Népszabadság, 1982. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
14 gy ember élete a hátteré- vel érthető, úgy is csak kismértékben, hiszen a háttér legfontosabb elemeiről, a génekről vajmi keveset tudunk, legföljebb annyit, hogy ahány képességnek birtokában vagyunk, vagy épp ellenkezőleg: nélkülözzük őket, az a génektől függ. Kétségtelen viszont, hogy a testi erőtől kezdve a szellemi erőkig, képességeinket ezer meg ezerféle módon használhatjuk. Külső körülmények döntik el, hogy a rendkívüli kézügyesség birtokosából zsebmetsző lesz-e, bűvész vagy elsőrangú szerelő. Árvai Ákos sorsába eleve beleszólt az a tény, hogy jogászcsaládból származott; apja, nagyapja, dédapja, ükapja mind a jogi tudományokat szolgálta, sőt oldalági rokonai túlnyomó része ugyancsak. Ezek a jogász ősök az anyai ági rokonok megítélése szerint nem haladták meg a szürke középszert, szemléletük megrekedt a paragrafusok zsilipjein. Valamelyes eredetiséget csupán a nagyapa mutatott, ő sem tudománya, hanem egyénisége érdemén. Egy mondása járta a családban, hatvanesztendős korában megbízható tanúk szerint így nyilatkozott: — Azt mondják, nem lehet örökké élni. Én megpróbálom. Ha az öröklétet nem is szerezte meg, kilencvennégy évet kimarkolt magának. A nagy Árvas legenda tetemesen hozzájárult ahhoz, hogy a hagyományt teremtő család tagjainak tekintélye a mértani haladvány arányában nőtt. Mindenkinek az eredményeihez hozzáadták azt, amit közvetlen elődje már elért. Árvainak lenni, egymagában azt jelentette, hogy a név és mesterség viselője tekintély a maga területén. Kívülről nézve ez a hagyomány hasonlított a sváb családok tervszerű gazdasági építéséhez; ők arra törekedtek, hogy a kisüzemből középüzemet alkossanak, majd besoroljanak a nagyüzemek közé. Az Árvaiak hagyománya inkább a hobbihoz való hűséget jelentette, társadalmi értéket semmiképpen. Az apa, Árvai Elek, oly természetesnek vette, hogy Ákos fia az érettségi után a biztos karriert jelentő jogi pályát választja, hogy fölöslegesnek tartotta egyáltalán elbeszélgetni vele a jövőjéről. Ha valaki megkérdezte volna tőle, milyen pályára megy a fia, kurtán ennyit válaszolt volna: — Jogász lesz. Ám senkinek nem fordult meg a fejében ilyesmit firtatni. Abszurdum lett volna. Míg a sorsdöntő fordulat be nem következett, Ákos pályája egyenesnek ígérkezett. Tizennégy-tizenöt éves koráig legfeljebb külső tulajdonságaiban különbözött valamelyest osztálytársaitól, az átlagnál szívósabb fizikumában, élénkebb vérmérsékletében, s már ekkor föltűnő, izgalmas jóképűségében. Közepesen tanult, azaz semmilyen tantárgy iránt nem árult el különösebb érdeklődést, focizott, vívott, atletizált, sokat ígérő eredményekkel, ám becsvágy nélkül, tánciskolában ketyegett a lányokkal, ugyancsak komolytalanul, s minthogy lassan ért, tizenhat esztendős korában sem értelmezte tartalmukhoz híven asszonyok, lányok rajta időző tekintetét. Barátkozó, közvetlen, vidám természet lévén, szeretett nagyokat kacagni, ha unatkozó társaságba csöppent, és nem sikerült jókedvet csiholnia, sietve odábbállott. Míg apja, ijedtében, hogy egyetlen fiát megejti a színház varázsa, meg nem tiltotta, Ákos sűrűn látogatta a szegedi színházat, de sajnálkozás nélkül engedett az apai tilalomnak, annál könnyebben, mert fölfedezte a mozit. Eleget tett az osztályában hagyományos zongorázási kötelezettségnek, bár inkább trombitált volna, de az öreg Árvai ezt a hangszert komolytalannak ítélte. Tanult nyelvet is, mégpedig angolt, lévén az Árvai család hagyományosan németellenes, a franciákra a trianoni béke miatt haragudtak, azzal pedig senki sem törődött, aogy az angoltanár maga is tanulásra szorult. A fordulatot az idézte elő, hogy egy napon valamelyik könyvesboltban a kezébe akadt egy népszerű kémiai ismeretterjesztő könyv. Eleinte amúgy szórakozottan lapozgatott benne, csak azért nem vette meg azonnal, mert az apja fukarul mérte a zsebpénzt. Végül mégis a vásárlás mellett határozott, a könyvet pedig az ágya melletti polcra rakta, többi könyve közes napokig, talán hetekig hozzá sem nyúlt. Egy üres este viszont kíváncsiságból egy ideig csupán kóstolgatta, de végül úgy belemerült, hogy hajnal felé tette le, azzal a reszkető fölismeréssel, hogy új világot fedezett fel, egy eddig ismeretlen világot, amelynek titkaiba minél mélyebben be akar hatolni. Ettől kezdve jóformán csak kémiai műveket olvasott, és egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy hivatásra talált. Idősb Árvái vakon haladt el az élet leglenyűgözőbb csodái mellett, hogyan vette volna észre fia „természetellenes” érdeklődését, már-már látványos megkomolyodását? Ákost jog szerint fiának tekintette, végeredményben gépnek, robotnak, aminek egyetlen kötelessége, hogy érettségizzék, mert csak ezen az áron lépheti át az egyetem jogi karának küszöbét és lelhet rá az emberi élet tartalmára. Annál inkább fölfigyelt fia változására édesanyja. Eleinte örömmel állapította meg, hogy Ákos fölhagy a korát jellemző ilyen meg amolyan léhaságokkal, de amikor fölfedezte, hogy fiát a vegyészet iránt támadt érdeklődése változtatta meg, ijedelem fogta el. A maga tétova, félénk módján iparkodott a készülő tragédiát megelőzni. Józan, természetes eszű, derűs kedélyű asszony volt, sokkal inkább járatos a mindennapi élet apróbb-nagyobb ügyeiben, mint szemellenzős férje, de a hatalmi helyzet régóta az ő kárára dőlt el a családban. Valójában semmibe nem volt beleszólása, de jóformán mindent neki kellett elvégeznie. Jobban ismerte a férjét, mint a fia, a fia jellemét ugyancsak jobban ismerte, mint a férje. Szép szóval, szelíden igyekezett hát rábeszélni Ákost, hogy szakítson a vegyészettel, hiszen apja sohasem menne bele, hogy egyetlen fia ne jogász legyen, mint a család valamennyi férfi tagja. — Apád nagyon meg fog haragudni, ha megtudja, hogy kémiával foglalkozol. — Miért haragudna meg? — kérdezte Ákos türelmetlenül. — Őt csak az érdekli, hogy leteszem-e az érettségit vagy sem. — De csak azért, hogy aztán jogász legyen belőled. — Azt lesheti. — Te nem ismered az apádat — hangzott a félénk intelem. — Ugyan, anyuka, hogyne ismerném. — Gondold meg jól, fiacskám . . . gondold meg jól.... — Nincs mit meggondolni, anyuka. Az atyaúristen kedvéért sem leszek jogász. Édesanyja igazat mondott; Árvai Elek táblabíró urat a tulajdon kollégái sem ismerték. Begombolkozó ember volt, aki mindent magába zárt, magába temetett, a magány odújából mint a vadászó pók, csak egy-egy paragrafus szálán látogatott a valóságba. Egyébiránt nemcsak a jog megszállottja volt, hanem bigott kálvinista, aki havonként rendszeresen a tiszteletes elé járult úrvacsoráért, s ahol módját ejthette, komor lelkesedéssel hirdette az igét. Az örömöt viszont ott pusztította, ahol érte ... Az ünnepeket az Árvai család nem ismerte, a karácsonyt némi túlzással úgy ülték meg, mintha aznap feszítették volna keresztre a Megváltót, a húsvétot pedig úgy, mintha soha föl nem támadt volna. Névnapról, születésnapról, házassági évfordulóról szó nem eshetett. Egyetlen ünnepet tartott tiszteletben, a nagypénteket, a gyász ünnepét. Ezen a napon böjtölnie kellett az egész családnak, a zongorát ki-ki messzi ívben elkerülte, és ha az utcáról vagy a szomszédból ének- vagy füttyszó szivárgott be, idősb Árvai fölindultan rohant az ablakhoz, hogy a szentségtörőt megleckéztesse, de az utolsó pillanatban mindig megtorpant, mert jól tudta, hogy a gyásznak ezen a sötét napján a legjogosabb fölháborodás is bűnnek számít. Ilyen előzmények után mindenkit meglepett, hogy miután Ákos 1939- ben kitűnő eredménnyel érettségizett, apja az eseményt megünneplendő, sört hozatott ebédre. Az asztali áldás elrebegése után, intésére a család helyet foglalt, ő maga pedig állva maradt, s ünnepélyes arccal fogta fülön a söröspoharat: — Emelem poharamat fiamra, aki hála a családunkra jellemző kitartó szorgalomnak, letette az érettségit, és ősszel beiratkozik a jogi karra, hogy továbbvigye a fáklyát, amelynek ragyogó fénye bevilágít az emberi viszonyok homályába, és föltárja az igazság arcát... Árvainé aggodalmasan pislantotta fiára. Ákos fegyelmezetten hallgatta apjának szóvirágokkal tűzdelt szónoklatát; ez a barokk stílusvilág távolról sem illett az életfölfogáshoz, amit szolgálni lett volna hivatott. De a család ezt már régen megszokta. A hegyibeszéd végeztével ki-ki fölhajtotta a pohár sört. Miközben az apja szalvétájával eltörölte ajkáról és bajuszáról a habot, Ákos, aki csakugyan nem ismerte az apját, félénken és tisztelettudóan megjegyezte: — De apa, kérem, ne tessék rossz néven venni, én nem jogász akarok lenni, hanem vegyész. Idősb Árvai megrendült, a szeme tágra nyílt, s úgy meredt a semmibe, mint aki kísértetet lát. A sokk hatására csak másodpercek múltán lelt szavára, a hangja rekedt volt: — Az én fiam vegyész?!!! — kérdezte olyan tragikai hangsúllyal, mintha olyasmit kérdezett volna, hogy az „én fiam méregkeverő?”, „az én fiam pénzhamisító?”, „az én fiam tömeggyilkos?”A z asztalt mintha valami okkult hatalom a mérsékelt égövről egyik pillanatról a másikra az Antarktiszba helyezte volna át; a poharakban jéggé dermedt a szomszéd kocsmából hozatott sör. Két nénje sápadtan meredt tányérjára, amely fehér és sivár volt, mint a hómező. A sült a tálban dideregve összezsugorodott. — Komolyan mondtad? — kérdezte idősb Árvai, miután úrrá lett fölháborodásán. — Komolyan, apa ... Folytatta volna, de apja fölemelt karja belefojtotta a szót. Szemét lesütötte, hogy ne kelljen szembenéznie apjával. A szoba légterét most szavak helyett zihálás, fújtatás, pontosabban asztmatikus lélegzés töltötte be, egyre csökkenő intenzitással. Mikor a fújtatás normális légzéssé szelídült, az apa egy elmeorvos kíváncsiságával fordult megtévedni készülő fiához. — Mondd, fiam, hogyan jutott ilyen képtelen őrültség az eszedbe? Ákosnak a következő mondat tolult az ajkára: — A kémiát imádom, a jogot utálom — de nem mondta ki, hogy az amúgy is feszült helyzetet még jobban el ne mérgesítse. Inkább északokkal érvelt, még nem tudta, hogy az északok iránt az emberiség túlnyomó része érzéketlen, különösképpen a jogászok. — Én úgy látom, apa, kérem, hogy Magyarországon túl sok a jogász, és félek, hogy ezen a pályán nem boldogulok. — Egy Árvái! — kiáltott föl az atya, mert atya volt ő, nem pórias apa. — Egy Árvai a jogi pályán nem boldogul! Akkor hogy boldogultam én, hogy boldogult a nagyapád ... atetikus fölsorolás következett, magában foglalta az ősöket és a család valamennyi élő tagját, csakúgy, mint a hősi halált szenvedett Árvaiakat, akiknek a márványtáblára rótt nevét mindenhol megelőzte a dr. — Egy Árvát! — böffent föl benne utolsó bugyborékként a fölháborodás. Megenyhült hangon folytatta: — Ezt a tébolyult ötletet pedig kivered a fejedből, fiacskám, és szépen beiratkozol a jogi karra, ahogyan Isten és apád akarja. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, kivett egy szeletet a pecsenyéből, levágott belőle egy falatot, a villájára tűzte, de rögtön visszaköpte a tányérba. . — Jéghideg — állapította meg, mire a felesége a tállal együtt kisietett a konyhába, s néhány perc múlva visszatért a melegített sülttel. Ahányan az asztal körül ültek, mind a tányérjukra meredtek. A helyzetet bonyolította, hogy az érettségizetteknek jelentkezniük kellett sorozásra. Órákat ácsorogtak a Mária Terézia laktanyában, az Üllői út és a Ferenc körút sarkán, míg megfordulhattak anyaszült meztelenül az orvosi bizottság előtt, s az egészségesek megkapták a „megfelel” minősítést, ami azok számára, akik nem folytattak főiskolai tanulmányokat, egyértelmű volt a behívással még annak az évnek az őszén. Tehát Ákos vonakodása azzal a veszéllyel járt, hogy egyetemi index híján kiképzik, majd a szolgálat következik, peches esetben mindjárt a fronton. — Jaj, csak azt ne! Jaj, azt nem bírnám ki! — siránkozott Árvainé. — Rajta áll, hogy mit választ — vágott közbe idősb Árvai. — Ha baka akar lenni, legyen baka. Arra is szüksége van ennek a megcsonkított országnak. E kijelentés után összevont szemöldökkel fordult felesége felé, így intette hallgatásra. A fiú nem ismerte az apját, de az apa sem ismerte a fiát. Az öreg azt hitte, hogy erélyes kijelentésével pontot tett az ügy után. Ákosnak viszont esze ágában sem volt visszavonulni. Erdelmeskedett az apjának, ha más választása nem volt, türelmesen végigálldogálta az asztali áldást, de nem figyelt oda, vasárnaponkint elment az istentiszteletre, ha nem bújhatott ki a kötelesség alól. Apja puritánságát úgy rázta le magáról, mint kutya a vizet, szerette az életet, élvezte adományait. Édesanyja kedélyét és szervezetét örökölte, s ahogyan gyarapodott az években, úgy érezte egyre idegenebbnek az apját a rögeszméivel, a ridegségével, a humortalanságával, az ötlettelenségével, azzal viszont, hogy rögeszméinek milyen mélyek, szívósak, görcsösek a gyökerei, csak most vetett számot, némi megdöbbenéssel. A jogtudományról halvány fogalma sem volt, nem tudta hát, mit utasít el magától, de minthogy apja csaknem kizárólag jogászokkal érintkezett, egyre jobban viszolygott ettől az emberfajtától, ridegnek, merevnek, kukacoskodónak, élettelennek ítélte őket; amit apjában nem szeretett, azt bennük is megtalálta, s ettől utálata napról napra gyarapodott. Az a benyomása támadt, hogy ezek az emberek eleven gátként tömörülnek közé és az élet közé. Egy napon idősb Árvár, aki anynyira nem volt elvakult, hogy észre ne vette volna fia mélységes ellenkezését, behívatta magához azzal a nem egészen szilárd elhatározással, hogy kenyértörésre viszi a dolgot. Kezében néhány bankó: — Itt a pénz. Még ma beiratkozol a jogi karra. — Ne haragudjon, apám, de én soha jogász nem leszek. Az öreget kis híján meglegyintette a guta. Üvölteni szeretett volna, de uralkodott magán. — Márpedig, fiam, ha ma nem iratkozol be, meglesz holnap, ha holnap nem, holnapután. Azzal zsebre vágta a bankókat. Első fenyítésként idősb Árvai megvonta fiától a zsebpénzt. Egyébiránt úgy számított, hogy Ákos előbb vagy utóbb kénytelen engedni, hiszen nincs mihez fognia, anyagilag tőle függ. A család, a nagy jogász família falanxként sorakozott föl az apa mögött. — Hogy képzeled, fiam? — többnyire ezt kérdezték tőle, s olyanformán vizsgálgatták, mint a természet valami csodáját, mint egy ötlábú borjút, olyannyira képtelennek tűnt nekik a gondolat, hogy a fiú ellene fordulhat az apjának ellenséges világ vette körül. Barátai, osztálytársai között sem lelt erkölcsi támaszra, kivéve Grósz Pityut, a belvárosi divatszabó fiát, őt a többi közt azzal hurrogták le, hogy zsidó ne üsse olyasmibe az orrát, amihez nem ért. — Ne légy bolond, Áci — kapta el egy napon a Butrovszky fiú. — Azt tudod ugye, hogy az én öregem ma az ország egyik legtiszteltebb jogi tekintélye? De azt nem tudod, hogy tíz évet húzott le a karon. — Tíz évet? — visszhangozta Ákos meglepetten. — Sorra letette a szigorlatokat, de a dolgot nem siette el. Bálokra járt, társaságba, és több bugyogót hántott le a szépasszonyok fenekéről, mint ahányszor te reggeliztél. Te meg kotyvasztani akarsz, mint egy patikus. Nem vagy normális. — De ha egyszer ezt érzem hivatásomnak ! — A magyar embernek egy hivatása van, hogy úr legyen. Úz pedig csak a jogász ... KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: A HIVATÁS A volna . NÉPSZABADSÁG 1982. április 24., szombat