Népszabadság, 1976. február (34. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-01 / 27. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1976. február 1., vasárnap 1946. I. TC. A harmadik köztársaság születése „A Szakszervezeti Tanács felhívja Nagy-Budapest összes üzemének, gyárának, műhelyének, irodájának, üzletének dolgozóit, hogy ma délután 2 órára zászlók és táblák alatt vonuljanak munkahelyeikről az Országház elé, megünnepelni a magyar demokrácia diadalát, a köztársaság kikiáltását.” (Újsághír, 1946. február 1.) Ma harminc éve tömegtüntetésekkel, gyűlésekkel ünnepelte az ország dolgozó népe, hogy a nemzetgyűlés elfogadta az 1946. évi I. törvénycikket a köztársaságról. Ezzel megszületett történelmünkben a harmadik köztársaság, mindössze tíz hónappal annakutána, hogy az egész ország felszabadult a fasiszta iga alól. Az ország nagy része még romokban hevert, a hatalom sem dőlt még el, s bár a nagybirtokot megszüntette a földosztás, a bankok, a gyárak magánkézen voltak. Próbálkoztak a régi rendszer urainak, háborús bűnösöknek az átmentésével is. Sőt az új nemzetgyűlésben is történtek kísérletek a történelem kerekének visszafordítására. De a dolgozó nép tovább akart haladni. Például az államforma kérdésében is, az 1848-as első és az 1919-es második sikertelen kísérlet után immár a véglegesnek ígérkező harmadikat akarta. Mert gyűlöletessé vált a 400 éves Habsburg-elnyomás s ezzel a királyság a magyar nép szemében. Igaz, nem mindenki előtt. Harminc év távlatában izgalmas lapozgatni a korabeli lapokban, felütni a nemzetgyűlési naplót, hiteles képet kapunk arról, hogyan született a köztársasági törvény. Harcban, mint annyi más történelmi változás. A magyar kommunisták sürgették az államforma mielőbbi megváltoztatását, mert bár 1944. december 21. óta a Nemzeti Főtanács gyakorolta az államfői hatalmat, de formálisan még mindig királyság volt. A reakció érezte, nehezen tudja megakadályozni a köztársaság kikiáltását, ezért igyekezett késleltetni az államformaváltást, mondván, „van sürgősebb tennivaló is”. Próbálta fenntartani a közjogi bizonytalanságot, hogy a politikai zűrzavarban halászhasson. Idézet a Szabad Népből: „Az ezerholdakat, az egyházi uradalmakat, a főúri kiváltságokat viszszasíró királypártiak tábora nem változtathat a megdönthetetlen tényen, hogy a magyar nép óriási többsége köztársaságot akar, és nem tartja elsietettnek a köztársaság kikiáltását, évszázadokkal a Dózsák, Rákóczik, Martinovitsok, Petőfik, Kossuthok szabadságharcai után.” A köztársaságról szóló törvénytervezet 1946. január 25-én az országgyűlés elé került. A Szabad Nép vezércikkéből: „Pártunk a köztársaság megvalósítását fontos lépésnek értékeli a demokrácia megszilárdításáért folytatott harcban. De nem értékeli túl. A köztársaság a történelmi fejlődés során nemegyszer vált már reakciós erők takarójává és fegyverévé, a népi erők ellen. A köztársaság reakciós vagy demokratikus jellege harc, erőviszonyok kérdése.” És az a harc valóban dúlt is, ezekben a napokban, hetekben a legkülönbözőbb formákban. Például úgy, hogy a legitimisták, a királyság hívei, Mindszenty József bíboros utasítására felkerestek nemzetgyűlési képviselőket, s arra próbálták őket rávenni — még kommunistákat is —, hogy ne szavazzanak a köztársaságra. Jókor. Ezekben a napokban robbant ugyanis a közvéleménybe Mindszenty hercegprímás nyilvánosságra hozott levele is, amit az igazságügy-miniszterhez intézett, egyenesen és nyíltan kérte, hogy a magyar nép tengernyi szenvedésében oly felelős és ezért halálra ítélt háborús bűnösök — Szálasi, Bárdossy és a többiek — ítéletét függesszék föl, sőt próbaként helyezzék őket szabadlábra. S miután a nép Mindszentyt a legitimizmus vezéralakjának ismerte meg, még inkább nyilvánvalóvá lett, honnan, kiktől fúj a szél. Találóan írta a polgári radikális Zsolt Béla is: „Mindszenty nyugtalanító politikai egyéniségének kibontakozása nem egészen haszontalan, mert végre tudjuk, hol van a magyar ellenforradalom kikristályosodó központja ...” A nemzetgyűlésben 1946. január 30-án kezdődött a törvényjavaslat vitája, méghozzá igen élénk figyelem, tetszésnyilvánító, véleményt fogalmazó vagy éppen viszszautasító közbekiáltások, megjegyzések közepette, amelyekről a parlamenti napló hiteles jegyzőkönyve szintén tudósít az utókornak. A kommunista párt nevében Rajk László szólalt fel. „Teljesen egyetértünk a törvényjavaslattal, amely szerint a köztársaság édes gyermeke, egyenes leszármazottja minden olyan törekvésnek, amely történelmünk folyamán a királyság megbuktatására irányult. Mi vallottuk mindig, és valljuk ma is, hogy voltak a magyar történelemnek olyan korszakai, amikor a királyság a nemzet érdekeit szolgálta. De a magyar nemzet nagy tragédiája volt, hogy 400 évvel ezelőtt a királyság intézménye az idegen elnyomás eszközévé vált .. . Mi, kommunisták, nagyon jól tudjuk, hogy a köztársasági államformát különféle tartalommal lehet megtölteni. Rajta leszünk, hogy a köztársaság a nép védelmezője, a munkásosztály, a parasztság és a haladó érelmiség köztársasága legyen.” A törvényjavaslatot sokféle megközelítésből, történelmi nézőpontból, politikai szemszögből értékelték, helyeselték vagy vitatták. Darvas József, a Nemzeti Parasztpárt nevében, őszinte lelkesedéssel üdvözölte, a dolgozó parasztság nevében szólt. „Nagyon jól tudjuk, hogy a királyság intézménye ebben az országban kétféle elnyomásnak volt a kifejezője és biztosítéka: a hűbéri elnyomásé és történelmünk legnagyobb részében az idegen elnyomásé, a német gyarmati elnyomásé... Vannak, akik a hagyománytisztelet nevében védik velünk szemben a királyságot. Mi tiszteljük a magyar nép hagyományait, és ragaszkodunk ezekhez a hagyományokhoz. De a magyar nép hagyományai kuruc hagyományok, nem pedig labanc hagyományok. Nem tiszteljük azokat a hagyományokat, amelyek a szolgaság megmerevítését akarják elérni. (Marosán György: Az arisztokraták, az urak hagyományát.) Azok a kísérletek, amelyek itt újra és újra felbukkannak nyíltabban vagy rejtettebben, hogy a magyar demokrácia legfontosabb eddigi vívmányát, a földreformot valamilyen formában visszacsinálják, még nem fognak megszűnni azzal, hogy mi itt köztársasági államformát alkotunk. A kapitalizmusnak ez még nem fog véget vetni. Azon túl tehát, hogy a köztársaságot, mint államformát helyeseljük, bennünket nagyon érdekel az a kérdés, hogy ezen az államformán belül a nép érdeke hogyan fog érvényesülni . . .” (Helyeslés és taps a parasztpártiaknál, a kommunistáknál és a szociáldemokratáknál.) S hogy Rajk László, Darvas József, Kisházi Ödön és mások részéről kifejtett politikai aggodalmak mennyire megalapozottak voltak, azt több felszólalás is alátámasztotta. Drózdy Győző volt az egyikeezeknek. A névjegyén ekkor még ez állt: „gazdálkodó, nagyiparos, bankigazgató”, mellesleg 1920-ban, az ellenforradalmi országgyűlésben is képviselősködött már. Most a Kisgazdapárt képviselőjeként szólalt fel, s bár általában elfogadta a köztársasági államformát, olyan lehetőségeket kívánt, ahol úgymond mindenki szervezkedhet. „Nagyon megnyugtatná demokratikus kedélyünket, ha beiktatnák a törvénybe: pártszervezési jog mindenkinek. (Kádár János: A fasisztákat is engedjük szervezkedni, igaz?!) Támadta a törvényjavaslatot felszólalásában a Barankovicspárt képviselője, Eckhardt Sándor is. Úgynevezett kereszténydemokráciát hirdetett, s legfőbb kifogása az volt, hogy a földreformmal megfosztották az egyházat is százezer holdjaitól. „Erről talán helyesebb lett volna beszélni, mint az államforma kérdéséről dönteni...” — mondta, mivelhogy nem túlzottan híve a köztársaságnak. Utána szólalt fel az 1946-os magyar nemzetgyűlés leginkább idejét múlta figurája, a legitimizmus nyílt hirdetője, Schlachta Margit, aki a húszas években — az ellenforradalmi parlament képviselőjeként — a botbüntetés újbóli bevezetését és kiterjesztését javasolta — a nőkre is. Hosszasan ecsetelte, miért jobb a királyság, mint a köztársaság, s miért kell óvakodni ez utóbbitól. „A mi esetünkben nem egyszerűen arról van szó, hogy válasszunk a királyság és a köztársaság között, hanem arról, hogy egy ezeréves királyságtól kell megválnunk, és átmennünk egy másik alkotmányformába. (Szirmai István: A köztársasági ezerévbe!) És ez mindig megrázkódtatással jár. Zöld Sándor: Akkorával, amit maguk csináltak, hogy az ország romokban hever.) Schlachta azt is fejtegette, hogy egyes Habsburg-királyok menynyire szerettek volna segíteni a jobbágysorson. Kijelentette: „Ha tárgyilagosak vagyunk, tudomásul kell vennünk, hogy a Habsburg-királyok a jobbágyság mellett állottak.” (Zágán: Dobogás. Ortutay Gyula: Hát felejtsük Aradót? 1849. október 6. is volt! Ügy van! Egy hang a kommunista párt soraiban: Tiszta Habsbu rg-agitáció !) Az úgynevezett Szent Korona tana sem maradt ki a fejtegetésből: „Nem mindegy tehát, hogy az az illető, aki a nemzetet képviseli és megszemélyesíti, a Szent Koronát viseli-e, amely a hatalom fő hordozója és a nemzet minden fiát egybefoglalja. (Nánási László: A koronából csak egy jutott a parasztnak, a Dózsa György koronája.) Nekünk tehá tudatában kell lenni annak, hogy amikor kimondjuk a köztársaságot, ezzel nemcsak a király fejéről, hanem a saját fejünkről is levesszük a koronát. (Vas Zoltán : Levesszük, kibírjuk! Nánási László: A Dózsa fejéről beszéljen! Ratkó Anna: Azt mondja, mi volt a bottal, a botbüntetéssel!) Nyílt beszéd volt Schlachta Margit felszólalása a királyság, a monarchia mellett, a köztársaság ellen. Óriási lett a felháborodás, nemcsak a t. Ház falain belül, azon kívül is. Voltak vidéki városok, falvak, ahol e felszólalás tiltakozó tüntetéseket váltott ki. A kommunista párt részéről végül Révai József szólalt fel: „Van ebben a javaslatban egy szerényen meghúzódó kis mellékmondat, miszerint a törvény a magyar állam valamennyi polgárának biztosítja az emberi és állampolgári jogokat, a demokratikus államrend keretein belül. És ezt a mellékmondatot ne engedjék el a fülük mellett, kérem. Mert ez azt jelenti, hogy a demokrácia, a magyar köztársaság nem óhajt jogokat adni ellenségeinek. (Ügy van! Ügy van! Élénk taps a kommunista pár, a szociáldemokrata párt és a parasztpárt soraiban . . .) A mi pártunk vezérszónoka is beszélt arról, hogy más deklarálni az emberi jogokat, és más megvalósítani őket. Egy sereg gazdasági feltétele van annak, hogy például az emberi megélhetéshez való jogot megvalósíthassuk. De vannak politikai feltételek is, és ezek közül az egyik a demokrácia ellenségeinek megsemmisítése. Azok, akik az emberi jogokat száz-százötven évvel mielőttünk első ízben deklarálták, vagyis a nagy amerikai szabadságharcosok, a nagy francia népforradalom vezetői, ezt nagyon jól tudták. Az emberi jogok deklarálása az első amerikai alkotmányban egyenesen feltételezte, hogy az amerikai szabadsághősök kardot rántottak a rabszolgatartók ellen, elnyomták őket. És Franciaországban ugyanazok, akik az emberi jogokat deklarálták, éppen, mert hívei voltak az emberi jogoknak és meg akarták valósítani, nem riadtak vissza attól, hogy a régi rend híveit, a francia demokrácia, a francia köztársaság ellenségeit tűzzel-vassal kiirtsák. Nekünk is úgy kell felfogni, hogy az emberi jogok megvalósításáért harcot folytatunk a reakció, a fasiszták, a nép ellenségei ellen. Pártunk így értelmezi a törvényjavaslat bevezetőjét, és így is szavazza meg. (Taps a kommunistáknál és a szociáldemokratáknál.)” A magyar nemzetgyűlés 1946. január 31-én nagy többséggel megszavazta a köztársaságról szóló I. törvénycikket. Várnai Zseni és Fodor József versben köszöntötték a köztársaságot, amelynek első elnöke Tildy Zoltán lett. A köztársaság kikiáltása élénk világvisszhangot váltott ki. 1946. február 1-én százezrek gyűltek össze az Országház előtt, a Kossuth Lajos téren, hogy a nép igazi érzelmeit kifejezésre juttassák, ünnepeljék a magyar demokrácia újabb nagy győzelmét, a köztársaság törvénybe iktatását. Szabó László PÁRIZSI TUDÓSÍTÓNK RIPORTJA Kongresszus előtt a Vaillant-Couturier alapszervezetben Párizs környéke, már inkább este, mint délután; a metróból ömlik az emberáradat, az utcákon a lámpáknál megtorlódott hosszú kocsisor, az alkonyatban világít a kommunista szekció narancssárgára festett ajtaja, nagy kirakatablaka. A közelben már minden üzlet bezárt, csak a párthelyiségből árad a fény. Benn plakátokat tekernek össze — még az este kiragasztják a kerületben. Nagy röpcédulacsomagok az asztalon, az ifik rövidesen jönnek értük. Szünet nélkül nyílik-csukódik az ajtó, cseng a telefon, vágni lehet a cigarettafüstöt: ez a kongresszus előkészítésének finise. Vita a dokumentumtervezetről A félmillió kommunista legtöbb összejövetele, vitája nyílt. Én is így kerültem ide, kerítenek egy széket, figyelhetem a vitát. Mindenki ismeri egymást, de a kedvemért most mégis néhány szóval bemutatkoznak, hadd tudja a vendég is, hol dolgoznak, hány évesek. Mellettem ül Monique, a Vaillant-Couturier sejttitkára, 34 éves, csinos, barna fiatalasszony; emlékeztetőül azt írom jegyzetfüzetembe, hogy minden számot tud, mindenről adatai vannak és hogy olyan a frizurája, mint Mireille Mathieu-é, az egyik legnépszerűbb dalénekesnőé. Az összejövetelen a fiatalok vannak többségben és a fiatalemberek közül is a bajszosak: Claude szőke bajuszt és zöld pulóvert visel, a Citroennél motorszerelő. Roger barna bajszát mintha egy magyar huszártól leste volna el, minden percben pödör is egyet rajta, egyébként egy technikumban a gépgyártási módszerek oktatója, Bernard a Thomson-gyár „kábelese”, ami annyit jelent, hogy a televíziókészülékek alkatrészeiben forrasztja a különböző színű drótszálakat a megfelelő helyre. 27 éves és szőkésbarna Krisztusszakállt hord. Alain a legfiatalabb: 21 éves és munkanélküli. Gépkocsivezető volt és amikor elbocsátották, azt hitte, hogy néhány nap múlva úgyis elhelyezkedik, addig meg nem érdemes feliratkozni a munkaközvetítőben. Ennek már több mint fél éve, és mivel elmulasztotta annak idején a jelentkezést, Alain nem kap egyetlen franknyi munkanélküli-segélyt sem. (Monique a fülembe súgja: Levallois-ban, ebben az egyetlen kerületben 1974 végén másfél ezer, tavaly év végén már két és fél ezer fiatal volt munka nélkül. Országosan 700 000 olyan munkanélkülit tartanak nyilván, aki 25 évesnél fiatalabb.) „Lufté" azt jelenti: harc „Ezt akarják a kommunisták Franciaország számára” — így kezdődik a kongresszus dokumentumtervezete, amelyet minden párttag megkapott, s amelyet végigstudíroztak a sok ezernyi öszszejövetelen. Monique nem mulasztja el az adatközlést: a sejtekben átlagosan 30 kisebb szövegmódosítást ajánlottak, ezekből a szocializmushoz vezető útra a párt, a munkásosztály vezető szerepének erősítésére, a baloldal közös kormányprogramjára vonatkoznak. „Lotte” — harc: ez a kulcsszó a vitában, amely újra meg újra elhangzik. Claude a maga példáját mondja: „Motorszerelő vagyok, bütykölöm még a Citroen híres két lóerős motorját, de már nem sokáig. A Peugeot átvette a gyárat, felfújja a motort, hogy majd drágábban adja, a „kétlovast” meg Spanyolországban csinálja tovább, mert ott olcsóbb. Egyedül nálunk 10 ezer munkást tettek ki az utcára egy év alatt! Harc nélkül ez nem változtatható meg.” Bernard egy tunéziai, Claude egy marokkói elbocsátott munkással éppen a napokban járt a munkaközvetítőben, hogy segítsen fordítani, űrlapokat kitölteni. Ha a tunéziai munkás nem tud elhelyezkedni, éhezni fog a családja. Claude kifakad: „Nálunk az a jó vendégmunkás, aki nem tud se írni, se olvasni, aki egy szót se tud franciául. Őket ugyanis könynyebb kiszipolyozni vagy átejteni. Állítólag Dél-Marokkóban külön keresik nekünk az ilyeneket. A múlt héten az egyik ilyen „vendéggel” aláíratott a műhelyfőnök egy lapot. Az illető nem tud olvasni, aláírta. Másnap küldték a pénztárhoz, vegye fel a bérét, mehet. Kiderült, hogy a felmondólevelét íratták vele alá és mivel ő mondott fel, még munkanélküli-segélyt se kaphat.” Alain, sajnos, tapasztalatból tudja. Igen, így van, minden csütörtök reggel hosszú sorok állnak az ANPE (a munkaközvetítő hivatalos neve: Nemzeti Foglalkoztatottsági Ügynökség) előtt. Levallois-ban egy év alatt több mint 50 százalékkal emelkedett a munkát hiába keresők száma. Elmaradt a kilakoltatás Teljesen egyirányúvá, egyetértéssé válik a vita, amint a kongresszus egyik fő célja, a párt erősítése kerül szóba. Monique büszke rá: tavaly 278-an léptek be a körzeti pártszervezetbe. Ez is benne van az országos eredményben: az 1975-ös 93 ezer új párttagban. Sok köztük a fiatal, az itteniek átlagos életkora 27 év. De akad lemorzsolódás is; ennél a kérdésnél újra felcsap a vita lángja. Mert vannak, akik azt mondják: aki nem fizeti ki a tagdíjat, arról máris le kell mondani. Tévedés, meg kell tudni az okát! Hátha segíteni kell? Sokan szégyellik, hogy szegények, hogy munkanélküliek. Bernard elmondja annak a mérnöknek az esetét, aki hat hónapon át minden reggel elment hazulról, mintha munkába menne, mert nem akarta bevallani a családjának, hogy kitették az állásából. Monique-nak is van szomorú példája, egy 50 éves titkárnő a minap könnyekkel a szemében jött segítségért: „Azt hittem, hogy az elbocsátás olyan baleset, amely mindig csak másokkal történik. Elbocsátottak és hat hónapja nem találok munkát, mert már túl öreg vagyok mindenkinek.” Tudnak-e segíteni? Mindent megtesznek, hogy segíthessenek. Claude és Bernard „hivatásból” is segít: mindketten CGT-bizalmiak üzemükben. De sikeres akciókat folytat a pártszervezet a kilakoltatások, végrehajtások ellen is. „Éppen a múlt héten telefonáltak — meséli Monique a legutóbbi esetet. — Az egyik elvtárs jelentette: a házukban megjelent a végrehajtó, rendőrrel, teherautóval, ki akarnak tenni egy aszszonyt, mert 200 frankos lakbérhátraléka volt. Képesek lettek volna a teherautóért több mint 200 frankot kifizetni és ötszörös értékű bútort elvinni! Ha hagytuk volna! Telefonon mozgósítottuk a környéket, innen a szekcióból is mindenki odasietett, negyedórán belül megjelent a kommunista polgármester-helyettes. Az elvtársak az autó elé álltak, több százan összegyűltek. Végül is elmaradt a kilakoltatás. Tulajdonképpen az ilyen és hasonló esetek is kongresszusi előkészületnek számítanak. Többet érnek, mint száz plakát, annyi bizonyos.” „Lutte” — harc ez, mindennapos, aprócska talán, de eredményes és nélkülözhetetlen. A pártot erősíti, a jövőt szolgálja. Rudnyánszky István