Népszabadság, 1976. május (34. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-01 / 103. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK 24 oldal Ára: 1,20 FZ AZ MSZMP KÖZPONTI LAPJA XXXIV. évf. 103. szám 1976. májusi., szombat Béke és nemzetközisé k ilenc évtized telt el azóta, hogy a felvonuló munkások először bontották ki a májusi vörös lobogókat, s harcba indultak igen távolinak látszó célokért. 1886-ot írtak akkor, és sortűz volt a válasz. A világtörténelem léptékével talán nem is olyan hosszú idő telt el azóta. Mégis elmondhatjuk: századnál rövidebb idő alatt még aligha változott nagyobbat a föld arculata. Megvalósult az, amiben először csak azok bíztak, akiknek világnézete, hite a legerősebb volt, vagy ösztönös megérzése a legbiztosabb, mint a költőé, aki azt írta: „Mióta ember néz az égre, vörös csillag volt a reménye.” A remény azóta beteljesedett, s a történelem íve valóban szédítő: kerek három évtizeddel azután, hogy május elseje először volt munkásünnep, győzött a munkáshatalom, először egy országban. Három évtizeddel később a szocializmus immár világrendszerré vált. Azóta megint csak kevesebb idő telt el, mint harminc év. Napjainkra a szocialista közösség korunk legdinamikusabb történelemformáló erejévé vált; olyan tényezővé, amelynek létével és erejével, hatásával és kezdeményezésével számolnia kell mindenkinek, aki politikáját a valósághoz szabja. Egy olyan világban, amikor a kapitalizmus hivatásos apologétáinak, és futurológusainak is bealkonyodott, a Szovjetunió s a többi szocialista ország kommunista pártjainak kongresszusai tárgyszerű mérlegükkel, magabiztos előretekintésükkel a jövő megtervezhetőségét tanúsítják. Hogy mekkorát és merre fordult a világ, elegendő arra gondolni, hogy látványosan fejlődik, s az építőmunka új sikereit mutatja fel egy szocialista ország az Egyesült Államok pártjainak tőszomszédságában. S egy másik szocialista ország a távoli Indokínában győzedelmesen fejezhette be azt a küzdelmet, amelyben „hátországa” a szocialista közösség volt, és Ho Si Minh álma válik valóra épp most az egységes Vietnam létrejöttével. Ma két éve még demarkációs vonalról szóltak a jelentések, amelyeket Saigonból küldtek. Ma nincs Vietnamban sem demarkációs vonal, sem államhatár, és az ország déli részéből érkező jelentéseket Ho Si Minh városából keltezik. Megváltozott a hetvenes évek közepére a kor többi forradalmi tényezőjének szerepe is. A kommunista mozgalom öt esztendő alatt majdnem egymillió taggal növelte sorait a nem szocialista világban, benne néhány erős tőkésállamban is, amelyekben néhány esztendeje oly népszerű volt a válságmentes és jóléti kapitalizmus mítosza. Olyan jelenség ez, amelyet fenntartás nélkül, örömmel üdvözlünk, mert meggyőződésünk, hogy hallatlanul fontos változások lehetőségét vetíti előre. Új erőkkel gyarapodott az olasz testvérpárt, amely ma 1 millió 700 ezer tagot számlál, s amelynek nagyszerű hagyományairól oly magával ragadóan szólt a minap lapunkban is ismertetett interjújában Luigi Longo, a párt elnöke. („Nem kétséges, hogy a bolsevikok tapasztalata, e tapasztalat tanulmányozása a párttagokban és egész pártunkban olyan nyomot hagyott, amelyet ma is pozitívnak tekintünk.”) S ott az Indiai KP, amely hatszázezres, a francia, amely félmilliós, a japán, amely 400 ezres tagságot számlál! Hányan próbálták kitépni a kommunista pártok gyökereit: Francók, Salazarok. Portugáliában a puskacsövekre tűzött szegfűk vértelen forradalma Európa leghosszabb életű fasiszta rezsimjét adta át a múltnak, de a szegfűk után az ország nagy részén, megtűrt fehér terrorhullám következett bombázott, felgyújtott kommunista párthelyiségekkel. Mindent megtettek, hogy nemzetellenesnek kiáltsák ki, hogy elszigeteljék és megfélemlítsék a kommunista pártot, amely nem engedett e nyomásnak. És ez a párt mégis több voksot kapott, mint az előző választásokon, majdnem 15 százalékot! Fejlődik, izmosodik korunk harmadik nagy forradalmi ereje, a nemzeti felszabadító mozgalom is. A fekete földrész távoli, déli részén, Angola népe írt ezekben a hónapokban igaz barátai támogatásával új, felemelő fejezetet a földrész történetébe. És a fajüldöző rezsimek — oly magabiztosak voltak még nemrég is — most kezdik érezni, már megmozdult alattuk a föld. Számunkra a május elsejei sek-öregszemle napjaiban a kérdés így fogalmazódik meg: mit tehetünk ma mi magunk, hogy erősítsük és segítsük korunk fő folyamatait? Mert az, hogy tennünk lehet és kell, a mi számunkra kézenfekvő. Erről is szólt Kádár János, amikor az SZKP XXV. kongresszusán kijelentette: „Most, amikor az emberiség nagy sorskérdései dőlnek el, amikor a haladás erői előretörnek, amikor a nemzetközi kommunista mozgalom felfelé ível, amikor a kommunista pártok önállóan dolgozzák ki politikájukat, taktikájukat és stratégiájukat, megnövekedett minden egyes párt felelőssége. Pártunknak meggyőződése, hogy korunkban növekszik a proletár internacionalizmus jelentősége, ezért fontos a kommunista és munkáspártok kapcsolatainak fejlesztése, a nemzetközi kommunista mozgalom marxista-leninista egységének erősítése." Ez a meggyőződés tükröződik pártunk egész politikájában, amely kifejezi kettős felelősségünket: azt, amelyet hazánk fejlődéséért, népünk életéért érzünk, s egyszersmind minden olyan lehetőség kihasználásáért, hogy előmozdítsuk a szocialista közösség együttműködésének szilárdítását, a békét, a társadalmi haladást. Pártunk egész politikájában ez a kettős felelősség egységes egésszé ötvöződik, együtt jelentkezik. Ez egyszersmind azt is világossá teszi, hogy felfogásunk szerint a szocializmus közös, nemzetközi érdekeinek megsértése, vagy az olyan hamis beállítás, hogy azok veszélyeztetik a nemzeti érdekek, sajátosságok érvényesülését — nacionalizmusból ered vagy abba torkollik. Egyébként Nyugaton, ahol saját fogalomrendszerükben oly sokat írnak és beszélnek a „kölcsönös függőségről”, a vezető polgári ideológusok nagyon is felismerik, hogy elengedhetetlen és elkerülhetetlen a nemzetközi munkamegosztás fejlesztése. Ugyanakkor a tőkés propaganda a szocialista országok felé irányuló tevékenységében elsősorban a nacionalizmusra teszi tétjét, a „teljes szuverenitás védelmének” hamis jelszavával operál, szembe állítva azt a szocialista államok összefogásával. Valójában épp a szocialista rend természetéhez tartozó összefogás bontakoztatja ki a szuverenitás lényegét, vagyis a népek, a szocialista nemzetek jogainak érvényesülését, hogy sorsuk gazdái lehessenek. Az önként vállalt kötelezettségek, amelyek megfelelnek minden szocialista ország adottságainak és érdekeinek — éppen ez segíti az egyes országok szuverenitásának erősítését! Nálunk ezt az emberek túlnyomó nagy többsége érti, tudja, s magáénak, sajátjának érzi ezt a nemzetközi politikát, amelyet nem pillanatnyi konjunkturális meggondolások, hanem szilárd elvek határoznak meg. Ami a magunk hozzájárulását *"*• illeti, a nemzetközi haladáshoz, köztudomású, hogy országunk — erőinkhez, lehetőségeinkhez mérten — eddig is mindent megtett, hogy támogassa a népek, a nemzetközi munkásosztály harcát, felszabadító mozgalmait. Hogy csak a társadalmi akciókról szóljunk: elég a véradásra jelentkező fiatalokra s a vietnami műszakok tíz- és tízezernyi részvevőjére emlékeztetni. Mindez azonban nem feledteti, hogy az internacionalista hozzájárulásnak, a szolidaritásnak legfontosabb formája: az eredményeinkben, sikereinkben testet öltött munka. A hétköznapok sodrásában néha nem gondolunk rá — idegen földre, más rendszer földjére lépve annál jobban érzékeljük —, milyen sokat jelent a szocializmusért, a haladásért küzdők számára az, amit a már megteremtett, a fejlődő és a mind fejlettebb szocializmus hoz létre. Meggyőződésünk, hogy a legtöbbet azzal teszünk sokszor oly bonyolult körülmények közt küzdő testvérpártjaink sikeréért, ha az, amit alkottunk, beszél önmagáért. (Ami azonban egyáltalán nem zárja ki azt, hogy mi is szóljunk róla, mutassuk fel munkánk eredményeit, mindazt, aminek létrehozásához sokszor nagyon nehéz objektív feltételek, századok alatt kialakult történelmi elmaradottság leküzdésére volt szükség.) Hát még, ha az, amit teremtettünk, okosabb gazdálkodást, a lehetőségek találékonyabb kihasználását, szélesebb látókört, hatékonyabb munkát, más és jobb minőséget tükröz! Minőségről is szóltunk, de nemcsak a létrehozott termékek technikai színvonalára és korszerűségére gondolunk, bármilyen fontos legyen is az. Gondolunk életformánkra és közéletünk szocialista minőségére is, arra, hogyan működnek intézményeink, s miképp tudjuk úgy egyeztetni érdekeinket, hogy a közösségi érdek elsőbbségét biztosítsuk. Gondolunk szocialista demokráciánk minőségére is, amelynek lényegét nem meríti ki csupán a protestálás joga — mint a polgári demokráciáét —, mert a döntéshozatalba és véghezvitelébe bevont tömegek forradalmi rendjét is jelenti, a maga öntudatos fegyelmével, kialakult szabályaival együtt. És gondolunk — nem utolsósorban — kapcsolatrendszerünkre, csak szocialista országok közt lehetséges, meghitt viszonyunkra a Szovjetunióval és a többi testvéri szocialista országgal. Mindennek együttes vonzása és hatása: mindenekelőtt ez a mi tettekben megnyilvánuló internacionalista szolidaritásunk. Nem lehet nagyobb elégtételünk a nemzetközi munkásosztály ünnepnapján s a hétköznapokon, mint az, hogy tudjuk: a mi művünk is a szocializmus, a haladás és a béke híveit segíti, erőt ad eszméink sikeres megvalósításához. Vajda Péter