Népszabadság, 1979. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-16 / 217. szám
1979. szeptember 16., vasárnap NÉPSZABADSÁG MUNKA, PIHENÉS, SZÓRAKOZÁS Milyen volt a nyár Micsoda kérdés! Hát persze hogy... No, szóval, akadt benne néhány kitűnő pillanat. Felejthetetlen lubickolások, véget nem érő szócsaták, hegyi túrák, kirándulások. Az első fizetés élménye. A „magam kerestem, magam költöm el" varázsa. Szerelmek és szakítások. Az ismeretlenbe indulás izgalma. Hová menjek? Mit látok? Kivel találkozom? Tengernyi elképzelés. Nagy fogadkozások időszaka. Milyen volt a nyár? Erre kértem választ néhány fiataltól. Barangolások Kitűnik a többi dolgozó közül. Elsősorban a magassága miatt. Fehér köpeny, fehér fityula. Alóla szőkésbarna haj csúszik elő. Kezén gumikesztyű. Nem kapkod. Mozdulatai könnyedek, magabiztosak. A szalag hozza, hozza az üres dobozokat. Az automata teliadagolja töltelékkel. És máris eléje ér a sor. Jobb kezével paprikadarabokat dob a töltelék tetejére, ballal pedig lesimítja. Szakszerűen mondva: egalizál. Belefeledkezik a munkába. Most nem létezik számára ez a csengőbongó üzem. Csak a konzerv. A lecsós marhaszelet. Paprikadobás, simítás. És újra: dobás, simítás. Órák óta. Tóth Sándornénak hívják. Konzervgyártó szakmunkás. Szavaink felét elnyeli a gépek monoton zaja. Paradicsomos kezét leöblíti, s hosszú léptekkel a közeli irodába siet. •— Túlórázom — mondja széket kerítve. — Tízre jöttem, kettőig dolgozom. Ma négy órám lesz. — Mennyit keres? — Keveset. Kettőezer-ötszáz forint a fizetésem, gyártásközi meós vagyok, laboratóriumban. Most viszont, ezzel a munkával a szalagnál, kikerekítem a fizetésem. Így elérem a háromezerhatszázat. Szerintem ez elég könnyű munka, bár a figyelmem cseppet sem lankadhat. A töltősúlynak a dobozban kell lennie, ezért felelős vagyok. Annak idején szakközépiskolába jelentkezett, de nem vették fel. Akkor gondolt a Budapesti Konzervgyárra. Sikerrel vette az első akadályokat 1976-ban. Ám most nem a munkáról, hanem az idei nyárról kérdezem. Van mesélnivalója: _— Sokat barangoltunk. Jártunk Miskolcon, Lillafüreden. Egy falucskában, Arnóton szálltunk meg a rokonoknál. Az Avas tetszett. Miskolctól nem voltam túlságosan elragadtatva. Némelyik része erősen elhanyagolt, szemetes, az egyetemváros ellenben szép. Vitába keveredik a dolgozók egyikével, Miskolc értékeit illetően nincsenek azonos nézőponton. Másra terelem a szót: — Táncolni voltak? — Diszkóban. A Balatonra is eljutottak a férjével. Terveik közt jelenleg Debrecen szerepel az első helyen. Nem sajnálja az utazásra a fáradságot. Igyekszik kihasználni a szabad perceket. Az idén lett húszéves Tábor tábor hátán Csorbák János KISZ-titkár örökmozgó típus. Már második napja figyelem. A legkülönbözőbb helyeken, váratlan időpontokban találkozom vele a Debreceni Agrártudományi Egyetem falai között. Akad dolga bőven: a termelési rendszerek közötti országos vetélkedő elődöntője folyik. Az egyetem KISZ-szervezete a házigazda. A titkár papírlapot oszt, gépírót keres, telefonál. — Az idén végeztem az egyetemen — kezdi a beszélgetést. — Július 1-től álltam munkába itt, helyben, a számítástechnikai laborban dolgozom. Nem vagyok függetlenített titkár. Pillanatnyilag a számítástechnika alkalmazásának lehetőségét kutatom a mezőgazdaságban. — Hogy telt a nyarad? — Egy hetet töltöttem Verőcemaroson a feleségemmel, ő ötödéves a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Voltam a nemzetközi építőtáborban és Szarvason az évi felkészítő táborban. Megfordultam a hajdúszoboszlói központi titkárképző táborban is. Házi vezetőképzésünket szintén táborozás keretében oldottuk meg. Tábor tábor hátán. Hirtelen, sorrendiség nélkül, ennyi jut eszembe. — Tervszerűen osztod be az idődet? — Igen, enélkül elúsznék, számos társadalmi elfoglaltságom van, össze kell hangolnom őket. — Mi nem sikerült a nyáron? — Hegyvidéki túrára készülődtünk, de nem jött össze. Intenzív angolra is jelentkezni akartam, idő hiányában ez is elmaradt. — Strandon jártál? — Egyszer. — Mennyit keresel? — Kettőezer-hétszáz forintot. — Hol laktok? — Az egyetem kollégiumában, házaspári szobát kaptunk. Mindössze 220 forintot kell fizetnünk. — Visszakanyarodik a korábbi témához. — Nagyon szeretek olvasni, erre sem jutott elég időm. Kikapcsolódást nekem az jelent, az pihentet, amitől elfáradok. Hol a séta, hol a futball, hol egy kiadós beszélgetés. Most veszem észre: asztalán egy Misa mackó áll. Drága kincs. Júniusban hiába jártam érte a moszkvai áruházakat. Vajon honnan szerezte? — Nem az enyém, KISZ-bizottságunk kapta ajándékba a kijevi Mezőgazdasági Akadémia hallgatóitól. — Mi a délutáni programod? Órájára pillant. — Három óra múlva indulunk az első évfolyamosokkal almát szedni egy szabolcsi tsz-be, két hétre. Ez idő tájt, már öt éve, mindig ezt csinálom. Párnacsaták Tar Gabriella, a szolnoki Varga Katalin gimnázium negyedikes tanulója közfelkiáltással kapott megbízást társaitól erre a beszélgetésre. — Miért éppen téged jelöltek ki? Kicsit zavarban van. — Talán azért, mert ha valamit csinálni kell, rám számíthatnak. Világosabban: van öt-hat ember, aki dolgozik, tíz, aki besegít alkalomszerűen. A többit nem érdekli a mozgalmi munka, csak a tanulás. — Miképpen telt a nyarad? — Másfél hónapot dolgoztam a helyi Patyolatnál. Vasalógép mellett párnákat hajtogattam, 40 fokos melegben, hét ötvenes órabérért. Kétezer-háromszáz forintot kerestem. Bevallom, többre számítottam. Azt tapasztaltam, a diákmunkát nem nagyon becsülik. Pontosabban: nincs differenciálás. Akik nyolc órából ötöt csak ültek, azok sem kaptak kevesebbet nálam. Ezután két hétig Zalaegerszegen voltam építőtáborban, ötszázan gyűltünk össze. Ez a nagy létszám nem éppen szerencsés. Ha valakit kerestek, sosem tudtam segíteni. — Mit dolgoztatok? — Málnát szedtünk. — És szabad időben? — Sokféle program volt. Bár nem mindig dönthettünk önállóan, hová is szeretnénk menni. — Te miért jelentkeztél? — Mert az építőtáborokat jó kezdeményezésnek tartom. Kis közösségek alakulnak ki. Úgy a munka is könnyebb. És az egésznek hangulata van. Az esti tréfák, a párnacsaták élménye másnapra is megőrzi bennünk a jókedvet. — Jártál másutt is? — Két hetet töltöttem Balatonakarattyán a barátnőmmel. Kerékpárral mentünk le. A nyári keresetem fele erre az útra ment el. Sok szépet láttunk. Sátorban laktunk. Közben tettünk egy-egy túrát a környékre. — Milyen terveid vannak a jövőre? — Érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karára szeretnék jelentkezni. Matematikából és fizikából eddig ötös voltam. Üdülés helyett aratás Nagy a sürgés-forgás a Claas Dominator előtt. Most éppen szója kombájnolására készítik elő, öten rakják a helyére a vágóasztalt Köztük van Matuz András is. Magas, széles vállú fiatalember. A rákóczifalvi Rákóczi Termelőszövetkezet gépszerelője. Harmincegy éves. — Hosszabb szórakozásra nem értem rá — mondja. — Egyszer vittem el a gyerekeket Budapestre, az Állatkertbe. Az aratás minden időmet lekötötte. — Milyen volt a nyári munka? — Nehéz körülmények jellemezték az idei aratást. A másfélkét havi szárazság miatt nem fejlődött rendesen a búza, megszorultak, sülevényesek lettek a szemek. Ezért a szemveszteség csökkentésére különösen vigyáznunk kellett. Másfél százalékos szóródást még elfogadnak, ez a felső határ. Nálunk azonban ez az ezreléket sem érte el. — Mennyit arattál le? — Hetvennyolc vagon búzát, illetve árpát vágtam le. Ezzel első lettem a betakarítási versenyünkben. — Korábban mit csináltál? — A kombájnt javítottam. Szeretem, ha a gépemet magam készítem elő. Már tizenöt éves korom óta végzem ezt a munkát — Ha már nyaralni nem voltál, télre mi a terved? — Nem tudom előre. A lakásom még nincs teljesen rendben, azzal kell foglalkoznom. — Mennyi a kereseted? — Átlagfizetésem ötezer-nyolcszáz forint, de aratáskor megkerestem a tízezret. Persze ehhez kora hajnaltól néha este tízig is dolgozni kell. — Most milyen munkák folynak a gazdaságban? — Ilyenkor sem kevesebb a gond, mint nyáron. Megoszlanak az erők, hisz egyszerre több termény érik be. Napraforgót, szóját cukorrépát, kukoricát kell betakarítanunk. Ez már az őszi hajrá. Nem kötelező pluszmunkát vállalni, de az ember becsülete ezt diktálja. Folyton csak arra gondolunk: mi lesz, ha megered az eső? Mekkora lehet abból a kár? Igyekszünk megelőzni. * Milyen volt végül a nyár a számok nyelvén? A tanév végén 260 ezren fejezték be iskolai tanulmányaikat. Továbbtanulásra 126 ezren jelentkeztek. Az első munkavállalók száma 134 ezer. A nyári hónapokban 80 ezer diák segített országszerte az építőtáborokban, ezzel kétszázmillió forintot termeltek. 1978-ban 13 700, az idén 20 000 diákot fogadtak nyári munkára a gyárak, üzemek. És a szórakozás? Az Országos Rendező Iroda kínálatából idézek: „Halló, itt Balaton!; a Neoton Família hangversenye; Koncz Zsuzsa-koncert; gyermekműsorok. Külföldi vendégeink: Osibisa együttes; Myrjam Makeba.’’. 1979-ben 83 000 fiatal üdültetését szervezte meg az Állami Ifjúsági Bizottság. A turizmusra költött összeg 44 millió forint. Cseh János 17 KARMESTERPORTRÉ A hangzás varázsában A zeneakadémiai vizsgahangverseny karmesteri pulpitusán karcsú fiatal lány jelent meg. Önmagában is jelenség: törékeny, finom harmónia. Amikor azonban intésére fölcsendült Beethoven IV. szimfóniája, már csak a zenére figyeltünk. — Hogyan került a karmesteri dobogóra? — kérdeztem az ifjú művésztől, Kovács Edittől. — Édesapám orgonáit, hegedült, édesanyám is szerette a zenét. A Leöwey Klára gimnázium zenei tagozatán Andor Ilona személyisége, példája, hivatástudata volt rám olyan hatással, hogy elhatároztam: kórusvezető leszek. Oklevelet mutat: 1975-ben a Zeneművészeti Főiskola kórusvezetői versenyén első lett. — Ez hatalmas kedvet adott. Éreztem, hogy jó úton járok. Tavaly sikerrel fejeztem be tanulmányaimat: zenetanárt és kórusvezetői diplomát szereztem. — S miképpen érlelődött meg az az elhatározása, hogy felvételizik a karmesterképző szakra? — Az első karmesterverseny selejtezőjén láttam Kobajasi Kenicsirót vezényelni. Teljesen hatalmába kerített a hangzásvilág. Felszította bennem az eddig csupán lappangó vágyat a teljesebb harmónia kifejezésére. Első nekifutásra nem kerültem be a karmesterképző szakra, másodszorra viszont sikerült. — Még tanul, de már dolgozik is. — A néphadsereg művészegyüttesének korrepetitora vagyok, a bábszínházban énektechnikát tanítok. — Maholnap kilép a pódiumra. Kinek köszönhet a legtöbbet? — Kórodi András a mesterem. Mindig nagy önállóságot ad növendékeinek, igazi alkotói szabadságot. Hagyja kibontakozni az egyéniséget. Gazdag tapasztalatait szívesen átadja nekünk. Példaképeim: Ferencsik János és Kobajasi Kenicsiro. — Kevés nő van a dirigensi pályán. A férfiakkal egy sorban érez annyi erőt, hogy helyt tud állni? — Minden munka, így a zenei hivatás is versengéssel jár. Úgy gondolom, hogy a zenét, a kottafejekben rögzített dallamvilágot megértéssel és alázattal kell életre kelteni. Földes Károly