában van. A nők képzése, szakképzettségi ori­entációja döntően a hagyományos me­derben történik. Vagyis a lány szak­munkástanulók zömét ma is a kereske­delemben, a ruházati, a textil-, a ven­déglátó-, a papíriparban, a bőr- és szőrmeiparban, a vegyes és a szolgál­tatóiparban képzik — ráadásul több szakmában a fiúkénál nagyobb arány­ban. Azokban a szakmákban tehát, amelyekben már amúgy is többségé­ben nők dolgoznak. Ez a tendencia azt jelzi, hogy a szakmunkásnők aránya a későbbi években is elsősorban a „ha­gyományos” ágazatokban javul, s — te­kintettel viszonylag alacsony arányuk­ra a szakmunkástanulók és szakközép­­iskolások soraiban — továbbra is a nők tömegeiből lesz betanított, illetve se­gédmunkás. A középfokú oktatás általános képe azt mutatja, hogy a lányok, az asszo­nyok a kevésbé kvalifikált, kisebb tár­sadalmi elismerésben részesülő szelle­mi munkakörök betöltésére pályáznak, illetve ide irányítja őket az oktatás mechanizmusa. S jelentkezik e tenden­cia — a férfi és a női foglalkozások szétválása — a felsőfokú képzésben is, bár itt viszonylag a legkisebbek a kü­lönbségek. A nők magas aránya a ta­nárképző főiskolákon a pedagóguspálya sok problémát okozó elnőiesedésének folytatódását ígéri a jövőre nézve is. A múlthoz képest jelentősen előretörtek a lányok az orvostudományi egyetemeken és a tudományegyetemeknek különösen a jogi karán. A nőknek a gazdaságirá­nyításban való csekély részvételének ál­landósulásához vezethet kis arányuk a műszaki egyetemeken. Az egyenjogúság valódi érvényesülé­sének vitathatatlan feltétele az egyen- közéleti tevékenység... A nőknek a társadalomban betöltött szerepéhez tartozik közéleti tevékeny­ségük, a különböző társadalmi és tö­megszervezetekben való részvételük is. . Anélkül, hogy ennek e cikk terjedel­mét ugyancsak meghaladó részleteibe bocsátkoznánk, azt mondhatjuk, itt is érvényesül az eddig elmondottakból következő, azokkal összefüggő tenden­cia. Nevezetesen az, hogy tömegesen a nők az egyes szervezetek alacsonyabb, illetve a döntéshozatal szempontjából kevésbé jelentős szintjein vesznek részt (szakszervezeti műhelybizottságok, nép­front, tanácstagok). E kérdés megítélé­sénél azonban nem lehet elvonatkoz­tatni a nőkre háruló, s elsősorban a családban betöltött szerepükkel össze­függő terhektől. Ezek, jól tudjuk, nem­csak közéleti tevékenységüket gátolják, de hátráltatják ma még a tehetséges lá­nyok, asszonyok érvényesülését szakmá­jukban, választott hivatásukban is. Mindezeket együtt kell tehát figye­lembe vennünk, mérlegre tennünk, ami­kor összevetjük a nők számát és ará­nyát a társadalomban betöltött tényle­ges szerepükkel. Az egyenjogúság meg­valósulása sokoldalúbb és hosszabb fo­lyamat, mint ezt 30 évvel ezelőtt hit­tük, gondoltuk. A három évtized alatt megtett út eredményei mégis nagy horderejűek, történelmi jelentőségűek a nők tömegeinek felemelkedése szem­pontjából is. S éppen ez az egyenjo­gúság kiteljesedésének legfőbb záloga. TERÉNYI ÉVA 1975. január 19. A TARTALOMBÓL: Én meg az Anyó A játékszabályokat meg kell tartani! Miért a szocialista brigádok? Thiery Árpád elbeszélése Boldizsár Iván írása Bajcsy-Zsilinszky Endréről A „dolgozó bomba" kockázatai Fiatalok: A Riteczek igazsága lőség megvalósítása a bérezésben is. Az eddigiekből már kitűnt, hogy nem egy­szerűen elhatározás kérdése ez, hanem hosszabb folyamat, amelynek során lét­rejönnek ennek objektív feltételei is. Kö­zülük a legfontosabbról, a képzettség megszerzéséről részletesen szóltunk. Az objektív feltételek elismerése és hang­­súlyozása azonban nem jelentheti a nők rovására helyenként még fennálló, át­lagosan mintegy 10—15 százalékos bér­­különbségek mindenáron való megma­gyarázását és igazolását. 1970 óta a kor­mány szigorú intézkedéseket hozott a még fennálló és indokolatlan béregyen­lőtlenségek mielőbbi korrekciójára. Ezek, s különösen az 1973 évi központi béremelések nyomán a helyzet nagy­mértékben javult. A még meglevő kü­lönbségek mindenáron való igazolásá­nak veszélye azonban megvan, vannak ilyen nézetek. Képviselőik arra hivat­koznak, hogy a nők főként olyan fizi­kai vagy szellemi munkát végeznek, amely kisebb vagy semmilyen szakkép­zettséget nem igényel; hogy kisebb az arányuk az önálló döntést követelő be­osztásokban; továbbá, hogy általában a férfiakénál kevesebb évet töltöttek el a munkában, és viszonylag kicsi a rész­arányuk a fizikailag nehéz és az egész­ségre ártalmas munkahelyeken. Nincs mód e helyütt egyenként és részleteiben kitérni erre az érvelésre. Egy bizonyos: így és általában ez sem­miképpen sem igaz, s a meglevő bér­­különbségek indokoltságát vagy indo­kolatlanságát kizárólag konkrétan, min­den egyes esetben külön, és valameny­­nyi körülményt mérlegre téve lehet csak megállapítani. Ezt pedig a mun­kahelyi vezetőknek kell­­megtenniük. Más lapra tartozik, hogy helyenként a béregyenlőtlenségek összefüggnek az ágazatok közötti bizonyos bérarányta­lanságokkal. Változtatni ezen a lehető­ségek szerint a kormány gondja volt eddig, s lesz ezután is. Ez azonban nem szolgálhat ürügyül egyetlen gazdasági vezetőnek sem a probléma elodázására. o NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next