Népszabadság, 1979. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
1979. szeptember 23., vasárnap NÉPSZABADSÁG ALKALMAZKODÁS AZ ÚJHOZ Kezdő a katedrán Annival az államvizsga előtt egy-két nappal találkoztam először. Véletlenül botlottunk egymásba. Ő a sok tanulást szellőztette magából, nekem pedig bőven volt időm a vonat indulásáig. Beszélgettünk. — Még egy nap, s számunkra vége. Nagy búcsút csapunk, ígéretek és címek cserélnek gazdát. Aztán szétszéledünk az országban, s elkezdjük azt, amire feltettük az életünket: a tanítást. Hogy ez boldoggá tesz? Még nem tudom, de örülök, hogy azt fogom csinálni, amit a legjobban akartam, ami már gyerekkori vágyam volt. Azóta már eltelt a nyár, s a sárguló levelek félreérthetetlenül az őszt jelzik. Szeptember a tanítás kezdete is. Kíváncsiságom nem hagy nyugton — megkeresem Annit! Kutatok a jegyzeteim között — megvan a címe: Ismerkedés Telefonok, időegyeztetés — Anni az első szülői értekezletére invitál. A tanári szobában találkozunk. Amikor belépek, a könyvespolcnál áll, keresgél. — Semmi szakirodalom nincs a szülői értekezletekről — vág a közepébe —, és ezt a főiskolán sem tanították. Annyit gondolkodtam már rajta, de azért valami biztos támpont jó lenne. Rengeteg nyitott kérdés van előttem, hogy menjek be hozzájuk, hogy kezdjem el, elfogadnak-e egyáltalán? Ők idősebbek, mint én vagyok, és tíz éve nevelik a gyerekeiket. Van jogom elmondani a gyerek hibáit, van jogom egyáltalán beszélni róluk? Muszáj, hiszen tanáruk vagyok. A kávéfőző moraja szakítja félbe. A pedagógusból egy pillanat alatt háziasszony lesz. Kávéscsészét, cukrot vesz elő. — Ütöttél meg már gyereket? Tiltakozásra készteti a kérdés. — Hogy jut eszedbe? A verés a nevelő kudarca. Büntetni kell persze, de nem pofonnal. A pofon azt is megalázza, aki adja, azt is, aki kapja. Nagyon helyes, hogy tilos a pofon az iskolában. Bárcsak a szülői „nevelőeszközök” tárából is kiveszne... _ — Milyen érzésekkel jöttél az iskolába, hogy fogadtak a kollégák? — Kezdődött azzal, hogy nem a szegedi gyorsra ültem, hanem buszra, ami elhozott ide az iskolába. Honvágyam volt Szeged után, hisz a barátaim egy része még ma is ott van. Hiányzott a megszokott légkör, a megszokott környezet, a késő esti séták a barátaimmal. Szerencsére jó tantestület a miénk. A kollégák nagyon kedvesek, megértőek. Igaz, én csak félig-meddig jöttem újként, mert a gyakorlatom egy hónapját is ebben az iskolában töltöttem. Mégis teljesen más volt ez a találkozás a kollégákkal, és a gyerekekkel is, mint fél évvel ezelőtt. Féltem a jövőtől, a gyerekektől, és a tanítástól is. Igen, a tanítástól is, mert a főiskolán ennek az egésznek csak az alapjait tanulhattuk meg. — Segítenek az idősebb kollégák? — Nem mindegyik, de a többség szívesen ad tanácsot. Részletesen elmondják, hogy ők mit tennének a helyemben és miért. Különösen a néhány évvel idősebbekhez fordulhatok bizalommal. Ők még jól emlékeznek a saját kezdeti bizonytalanságukra. Tanácsot adnak, de nem oktatnak ki, amíg hallgatom őket, nem kell pirulnom. — Hogyan fogadtak a gyerekek? — Megkaptam az osztályomat. Az ötödik bő osztályfőnöke lettem. Az első nap nem volt különösebben nehéz. Érdekelt, hogy milyenek a gyerekeim, milyenek lesznek, mit várhatok tőlük, de akkor a tanévkezdéshez szükséges ügyeket intéztem. Az első hét volt a nehéz. El kellett fogadtatnom magam a gyerekekkel. Nagyon elkeseredtem, mert először bármit mondhattam nekik, mint a falra hányt borsó, úgy pergett le róluk. Felmerült bennem, hogy jó pályát választottam-e, helyesen tettem-e mindazt, amit tettem,jó leszek-e pedagógusnak? Először a szülők előtt Halk zsivaj szűrődik ki a szomszédos teremből, gyülekeznek az értekezletre a szülők. — Nem is tudom, mitől félek —■ mondja Anni —, hiszen minden ugyanaz: a terem, a katedra, a padok ... Emlékszem a gyakorlóiskolában az első tanítási órám előtt is hasonló gondolatok foglalkoztattak, mint most. Nagy izgalommal készültem az órára, számtalanszor átgondoltam az anyagot, s az első tíz percben mégsem tudtam kapcsolatot teremteni a gyerekekkel. Csak az utolsó padsorban ülő csoporttársaimat láttam, s a gyerekekre anyira nem emlékszem, mintha ott sem lettek volna. Csak nehogy megismétlődjön mindez. Ránéz az órájára: — Mindjárt hat óra, be kell mennem a szülőkhöz. Bejössz veledi? — Igen. A tükör elé áll, megnézi magát. — Már az első pillanatban tekintélyt kell szereznem. A megjelenésemmel, a határozottságommal. Amikor belépünk a terembe, mosolyog. Az első menetet már megnyerte: csend fogadja, s minden tekintet rászegeződik. Üdvözli a szülőket, közben körbenéz. Vajon mire gondolhat most? Lehet, hogy keresi a hasonlóságot a gyermek és a szülő között? És ha keresi, akkor felismer valakit a gyerekéről ? Közben folyamatosan beszél. Céljairól, terveiről. Fontos, hogy a szülők megismerjék elképzeléseit. Négy évig tanítja, neveli gyermekeiket. De ugyanígy fontos, hogy ő is megismerje a gyerekek szüleit, mert csak együtt tudnak ezekből az eleven kis emberekből értelmes felnőttet nevelni. Erőteljes hangra kapom fel a fejem: — A kisfiam panaszkodik, hogy a tanárnő túl sok házi feladatot ad, és sokat követel. Valahogy csökkenteni kéne. — Mi tanterv, tanmenet szerint dolgozunk. A tanmenetet év elején egységesen készítjük el, így valamennyi párhuzamos osztályban egységes a tananyag. A tanterv betartása számunkra kötelező, nem maradhatunk el, mert akkor valóban felhalmozódik az anyag, és az elmaradást pótolni kell. Ebből vita kerekedik. Van aki a tanárnőnek, van aki a szülőnek ad igazat. Ami ura a helyzetnek. Kiáll a módszerei helyessége mellett, meggyőzően érvel. Érezhető, ezt a „mérkőzést” ő nyerte meg. „Szeretem, mert igazságos” Reggel nyolc óra. Annival együtt lépek be az ötödik bébe. A gyerekzsivaj elnémul. A másodperc tört része alatt mindenki megtalálja a helyét. Jelentés oroszul — nem hiányzik senki. Az óra elkezdődik. Anni magnóra veszi a kiejtett szavakat, majd visszajátssza a gyerekeknek. A hibás kiejtéseket javítja. Eszembe jut gyerekkorom iskolája, s önkéntelenül összehasonlítom a maival. A tanítási módszerek sokat változtak, a technikai eszközök alkalmazásával nemcsak tanítani, tanulni is könynyebb. Valami hasonlóságot azonban mégis felfedezek: nekünk is ugyanígy vigyázzba kellett állnunk, amikor bejött a tanító néni, ugyanígy jelentenünk kellett, és ugyanígy ... — Zoli, te már megint rendetlen vagy! Nem elég, hogy te nem figyelsz, még a társaidat is zavarod. Zoli lehajtja a fejét. Különös játékot talált magának: az előtte ülő kislánynak hol az egyik, hol a másik copfját húzta meg s a kislány felsikított. — Kati, te már megint nem készültél. Most írjak be még egy elégtelent? Ez így nem mehet tovább. Légy szíves, add ide az ellenőrződ, írok az anyukádnak. Tudja, hogy probléma van veled, mégsem volt itt tegnap szülői értekezleten. — István, hogy mondják oroszul azt a szót, hogy jó? — Karasó. — István, az nem karasó ... Kitől hallottad, hogy így kell ejteni? — Az apukámtól, ő mondta, hogy a tanár néni nem jól tanítja a szavakat, mert ő a gyárukban dolgozó orosz szakemberektől is így hallja, hogy karasó. — Azért próbáld meg úgy, ahogy én mondom. Majd meghallgatunk eredeti orosz magnófelvételeket, moszkvaiakat, leningrádiakat. Jó lesz? Kórusban harsogja az osztály: — Jó! Megszólal a csengő. A gyerekek hónuk alatt táskájukkal rohannak egy másik szakterembe. Egyet-kettőt megállítok: Szőke kislány: — Nekem nem nagyon megy az orosz, de a tanár néni órák után, és ha szükséges, vasárnap délelőtt is foglalkozik velem. Elmegyek hozzá, és akkor együtt tanulunk. Nagy, barna szemű fiú: — Én szeretem a tanár nénit, mert igazságos. Az újhoz alkalmazkodni mindig nehéz, így van ez a pedagógusoknál is. Tegnap még tanultak, ma már nevelnek. Hogy küzdelmük sikert hoz-e, sok mindentől függ: az iskola légkörétől, a tantestülettől, a gyerekektől, s nem utolsósorban saját maguktól : rátermettségüktől, felkészültségüktől, tudásuktól. Ami a maximumot akarja nyújtani. Bizonyára jó pedagógus lesz. Pató, Lajos ELŐÍTÉLET NÉLKÜL Soroksári bizonyíték A magyarországi cigány lakosság körében végzett kutatásoknál a következő definíciót alkalmazták: „Az tekintjük cigánynak, akit a környezete annak tart.” A Soroksári Textilgyár nyolcszáz dolgozója közül mintegy ötven cigány származású. A pontos létszámot nem könnyű kideríteni, hiszen — nagyon helyesen! — ezt nem tartják nyilván. Megéri? Nagy György, a Sortex KISZ- bizottságánaktitkára Csengerújfaluból került a fővárosba. Barátságos, kellemes társalgó. Kezdetben műszerészként dolgozott itt. Aktivitásával, kiváló mozgalmi munkájával hamar észrevétette magát, először alapszervezeti titkárrá választották. — Apám felesleges időpazarlásnak tekintette a mozgalmi munkát — emlékezik Gyuri. — Azt kérdezte tőlem: „Megéri neked ez a sok hiábavaló agitálás?” Nem ütköztem meg a kérdésén. Tudtam, hogy másként gondolkodik, mint én. Vasas munkást szeretett volna nevelni belőlem. Otthon, a faluban gépszerelőként dolgoztam. Ügyes kezűnek tartottak, ezért komolyabb feladatokkal is megbíztak. Apám örült, ha dicsértek. Mégis eljöttem. Vonzott a főváros a mozgalmasságával, a több lehetőséggel. Gyuri apja zenész, édesanyja otthon dolgozott, gyermekeket nevelt, házimunkát végzett. Törekvő, igyekvő, takarékos, a jövőre is gondoló embereknek ismerik őket. — Bennünket munkára neveltek, de a mi családunkban is érvényesült az a szemlélet, hogy szégyen, ha egy cigányasszonynak munkát kell vállalnia. Édesanyám is ezért maradt otthon. Húgom, Etelka viszont követett engem, itt a Sortexben szövőnő. Érzékenyek vagyunk. Csak egy példa. Ha egy cigány munkás nem kap fizetésemelést, akár bevallja, akár nem, mindjárt arra gondol, azért nem kapott, mert cigány. Akkor is, ha más az oka. Származásomat nem titkolom. Elárulja sötét bőröm is. Régebbi munkahelyemen gyakran sértő módon bántak velem, itt nincs gondom. Nagy György népszerű a fiatalok között. Szereti a mozgalmi munkát, úgy érzi, itt tud csak igazán kibontakozni. Az idén újabb sikert könyvelhet el: az Országos Béketanács tagjává választották. Befogadták Nagy Etelka és Galamb Gizella barátnők. Eta, Gyuri testvére, 1977 óta betanított szövőként dolgozik a gyárban. Otthon a tsz-ben növénytermesztéssel foglalkozott, aztán bátyja után feljött Soroksárra. A Sortexben szívesen fogadták. — Nálunk, falun, érzésem szerint még az a jellemző — kezdi a beszélgetést a középtermetű, szép arcú, barna hajú lány —, hogy akármilyen rendes a cigány, azért csak cigánynak tartják. Vagyis más, mint a többi. Itt ellenben könnyen maguk közé fogadtak. Gyorsabban beilleszkedtem a közösségbe, mint sokan mások. Itt az a döntő, ki milyen ember, hogyan dolgozik. Eta 24 éves. A nyolc általános elvégzése után állt munkába. A gyáriak elégedettek vele. Az egyik KISZ-alapszervezet szervező titkára, és a szövődés Zalka Máté szocialista brigád vezetője. Szövőnő lett Galamb Gizella 1973-ban, intézetből került a Soroksári Textilgyárba. Csecsemőkora óta ott nevelkedett. Anyját 14 évesen ismertemeg, ő akkor magával akarta vinni, de a váratlanul előbukkanó anya idegen maradt számára. Testvéreivel még levelezett egy ideig, később ez is abbamaradt. A Sortex leányszállóján él, ahol sok barátot szerzett magának. Gizi közepes szövőnek tartja magát. Fegyelmezett, kötelességtudó. A nevelőotthon a felnőttkor küszöbén túl is támaszul szolgál számára. Ma is szeretettel emlékezik vissza a hőgyészi intézet nevelőire. — Ott, úgy éreztem, tartozom valakihez, valakikhez. Gyakran meglátogatom egykori nevelőimet, akik mindig szívesen fogadnak. A barátnőm sokszor meghív a szüleihez. Náluk is jól érzem magam.. Azt, hogy cigány vagyok, mindenki láthatja, de akik ismernek, semmi megkülönböztetést nem éreztetnek velem. Gizi nyolc általánost végzett. Azt tervezi, hogy beiratkozik majd egy nyelvtanfolyamra, leginkább az olaszhoz lenne kedve. Őszintén akarta Orsós Rozália 1973 óta betanított szövő. Az ő élete nem alakult szerencsésen. Kilencéves volt, amikor szüleit elvesztette. Intézeti évek következtek. Nem sokat beszél róla. Életének keserves fordulata később következett. Férje, akivel őszintén akarta a jó, az értelmes életet, elhagyta őt. Kislányával az apósánál laknak egy szoba-konyhás szükséglakásban. » — Apósom rokkant, mindkét lábát amputálták, így én látom el őt és két gyerekét is. Nagyon be kell osztani a fizetésemet és a nagypapa nyugdíját. Változóan keresek, legutóbb csak 2300 forintot kaptam. Ha jól mennek a gépek, akkor a 3200 forint is megvan. Nekem soha nincs szabad időm — panaszolja a fiatal, törékeny alkatú asszony. Amikor arról kérdezem, mit szeretne a jövőben, csendesen válaszolja: — Szép otthonra vágyom. Nem túl nagyra, ahol ketten lakhat nánk a kislányommal. Ahol fürdőszoba is van. A származásom nem zavar. Számomra a cigány szó nem jelent sértést, még ha némelykor annak szánják is. Igyekszem helytállni a munkában és otthon, ami igazán nem könnyű. A Soroksári Textilgyárban szorgalmasan és becsületesen végzi munkáját az ötven cigány származású dolgozó. Egy részük törzsgárdatag. Előítéleteket cáfolnak vele. r. r. , Csík Ibolya 17