Népszabadság, 1975. június (33. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-29 / 151. szám
. NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET I MI LESZ VELED, EGYÉNISÉG? Vállfa, lelki bigyó, önállóság Abszurd történet: szeptemberben Szentesen nem lehetett vállfát kapni, ezért egy nagyszénási gyerek kimaradt a szakközépiskolából. A bűnösöket megbüntették, de a kollégiumi élet ellentmondásai ezzel mitsem változtak. „Tisztelt szerkesztőség! P. Béla nagyszénási lakos a fiát, Andrást, beíratta a szentesi Pollák Antal erősáramú szakközépiskolába, ahol a fiú kollégiumi ellátást is kapott. Sajnos nem sokáig maradhatott az említett iskolában, szülei hazahozták, mivel a kollégiumban nem bírta azokat a kínzásnak is beillő molesztálásokat, amelyeket a nagyobb diákok alkalmaztak az elsősökkel szemben. Például behívták az öreg diákok szobájába, és ahogy a Horthy-bakalaktanyában volt szokás, feküdtöt, fekvőtámaszt csináltattak vagy fenékre verőset játszottak vele. A mulasztást elkövetőket jó volna felelősségre vonni. Tisztelettel: T. Gábor, Nagyszénás, Dózsa Gy. u. 62.” Beton és bicska Andris barátja, akivel együtt került tavaly Nagyszénásról a szentesi középiskolába, ezt mondja: — Andris nagyon szerencsétlenül járt. Ha velem történik ez, visszahúzódom, vagy valahogy ... de el nem megyek. Andris most villanyszerelőnek tanul Orosházán, jól érzi magát, naponta hazajár. Jóhangú apja nem enged bennünket szóhoz: — Nézze, elvtárs, nem hagyták élni a gyereket, azt mondták rá: spicli, besúgó. Hagytam volna a kezük közt? Nem kollégiumnak való az a hely. A tanároktól agyon is verhetik egymást, olyan messzi van a szobájuk. Mondjad csak az elvtársnak: hányan laktatok együtt? — Negyvennyolcan. — Tessék, negyvennyolcan! írtak kérlelő levelet, meg elküldték ide bocsánatot kérni azokat a kölyköket is. Én a gyerekre bíztam, ő döntött! Gondolja el, még levelet is írattak vele nekem, hogy ne menjek az igazgatóhoz. Na, mondjad már, fiam! Miért nem mondod az elvtársnak? — Maguk azt akarták, hogy kicsapják a tetteseket? — Nem. Pofozza csak őket az élet. A papa hangos közbeszólásai közepette lassan formálódik a történet. F. Lajos negyedikes az üzletben nem kapott vállfát, Andristól kért kölcsön, de ő nem adott. Ezért este a negyedikesek a szobájukban fekvőtámaszt csináltattak vele, majd mivel az nem ment, megsimázták. Andris apja tajtékzott, Lajosra ráüvöltött, csak a tanárjának köszönheti, hogy nem veri bele a betonba, a fiának pedig azt tanácsolta, ontsa ki a belüket, ha hozzányúlnak. Ám a beton és a bicska gyér útravaló volt Andris kollégiumi életéhez. Az „árulkodás” miatt — azért, mert panaszkodott az apjának — azután a negyedikes D. István vette át a fiú „nevelését”: előbb szabadelőadást tartott neki a kollégiumi életről, a felsősök tiszteletéről, majd a Boci, boci, tarka dallamára mondatta fel vele a fizikai törvényeket. A tortúra miatt Andris elkéste a takaródét, a szobatársai viszont azért simázták meg, mert „felzavarta” őket. Fájó, ami Andrissal történt. Fájó azért is, mert aki ütött és aki szenvedte, felcserélhető. Andris, Lajos és István is faluból, fizikai munkáscsaládból indult, csak életkoruk és Szentesre érkezésük iránya különbözik. Andris mégis kihullott a másik kettő miatt. Miattuk? Szerepük volt benne, de nem miattuk! Az okok felderíthetetlenek. Azzal nyugtatom magam, hogy Andris, aki elsős gimnazista korában egy s-sel írta Kossuth nevét kollégiuma címében, úgysem... De a helyesírásnak vagy annak, hogyan bírta volna Andris az iskolát, mi köze a történtekhez? — Andris neveltetésének és természetének is köszönhető, ami történt — mondja Zentai György harmadikos, az iskola KISZ-titkára. — Nem számolt vele, hogy egy közösségben mi érheti, hogyan kell ott élni. A papa majd nekem esett, amikor bementem, hogy itt vannak a fiúk bocsánatot kérni. — Ha úgy nézik, hogy a srác két csavargó miatt itthagyta az iskolát, akkor nem lehet rajta sokat rágódni — mondja az énekeltető D. István. — Ha az a téma, hogy milyen a kollégiumi élet, vagy a felnőttek meg az ifjúság kapcsolata ... — Mire gondolsz? — Miért mondta egy-két tanár nekünk, hogy fasiszta módszerek, hogy fasiszták? Vagy: miért vannak olyan fafejű intézkedések, hogy másfél órát itt szobrozunk az ajtó előtt, és nem mehetünk fel a hálóba? Benn a tanár, benn az ügyeletes, fél kettő előtt mégsem nyitnak, mert ez a szabály. — Felelősnek érzed magad a történtekért? — Úgy nem, hogy kettétörtem a fiú karrierjét. Nem értem az apát. Diákcsínyt csináltunk. — Mi a határa a diákcsínynek? — A választ a KISZ-titkár fogalmazta meg a legtalálóbban. — Ne legyen megalázó. Egymás közt nem is látszott annak, külső szemlélő számára lehet, hogy az. De a tettesek megkapták többszörösen is a büntetésüket. Felsősök—alsósok A büntetés: a kicsapás árnyékában, másfélszeres díjért szigorított félév a kollégiumban, kizárás a KISZ-ből, minden kedvezményből, másik osztályba helyezés és kötelező bocsánatkérés a szülőktől. Az iskola igazgatóhelyettese és a kollégium igazgatója sajnálja a történteket. Elmondják, hogy a tettesek jó tanulók, csendes, szerény diákoknak ismerték őket. D. István alacsony növésű, vörös hajú tanyai gyerek. F. Lajos apját nem ismerte, nevelőapja nem szíveli, nagyszüleinél él, erősen dadog. Mindketten kisebbrendűségi érzéseiket próbálták torz formában, a hatalom fitogtatásával levezetni. Meggyőző lélektani érvelés, mentő körülmény valóban. De akkor az áldatlan kollégiumi helyzet, a rengeteg gyerek egy szobában is az! — Hová való vagy, mik a szüleid, Lajos? — Keresztkérdés? Belső indíték? Nincsenek itt lelki bigyók! — mondja dadogástól fuldokolva. Miután megnyugszik, hogy nem büntető hadjáratról van szó, korát meghaladó felelősséggel beszél saját és közössége életéről. Legfőbb partnere a könyv. A tankönyveket nem szereti, szakkönyvekből tanul, átlaga mindig négyes fölött volt, kivéve most, hogy új tanárok, új társak közé tették. Érdeklődésből elvégezte a marxizmus—leninizmus esti középfokú iskolát. Lehiggadva, önmagához méltón értékeli a sajnálatos esetet: — Másokat jó tiszteletben tartani! És ennek a tiszteletnek a fokmérője, hogy az idősebbek, a felsősök mennyire tekintik egyenrangú diáknak a kisebbeket. Mondhatni: történelmi példái vannak e szerelmetes-háborús kapcsolatnak, amelyek között a szolgai viszony éppúgy fellelhető, mint a segítő, testvéri kapcsolat. Szentesen sok a tisztázatlanság. A mai negyedikesek sok kedves diákcsíny mellett (hozzon egy tízfilléres borítékot közületi blokkra) sok durvaságra is emlékeznek (simázás kábellel). Hivatalból a negyedikesek tanárpótlók, kicsit parancsolgatói is az alsósoknak, jól-rosszul sikerült tanulópári kapcsolatban is vannak, és többek között azért kelnek reggel hatkor, hogy kikérdezzék, „begyakorolják” a leckét... Számológép nélkül is okkal háborodott fel ifjúsági hetilapunk kis cikke azon, hogy az egyik meg nem nevezett egyetemen vizsga közben néhány centis zsebszámológépet használtak azok a szerencsések, akik e több ezer forint értékű szerkentyűhöz hozzájutottak. Okkal, hiszen a kis gépcsoda használata jogtalan előny, mert „legalább négyszerre gyorsabb, mint a hagyományos módszer s így több idő marad az elmélet alaposabb átgondolására. Más variációk is könnyen kiszámíthatók és az ismételt ellenőrzés is pillanatokig tart.” Az olvasó ezután azt várná, hogy az írás ilyesféleképp fejeződik be: vagy lehetővé tudják tenni az egyetemen, hogy mindenki használjon zsebszámológépet, vagy tiltsák meg használatát. Erről azonban szó sincs. Az írás ugyanis e tárgyról csupán a masina előnyeit és árát közli, valamint azt a megjegyzést, hogy „egy ilyen szerkentyűt ösztöndíjból megvenni képtelenség”. S ezek után már csak egy megjegyzés következik, szó szerint a következő: „Szerte az országban igen nagy gondot fordítanak a továbbtanulásra méltó munkás-paraszt származású fiatalok útjának egyengetésére. Megkülönböztetett figyelemmel sokat tesznek azért, hogy afelvételiig a lehető legkisebbre csökkentsék hátrányukat. A kapun belül azonban ez a figyelem — úgy látszik — néha erősen lankad. Ezek után az emberben többféle kérdés merül fel. Mi történik, ha egy munkás- vagy egy parasztszármazású fiatal használ történetesen a vizsgán számológépet? Mondjuk kölcsönkér valakitől. Vagy ha apja, aki amikor még csemetéje e világra származott, vasesztergályos volt, most azonban főmérnöke odaadja neki a vizsgára a magáét? Vagy ha a vizsgázó szülei, jól kereső termelőszövetkezeti parasztok, vásárolnak egyet fiuknak vagy lányuknak, hogy egyengessék az útját? Hogy van ez? Ha ilyen származású fiatal használja a masinát a vizsgán, akkor az a társadalmi igazságtalanság jóvátétele, ha más, akkor az felháborító? Vagy nem erről van szó, hanem arról, hogy nem szabad megengedni, hogy a vizsgákon valaki — bárki, származásától függetlenül — jogtalan előnyhöz jusson? A társadalom, az egyetemek kapuin kívül és belül is egyaránt sokat tesz a kétkezi munkások és parasztok gyermekeiért, segíti a fizikai dolgozók gyermekeit abban, hogy behozzák sokféle okból eredő hátrányukat. És hogy az egyetemeken és a holnapi értelmiség soraiban a legnagyobb dolgozó osztályok gyermekei megfelelően jelen legyenek. De ennek mi köze ahhoz, hogy mit engednek meg az egyetemi vizsgákon s mit nem? Még a számítógép nélkül is könnyen kiszámítható, hogy semmi. K. Gy. Bárhonnan rugaszkodtunk is beszélgetéseinknek, egy idő után eljutottunk a felnőtt—fiatal vagy még inkább a tanár—diák viszonyhoz. Azt tapasztalom, s minden arra mutat, hogy ez a viszony tele van feszültséggel, ellentéttel. Mintha a tanár csak tanítani szeretne, s a diákot csak tanulva akarná látni, miközben meggyőződése, hogy a diák viszont csak azt nézi, hogy lóghat, rendetlenkedhet. Ez nyilvánvalóan nem igaz. Mégis erősíti ezt a látszatot az, hogy a kollégium rendjének alapja: mindent szabályozni, megparancsolni, pontokba foglalni, s aki kilóg a sorból, azt betuszkolni. És a közösség? Kérdezem D. Istvánt, miért nem tiltakoztak szobatársai Andris bántó egzecíroztatása ellen, miért a rosszat, miért nem a jót pártolja egy közösség. Visszakérdez: a felnőttek között nem így van? Példát is mond a falujából, amelyet véletlenül nagyon jól ismerek, ott is erről volt szó. Aztán hozzáteszi: — Ez a mi közösségünk nem érett rá, hogy a tagjait kiemelje, értékelje. A mi életünkben nincs egyén, sablonra megy minden. (Jaj, de nem véletlen, hogy a fontosságánál kisebb szerepet játszó, sport- és kulturális munkában minden jobban megy! A legjobb énekes, táncos vagy futó kiválasztása meglehetősen egyszerű.) Földi Vilmos kollégiumigazgató is diákjához hasonlóan fogalmaz: — A kollektivitás túlhangsúlyozása miatt az egyén szinte nem érvényesül: átlagos embereket nevelünk. És itt válnak gyökértelenné az erőfeszítések, ezen bicsaklanak meg a legjobb szándékok. A „hivatalos egyéniségek”, a tanárok kijelölte kiváló kollégisták a körülmények folytán nem tudják betölteni a rájuk váró szerepet, maga a diáktanács is szárnyszegetten vergődik a látszólag mást akaró tanárok és diákok között. A negyedikesek kirándulásukhoz a társadalmi munkával keresett pénzből több száz forintot kapnak. Felvetődött, hogy a pénzt ne egyformán, hanem munkájuk szerint adják, ám ezt a tagság leszavazta: visszarettent a felelősségtől. Zentai Gyuri ebből és más példákból erre a következtetésre jutott:• A diákok nézetével van a baj. Azon kell előbb változtatni, és azután lehet nagyobb önállóságról, önkormányzatról beszélni. Melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás, az öntudat vagy az önállóság? Addig, amíg felelősségük bizonyítására — és ezzel együtt a tévedésre — nem kapnak nagyobb lehetőséget a diákok, nem hisszük, hogy nézetük jottányit is változna. A nevelőtestület immár másfél éve a diáktanáccsal közösen vitatja meg a fontosabb témákat — csakhogy a döntéseket továbbra is a nevelők hozzák, így formális az együttműködés. Meg kell határozni, milyen témában dönthetnek a diákok, miben határoznak közösen a szavazatok alapján, és mi az, amiben a tanároknak vétójoguk van. Enélkül csak ismétlődnek az olyan esetek, mint legutóbb egy vitában, ahol a tanács tagjai is elhatározták, ha nem nekik lesz igazuk, közösen lemondanak. A tanárok döntöttek, a diáktanács pedig a helyén maradt. Az ilyen dobverés nem múlik el nyomtalanul, károsan hat a nevelőmunkára és az önkormányzatra is. És megint csak visszatérve a címünkben is megfogalmazott kérdésre: mihamarabb meg kell keresni a kiváló tanulók, kollégisták helyét, szerepét a kollégiumban. Gondoljuk, maguk a diákok is tudnák, kinek ítélhetik, kit tisztelhetnek meg ezzel a sok kedvezménynyel járó címmel. Ők aztán már szervezői, vezetői lehetnek a tartósabb közösségeknek. Ha az új kollégiumba ilyesfajta előkészületekkel költöznek át, elmondhatják, hogy okultak P. Andris szomorú történetéből. PÜNKÖSTI ÁRPÁD