Népszabadság, 1979. május (37. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-20 / 116. szám
- 16 Gyurgyalag Magyar ember evés közben nem beszél, mi is némán villáztuk otthon vacsoránkat, csak a rádió szólt, és minden átmenet nélkül azt mondta, hogy ezerkilencszázhetvenkilenc a gyurgyalag éve. Megállt a falat a számban, és lopva a feleségemre pillantottam, aki tűnődve evett tovább. Nem akartam vacsora közben zavarni, ezért csak magamban állapítottam meg, hogy nincs más hátra, holnap tényleg el kell mennem a fülészetre egy alapos kivizsgálásra. Ekkor azt mondta a rádió, hogy a lakosság segítségére is szükség van a gyurgyalag évének sikeréhez. Beletörődtem, hogy a hallásommal nagyobb a baj, mint elsőre hittem volna. Ez már kifejezetten aggasztó tünet, a gyermekek évét az ember csak igen súlyos halláskárosodás esetén értheti gyurgyalagok évének. Ebben a pillanatban a feleségem letette a villát, és azt mondta, hogy ne nevessem ki, de egymás után kétszer is úgy hallotta, mintha a rádióban a gyurgyalag évéről beszéltek volna, pedig ez nyilvánvaló képtelenség. Megnyugtattam, hogy eszerint másnap kéz a kézben mehetünk a fülészeti szakrendelésre. Ahol is majd előadjuk, hogy mindketten vagy a gyermekek évét vagy az ötéves terv utolsó előtti évét értettük gyurgyalag évének, és még szerencsénk lesz, ha a fül-orr-gégész nekilát a vizsgálatnak, és hallucináció miatt nem küld át bennünket egyből az idegosztályra. Képzelhetik, mekkora kő esett le a szívünkről, amikor a rádió harmadszor is tisztán és tagoltan gyurgyalagot mondott, hozzátéve, hogy azért vált szükségessé ezerkilencszázhetvenkilencet az ő évének nyilvánítani, mert az utóbbi időben ez a színpompás tollazatú madár igencsak megfogyatkozott, már éppen csak hírmondónak maradt belőle néhány, így hát rászorul a megkülönböztetett védelemre. A megkönnyebbülés pillanatai után csakhamar rádöbbentünk, hogy már megint micsoda felelősséget raktak a vállunkra. Ha egyszer a lakosság segítségét kérik a gyurgyalagok védelméhez, akkor kötelességünk megadni a tőlünk elvárható legnagyobb támogatást. Igen ám, de miképpen, amikor azt sem tudjuk, hogy mi fán terem a gyurgyalag. Előfordulhat, hogy ott csiripel az orrunk előtt, mi meg közönyösen elmegyünk mellette, mintha csak nem is a gyurgyalag éve volna. A lexikonban szerencsére benne volt a gyurgyalag, művészi színes ábrával, amelyről gondos tanulmányozás után megállapítottuk, hogy gyönyörű madár lehet, de személyesen mindeddig még nem találkoztunk vele. Megtudtuk továbbá, hogy a tudományos neve Merops apiaster, és a rikácsosok közé tartozó költöző madár, tápláléka repülő rovarokból áll, alkalmilag a méheket is megeszi. A méhészek emiatt sajnos rossz szemmel nézik a gyurgyalagot, sőt olykor fészkét és fiókáit is elpusztítják. Ezzel már meg is volt az első gyakorlati teendő, amellyel segíthetjük a gyurgyalag évének sikerét. Megfogadtuk, hogy valamennyi méhész ismerősünket meggyőzően lebeszéljük a gyurgyalagellenességről. Ennek egyetlen akadálya az, hogy pillanatnyilag egyetlen méhész ismerősünk sincs, de megoldottunk mi már nehezebb feladatokat is. Különben gyurgyalag ismerősünk sincs, de most már nem tartunk attól, hogy nem ismerjük fel, ha öszszefutunk vele. Megtudtuk ugyanis, hogy a gyurgyalag jelenlétét sűrűn hallatott „prü-prü” hangjáról csalhatatlanul meg lehet állapítani. Amennyiben a szélhámosok nem kapnak rá, hogy prüprüzéssel gyurgyalagnak adják ki magukat, úgy csakugyan nem lesz nehéz dolgunk. Volna továbbá még néhány szerény ötletünk is. A gyurgyalag éve alkalmából rendezzenek jótékony célú gálaestet az Erkel Színházban; a fellépő művészek, feltéve, hogy nem méhészek, bizonyára szívesen vállalják az ingyenes szereplést. Ugyanígy rendezhetnének a Népstadionban egy nagyszabású majálist is, amelynek hatásos jelmondata az lehetne, hogy legdrágább kincsünk a gyurgyalag. Végül pedig célszerű lenne, ha egy megfelelően tekintélyes fórumon valaki félreérthetetlenül kimondaná, hogy a gyurgyalagosok pártján állunk. Nem kétséges, hogy ez mindenkinek jólesne, akit valaha is madárnak néztek. Vegyszerrel szilárdítják az omlékony szenet A Mecseki Szénbányáknál vegyszerrel szilárdítják a könnyen málló szenet, kőzetet, hogy megváltoztassák a rossz természeti adottságokat, csökkentsék az omlásveszélyt. A hároméves kutatómunka után a komlói Kossuth bányában már elkészült az injektáló géplánc, a pécsi István aknán pedig most szerelik. Ennek segítségével olyan keveréket préselnek a szénfalba, amely 2—4 méter mélységig hatol és 24 óra alatt megszilárdul. A keverék fő alkotórésze a Fűzfői Nitrokémiában előállított műgyanta. Az ezzel készült szilárdító anyag nem tűzveszélyes, sőt jelentősen mérsékli a szén öngyulladásának lehetőségét. A kezelés nem rontja a szén minőségét sem. A kísérlet eredményeit az ősszel országos konferencián ismertetik. Csak egy helyen: ssic., Csak egy hétig: MEGVÁSÁROLHATJA A PÉCSI CIPŐIPARI SZÖVETKEZET LEGDIVATOSABB NŐI SZANDÁLJAIT ÉS KÉNYELMI CIPŐIT NEM’ SZABADSÁG 1979. május 20., vasárnap A társadalom rendjét védték KÉT RENDŐRTISZTRE EMLÉKEZVE Két nyugalmazott rendőrtiszt távozott a napokban közülünk, az élők sorából, Fóti Andor ezredes és Rudas György vezérőrnagy. A két jeles kriminalista a felszabadulást követően negyedszázadon át vezette a bűnözés elleni küzdelmet. Fóti a fővárosban, Rudas országosan. Az egykori bűnügyi szerzőpáros emlékeiből idézünk. A hetvenes évek elején úgy adódott, hogy New Yorkban egy ifjúkori barátomat, V. Ferit hallgattam a Tabán presszóban, aki ott zongorázott. Éppen azzal volt elfoglalva, hogy záróra előtt még kielégítse az utolsó rendeléseket. A szövegeket pepita fedelű kockás, még itthon összeállított és hetykén cinikusan „honvágy-nóták” feliratot viselő füzetből énekelte. Kell az ilyesmi, ha valaki két hónapra New Yorkba szerződik. magyarok, nagyon is hányatott sorsú magyarok „honvágy kocsmájába”. Előtte már sokan játszottak ott, V. Ferinél sokkal nevesebbek, akik a bulit amerikai koncertszerződésnek keresztelték át, és így adták hírül itthon. V. Feri azonban soha nem tartozott a sznobok közé, mindig csak hangulatot akart csinálni, és azt csinált. Most is, itt, a Second Avenue-n. Még Fóti a főzsaru? Az egyik viharos életről tanúskodó arcú vendég rendelésére éppen azt játszotta, hogy „Most jöttem én Vácról kérem, hét mázsát pihent a vérem .. ”, amikor a szövegben oda ért, hogy „sötét az utca, kihalt a város, reggelre megtudjuk, ki lesz a káros ..a mulatós magyar—amerikai hozzám, az otthonról frissen jötthöz fordult. — És mi van az R-csoporttal? — érdeklődött. — Még mindig a Fóti Bandi a főzsaru? Csak jóval később értettem meg, hogy mindenkinél akkor állt meg a hazai élet, amikor elhagyott bennünket. Vagy ahogy ez az 1946-ban távozott honfitárs mondta: „Télakra ment”. A kifejezést először Fóti Bandi bácsitól hallottam, aki a budapestiek sokak által jogtalanul lenézett nyelvén beszélt. Egy 1946-os nem meghiúsított tiltott határátlépés „télak” volt a számára, egy 1957 eleji disszidálóról pedig azt, mondta hogy „letaposott”. Kerestem a találó választ. A felszolgálónő — új disszidens, mindössze öt hónapja távol hűtlenül elhagyott Budapestjétől — s közbeszólt. Közölte az urakkal, hogy Fóti már nyugdíjban van, s egyben megérdeklődte nálam: nem tudom-e, hogy az új Fóti-visszaemlékezések is megjelennek-e könyv alakban? Mivelhogy a folytatásos olvasását kényszerűségből félbe kellett hagynia, de a könyvet okvetlenül meg akarja szerezni. Vagy három hónappal később a Nagykörúton a Royal sörözőben, ahol Bandi bácsi — nyugdíjashoz illően — parajfőzeléket ebédelt, feltéttel, beszélgettünk régről-máról, nagyvilági-hazai dolgokról. — Tudtam, hogy sok ezer csibészt megfutamítottunk az R-csoporttal, hála istennek, hogy most már azokat boldogítják... A nyugati országok lapjainak bűnügyi tudósításaiban még ma sem ritkák a magyar nevek, de az 1940-es és az 1950-es évek vége táján különösen gyakran szerepeltek, Fóti Andor, illetve az általa vezetett R-csoport működésének „melléktermékeként”. Amikor ugyanis 1946 elején, majd megszűnése után nyolc évvel, 1956 novemberében újjáalakítva a „Riadócsoport” megkezdte a közbiztonság helyreállítását, az addig fékezhetetlen alvilági legények ezrei, társaik vesztén okulva, nem várták meg, amíg rájuk is sor kerül, hanem sürgősen elhagyták a számukra forróvá vált hazai talajt. Ennek is része van abban, hogy amíg az R-csoport megalakulása előtti évben, 1945- ben 501 gyilkosságot, illetve szándékos emberölést regisztráltak, a feloszlása előtti esztendőben, 1948-ban mindössze 17-et jegyeztek fel. A rablások száma 1328-ról 44-re, a betöréses lopásoké 12 ezer 207-ről 4134-re csökkent. Ismerni kell a csibészeket, fiam! A megszűnt szervezett alvilág 1956 októbere után újraéledt. Gárdáját a börtönökből az ellenforradalmárok által kiszabadított 20—25 ezer bűnöző alkotta. Fóti, akit akkor már többnyire Bandi bácsiztak, a párt felszólítására ismét az R-csoport élére állt. A régi barátok géppisztollyal a vállukon, néhány hónap alatt elvégezték a dolgukat, s aztán a rend helyreállítása után ki-ki visszatért a maga „békés” nyomozói beosztásába. 1957 januárjában jelen lehettem egy razzián a Nyugati pályaudvar közelében, a nem sokkal utána lebontott hírhedt Ilkovicsban. A csoport a bejáratokat elállva igazoltatott, Bandi bácsi meg csak sétált. Öt vendégre rámutatott, akiket aztán szépen berámoltak a „rabosba”. Ez este 6 óra tájban történt, reggel 7 órakor adták át őket a vizsgálati osztálynak. Addigra kiderült, hogy Fóti őrnagy szeme ismét nem tévedett. Mind az ötöt súlyos, addig felderítetlen bűncselekmények terhelték. Honnan tudta Bandi bácsi, hogy éppen ezeket kell? — Ismerni kell a csibészeket, fiam. Meg a rendes embereket is! A gyanúsítottakat, a terhelteket a nyomozói, rendőri munkája nyomán elítélteket rendszerint „csibészként” emlegette. Soha nem hallottam tőle a sommás gazember vagy a hivatalosan csengő bűnöző megjelölést. A kifejezéseit Fóti, aki magáról gyakran mint „zsaruról” beszélt, éppúgy ifjúkora kemény munkásvilágából hozta, mint bátorságát, keménységét, erkölcsét. Fóti — ez volt a foglalkozása és a szakma istenadta tehetsége volt — rengeteg rosszat tudott soksok emberről, és mégis emberbarátként élte le az életét. Hosszú pályafutása alatt több ezer gyilkost, rablót, betörőt ismert meg. Volt néhány egészen kiemelkedő nagy nyomozói sikere. Emlékezetes bűnügy Krisztián Imréé, aki 1965. decemberében Cinkotán az Autóalkatrész-gyárban fizetés előtti napon úgy fosztotta ki a pénzszekrényt, hogy két embert kalapáccsal vert agyon, ne maradjon tanú, aki a rendőrségnek támpontot adna. , Könyvektől körülbástyázva A páratlan kegyetlenséggel elkövetett kettős rablógyilkosság helyszínére nagy létszámú, kitűnően felkészült rendőri bizottság vonult ki. Ott volt Fóti is, aki akkor már tudta nyugdíjba vonulásának időpontját. Mint a labdarúgók idény után, már „levezetett”. Inkább csak figyelt, hallgatott. A gyári főrendész ott sürgött-forgott a rendőrtisztek körül. Vele minden tökéletesen rendben levőnek látszott. Pedig, mint ilyen esetben mindig, az ő életkörülményeit, viszonyait, sőt az alibijét is rutinszerűen felülvizsgálták. A főrendész élete, jelleme szinte példamutatónak tetszett, a szóban forgó időpontra alibije volt, szóba sem jöhetett mint gyanúsított. Bandi bácsi viszont biztos volt benne, hogy rátalált a gyilkosra, a főrendész az, Krisztián Imre. Feltételezésével — enyhén fogalmazva — a rendőri bizottság első megbeszélésein nem volt sikere. Makacsságával meg mintha egyenesen azokat igazolta volna, akik a régi generáció iránti minden tiszteletük ellenére a megérzést a tudományos alapokon folytatott rendőri munka akadályának tekintik. A tényállás viszont később Botit igazolta. És éppen az adózott a legnagyobb elismeréssel ennek a soksok napi élettapasztalatra épített rendőri megérzésnek, aki a kriminalisztika tudományosan felkészült szakembereként töltötte be a magyar rendőrség bűnügyi főnökének tisztét: dr. Rudas György. A felszabadulástól ismerték egymást, noha életpályájuk más-más ívet vett a rendőrségen belül. Fóti Bandi bácsi nemzetközi hírnevét a bűnözök között szerezte, Rudas doktor a bűnüldözők nemzetközi világában lett ismertté. Professzorosan kedves alakja a minden valamirevaló nemzetközi kriminalisztikai tanácskozáson feltűnt, hírt adva a magyar rendőrség felkészültségéről, szakszerűségéről. Ha olykor riporteri munkám a szobájába sodort, mindig könyvektől körülbástyázva találtam. És soha nem ügyeket-bűneseteket mesélt a kíváncsiskodó újságírónak, hanem mindig a bűnüldözőkről, a Fóti Bandi bácsikról beszélt, akik — jól tudta — hihetetlen nehézségek közepette küzdötték fel magukat a kriminalisztika gyakorlati kiválóságaivá. Fóti a bűnügy helyszínén és az utcán üldözte a bűnt, Rudas az íróasztal mögül, iratokat, könyveket tanulmányozva gondoskodott a rendről, a biztonságról. De azért ő is átélt sok izgalmas órát, amit minden nyomozó érez, amikor súlyos a bűntény, és a tettes sehol. Rudas is tanult tőle Éppen a szobájában tartózkodtam, amikor egy telefonjelentés nyomán döbbent arccal közölte: — Képzeld, a Markóból megszökött a Sípos! Falat bontott. Egy zárkában volt Francia Kiss Mihállyal, az maradt, nem ment vele, csak egy harmadik, egy kis senki! Szép história... Nem haragszol, de most el kell válnunk — szabadkozott, és máris ment az emberei közé, hogy nagyon is gyakorlatias irányítással kerítsék kézre a roppant veszélyes bűnözőt. Sípos neve akkoriban nemcsak azért mondott sokat az újságírónak, mert a riporter a nyomozókkal, rendőrökkel szinte egy időben érkezett 1957. január 18-án este hat óra után néhány perccel a Csurgói útra, egy kettős rablógyilkosság helyszínére, amit a hírhedt „Szöszi”, az ellenforradalom napjaiban börtönből szabadított Sípos Zsigmond követett el fegyverrel, hanem főképp azért, mert ugyanez a bűnöző lőtte le orvul 1957. január 12-én Böjti Imre karhatalmista őrnagyot a mai Televízió épülete mögött, az akkori Nádor utcában. Később Sípost elfogták. Már a tárgyalására várt , egy zárkában az 1919-es tömeggyilkossal, a felszabadulás után 12 évig Kecskemét mellett, Bugacpusztán bujkáló Francia Kiss Mihállyal, de még most sem volt tétlen: falat, bontott a zárkában és megszökött. Nos egy ilyen veszedelmes bűnöző, akinek — mint joggal feltételezték — több helyütt volt eldugott fegyvere is — három gyilkossággal a háta mögött rászabadult a fővárosra, az országra. És amikor öt nap múlva újra elfogták — könnyűszerrel tudták lefegyverezni, éppen aludt. Rudas György mesélte később: — Az elfogása előtt 12 órával megelőzően már tudtuk, hol bújik, mégsem törtünk rá. Egyszer a Fóti Bandi mesélte, hogy ő a felszabadulás után, amikor még sok fegyver volt bűnözőkézben — ha csak tehette és a helyzet engedte —, soha nem tartóztatott le fegyveres bűnözőt nappal és este, csak hajnalban. „A bűnöző is ember, ő is alszik, akkor meg minek kockáztassuk a saját embereink életét?” Tőle tanultam ezt a nagyon életszerű igazságot — mondta Rudas, aki egyébként már az ötvenes évek végén nyilvántartó gépekről — a mai számítógépek elődeiről — meg hipermodern laboratóriumokról álmodott, amelyek megkönnyítik, még eredményesebbé teszik a bűnügyi felderítőmunkát. Fóti és Rudas, a magyar bűnüldözés két ragyogó alakja végül is azonos életutat tett — valamenynyiünk nyugalmáért dolgoztak, küzdöttek mindketten. Pintér István— Szabó László