Népszabadság, 1981. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-27 / 22. szám

1981. január 27., kedd NÉPSZABADSÁG Uitz Béla a Szovjetunióban Kiegészítés egy cikkhez Nagy érdeklődéssel és örömmel olvastam a Népszabadság január 18-i számában Rózsa Gyula írását (A kegyszerműhelyek helyén). A cikk a szovjet kulturális életnek a szocialista forradalom utáni első és rendkívül érdekes, pezsgő életébe enged betekintést. Ilyen korszakban minden igazi haladó művész a forradalom mellett áll. Ezt az időszakot általában követi egy későbbi periódus, amikor az új rendre való áttérés körülményei, az objektív nehézségek és a szubjektív hibák sokakat kisebb-nagyobb mértékben és hosszabb-rövidebb időre vagy végleg eltántorítanak az újért való harctól. Vannak azonban olyan művészek, akikben az új iránti lelkesedés oly erős, a meggyőződés oly szilárd, hogy semmiféle objektív vagy szubjektív körülmény nem ingatja meg az igazságba vetett hitüket. Ilyen forradalmár művész volt Uitz Béla. Különösen azért sajnálom, hogy nevét Rózsa Gyula nem említi cikkében. Uitz Bélának igen intenzív kapcsolata volt a VHUTEMASZ-szal (Felsőfokú Képzőművészeti Technikai Tanműhelyek). 1920 nyarán (ekkor Franciaországban élt) a szovjet népművelési népbiztossághoz fordult, hogy szeretne áttelepülni a Szovjetunióba. Rövidesen választ kapott, hogy tervével egyetértenek, és műteremnek is alkalmas lakást ajánlanak számára a VHATEMASZ épületében. Mondani sem kell, hogy ez az akkori moszkvai lakásviszonyok között nagyon jelentős segítségnek számított. Közölték egyben, hogy Moszkvában elkészítendő két freskójának költségeit is vállalják. A művész rövidesen meg is érkezett Moszkvába. A kapcsolat nemcsak szervezeti, hanem tartalmi is volt a VHATEMASZ- szal. Uitz Béla eleinte tanár, majd dékán volt a festészeti szakon. Nem feladatom a művész életét e megjegyzések keretében ismertetni. Erre nincs is szükség, mert a fenti adatok megtalálhatók Bajkay Éva Uitz-monográfiájában (Gondolat Kiadó, 1974). Szeretném azonban az eddigieket saját emlékeimmel kiegészíteni. Munkám során 1963—1968 között rendszeres és a nagy korkülönbség ellenére baráti kapcsolatban álltam Uitz Bélával (ez a kapcsolat hazatérése után is egészen haláláig megmaradt). A vele való beszélgetések során és életrajzaiban szovjetunióbeli tartózkodását sohasem tekintette emigrációnak. Mindig azt mondta és azt írta, „1926-ig emigrációban éltem, ekkor költöztem a Szovjetunióba". Tehát —bár természetesen magyarnak vallotta magát — a Szovjetuniót is hazájának tekintette. Egyébként megható és örömteli érzés volt számomra, hogy a szovjet művészek (közöttük nem egy tanítványa) és művészettörténészek milyen tisztelettel és elismeréssel üdvözölték és beszéltek róla. Magam is sok ilyen találkozásnak voltam tanúja. Tamás István a Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese . Hetvenöt év, 75 mester, 75 alkotás Jubilál a Szépművészeti Múzeum Jubileumi kiállítással készül a Szépművészeti Múzeum megalapításának 75. évfordulójára. A múzeumi hónaphoz is kapcsolódó tárlaton a tervek szerint 75 mester 75 műalkotását állítják ki. Az őszi reprezentatív kiállítás várhatóan áttekintést ad majd a külföldi, az antik művészet legnagyobb hazai gyűjteményének gyarapodásáról s az intézményben végzett tudományos munkáról is.. Bartók születésének centenáriuma alkalmából Budapesten rendezik meg a nemzetközi zenei ikonográfiai szimpoziont, amelyhez kapcsolódva Zene jó képzőművészetben címmel kiállítást nyitnak a Szépművészeti Múzeumban. Mintegy 200, a zene világát, a muzsikálás örömét megörökítő rajzot, sokszorosított grafikát állítanak ki. A Grafika ötszáz éve című sorozatban tavaly Dürer korának alkotásait tárták a közönség elé. A sorozatot folytatva májusban Rembrandt évszázada, a XVII. század grafikai remekeiből rendeznek kiállítást. A múzeum gyűjteményében megtalálható Rembrandt-művek mellett közszemlére teszik a többi jelentős németalföldi, valamint olasz, francia és német mesterek alkotásait is. Augusztusban az NSZK-ból Otto Modersohn festőművész alkotásai kerülnek a városligeti épület termeibe; a mester tájképeit mutatják be. Tévéfilmek, színházi előadások a képernyőn Gazdag program a következő hetekben (Munkatársunktól.) Több új tv-film, illetve tv-játék kerül a képernyőre a következő néhány hétben. Galgóczi Erzsébet Hínár című novellájából forgattak tv-filmet Esztergályos Károly rendezésében. Dokumentumfilmes módszerekkel készült az önfelszámolás, amelynek írója és rendezője Mihályfy Sándor. A szerző egy olyan szövetkezet felszámolásának történetét dolgozza fel, ahol a vezetőt leváltják, majd bíróság elé állítják. Osztrovszkij Hogyan csináljunk karriert? című vígjátéka maró gúnnyal leplezi le a múlt századi orosz csinovnyikok kisszerűségét, tudatlanságát, korruptságát. Az író legjobb vígjátékának tartott művéből Lengyel György rendezett tv-játékot. Az Ítélet előtt sorozatban Zimre Péter tv-játékát, a Farkasokat mutatják be, amely egy budapesti toronyház lakásában kényszerű összezártságban élő családról szól Bohák György rendezésében. » A költőnk és kora sorozat következő adása a televízióból is jól ismert Baranyi Ferencet mutatja be, megismertet a költő életének fontosabb mozzanataival, hitvallásával, és ízelítőt ad költészetéből is. A Folytatólagos előadás címmel Vészi Endréről készített portréfilm is februárban látható a képernyőn. Az író ifjúságáról, indíttatásáról, pályájának alakulásáról, az emberek iránti érdeklődéséről szól. A következő időszakban három, korábban rögzített színházi közvetítést is láthatnak a nézők. Száraz György Gyilkosok (Agriai Játékszín), Tolsztoj Háború és béke (Győri Kisfaludy Színház), Ben Johnson Volpone (Debreceni Csokonai Színház) című darabját közvetítik. _______,---------------------------------- MALCOLM BILSON különleges hangszeren, fortepianón játszotta két egymást követő estjén a bécsi klaszszikus mesterek műveit. Ez a két rendkívül inspiráló, nagyon érdekes, ám nem kevésbé problematikus hangverseny feltétlenül részletesebb ismertetést igényel. A fortepiano átmeneti hangszer, közvetlen előzménye a modern hangversenyzongorának. Erre a XVIII. század utolsó évtizedeinek legkorszerűbb instrumentumára írta „zongora”-műveinek nagy részét Haydn, erre komponált Mozart, a fiatal Beethoven és megannyi kisebb kortársuk is. Legnagyobb előnye a fortepianónak, hogy hangzása rendkívül áttetsző, mivel a megütött billentyűk utánzengése a zongoráénál jóval kisebb, így azután a dallamok kísérete is teljesen plasztikusan szól; a zene minden rétege, valamennyi eleme metszetre emlékeztető tisztasággal hallható. Legnagyobb hátránya azonban — és ez alighanem akadálya lesz újbóli elterjedésének —, hogy hangereje lényegesen elmarad a zongoráétól. Nem a mai hangversenytermekre méretezték, s még az éppenséggel nem túlságosan tágasnak számító Zeneakadémián is — pedig elöl ültem, a hatodik sorban — rendkívül fárasztó volt a hosszabb, halk szakaszok, olykor egész halk szavú tételek figyelemmel követése. A hangszer fejlődésében bizonyára azért is váltotta fel a zongora a fortepianót, mert sok ember egyidejű, közös zenehallgatása más hangvolument igényelt, mint a meghitt házi muzsikálás. Áthallás mármost éppúgy történelmi-társadalmi meghatározottságú, mint bármilyen más emberi tevékenység. Nyilvánvaló tehát, hogy a historizáló előadóművészeti szemlélet, a korhű hangzás visszaidézésének szándéka nem válhat uralkodóvá korunk interpretációjában, hiszen elmúlt korok zenéjét mai muzsikusnak kell mai közönség számára közvetítenie, s a nagy művészet semmiképpen nem mondhat le a XX. század végének érzelmi reflektálásáról. A művek újraalkotásának ez a folyamata roppant felelősséggel jár. Miközben a tudományos kutatás mind többet és többet tár fel elmúlt idők zenei gyakorlatából — s jól teszi, ha így jár el, feltéve, hogy segítségére siet a mai művésznek, nem pedig diktátumokat fogalmaz a számára —, a pódiumművésznek már mindenképpen számot kell vetnie „új időknek új dalaival” is, a muzsikálás és zenehallgatás szociológiájának megváltozott körülményeivel. A zenetudomány gyakorlati alkalmazásakor is az előadó személyisége a döntő tényező, s egyáltalán nem oly bizonyos, hogy a produkció attól válik valóban korszerűvé, ha naponként változik a legeslegújabb kutatás szellemében. Bilson játéka szinte egyidejűleg volt zavarba ejtően gazdag és szegény. Az például a felfedezés erejével hatott, ahogyan Haydn, Mozart szonátáiban egy-egy nagyobb zenei szakasz megismétlésekor variációs elemekkel dúsította a leírt kottát, megadva ezzel az ismétlés nem mechanikus értelmét. Egészen különleges hatást tesz kontrasztos előadásmódja, életteli pergő játéka, a zenei anyag aprólékos, végtelenül tagolt megmintázása. Némely helyen viszont éppen ez a pergő játék volt hiányos — például Mozart F-dúr szonátájának fináléjában —, s egyáltalán, két estjén annyi hang nem szólalt meg, exponált pillanatokban sem, amennyinek a tizedét is számon kérik némelyek a zongorának akár a legkiválóbb művészeitől. Otthonos, kicsiny világ Malcolm Bilsoné, levegősen tágassá, nagy formátumúvá kivételes alkalmakkor válik csupán. Haydn nagy Esz-dúr koncertszonátájának előadásakor nem a fortepiano kuriózum voltát érzékeltem, hanem költőien nagyszabású interpretációt, amelyben a muzsika valamennyi hatástényezője tökéletesen érvényesül. A zeneszerző e-moll szonátájának fináléja mozgási energiáival és plaszticitásával igazi élményt nyújtott, f-moll variációinak olyanynyira érzékeny fénytörései a teljesség igényével váltak valóra. A Clementi-szonáta virtuozitása is hatásosan kelt életre. Bilson rendkívül szabadon kezeli a tempókat. Érdekes, Mozart-játékában ez sok helyütt mechanikusnak és önkényesnek, Haydn műveinek előadásakor tökéletesen szervesnek hatott. Kifejezésének korlátait jelezte az emoll Haydn-szonáta szenvedélyes indító tételének kissé egykedvű újrafogalmazása, s még inkább Beethoven korai F-dúr szonátájának megszólaltatása. Itt, azt hiszem, az előadó főképp a hangszer és nem önmaga korlátaiba ütközött. Formálisan ugyan a Beethoven-mű is a fortepiano-korszak teremtménye, ám ez a muzsika mégis kisszerűvé válik az átmeneti hangszer közvetítésével. Nem egy megoldását itt valóban önkényesnek éreztem, a sokszorosan rétegezett tagolás, pepecselés hatását keltette, itt jelent meg a zenei szöveg újraformálásakor a legtöbb tetten érhető hiba is. Teljesen elveszett , hogy csak egyetlen példát említsek — a második tétel indításának drámai feszültsége. Nem valószínű, hogy a fortepiano a bécsi klasszikus mesterek alkotásainak előadásakor átveheti az uralmat. Kivált nem nálunk, hiszen hangszerállományunk hangversenyzongorák tekintetében is problematikus, aligha honosíthatunk meg hát három évtized zenetörténetére külön instrumentumot. Az sem valószínű, hogy a legnagyobb, a stílusteremtő pianisták efféle specializálódásra vállalkoznának. Bizonyos azonban, hogy a zongora művészeinek érdemes és szükséges tanulniuk a Bilson-féle historikus előadásból. Hasznosítsanak mennél több, zongorán is megvalósítható megoldást, áthidalva ezzel a korunkat a bécsi mesterektől elválasztó két évszázadot. Breuer János ZENEI KRÓNIKA 7 KÖNYVSZEMLE Ki volt Palasovszky Ödön? — lassan megtanuljuk. A harmincas évek végén keramikusként kényszerült fenntartani magát, az ötvenes évek elején munkás volt egy tsz-ben. Akkor került szóba ismét hírhedett Punalua-könyve, midőn az Opál himnuszok című verseskönyve megjelent a hetvenes években,„ötven éven át támadtak engem ezért a könyvért” — olvassuk A LÉNYEGRETÖRŐ SZÍNHÁZ című prózagyűjteménye egyik darabjában. Ezt a könyvet a Szépirodalmi adta közre, s mire a kezünkbe került, a szerző már nincsen. Palasovszky Ödön 1980-ban elhunyt. A prózakötet nem egy írása tanúskodik azonban arról, hogy élete végén érezhette a növekedő figyelmet és megbecsülést maga körül. Megérte, hogy kezdik megérteni, hogy ifjúkori törekvései beleépülnek a kulturális hagyományba. Említett régi könyvének még a címén is megbotránkoztak valaha. A húszas évek irodalmi közönsége nemigen olvasta Engels műveit. „Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete című művében az amerikai Morgan kutatásaira támaszkodva, fontos fordulatnak tartja a polinéziai Punalua család megjelenését, mint ősi kommunisztikus települést ... Engels fejtegetései nyomán a Panalua fogalommá vált a marxista társadalomtudományban ... A Punalua-könyv ifjúkori kísérleteim egyike volt...” Két drámai játék is volt a Punalua-könyvben. Palasovszky egyszerre végzett bölcsészetet és Színi akadémiát. Verssel, tánccal, színházzal egyszerre akarta ugyanazt: fölfordítani az egykori világot. Naiv volt a hite, de volt hite. „Van a növényeknek egy tulajdonsága, a heliotropizmus. Vagyis, hogy a fény felé fordulnak. Mi hittünk benne, hogy ez a tulajdonság megvan az emberben is.” Palasovszky nem volt egyedül e hitével. Kevesen voltak a közös elképzelés megszállottjai, de sokkal tartottak kapcsolatot. A baloldali kultúrmunkát szolgálták művészi, törekvéseikkel. Színházi elképzeléseikben egyaránt fontos volt a beszéd, a mozdulat és a mimika kultúrája, s e kultúra nem akart megmaradni a színház falai közt. A mozdulatkultúrában nagy szerepe volt a Madzsar Intézetnek, Madzsar Alice iskolájának, mely Madzsar József révén állandó kapcsolatban állt az MKP-vel. Amit pedig a beszédkultúrával kapcsolatosan akart Palasovszky és lényegre törő színháza: „Mozgékonnyá és kifejezővé kell tenni a hangokat, hogy merevségükből feloldódva képesek legyenek színes változatokra, erőteljes hangzásra és halk, tiszta csengésre, éppígy minél magasabb és minél mélyebb zengésekre”, ezt ma is lehet és talán szükséges is akarni nemcsak a színházban, de — ha mód van rá — az iskolai nyelvi nevelés körén is. Lennart Frick regényének a címe: ÉS RAJTA KI SEGÍT? főhőse Kristina, a stockholmi Családi Tanácsadó Iroda munkatársa, kitűnő pszichológus, s úgy tudják róla, hogy kivételesen erős ember, aki magára tudja venni a mások lelkének minden baját, aki kezében tudja tartani a maga sorsának irányát. Az Európa Könyvkiadó Modern Könyvtár sorozatában jelent meg a kötet, Blaschtik Éva fordította, s Gergely Ágnes írta a könyv kitűnő utószavát. Nincsen olyan erős ember, akinek az élet ne adná legalább egyszer a tudtára, hogy teherbírásának határa van. Nem is igen ismeri az magát, aki nem találkozott evvel a határral. Kristina hiába pszichológus, hiába tapasztalja egyénisége szuggesztív erejét, e szuggesztivitás jótékony hatását másokra, magával szemben gyanútlanabb, mint akár azok a betegei, akiket éppen gyanútlanságuk vetett a saját krízisükbe. Aztán Kristina is találkozik avval a betegével, akinek az arca tükör, s ő magát pillantja meg a tükörben. E pillanattól kezdve fél, s hiába akarja hitetni magával, hogy a betegtől fél, mert egyre határozottabban érzi, hogy nem a betegtől, hanem önmagától riadt meg. Önanalízisei gyarapszanak. Egyre többet foglalkozik magával, s egyre többet sejthet környezete is abból, amit kezdetben maga előtt is rejtegetett. Aztán eljut odáig, hogy már semmit nem rejt, már menekül, s nem azért, hogy ne lássák, mint fordult ki magából, hanem azért, mert fél. A neve nincsen félelem azonban követi, s még jó, ha ennyit képes fölismerni belőle. Annyit, hogy nem mögötte van félelme indítéka, hanem benne magában. Ha mögötte volna, vagyis rajta kívül, akkor elmenekülhetne előle, tőle. Ez lenne maga a tudathasadás: a félelem benső képzete tárgyiasulna. Szerencsére nem ez történik. Kristina elfogadja, hogy ezután a félelemmel kell élnie, annak tudatában, hogy ismeri a maga ereje határát. Regény vagy lélektani analízis? — Nehéz volna eldönteni, de fontosabb, hogy a napi hajszában küzdő embernek nem árt Lennart Frick regényét megismerni, mert ő se ismeri ereje, képessége határát, s egyszer őt is elfoghatja a félelem. Jó tudni Kristinától, hogy ez a félelem sose külső eredetű, mindig magunkban van az oka is. Ladányi Mihály verseskönyvét — a tizenharmadikat — elégikus szomorúsága teszi vonzóvá. A TORKOMBAN SÓHAJOKKAL verseinek lírai hőse arra a másikra gondol, aki már nincsen. „Volt egyszer egy kabát, alatta egy ing, egy trikó, / és legbelül Ladányi. / És ott bent Ladányiban / egy szép nagy félelem volt.” Hogy mi az a „szép nagy félelem” — elmondja valamennyi verse. Mit tudunk vele kezdeni? — aggódik értünk új könyvében Ladányi. „Járkálok köztetek és szemetekbe nézek: / álljátok-e nézésemet, / vagy sunyin lesütött szemmel jártok egy / véletlen hozzátokszegődött félelem / eltulajdonításának tudatában.” Valaha úgy vélte, megoszthatja szép nagy félelmét a sokasággal, s így is egy marad vele. Szép nagy félelmét széttördelte, s mint a kenyeret, úgy osztogatta. Avval is azonosulását hirdette, ha különbözését kivallotta. Most mégis úgy érzi, hogy magára maradt. Ebben az érzésben azonban nem hagyja magát megáporodni most sem, s kötetében az a remeklés, ahogy ismét átküzdi magát annyi valódi s vélt akadályon, hogy megint kidalolhassa, amiben ő senki mással nem azonos, a saját nosztalgiáját. Mert ez is nosztalgia. De ha csak nosztalgiák közt válogathatunk, inkább a Ladányiéban osztozunk. Mert ha már az eltűnt idő fölött merengünk, merengjünk inkább Ladányi módján azon, amiből kivettük magunkat, a kétkeziek letűnt világán. Egy vékony kis kötet jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál, egy karcsú regényke, A HALLGATAG MÉLYBŐL címre hallgat. Kezdő adta ezt a kicsit keresett címet a munkájának, de maga a munka olyan, hogy szerzője nevét meg kell, jegyeznünk, Szemes Zsuzsának hívják. A hallgatag mélyből írójának ugyanis arca van. (Arctalan nemzedéknek szokták mostanában emlegetni a fiatal írók sokaságát, s az arc-talanok teoretikusa a helyzetet teszi felelőssé az arctalanságért.) Ha van hátrányos helyzet (és ez is divatos fogalma közgondolkodásunknak manapság), akkor az A hallgatag mélyből tizenéves hősnőjének helyzete. Ahogy az első személyben előadott, de ritkít tárgyiassággal érzékeltetett élethelyzetet Szemes Zsuzsa exponálja, abban van valami időtlenség. Az első lapokat forgatva még arra gondolunk, hogy a regény hősnője a harmincas évek tanyasi világában él, de bizony nem akkor és nem ott, hanem a hetvenes években és valamelyik fehér foltján az országnak. A regény azonban nem azért született meg, hogy a fehér foltot felfedezhesse. Az első személyes elbeszélés minden, csak nem monológ. „Mert az adatott nekem sorsomul, hogy tizenöt éves lány létemre, holt apám helyett kanász legyek, hogy beteg anyámat, kisiskolás húgomat én tartsam el.” Régen olvastam ilyen nagy erejű elbeszélést, régen tapasztaltam, hogy a szerző annyira azonos lett volna választott tárgya világával, mint Szemes Zsuzsa. A hallgatag mélyből hősnője úton van. A tanyától a városig (a fővárosig) könnyebben el lehet jutni, mint valaha, de ennek a kislánynak most se könnyebb, mint a hajdani szegényembernek, ha nyakába vette a világot, hogy szerencsét próbáljon. Addig nem is mozdulhat a tanyáról, míg a húgát fel nem nevelte. Mozdulása vállalkozás, vállalkozását akár karriernek is minősíthetjük. A tanyasi kiscselédből városi szakmunkás lesz. Nem az ilyen életutakat szokás manapság karriernek minősíteni. Ha Szemes Zsuzsa mégis erre hívta fel figyelmünket, annak értelmét érdemes megszívlelnünk. Hősnője ott is erkölcsi lény volt, ahol a sorsa lekötötte. A tanyán is helyt tudott állni, de nagy kalandja se forgatta ki őt magából. Erkölcsi lény maradt a nagy változásban is. Olyan nézőpontot ad az írónak hősnője erkölcsi tisztasága, amely a munkát annak tudja mutatni, ami lényegi valójában. A tevékeny embert látjuk, amint cselekvése közepette nemcsak a környező világot, hanem önmagát is átalakítja.