Népszabadság, 1982. április (40. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-24 / 95. szám

14 gy ember élete a hátteré-­ vel érthető, úgy is csak kismértékben, hiszen a háttér legfontosabb ele­meiről, a génekről vajmi keveset tudunk, legföljebb annyit, hogy ahány képességnek birtokában vagyunk, vagy épp ellenkezőleg: nél­külözzük őket, az a génektől függ. Kétségtelen viszont, hogy a testi erő­től kezdve a szellemi erőkig, képessé­geinket ezer meg ezerféle módon használhatjuk. Külső körülmények döntik el, hogy a rendkívüli kéz­ügyesség birtokosából zsebmetsző lesz-e, bűvész vagy elsőrangú szere­lő. Árvai Ákos sorsába eleve beleszólt az a tény, hogy jogászcsaládból szár­mazott; apja, nagyapja, dédapja, ük­apja mind a jogi tudományokat szol­gálta, sőt oldalági rokonai túlnyomó része ugyancsak. Ezek a jogász ősök az anyai ági rokonok megítélése sze­rint nem haladták meg a szürke kö­zépszert, szemléletük megrekedt a paragrafusok zsilipjein. Valamelyes eredetiséget csupán a nagyapa muta­tott, ő sem tudománya, hanem egyé­nisége érdemén. Egy mondása járta a családban, hatvanesztendős korá­ban megbízható tanúk szerint így nyilatkozott: — Azt mondják, nem lehet örökké élni. Én megpróbálom. Ha az öröklétet nem is szerezte meg, kilencvennégy évet kimarkolt magának. A nagy Árvas legenda tetemesen hozzájárult ahhoz, hogy a hagyo­mányt teremtő család tagjainak te­kintélye a mértani haladvány ará­nyában nőtt. Mindenkinek az ered­ményeihez hozzáadták azt, amit köz­vetlen elődje már elért. Árvainak lenni, egymagában azt jelentette, hogy a név és mesterség viselője te­kintély a maga területén. Kívülről nézve ez a hagyomány hasonlított a sváb családok tervsze­rű gazdasági építéséhez; ők arra tö­rekedtek, hogy a kisüzemből közép­üzemet alkossanak, majd besorolja­nak a nagyüzemek közé. Az Árvaiak hagyománya inkább a hobbihoz való hűséget jelentette, társadalmi értéket semmiképpen. Az apa, Árvai Elek, oly természe­tesnek vette, hogy Ákos fia az érett­ségi után a biztos karriert jelentő jo­gi pályát választja, hogy fölösleges­nek tartotta egyáltalán elbeszélgetni vele a jövőjéről. Ha valaki megkér­dezte volna tőle, milyen pályára megy a fia, kurtán ennyit válaszolt volna: — Jogász lesz. Ám senkinek nem fordult meg a fejében ilyesmit firtatni. Abszurdum lett volna. Míg a sorsdöntő fordulat be nem következett, Ákos pályája egyenes­nek ígérkezett. Tizennégy-tizenöt éves koráig legfeljebb külső tulaj­donságaiban különbözött valamelyest osztálytársaitól, az átlagnál szívó­­sabb fizikumában, élénkebb vérmér­sékletében, s már ekkor föltűnő, iz­galmas jóképűségében. Közepesen ta­nult, azaz semmilyen tantárgy iránt nem árult el különösebb érdeklődést, focizott, vívott, atletizált, sokat ígé­rő eredményekkel, ám becsvágy nél­kül, tánciskolában ketyegett a lá­nyokkal, ugyancsak komolytalanul, s minthogy lassan ért, tizenhat eszten­dős korában sem értelmezte tartal­mukhoz híven asszonyok, lányok raj­ta időző tekintetét. Barátkozó, köz­vetlen, vidám természet lévén, sze­retett nagyokat kacagni, ha unatkozó társaságba csöppent, és nem sikerült jókedvet csiholnia, sietve odábbál­­lott. Míg apja, ijedtében, hogy egyetlen fiát megejti a színház varázsa, meg nem tiltotta, Ákos sűrűn látogatta a szegedi színházat, de sajnálkozás nél­kül engedett az apai tilalomnak, an­nál könnyebben, mert fölfedezte a mozit. Eleget tett az osztályában ha­gyományos zongorázási kötelezett­ségnek, bár inkább trombitált volna, de az öreg Árvai ezt a hangszert ko­molytalannak ítélte. Tanult nyelvet is, mégpedig angolt, lévén az Árvai család hagyományosan németellenes, a franciákra a trianoni béke miatt haragudtak, azzal pedig senki sem törődött, a­ogy az angoltanár maga is tanulásra szorult. A fordulatot az idézte elő, hogy egy napon valamelyik könyvesboltban a kezébe akadt egy népszerű kémiai is­meretterjesztő könyv. Eleinte amúgy szórakozottan lapozgatott benne, csak azért nem vette meg azonnal, mert az apja fukarul mérte a zsebpénzt. Végül mégis a vásárlás mellett hatá­rozott, a könyvet pedig az ágya mel­letti polcra rakta, többi könyve kö­ze­­s napokig, talán hetekig hozzá sem nyúlt. Egy üres este viszont kí­váncsiságból egy ideig csupán kós­tolgatta, de végül úgy belemerült, hogy hajnal felé tette le, azzal a resz­kető fölismeréssel, hogy új világot fe­dezett fel, egy eddig ismeretlen vilá­got, amelynek titkaiba minél mélyeb­ben be akar hatolni. Ettől kezdve jó­formán csak kémiai műveket olvasott, és egyre erősödött benne a meggyő­ződés, hogy hivatásra talált. Idősb Árvái vakon haladt el az élet leglenyűgözőbb csodái mellett, ho­gyan vette volna észre fia „termé­szetellenes” érdeklődését, már-már látványos megkomolyodását?­­ Ákost jog szerint fiának tekintette, vég­eredményben gépnek, robotnak, ami­nek egyetlen kötelessége, hogy érett­ségizzék, mert csak ezen az áron lép­heti át az egyetem jogi karának kü­szöbét és lelhet rá az emberi élet tartalmára. Annál inkább fölfigyelt fia válto­zására édesanyja. Eleinte örömmel állapította meg, hogy Ákos fölhagy a korát jellemző ilyen meg amolyan lé­haságokkal, de amikor fölfedezte, hogy fiát a vegyészet iránt támadt érdeklődése változtatta meg, ijede­lem fogta el. A maga tétova, félénk módján iparkodott a készülő tragé­diát megelőzni. Józan, természetes eszű, derűs kedélyű asszony volt, sokkal inkább járatos a mindennapi élet apróbb-nagyobb ügyeiben, mint szemellenzős férje, de a hatalmi hely­zet régóta az ő kárára dőlt el a csa­ládban. Valójában semmibe nem volt beleszólása, de jóformán mindent ne­ki kellett elvégeznie. J­­obban ismerte a férjét, mint a fia, a fia jellemét ugyancsak jobban ismer­te, mint a férje. Szép szóval, szelíden igyeke­zett hát rábeszélni Ákost, hogy sza­kítson a vegyészettel, hiszen apja sohasem menne bele, hogy egyetlen fia ne jogász legyen, mint a család valamennyi férfi tagja. — Apád nagyon meg fog haragud­ni, ha megtudja, hogy kémiával fog­lalkozol. — Miért haragudna meg? — kér­dezte Ákos türelmetlenül. — Őt csak az érdekli, hogy leteszem-e az érett­ségit vagy sem. — De csak azért, hogy aztán jo­gász legyen belőled. — Azt lesheti. — Te nem ismered az apádat — hangzott a félénk intelem. — Ugyan, anyuka, hogyne ismer­ném. — Gondold meg jól, fiacskám . . . gondold meg jól.... — Nincs mit meggondolni, anyu­ka. Az atyaúristen kedvéért sem le­szek jogász. Édesanyja igazat mondott; Árvai Elek táblabíró urat a tulajdon kollé­gái sem ismerték. Begombolkozó em­ber volt, aki mindent magába zárt, magába temetett, a magány odújából mint a vadászó pók, csak egy-egy pa­ragrafus szálán látogatott a valóság­ba. Egyébiránt nemcsak a jog megszál­lottja volt, hanem bigott kálvinista, aki havonként rendszeresen a tiszte­­letes elé járult úrvacsoráért, s ahol módját ejthette, komor lelkesedéssel hirdette az igét. Az örömöt viszont ott pusztította, ahol érte ... Az ünne­peket az Árvai család nem ismerte, a karácsonyt némi túlzással úgy ülték meg, mintha aznap­ feszítették volna keresztre a Megváltót, a húsvétot pe­dig úgy, mintha soha föl nem támadt volna. Névnapról, születésnapról, há­zassági évfordulóról szó nem eshe­tett. Egyetlen ünnepet tartott tiszte­letben, a nagypénteket, a gyász ün­­­nepét. Ezen a napon böjtölnie kellett az egész családnak, a zongorát ki-ki messzi ívben elkerülte, és ha az ut­cáról vagy a szomszédból ének- vagy füttyszó szivárgott be, idősb Árvai fölindultan rohant az ablakhoz, hogy a szentségtörőt megleckéztesse, de az utolsó pillanatban mindig megtor­pant, mert jól tudta, hogy a gyász­nak ezen a sötét napján a leg­jogo­sabb fölháborodás is bűnnek számít. Ilyen előzmények után mindenkit meglepett, hogy miután Ákos 1939- ben kitűnő eredménnyel érettségi­zett, apja az eseményt megünnep­­lendő, sört hozatott ebédre. Az asz­tali áldás elrebegése után, intésére a család helyet foglalt, ő maga pedig állva maradt, s ünnepélyes arccal fogta fülön a söröspoharat: — Emelem poharamat fiamra, aki hála a családunkra jellemző kitartó szorgalomnak, letette az érettségit, és ősszel beiratkozik a jogi karra, hogy továbbvigye a fáklyát, amelynek ra­gyogó fénye bevilágít az emberi vi­szonyok homályába, és föltárja az igazság arcát... Árvainé aggodalmasan pislantotta fiára. Ákos fegyelmezetten hallgatta apjának szóvirágokkal tűzdelt szó­noklatát; ez a barokk stílusvilág tá­volról sem illett az életfölfogáshoz, amit szolgálni lett volna hivatott. De a család ezt már régen megszokta. A hegyibeszéd végeztével ki-ki föl­hajtotta a pohár sört. Miközben az apja szalvétájával eltörölte ajkáról és bajuszáról a habot, Ákos, aki csak­ugyan nem ismerte az apját, félén­ken és tisztelettudóan megjegyezte: — De apa, kérem, ne tessék rossz néven venni, én nem jogász akarok lenni, hanem vegyész. Idősb Árvai megrendült, a szeme tágra nyílt, s úgy meredt a semmi­be, mint aki kísértetet lát. A sokk hatására csak másodpercek múltán lelt szavára, a hangja rekedt volt: — Az én fiam vegyész?!!! — kér­dezte olyan tragikai hangsúllyal, mintha olyasmit kérdezett volna, hogy az „én fiam méregkeverő?”, „az én fiam pénzhamisító?”, „az én fiam tömeggyilkos?”A z asztalt mintha valami okkult hatalom a mér­sékelt égövről egyik pil­lanatról a másikra az Antarktiszb­a helyezte volna át; a poharakban jéggé der­medt a szomszéd kocsmából hoza­tott sör. Két nénje sápadtan meredt tányérjára, amely fehér és sivár volt, mint a hómező. A sült a tálban dideregve összezsugorodott. — Komolyan mondtad? — kérdez­te idősb Árvai, miután úrrá lett föl­­háborodásán. — Komolyan, apa ... Folytatta volna, de apja fölemelt karja belefojtotta a szót. Szemét le­sütötte, hogy ne kelljen szembenéz­nie apjával. A szoba légterét most szavak he­lyett zihálás, fújtatás, pontosabban asztmatikus lélegzés töltötte be, egy­re csökkenő intenzitással. Mikor a fújtatás normális légzéssé szelídült, az apa egy elmeorvos kíváncsiságával fordult megtévedni készülő fiához. — Mondd, fiam, hogyan jutott ilyen képtelen őrültség az eszedbe? Ákosnak a következő mondat tolult az ajkára: — A kémiát imádom, a jogot utá­lom — de nem mondta ki, hogy az amúgy is feszült helyzetet még job­ban el ne mérgesítse. Inkább ész­akokkal érvelt, még nem tudta, hogy az északok­ iránt az emberiség túlnyo­mó része érzéketlen, különösképpen a jogászok. — Én úgy látom, apa, kérem, hogy Magyarországon túl sok a jogász, és félek, hogy ezen a pályán nem bol­dogulok.­­ — Egy Árvái! — kiáltott föl az atya, mert atya volt ő, nem pórias apa. — Egy Árvai a jogi pályán nem boldogul! Akkor hogy boldogultam én, hogy boldogult a nagyapád ... atetikus fölsorolás követ­kezett, magában foglalta az ősöket és a család va­lamennyi élő tagját, csakúgy, mint a hősi ha­lált szenvedett Árvaiakat, akiknek a márványtáblára rótt nevét minden­hol megelőzte a dr. — Egy Árvát! — böffent föl ben­ne utolsó bugyborékként a fölhábo­rodás. Megenyhült hangon folytatta: — Ezt a tébolyult ötletet pedig ki­vered a fejedből, fiacskám, és szépen beiratkozol a jogi karra, ahogyan Isten és apád akarja. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, kivett egy szeletet a pecsenyéből, le­vágott belőle egy falatot, a villájára tűzte, de rögtön visszaköpte a tá­nyérba. . — Jéghideg — állapította meg, mire a felesége a tállal együtt kisie­­tett a konyhába, s néhány perc múl­va visszatért a melegített sülttel. Ahányan az asztal körül ültek, mind a tányérjukra meredtek. A helyzetet bonyolította, hogy az érettségizetteknek jelentkezniük kel­lett sorozásra. Órákat ácsorogtak a Mária Terézia laktanyában, az Üllői út és a Ferenc körút sarkán, míg megfordulhattak anyaszült meztele­nül az orvosi bizottság előtt, s az egészségesek megkapták a „megfelel” minősítést, ami azok számára, akik nem folytattak főiskolai tanulmányo­kat, egyértelmű volt a behívással még annak az évnek az őszén. Tehát Ákos vonakodása azzal a veszéllyel járt, hogy egyetemi index híján ki­képzik, majd a szolgálat következik, peches esetben mindjárt a fronton. — Jaj, csak azt ne! Jaj, azt nem bírnám ki! — siránkozott Árvainé. — Rajta áll, hogy mit választ — vágott közbe idősb Árvai. — Ha baka akar lenni, legyen baka. Arra is szüksége van ennek a megcsonkított országnak. E kijelentés után összevont szem­öldökkel fordult felesége felé, így in­tette hallgatásra. A fiú nem ismerte az apját, de az apa sem ismerte a fiát. Az öreg azt hitte, hogy erélyes kijelentésével pon­tot tett az ügy után. Ákosnak viszont esze ágában sem volt visszavonulni. Erdelmeskedett az apjának, ha más választása nem volt, türelmesen vé­gigálldogálta az asztali áldást, de nem figyelt oda, vasárnaponkint el­ment az istentiszteletre, ha nem búj­hatott ki a kötelesség alól. Apja pu­ritánságát úgy rázta le magáról, mint kutya a vizet, szerette az életet, él­vezte adományait. Édesanyja kedé­lyét és szervezetét örökölte, s aho­gyan gyarapodott az években, úgy érezte egyre idegenebbnek az apját a rögeszméivel, a ridegségével, a hu­­mortalanságával, az ötlettelenségével, azzal viszont, hogy rögeszméinek mi­lyen mélyek, szívósak, görcsösek a gyökerei, csak most vetett számot, némi megdöbbenéssel. A jogtudo­mányról halvány fogalma sem volt, nem tudta hát, mit utasít el magától, de minthogy apja csaknem kizárólag jogászokkal érintkezett, egyre jobban viszolygott ettől az emberfajtától, ri­degnek, merevnek, kukacoskodónak, élettelennek ítélte őket; amit apjában nem szeretett, azt bennük is megta­lálta, s ettől utálata napról napra gyarapodott. Az a benyomása tá­madt, hogy ezek az emberek eleven gátként tömörülnek közé és az élet közé. Egy napon idősb Árvár, aki any­­nyira nem volt elvakult, hogy észre ne vette volna fia mélységes ellen­kezését, behívatta magához azzal a nem egészen szilárd elhatározással, hogy kenyértörésre viszi a dolgot. Kezében néhány bankó: — Itt a pénz. Még ma beiratkozol a jogi karra. — Ne haragudjon, apám, de én so­ha jogász nem leszek. Az öreget kis híján meglegyintet­­te a guta. Üvölteni szeretett volna, de uralkodott magán. — Márpedig, fiam, ha ma nem irat­kozol be, meglesz holnap, ha holnap nem, holnapután. Azzal zsebre vágta a bankókat. Első fenyítésként idősb Árvai meg­vonta fiától a zsebpénzt. Egyébiránt úgy számított, hogy Ákos előbb vagy utóbb kénytelen engedni, hiszen nincs mihez fognia, anyagilag tőle függ. A család, a nagy jogász família falanx­ként sorakozott föl az apa mögött. — Hogy képzeled, fiam? — több­nyire ezt kérdezték tőle, s olyanfor­mán vizsgálgatták, mint a természet valami csodáját, mint egy ötlábú bor­jút, olyannyira képtelennek tűnt ne­kik a gondolat, hogy a fiú ellene for­dulhat az apjának e­llenséges világ vette kö­rül. Barátai, osztálytár­sai között sem lelt erköl­csi támaszra, kivéve Grósz Pityut, a belvárosi divatszabó fiát, őt a többi közt azzal hurrogták le, hogy zsidó ne üsse olyasmibe az orrát, amihez nem ért. — Ne légy bolond, Áci — kapta el egy napon a Butrovszky fiú. — Azt tudod ugye, hogy az én öregem ma az ország egyik legtisz­teltebb jogi tekintélye? De azt nem tudod, hogy tíz évet húzott le a karon. — Tíz évet? — visszhangozta Ákos meglepetten. — Sorra letette a szigorlatokat, de a dolgot nem siette el. Bálokra járt, társaságba, és több bugyogót hántott le a szépasszonyok fenekéről, mint ahányszor te reggeliztél. Te meg kotyvasztani akarsz, mint egy pati­kus. Nem vagy normális. — De ha egyszer ezt érzem hiva­tásomnak ! — A magyar embernek egy hiva­tása van, hogy úr legyen. Úz pedig csak a jogász ... KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: A HIVATÁS­ A volna . NÉPSZABADSÁG 1982. április 24., szombat

Next