Népszabadság, 1977. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-04 / 130. szám
1977. június 4., szombat NÉPSZABADSÁG Magyar—osztrák tudományos együttműködés Gerald Stroutzh professzor, az Osztrák Tudományos Akadémia tagja, aki a Magyar Tudományos Akadémia vendégeként tartózkodott hazánkban, pénteken Mátrai László akadémikussal, az MTA filozófia- és történettudományok osztályának elnökével tárgyalt a két tudományos akadémia együttműködéseként létrehozandó történész vegyes bizottságról. Könyvhét a munkásszállásokon (Tudósítónktól.) Az ünnepi könyvhét programja évről évre színesedik, gazdagodik, újabb és újabb olvasórétegekhez jutva el, s felébresztve bennük a könyvek megbecsülését, az olvasás iránti igényt. Ilyen új kezdeményezéssel gazdagodott az idei ünnepi könyvhét eseménysorozata. Az Állami Könyvterjesztő Vállalat és a Szakszervezetek Budapesti Tanácsa között a munkahelyi könyvterjesztés színvonalának fejlesztésére megkötött együttműködési megállapodás keretében Kőbányán, Angyalföldön,Újpalotán, Lágymányoson tartottak a napokban író-olvasó találkozókat. Szeretünk játszani, és jól teszi a televízió, ha kedvünkben jár vele, s engedi, hogy játsszunk. Mert nemcsak azok játszanak, akik a képernyőre kerültek, játszik a néző is, mindig részese a játéknak, ha bele tud feledkezni a látványba. Nehéz is volna elválasztani a szellemi vetélkedést a többi játéktól. A futballmeccs nézője is játszik, s mi több, a krimi, a tvjáték, a jó riport látványa is úgy be tud fogni bennünket hatáskörébe, mintha magunk is részese volnánk annak, ami látszik, ami látszódik. De az ilyen önkéntelenség, a magafeledt odaadás kiszolgáltatottság, szellemi aktivitásunk minimálisra csökkenése, amihez képest azok a szellemi játékok, amelyeknek nézőtársunk a drámai hőse, a Játék a betűkkel, a Lehet egy kérdéssel több? és a Soha jobb kor, a nézők aktivitását elevenen tartja, sőt fokozza is. Mikor a televízió műsorába osztja a szellemi játékot, a játék kultusza a képernyőn: a néző beavatása. Sokféle módon kerülhet a néző a képernyőre, de soha oly tisztán önmagaként, mint ha egy játék keretében. A szellemi játék önkéntes részvevője, civil a pályán. Úgy látszik, hogy a televízió lényegéhez tartozik az odavissza csere, vagyis annak kinyilvánítása, hogy a doboz kevülről éppúgy akárkié, ahogy tárgyként is mindenkié lehet. Egy futballközvetítés közönségképén a váratlan közelben derűs arc és integető kéz — akármelyikünk lehet, s aki integet, az nekünk integet. Ezt az integetőt engedi játszani a televízió, s csak annál jobb, ha próbára is teszi. A szellemi játékok próbája nagy skála, s az emlegetett játékok közt kettő — a Játék a betűkkel és a Soha jobb kor ezen a skálán — a skálának értékrendje van! — a java szakaszon áll. Bele lehet unni a játékba, de a közönség máig nem unja a Játék a betűkkel vetélkedést, hiszen maga prolongálta. A játék megbízható viselkedésmutató is, s a közönség a prolongálással tanúságot tett róla, hogy biztos érzékkel tud választani a játékok között. A Játék a betűkkel a kombinációs készség gyakorlásának alkalma. Látszólag semmi más nem kell hozzá, mint az anyanyelv ismerete. Elemi föltétel, akárki megfelelhet neki, valójában azonban nemcsak a készség, a képesség próbájának alkalma, mert arról is szó van, hogy menynyire aktív valakinek a szókincse. Nemcsak betűkkel kell itt kombinálni, mert az is számít, hogy a kombinációhoz milyen mértékben szolgál a szókincs. Nemcsak kombinálunk, hanem asszociálunk is. És az asszociációs bázis, az aktív szókincs műveltségünk, emberségünk függvénye. A Játék a betűkkel tehát nem is annyira egyszerű (testjellegű), mint ahogy látszik. Másik nagyszerű tulajdonsága, hogy a játékhoz mindig nélkülözhetetlen feszültség kizárólagos forrása a mérhető idő. Más játékok esetén ez a feszültség kiszámíthatatlan eredetű, a szerencsejátékok esetén egyenesen káros következményű, itt azonban csak a másfél perc számít. Evvel az idővel gazdálkodik a játékos, s ugyanevvel a másik is. Akik aztán otthon játszanak a betűkkel, és nincs többé az időnek jelentősége benne, már más játékot játszanak. Mégis ugyanazt, s főképp, abból merítettek ösztönzést, amit a képernyőn láttak. Teljesítményüket nem vetik össze a szoros időben játszókéval, de velük vannak sorsközösségben. Így lesz a konflikus, a szembenállás, az ellentét a szociális integráció hajtóereje; az köt össze bennünket, ami szembeállított. Ezzel szemben a Soha jobb kor az asszociáció próbája. Érthető tehát, ha meghatározzák nekünk az asszociáció bázisát. Lehetne ez a bázis más is, de itt a művelődéstörténet számít. Egy-egy történeti korszak művelődéstörténeti anyagát kell a versenyzőnek memóriájában elevenen tartania, ami rendjén is van. Ez azonban nem öncél, csak a játék föltétele, egyik alapszabálya. Most nem az anyanyelvből élünk, hanem műveltségünkből. Most műveltségünk előre kiszabott anyagát kell mozgósítanunk. Nem csapunk be senkit sem. Tudhatják rólunk, akik játszunk, hogy készültünk. Az is nyilvánvaló azonban, hogy kombinálunk is. Fölkészülhet akárki, de oly mértékben, ahogy a játékosok otthonosak a kiszemelt anyagban, csak akkor lehet fölkészülni, ha nem e játék okán jutott eszünkbe művelődni. A néző tehát látva láthatja, hogy a művelődés nem kampány, mert az alkalom ugyan összeszedettséget, erőfeszítést kíván, de csak az tudja magát összeszedni, aki nemcsak erre a néhány alkalomra készült. Eredetileg egy család játszott, de akkor túlságosan feltűnő volt a tét, a jutalom. Becsülhettük őket a készültségért, de a feszültség forrása csak az volt, hogy vajon hány kilométerig juthatnak el. A várakozó másik család nem volt részese a drámának. Aztán feloldották az együttjátszók szoros körét is. A művelődés családdá tud szervezni bennünket akkor is, ha eredetileg nem vagyunk egy fészekalj, de a fészekaljhoz is hozzá tud adni valamit, ami eredetileg nem szüksége és nem feltétele a családnak. A Soha jobb kor játékrendje a szemünk előtt alakult ki, s ez is vonzalmassá teszi, mint ahogy ezután is változhatik a rendje, s az meg nem árthat neki. Bonyolult a játék, még bonyolultabb a versengés. A játékvezető nem hagyatkozhatik a szabályrendre, mikor a teljesítményt minősíti, szüksége van a szakemberi segítségre is. Nem használt azonban a játéknak a túlzott körültekintés. Előbb az égből jött a szakember hangja, jöttek a hangok fentről, és ítéltek. Szegény játékosok! Amit több szakember tud csak minősíteni, nekik kiszolgáltatottság közepette kell tudni. Most Ungvári Tamás ott ül a versenyzőkkel együtt, éppúgy láthatni őt is, mint a vetélkedőket és a játékvezetőt, mindenki benne van a játékban, és nincsen ebben az egészben semmi ördögi. Sőt! Vannak a játéknak pillanatai, amikor a játékosok, a játékvezető és az egyszemélyes — egyébként igen kitűnő — zsűri egyaránt belefeledkezik, egyaránt élvezi a játékot. Játszani is engedd — ahogy József Attila kérte, s a televízió készségesen enged az óhajtásnak. De játszani tudni kell! És ezt csak a gyakorlat hozhatja meg. Játszani nemcsak a játékosnak, hanem a játékvezetőnek, a bírónak, a nézőnek is. A Soha jobb kor kedvéért hoztam szóba az egészet, mert ennek sorozatában lehetett észrevenni a gyakorlat jelentőségét. Ahogy ez a játék kialakult, s a legutóbbi drámai alkalommal kicsengett, azért nem tudtam szó nélkül hagyni a televízió szellemi játékait. Különben — úgy véltem — minek beleszólni, minek megzavarná, ha ügyetlenkedés is. Fontos, hogy játsszanak! Akárhogy is, de csak hadd játsszanak. Most azonban már jól játszanak, s lehet akár megítélni is. Féltettem a Soha jobb kort a legutóbbi adás kezdetén. Vajon mi lesz a kimenetele? Amit láttam, megnyugtatott. Nem volt kicsiny a tét, s volt pillanat, amikor a játék már-már alámerült a küzdelem haragos hullámaiban, de végül győztek a vesztesek is. Avval, ahogy az ellenfelek győzelmét fogadták. Mert a játék lényegéhez hozzá tartozik, hogy veszteni is tudni kell. Bata Imre LÁTSZATRA KEVÉS szabályosabb életművet találhatnánk századunk magyar irodalmában. Illés Endre fél évszázada részt vesz az irodalmi életben: kritikusként, esszéistaként, novellistaként, drámáival, műfordításaival, s végül, de korántsem utolsórendűen: irodalomszervező is. A minőség megszállottja — mondanám róla, ha nem félnék, hogy a megszállottság szenvedélye ellentmondana racionális lényének. És túlságosan sokszor nevezték őt — mindenkor kissé lebecsülve, lefokozva jelentőségét — finomnak, elegánsnak, hűvösnek, semmint hogy erősebb indulatokat tételeznénk fel róla. Igaz, minősítették már életművét kegyetlennek, könyörtelennek is, s ez a jellemzés bizonyos értelemben telitalálat. Hiszen Illés Endre az igazságot keresi szépíróként és értekezőként egyaránt. Az emberi és művészi igazság nagy találkozásait kutatja, s mivel tetten érni e pillanatokat ugyancsak nehéz, a lényegig kell hatolni. Az emberi jellemek legrejtélyesebb mozgatóerőit kell megtalálni — s az ilyen kutatások közepette nincsen helye a kíméletnek. A mű magvát kell feltárni, tehát merészen és okosan kell metszetet csinálnia a kritikusnak ■— s ez sem éppen könyörületet tűrő mozdulat. Illés Endre sokszor hivatkozik arra, hogy orvosnak készült, és sokszor adódott úgy, hogy a betegeit a gyógyulásuk érdekében arra is rá kellett bírnia: a titkaikat adják ki neki, a testi és a lelki gyengeséget. Mégsem mellőzhetők ezek a jelzők teljesen. Mert ha a lényeget nem is mutatják, a magatartás bizonyos formáira visszautalnak. Bizony, Illés Endre finoman, hűvösen és elegánsan könyörtelen. KIMONDJA AZ IGAZAT, de tudta és tudja, hogy az igazság csak bizonyos formák megtartásával segíthet, gyógyíthat. A fiatal kritikus a húszas-harmincas években sorra-rendre bizonyította a sikerírókról, hogy mily hamis úton járnak. Sőt a valóban nagyokról, a már-már klasszikusokról sem félt igazat mondani. Mindezt tapintattal és eleganciával tette, amely annak meggyőződésének a sajátossága, aki tudja: a művet, s nem az alkotóját kell felboncolni. Az írót elsősorban a magatartás, a társadalmi és az egyéni magatartás aritmiái — ez is kedvelt szavai közé tartozik — foglalkoztatták, foglalkoztatják. A harmónia felbomlása, a csonka ember, a torzított egyéniség szereplése. A kor — sajnos — bőséges anyaggal szolgált. Elsősorban az az osztály, ahonnan Illés Endre érkezett. Mondjuk ki: a polgárságról kevesen mondtak oly szigorúan tárgyilagos ítéletet, mint ő. Mint ahogyan a magyar polgárság sohasem volt túlságosan erős réteg, tehát irodalma is csekély. Illés Endre urbánus író, de nem a szónak pártokat szervező, viszályokat, rossz előítéleteket szülő értelmében, hanem létformája szerint. Ez a világ érdekelte. Ez a világ érdekelte? Vissza kell kérdeznem önmagamat. Mert roppant nehéz meghatározni Illés Endre érdeklődésének körét. Mint írót, valóban elsősorban a városi ember formálódása, az értelmiségi lét problémái izgatják. De még sok minden más. Mert mit kezdjünk akkor a Spanyol Izabellával, ezzel a történelmi játékkal, az inkvizíció rettenetével, lélektanával szembenéző döbbenetes erejű drámával? Vagy a Vas Istvánnal közösen írott Trisztánnal, amely a szenvedély természetrajzát kutatja? És egyáltalán, vonható-e éles határ az író és az esszéista közé? Elhatárolhatom-e, hogy eddig tart a novellista és ettől meg ettől a ponttól a kritikus? Nyilvánvaló képtelenség lenne ez. Hiszen esszéiben, portréiban minduntalan visszakísértenek a novellista módszerei: Stendhal vagy Kemény Zsigmond nemcsak művészként jelenik meg előttünk, hanem egyéniségüket is feltámasztja. Hogy a kortársakról írott ritka remeklésekről ne is történjék itt említés: a Babits-, az Örley-, a Hevesi András-, a Halász Gábor-, az Illyés-esszékben természetes gesztus ez a kettős személyes jelenlét. Illés Endre is jelen van ezekben az esszékben, s bárha úgy tesz, mintha még mindig csupán csak régi Páthé-filmvetítőjét forgatná, mint egykor Babits kertjében, az esztergomi Előhegyen. Mi tehát akkor Illés Endre érdeklődésének köre? Az értelmiségi magatartás? A polgárság elmúlása? A történelem továbbélése, a mában folytatódó tradíció? Az embertelenséggel szembeszálló emberség ereje? Különkülön mindegyik kérdésre igenlően válaszolhatunk. Mégis szűkít az egyetlen igen. NAGYON IS SZABÁLYTALAN ez a látszatra szabályos életmű. Kétségtelen, hogy Illés Endre életében aligha találhatunk viharos eseményeket. Orvostanhallgató volt, majd Mikes Lajos szegődtette el Az Est-lapokhoz tárcanovellákat írni, a Pandora ifjú, lázadó kritikusa lassan a Nyugat kedvelt és a folyóirat e korszakát kitűnően reprezentáló esszéistája, kritikusa, novellistája lesz. Könyvkiadók vezetője, a felszabadulás utáni magyar irodalmi élet egyik legnagyobb hatású szervezője. Hát nem túlságosan szabályos mindez? Sem látványos bukásai nincsenek, és diadalai is csöndesek. Olyan példákat említhetek, hogy miként sikerült Mikszáth különös házasságának eredeti szövegét a feledésből kimenteni, vagy hogyan ravaszkodta ki a horthysta cenzornál Illyés kora tavaszának engedélyezését. Mégis: kiterjedése, hatásfoka ennek az életnek nem szorítható a megszokott keretek közé. Ha tiltakozik az erőszak ellen, gondoljunk csak olyan novellaremeklésekre, mint a Paradicsomlé vagy A parancs, akkor voltaképpen az emberi minőség hiányait észleli. A megnyomorított, a megnyomorodott embert ábrázolja. A fiatalok mai világáról ír színművet? Megint a minőség igénye él benne. Ezért lázad, ezért lázít. Szigorú kritikus hírében állt? Néhány éve közreadta újra azokat a veséző bírálatait, melyek a húszas-harmincas évek bestsellereiről mondották el, hogy mennyire silány eszközökkel készültek, milyen gyatra eredményt érhettek el. Irodalomtörténeti dokumentáció lett volna a cél? Aligha, hiszen a bírálatok szerzője tartozik az irodalomtörténet alanyai közé, és nem a bírálatok tárgyai. Azt érezhette aktuálisnak, a mához is szóló intelemnek Illés Endre, hogy a minőségi válogatás és a népszerűség követelményei közötti összhang megteremtésére törekedett hajdanán, s erre kellene törekedni ma is. „AZ ARÁNY KÖLTÉSZETÉT, a jó mérték igazolását” szereti a könyvben — így nyilatkozott egyszer. Ezt keresi, ezt a minőséget óhajtja az életben és a művészetben. Nincsen két külön mértéke. Az eszközök különbségét ismeri, de nem téveszti össze a műfajt az erkölccsel. És ahogyan tudja, hogy hamis erkölcsök alapján igaz életrend nem szerveződhet, ugyanúgy arról is meg van győződve, hogy hamis erkölcsökkel igaz életmű sem hozható tető alá. Fekete-fehér eszményekben természetesen nem hisz. Túlságosan sokat tud az emberi gyarlóságról, az esendő lélek küzdelmeiről. Jellemző apróság, hogy íróportréiban gyakran felbukkan egy-egy nagyságunk valamely emberi gyengesége. Kemény Zsigmond lompos volt, Hevesi András találtk, és a kacsatojást szerette leginkább. A szándék és az eredmény azonban nem a leleplezés. Hanem a küzdelem dokumentálása: ezek a gyengeségekkel megvert emberek is hogyan tudtak a tökéletes kifejezésért harcot indítani, miként akartak méltóképpen élni. Illés Endre a minőségi eredmény mellett a szándék minőségét is keresi és értékeli. Hadd térjek vissza az eredetileg kétellyel használt szóhoz, a megszállottsághoz. Mert Illés Endre megszállottan, de nem türelmetlenül keresi ezt a minőséget. Megszállottan követeli a minőséget, de nem értetlenül a szándék és a megvalósulás közötti szükségszerű különbség előtt. Idetartozik az is, hogy ez a minőség igénye tette azt, hogy nem volt érzéke a kizárólagosság iránt. Előfordulhatott, s elő is fordult, hogy nem azonnal vette észre az értékeket, vagy nem eléggé hangsúlyosan tette ezt. Kész volt azonban arra, hogy korrigálja önmagát. De tévedései sohasem az irodalmi belháborúk kizárólagosságának következményei. Mert e belháborúk bosszantották és felháborították, így aztán távolmaradt tőlük. Nem előkelőségből, ám a minőség védelmében. * ILLÉS ENDRE hetvenöt esztendős. Szeretettel és tisztelettel köszöntjük úgy is, mint kedves munkatársunkat, úgy is, mint irodalmi és szellemi életünk kiemelkedő képviselőjét. Egy születésnapi köszöntőben óhatatlanul felmerül az összegezés igénye is. Mi az a tulajdonsága Illés Endrének, amely leginkább vonz? Az irodalomtörténeti összegezés ideje még nem érkezett el, hiszen művének további folytatását várjuk. S voltaképpen nem is egyetlen műre, valamely fejlődési vonalra gondolok. Őt idézem, azokat a sorait, amelyet egyik kedves írójáról, Ambrus Zoltánról írt: „Erőlködés nélkül áradt belőle az a szinte jellembeli tulajdonság, hogy fel tudta hasítani a homályt. Nem hitt az érzelmek, a rend semmiféle zavarában, irtózott a dagályosságtól, semmi nem bántotta jobban, mint az üres kongás.” E. Fehér Pál A minőség megszállottja ILLÉS ENDRE HETVENÖT ÉVES ||f§j JÁTSZANI IS ! fp ENGEDD