Népszabadság, 1975. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-25 / 21. szám
1975. január 25., szombat Új magyar tévéjátékok Ismert és kevésbé ismert írók művei jelentkeznek a közeljövőben a képernyő műsorán. Sipkay Barna Nincs többé férfi című regénye nyomán tévéfilm készült. A derűs hangulatú, mai fiatalokról szóló történetet Horváth Tibor rendezi. Döme Piroska emlékezésregénye nyomán írta Bencsik Imre az Asszony a viharban című tévéjáték forgatókönyvét. A történet, a háború és a fasizmus viharában az államapparátus és a jövőért vívott harcot szervező illegális kommunista párt küzdelme. A film rendezője Málnay Levente, a szereplők: Piros Ildikó, Avar István, Tolnay Klári, Tábori Nóra, Márkus László, Kovács Károly és mások. Stromfeld Aurélról szól Fülöp János Keresztút című tévéjátéka. A történet 1921-ben játszódik, amikor Stromfeld büntetésének kitöltése után egy kalapgyárban raktárnak. Szíve a munkásokhoz húzza, s vállalja sorsukat. A rendező Horváth Tibor, a szereplők: Bessenyei Ferenc, Tomanek Nándor, Soós Lajos. Sólyom László Sajnálatos című tévéjátékának címszerepét Dayka Margit alakítja, ő volt a bohóc felesége — valamikor maga is fényes cirkuszi csillag —, aki ma villamost vezet a pesti utcákon és közben régi nagy sikereiről ábrádozik. Dayka Margit partnerei: Márkus László, Schütz Ila, Maros Gábor, Bilicsi Tivadar és Körmendy János. Tévéjátékot forgattak Ben Johnson Volpone című komédiája nyomán is, Fehér György rendezésében. A darabot televízióra alkalmazó fiatal rendező több átdolgozásból is merít, elsősorban Illyés Gyula „magyarításából”. A szereplők között találjuk Major Tamást, Básti Lajost, Kállai Ferencet, Bánsági Ildikót, Bessenyei Ferencet. Új televíziós színházi stílus kialakítására tesz kísérletet a Színház falak nélkül sorozat Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! című drámájának feldolgozásával. Ezúttal elhagyják a naturális eszközöket, amelyek általában a színházi adaptációkat jellemzik, és díszletek nélkül, a tér lehetőségeit kihasználva egy, csak a televízióban lehetséges absztrakcióra törekszenek. Megújulnak az irodalmi emlékházak Befejezték a balatonfüredi Jókai-emlékház külső-belső tatarozását. Az író születésének 150. évfordulója alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Veszprém megyei múzeumi szervezet felújítja a házbeli kiállítást is: a Jókai-kéziratokat, -műveket,dokumentumokat, egykori használati tárgyakat úgy rendezik át, hogy azok teljesebb képet nyújtsanak az író munkásságáról. Az egykori villában a nyári idény kezdetétől fogadják újra a látogatókat. Budapesten a József Attila-emlékszoba, a Somogy megyei Niklán a Berzsenyi Dániel-emlékház felújítása még folyamatban van. A tervek szerint fokozatosan felfrissítik a magyar irodalom nagyjainak hagyatékát, életműveit bemutató többi emlékkiállítást is. Balmazújvárosban, Veres Péter egykori otthonában, az utcai szobában az eredeti berendezést őrzik, az udvari szobában kiállítás szemléleti egykori lakója irodalmi és politikai munkásságát. A nyíregyházi Jósa András Múzeum két termében berendezett Krúdy Gyula-kiállítás egyrészt az író pályáját, műveinek hatását, a Krúdy-életmű képzőművészeti megjelenítését, másrészt az író bútorait, emlék- és használati tárgyait mutatja be. Megkezdődött Nagy Lajos apostagi emlékkiállításának előkészítése is. Rendezik a győri Madách-gyűjteményt Az ország és egyben a világ legnagyobb — hatezer darabból álló — Madách-gyűjteménye a győri Xantus János Múzeum tulajdonába került. A gyűjteményt Szabó József történész adományozta a városnak, a város pedig a múzeumnak. A gyűjtemény rendezését az adományozó Szabó József irányításával megkezdték. A legértékesebb Madách-emlékekből még az idén kiállítást is rendeznek. A gyűjtemény tartalmazza: Az ember tragédiájának összes magyar nyelvű kiadását, valamint az idegen nyelvű kiadásokat is. egymással, legfeljebb szócsatákban és sajtóvitákban bizonyították, hogy a külhoni tartózkodás ellenére az ízes magyar szitokanyag még él és virul. Eljöttek Gáspár Bandiék és ugyanakkor megjelent Németh Bandi is, alig néhány barátnőjével, menyasszonyával, meg jövendőbelijével. Bevonult Barta Lajos és teljes terjedelmében megjelent hitvese, Szucsich Mária is, a másik Barta, a Sándor, csoportja szintén képviseltette magát, ahogyan Klement Francis is bevonult. A grinzingi barakkokat Herz Gyuri képviselte, Gábor Andorék egy kültaggal képviseltették magukat, a Jövőtől egy gépírónő jelent meg, ha jól emlékszem Peidl Kató és egy munkatársa, a Bécsi Magyartól hárman is, a Panorámától ketten, a Garbai csoporttól ketten, a Mát maga a nagy főnök Kassák, meg aztán ott voltam én is és Kathe. A felsorolás nem teljes, emlékezőtehetségem kitűnő, de megtörténhet, hogy a fél évszázad előtti eseményt nem reprodukálom hibátlanul. Lám, mindjárt leleplezek egy-két mulasztást: Attila is megjelent, József Attila, az a sovány siheder, akiről azt mondják, hogy költő és megjelent egy másik sovány, de az festő volt, Gergő, pontosabban Gergely, Lesznai Anna vőlegénye. Máli is ott volt, ha nem tudnák: ez volt Lesznai Anna beceneve. Eleinte szelíd beszélgetés folyt, a felek uralkodtak szenvedélyükön, temperamentumukon. Később, a fekete után, a pénzesebbek sört ittak, sőt Klement Franci néhány üveg bort rendelt magának, és kisebb mértékben asztalának. Tettlegességre nem került sor, meglepően szelíden viselkedtek. Szerencsére valamelyik fiatal lány leült a pianinóhoz és mozgalmi dalokat intonált. Később már néhányan ordítoztak. A zongorást leváltották, egy hosszú hajú fiú ült a billentyűkhöz, tangót és shimmyt végzett ki a hangszeren. Így hát táncolni kezdtek. A többség obhagyta a vitát a dialektikáról, az érvelést a frakció káros voltáról és slágereket kezdett dúdolni. Talán még a jelenlevő anarchisták is elfelejtették volna időzített bombáik elhajítását, ha történetesen Bethlen gróf vagy Hindenburg jelenik meg a színen. A tánc ködében láttam forogni Málit, a tekintélyes termetű nagyasszonyt és az éhenkórász költőt, akit egy fuvallat is elvisz. Mosoly volt arcukon, szálltak, ringatóztak mennyei hullámokon. A költő kopott, foltozott ruhájában külön énekelt, elfordulva a zene ritmusától, amikor egyszer elúsztak előttem, ezt véltem kihallani a révült ajkak közül : „Nem anyától lettél rózsafán termettél...” Rápillantottam a százkilós Jászinéra és szívemet elégtétel töltötte el. Álmodtam, nem álmodtam, ez most mindegy, újra világos lett előttem, az amiben rossz pillanataimban kételkedem. A művészet ereje határtalan. Ma is látom őket, azt a kettőt a Schlösselhof kávéház kapott szuterénhelyiségében, szegényes forgatagában, és fölöttük ragyog a glória. NÉPSZABADSÁG 7 Változatok az elkötelezettségre LADÁNYI MIHÁLY: SE CSILLAGA, SE HOLDJA /Otthont keresett Tóth Márton , ridegpásztor unokája, hazára lelt a külvárosok népébe, a munkásosztályba szerelmesedve, verekedett, hogy szép álmokból földi valóság legyen, aztán lábra kelt az ország, átvándorolt önként, tudatlan, valami olyan földre, ahol nincs már a költőnek jog szerinti jussa, ahol „kulcsra zárt ajtók mögül pislognak rám a városok, / s bekerített hegyek között pénzért riszál az alkonyat.”. Olvasva egyvégtében, önéletrajzi regényként Ladányi Mihály verseit, a „cselekményt” röviden így összegezhetjük. Próbálkozhatunk más hangon is. Talán így: Csak tessék, tessék, íme a Ladányi-cirkusz, van itt néhány ének sárba vesző lábnyomokról és elérhetetlen küszöbökről, s egy mellkas kitüntetések nélkül és konok vörös szívvel. . De jól vigyázzunk, mert a röhögés közepette — okkal — sírni támadhat kedvünk, a könnyezőket viszont költőnk fölöttébb utálja, mondván: nem pityeregni kell itt, hanem tenni. (Alighanem érvényes ez a megállapítás, azaz felszólítás.) A furcsa mutatványok színtere, ahová az olvasót szívesen csalom, egy eléggé vastag verskötet. Érvényes rá, hogy kevesebb több lett volna, de ilyen sem akad nagyon sűrűn nálunk. A címe Se csillaga, se holdja, s két évtized költői munkásságának eredményét tartalmazza, Ladányi Mihály összegyűjtött káromkodásait, profán zsoltárait. Ha nem lenne félremagyarázható és rosszindulatúan értelmezhető, azt írtam volna e néhány sor fölé: új sátor Nagyidán. Hiszen amióta nincs találkozása Ladányinak a flaszteron a gyűrött, ázott glóriájú vörös Miatyánkkal, s főként mióta nemhogy a kasztot nem leli, de Kis Jánost sem, mind szilajabb a magunk ostorozásban, mind keserűbb röhögéssel nyugtázza, hogyan pusztítjuk életünket, álmainkat, miként cserélünk aprópénzre fényes eszméket. Nyugtázza? Rossz ez a szó itt. Felmutatja egyenként a képeket, fogcsikorgató gúnnyal és öngúnnyal, dühvel vagy nyeglén, fájdalommal és felháborodással. Mert mindinkább cirkusznak látja a történelmet, és mert nem akarja, hogy a történelemből cirkusz legyen. A komolyság, a tudományosság minden látszatát magán viselő elemzést lehetne írni ez alkalomból Ladányi verstípusairól. Másról is. Szókincse, stilisztikai forradalma egyszer talán disszertációtéma lesz, hiszen — ismereteim szerint — felszabadulás utáni költészetünkben hozzá hasonló merészséggel és sikerrel nem rombolta senki azokat a falakat, amelyeket a versben használható és ott nem használható szavak köré a „jó ízlés” igyekezett s igyekszik húzni minduntalan. (Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy Ladányi Mihály újította meg költészetünk szókincsét. Még kevésbé azt, hogy ez az egyetlen lehetséges út, hiszen például Juhász Ferenc úgyszólván új szótárt teremtett másféle módon.) Hogy Ladányi tudatosan cselekedett, aligha kétséges. Emlékezzünk csak Az elégedetlen szonettjei néhány sorára: „És láttam egy lovat: kirakat előtt állt, / s boldog-egykedvűen vizelt a kövezetre, / pedig a kirakat lova rózsát zabált.”. Izgalmas filosztéma lehet az az új városkép is, amely verseiből kibontható. Az a Budapest, amely mintha másból sem állna, mint kocsmából, kávéházból, albérletből, külvárosból, villamosmegállóból. (S amelybe belefér mégis a munkásosztály, az ország, az emberiség, mindennapjaival, élményeivel, gondjaival — a jó költészet jellemző, talán paradox sajátosságaként.) ]\/Mégis, ha a szólásra csekély a -L'-*- hely, úgy vélem, Ladányi költői világképének alakulásáról kell röviden beszélni, szemléletének, elkötelezettségének változásairól, módosulásairól, versei és a valóság viszonyáról. Minden művészet, alkotás értékelésének ez a kulcsa. Főként, ha „bevallottan” közvetlenül hatni akaró, cselekvő politikai lírát akarunk megérteni. Márpedig Ladányié egyértelműen ilyen. Az alapvető, a legfontosabb célja ennek a versekkel végzett munkának: segíteni, hogy evilági valóság, gyakorlat legyen mihamarább a kommunizmus. Hogy a munkásság és az összes hajdani megalázott és megszomorított otthona legyen ez a föld, ez az ország, birtoka, s hogy kiteljesedjék, nagyra nőjön az is, aki még ma is ültében alszik el a fáradtságtól olvasás közben, aki ámulva les csupán a neki még elérhetetlen pompára, fényre. Ez az elkötelezettség tette Ladányi Mihályt a külvárosok poétájává — kevésbé líraian — szocialista proletárköltővé. Korán valóság lett abból a vágyból, amelyet az Arckép, háttérrel soraiban így fogalmazott meg: AZülvárosokban kószálsz éjjetente, / hogy csattogó, forró termek vidékén / a kávéház mérges lehelletét / olajszagú szél súrolja le rólad. / És majdnem sírsz, úgy ölbe kap a vágy, / hogy itt legyél otthon, és sose bánkódj, / mert zsebből eszed meg a vacsorád, / s naponként máshol vetik meg az ágyad. Kezdetben, az ötvenes évek második felében ebből a sorsból, a történelemből keveset, s jórészt felszínesen tudtak megérzékíteni Ladányi munkái. Néhány korai vers (Hegyi beszéd; Itt szállodák. Egy költőre fel-felvillantott valamit abból, amit később majd Ladányi-hangnak neveznek értői, olvasói, a Menekültét a szerelemhez már részeiben megrendítő erővel képes belső, személyes tartalomként, melyről jövőn megszólaltatni az elkötelezettség vállalását, a többség azonban nem ilyen. A „tűztáncosként” írottak sem, az ellenforradalom-élményt felvetők és megválaszolok. A felívelés, a kiteljesedés — mint minden számottevő művésznél — Ladányinál is a tudatosodás eredménye lesz. Az elcsépelt, sematikus „parfümös, vibráló” nagyváros, az idilli, közhelyes falukép, a kísértő szentimentális külváros-romantika a hatvanas évek első felében, fokról fokra átadja a helyét a történelem ravaszságait, a valóság törvényektől meghatározott mozgását értő, a maga élményeit már ebben a hálóban elhelyezni tudó alkotó mind érettebb verseinek. Innen: a jelenben élő történelmi osztály költője Ladányi.. (Később, ha megtorpanásait észleljük, a magyarázatot éppen ennek a felbomlásában leljük; a dialektikus helyett statikus szemlélettel méri majd a pillanatot, elveszítve annak a kapcsolatát a mélyebbel, az igazi meghatározóval, a valóságos történelmi mozgással.) Tiunkásköltészet ez, de nem a szó leszűkítő értelmében. És nem „munkásheroizáló” költészet. Ladányi legnagyobb versei a proletariátusról, a forradalomról (Kaszt; öregek; Rapszódia; vagy később a Munkások; Lenin; Spirituálé, az Amikor visz a szél valamerre) akkor születnek, amikor jól gazdálkodik a József Attila-i örökséggel, amikor személyes élményeinek intenzív teljességében ott a valóság igazi arca. Amikor a mindennapi lét konkrét mozgásában képes felfedezni a társadalom fősodrát. Elkötelezettsége, szükséges ezt hangsúlyozottan fogalmazni, érzelmi síkon állandó. Ami változik, a 60-as évek második felében, az Ladányi valóságlátása. A polgárosodás, az eltunyulás, a közöny, a cinizmus vélt és valóságos sötét foltjait kivételes érzékenységgel látó és tükröztető költő a hatvanas évek végétől — olykor a valóságos tényeket és okokat félreértve — mind gyakrabban szól a rezignált lemondás, a fájdalmas kétségbeesés, az osztályos társai ellen forduló gúny hangján. Ha korábban a kispolgárok, polgárok, a művészet, a kultúra finomkodó széplelkei, a pénzért akármit „erkölcsnek” jelentették számára az ellenséget, immár ellenfelek lettek a jussukról önként — fáradtságból, kapzsiságból, tudatlanságból — lemondó munkások, parasztok is. S az új tartás ismérve ez lett: „örökké szemben ... paraszt véreimmel / akik esznek Dózsából / s leköpdösik a vemhes domboldalakat / munkásokkal akik / a Tanító Úr után harmincöt évvel / herendi porcelán nők közé zárják az olvasatlan klasszikusokat.”. De a gesztus most is az érted haragszom gesztusa. Mégis, más ez már, mint a korábbi tudatos elkötelezettség. Korábban támadottnak látta nemegyszer a forradalom sorsát, örökségét, ezektől az évektől veszélyeztetettnek hiszi. Ahogyan az ikercsillag, Váci Mihály Vajda-versében, úgy Ladányinál is a virrasztó, a horkolók közt ébren levő jelenik meg példaként. Régebben is gyakorta szólalt meg groteszk hangon a költő, újabban azonban a groteszk mint szemléleti forma kap egyre jelentősebb helyet lírájában. Telen volt mindig, a vers fel** építésében közvetve, a hangulat szintjén, vagy közvetlenül fogalmazva a jövő Ladányi-verseiben. Híva és féltve. Az Egyszerű történet soraiban már aggodalmasan: „A jövőt éneklem, / és furcsa lenne, ha közben / ez a jövő / elszánna életünkből”, s az aggodalom az, ami felerősödött az évek során. (A kölyökkor álmai; Zene gitáron stb.) Véletlennek, esetlegesnek látszó, ám úgy vélem, mélyebb jelentésű az a tény, hogy az utolsó kötetek címükkel is a hiányt, a kérést, a kifosztottságot hangsúlyozzák (Kedvesebb hazát; Kitépett tollú szél; Se csillaga, se holdja). Ha eddig az elkövetkezők reményében tagadta a jelenből a rosszat a vers, immár a fordult irányt is jelezhetjük. Mintha elveszett volna a perspektíva teljesen, úgy jelenik meg a most pozitív ellenpólusaként a múlt Ladányi versében. Nem a történelmi múlt. Hiszen „oda vágyódom viszsza, / ahol életet éltem valaha. / Ahol naponta / meghal valami krisztus / szilikózisban, árvaságban, / ám töviskoronára már nem telik, / se más látványosságra.” Egy a maihoz mérten rokonszenvesebb, tartalmasabbnak tudott régebbi állapot, a testvéri tömegekkel együtt élő költő múltja felesel a jelennel, innen történik a tagadás. Nem tudom, lehetőséget ad-e ez a költői pozíció a megújulásra. A költészetében Ladányival oly rokon Váci Mihály megfogalmazta a jól ismert sorokat, az „újra kell kezdeni mindent...” programját, de a szintézisteremtés elején szólt közbe halála. Tanúi lehettünk az évek során annak, hogyan azonosult Ladányi költői világképében a valódi az igazival, hogyan vesztette el lassan a történelmet. Törvényszerűen következett ebből, hogy töredékes versei szaporodtak, esztétikailag teljes értékűek mind ritkábban születtek. Tanúit szeretnénk lenni annak, ahogyan újraértelmezi a maga és a valóság viszonyát — nagy versek sorában — Ladányi Mihály. S nem árt tisztázni azt sem, hogy érte haragvó tanúi. Mert líráját szocialista lírának tudjuk ma is. Vitázunk, perlünk, vagy mondjuk inkább „ladányisabb” szóval, mozgunk azért, hogy ismét a csúcsra igyekezzék költészete. Amelyet, völgyeivel, magaslataival együtt inkább a magunkénak érzünk akárhány kiegyensúlyozott „éteri” poézisnál. (Szépirodalmi) Hajdú Ráfis Gábor