Népszabadság, 1982. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
1982. április 24., szombat HEPSZABADSAE KÖZÚTI NAPLÓ Veszélyes-e parkolni? Mostanában ezernél is VHI ., több új kocsit ad ki a Merkúr hetente; ez nagyjából igazolja is a városi autósok prognózisát, amely szerint „visszasírjuk” még a mai parkolási állapotokat. Pedig már most sem eszményi a helyzet, a városközpontokban, főútvonalakon, utcák sokaságában szerencsés, aki napközben helyhez jut a járda mellett. Sajnos sokan a maguk módján próbálnak segíteni, behunyva szemüket a megállást, várakozást tiltó táblák előtt. Szerepe van az ilyesféle szabálysértésben annak is, hogy a járművezetők jelentős része úgy véli: a parkolással összefüggő szabályok másodrendűek, semmi közük sincs a közlekedés biztonságához. Tegyük hozzá: akik így gondolkoznak, azok rendszeresen szegik meg a tilalmat, kényszerparkolásra, halaszthatatlan elintéznivalóra hivatkoznak, s nem kevesen közülük eleve betervezik a kocsi rezsijébe a havonkénti egy-két bírságot. Senki sem vitatja, hogy nem kellemes háromméteres úttestdarabka miatt negyedórákig keringeni, veszekedni a felszabaduló helyre várakozó vetélytárssal, az úticéltól , amely akár saját otthonunk is lehet — több száz méternyire találni parkolási lehetőséget. De hát — ez van. Nemcsak nálunk, hanem külföldön is. Ami viszont a várakozási, a megállási tilalmak elhanyagolhatóságát illeti, e tekintetben szemléletváltozásra lenne szükség. A szabálytalan parkolás tudniillik éppúgy durva megsértése a közlekedés rendjének, mint a gyorshajtás vagy a szabálytalan előzés, mert a veszélyessége sem kisebb. Az útkereszteződést takaró, álló kocsi a többi érkező autós tájékozódását korlátozza; a zebra előtt parkoló jármű miatt csak késve veheti észre egymást a gyalogos és az autós; a szabálytalanul, parkoló jármű „csak” forgalmi dugót okoz, de az emiatt keletkező késések, zökkenők, centizgetések kiváltják a türelmetlenséget, az indulatokat. Az elfecsérelt időt sokan valahol pótolni akarják, és ha csak kilométerekkel vagy órákkal később is, de bekövetkezhet a baleset. Aminek okául persze egyetlen jegyzőkönyv sem tünteti fel a szabálytalanul parkoló ismeretlent. Az autósok egy részének nem erőssége a megállással, a várakozással összefüggő szabályok ismerete. Azt például sokan tudják, hogy tilos megállni, ahol a jármű és az úttest másik szélén álló jármű között nem marad legalább háromméternyi hely. Azt már kevesebben tudják, hogy ennek a távolságnak kőrakás, útfelbontás miatt is meg kell lennie. Vagy : elvileg csakugyan nem tilos az útkereszteződésben megállni, de azt a rendelkezést mindig be kell tartani, hogy az ilyen megállás ne zavarja a keresztező úttest forgalmát. Fontos szabály az is, hogy nem tekinthető forgalmi okból történő megállásnak, ha valaki járműből kér felvilágosítást; ez szabálysértés, ha atilalom fennáll. S amikor műszaki okokból áll az autó tilos helyen? Sokan ezzel a trükkel ácsorognak járművükkel, pedig csak akkor mentesül a kocsi a tilalom alól, ha a hiba természete lehetetlenné teszi a megállást más helyen, más módon. Ha a jármű eltávolítható, akkor nem lehet szó „lehetetlenségről”. Gyakran vitatkoznak azon a rendelkezésen az autósok, amely szerint a várakozási tilalom helyén az öt percnél rövidebb megállás időtartamára a vezetőnek a járműnél kell maradnia. Pontosan lefordítva ez azt jelenti, hogy a vezetőnek a kocsiban vagy annak közvetlen közelében kell maradnia. Tehát még a szomszédos üzletbe sem mehet be. S még egy jogi álláspont, ugyancsak a sűrűsödő esetek miatt. Nevezetesen: a tiltott helyen várakozó jármű akadályozása nem szabálysértés. Azaz: aki tilos helyen állítja le a kocsiját, gondoljon arra, hogy eltávozása útját a hely jogos tulajdonosa el fogja zárni, így járhatnak például azok, akik a járdára felhajtva várakoznak, ugyanis a járdaszegély mellett az úttesten szabályosan megállók jogosan zárják el útjukat. * F. G. SZÁMÍTÓGÉP — Néhány napig ne keressen, Hürkecz bácsi. Az intézetünk számítógépet kapott és emiatt sok tanulnivalóm lesz. — Na hiszen, Sári doktornő, jól kinézhetnek ezzel az átállítással. A tévében mondták, hogy nemsokára a szegény iskolások nem a fejükben, hanem a zsebükben hordják majd a számtant, mert számítógépet fognak kapni, márpedig ha az iskolában újítanak, attól megsokasodik a tanulnivaló. Mindig ezzel a számítógéppel jönnek, de szerintem nem sokat ér az egész. — Már hogyne érne! Ez a modern fejlődés fontos eszköze. — Én csak tudom, hogy amíg nálunk, a nyírgyabrói tsz-ben fejből számolták ki a tyúkok alól a tojást a szakajtókba, sohasem volt híja, most meg a számítógép nagy tojáshiányt mutatott ki. Ez is arra int, hogy az ember bízzék az egyszerűségben. Nemrég olvastam, hogy Angliában elkaptak egy betörőt, aki addigra már több mint harminc házat kirámolt. A nyomozók sokáig csak anynyit láttak, hogy ezek a betörések mind egyazon kézre vallanak.. Gondolták, ez az ürge valami különleges technikával biztosítja be magát, hogy soha senki se zavarhassa meg. A végén kisült, hogy nem technika volt az, hanem egyszerű ész. A betörő figyelte az újságokban a gyászhíreket. Mindig a temetés órájára ütemezte be magának a munkát, amikor biztosan üres volt a ház. Szerintem ezt a számítógép sem csinálhatta volna ki jobban. — De mi köze a maga rémtörténetének a számítógéphez ...? — Jó, mást mondok. A tévében egy csapat tudós számítógépekkel kutatta, hogy milyen lesz a búzatermés. Csak tátottam a számat. A búzakalászokra drótokat kötöztek. Jókora üvegkutyákban víz fortyogott. Forogtak a számítógépek, akár a motolla. A tudós kutatók izgatottan lesték az eredményt. Éjt nappallá téve folyt a kutatás. Egyszer csak felszisszen egy tudós. Azt mondja, megvan, miért nem fejlődik rendesen ez a búza. Azért, mert kevés a talajban a tápanyag. A fene sem hitte volna, hogy szegény apámban tudóst kellett volna tisztelnem, ő a tábla szélén szemügyre vette a serdülő termést és azt mondta, hogy jövőre több trágyát hordunk ki a gabona alá, mivel megfogyott a talajerő. Nála ennyiből állt a kutatás, drótok és üvegkutyák sem kellettek hozzá. — Márpedig hiába szórja le a számítógépet! Az nagy segítség az emberiségnek, például azért, hogy a munka zavartalanabb és lendületesebb, a termelés gazdaságosabb legyen. — Erre is mondanék valamit. A fiamék átköltöztek egy másik pesti kerületbe. Még hosszú hónapok múlva is zűrzavar volt az átutalási betétszámlájukkal, a szolgáltatási díjak kifizetése körül. Az OTP-ben azt mondták, ez magától értetődik, mivel most már be vannak táplálva a számítógépbe, ami, ugye, így lendített rajtuk. Vegyük hozzá, amit a doktornő a gazdaságosságról mondott. Nem tudom, észrevette-e, hogy amióta ezekkel a nagy tudományú gépekkel számolják ki, minek mennyi legyen az ára, még nagyon kevés áru lett olcsóbb. Vagyis, mondhatni, Hürkecz bácsinak a számítógép nem valami gazdaságos... — Maga az égvilágon mindent félremagyaráz! Akárhogyan csúfolódik is, a számítógép igenis nagyon okos gép. Akármit megkérdeznek tőle, hitelesen és villámgyorsan válaszol rá. — Vajon arra is megfelelne, ha azt kérdeznék tőle, vajon Hürkecz bácsi boldog-e? — Miért ne? Előbb betáplálnák a maga adatait, az életviszonyait, az anyagi helyzetét, a családi körülményeit és a többi tényezőt, ezeknek az alapján pedig a gép megmondaná, hogy Hürkecz bácsi boldog-e. — Aha. Ha pedig a gép azt mondja, hogy én boldog vagyok, és én mégsem érzem magamat annak, akkor hívhatom a szervizt. Horváth József s © 1932-1982 A Remix Rádiótechnikai Vállalat és a HTE Alkatrészes Alapanyag szakosztálya tisztelettel meghívja Önt a Remix április 26-án 9-től 12 óráig,a Pataki Művelődési Központban (X., Pataki István tér) tartandó jubileumi szakmai konferenciájára. AZ ALAGÚT A Lánchídnak, eső elől? MINTHA MANAPSÁG TÖRTÉNT VOLNA: úgy nyitották meg, hogy még nem készült el teljesen. A Vasárnapi Újság jelentette 1857. évi 18. számában: „A budai alagút csütörtökön ápril 30-án déli 12 órakor mindenféle járművek számára megnyittatott. Az átjárásnak nincs többé semmi akadálya, mindazáltal az építés végbefejezése, különösen a budai krisztinavárosi homlokzat körül, még ezután is folytattatni fog." Folytatódott is, még egy évtizedig és egy esztendeig. Akkor lett kész először. Mert még azért néhányszor át kellett építeni. Egyébként pedig a kor kedvelt újságja a hírek között is csak az ötödik helyre sorolta az eseményt. Az első hír arról szólt, hogy „pesti polgárok egy küldöttsége szerencsés volt főherceg kormányzó úr ő és. Fenségének tiszteletteljes háláját nyilváníthatni azon magas kegy miatt, mellyet ő Fensége a Józsefemlékszobor tervben levő felállítása iránt tanúsítani méltóztatott. Remélhető ennélfogva, hogy e szobor, mellyhez már mintegy 28.000 pftnyi tőke készen áll, a jövő két év alatt létesül. Az emlékszobor helye a József tér lesz, melly ez alkalommal szintén viránynyá fog átalakíttatni." Azóta persze a virány eltűnt. A tér arról nevezetes, hogy ott áll a Pénzügyminisztérium. Forintjaink őre, amely pénznem szintén óriási szerepet játszott az Alagút 125 esztendős történetében. Az első költségvetés 300 ezer forintról szólt. A végső öszszeg: 524 ezer forint. A gondolat felvetődésétől, igaz, a megvalósulásig eltelt néhány évtized. De meglett. Pedig hát eleink, az egykori újdondászok ebben sem nagyon hittek. Amikor — Széchenyi István elnöklete alatt — végre megalakult a társaság az Alagút építésére, vagyis 1845-ben, a Nemzeti Újság nem mulasztotta el, hogy rámutasson az elképzelések és a valóság között gyakran tapasztalható különbségek támasztotta kétségeire: „A terv mindenesetre nagyszerű, s így biztosan lehet reménylen, hogy az eredmény — amúgy szokás szerint — kisszerű leend ...” Hogy a terv kitől származik, azt mindmáig vitatják a várostörténészek. A köztudatban úgy van, hogy Széchenyi hozta ezt az ötletet is magával Angliából. A nevét ma is viselő Lánchídéval, első állandó Dunahidunkéval együtt. Csakhogy a szorgos kutatók megállapították: amíg a legnagyobb magyar 1842-ben említette először a Várhegy átfúrásának szükségességét, egy bizonyos Novák Dániel, az akkori országos építészeti főigazgatóság egyik mérnök hivatalnoka már 1838-ban a Honművész hasábjain taglalta egy felépítendő budai alagút jelentőségét és gazdasági előnyeit. Többször írt róla, amíg tehette. S ha megelőzte Széchenyi fellépését, ha nem, nagy magyarnak nem tarthatjuk. Miután 1849-ben a honvédek visszafoglalták Hentzi osztrák tábornoktól a budai várat, Novákot Görgey haditörvényszéke halálra ítélte és kivégeztette. A vád: „Hentzi konstáblere”, vagyis rendőrkopója volt. AZT AZÉRT MÉG MEGÉRTE, hogy megjelenjenek gúnyrajzok, krokik arról az alagútról, amely tervbe van véve, de úgy látszik, sohasem épül fel. Az első az Életképekben látott napvilágot, 1846-ban. A következő évben a Nemzeti Ujság arról tudósított, hogy a munkálatok megkezdését 1848 telére tervezik. És kész kellett volna lennie a Lánchíddal egy időben. Jókai Mór az Életképekben többször foglalkozott az üggyel. A többi között így: „A budai Várhegy keresztülfúratik éppen a Lánchíddal szemközt, azáltal a Krisztinavárosba egyenes úton fogunk járhatni. A dolog több mint bizonyos, a terv kész, az egylet megalakult, a kivitel gyerekség, a kiállítás ragyogó, a Tűnnél mesés fényű leendő oldalt pompás fényű kirakatú boltok, minden készen van, csupán az nincs még elhatározva, hogy kívülről kezdjenek-e hozzá, vagy belülről.” Hát három oldalról kezdtek hozzá, de addig még lefolyt egy kis víz a Dunán. És többször is módosult a terv. Elmaradtak a pompás fényű, kirakatú boltok, áttervezték úgy, hogy a két végére hatalmas üvegkaput szántak, hogy ezeket alkalmanként lezárva nagyszabású báloknak, ünnepi összejöveteleknek nyerjenek romantikus színhelyet. Később ehelyett azt találták ki, hogy az Alagút közepe táján egy labirintust várnak, amelyben „a bécsi Daumféle Elysiumhoz hasonló mulatót rendeznének be”. (Budapesti Hírlap, 1858. február 13.) Molnár Ferenc az első világháború előtt krokit írt arról, hogy egy pénzcsoport, „beszélvén” dr. Egyenes Péter országgyűlési képviselővel és fővárosi bizottsági taggal, dr. Kijáróval, a neves fővárosi ügyvéddel és pártvezérrel, dr. Agresszív Arnolddal, a nagy purifikátorral, megszerezte az Alagutat. Mert: „Azért a néhány emberért, aki ezen a lyukon megy át a zöld Budára, igazán nem érdemes üzemben tartani ezt az intézményt... A terv az volt, hogy az Alagutat mindkét végén befalazzák és a közlekedés elől örök időkre elzárják. Bent, az így előállt helyiségben ezer darab ívlámpával vakító fényt árasztanak, a mostani két gyalogjáró helyén a fal mellett vonuló hosszú bársonypamlagokat állítanak fel, a mostani kocsiutat pedig 40 centiméterrel felemelvén és zöld posztóval behúzván, baccarat-asztallá alakítják át." AHHOZ PERSZE, hogy a kroki megíródhassék, el kellett készülnie az Alagútnak. Létrehozása — ez már kétségtelen — Ürményi József császári és királyi kamarás, egykori alnádor nevéhez fűződik, aki 1853-ban új társulatot alakított a budai Alagút építésére. Magántársaság volt ez, amely még ugyanabban az esztendőben hozzálátott a munkálatokhoz. Hét és fél hónap alatt összeértek az építők. Clark Ádám, aki a lexikon szerint a Lánchíd kivitelezője és az Alagút építő-tervezője, így ír szüleinek 1853. november 3-án: „Éppen most érkeztem Pestről az Alagút megnyitási ünnepségei után, helyesebben a 10—12 láb keresztmetszetű próbavágat megnyitásáról. Úgy emlékszem, annak idején írtam, hogy az ásatást a hegy mindkét oldalán kezdtem el, ugyanakkor egy 300 láb (kb. 61 m) mély aknát is nyitottunk felülről, örülni fognak, ha megtudják, hogy a különféle fúrások pontosan találkoztak, így hát a nyilvános megnyitási ünnepségen, amikor egy vékony falrész a Társaság elnökének közreműködésével lebontatott... láthattuk egymást az alagút egyik végétől a másikig, nagy meglepetésére a jó népnek, akik a munka folyamán rázogatták bölcs fejüket és jósolgatták, hogy találkozás helyett keresgélni fogjuk egymást a hegy belsejében ... Az én próbafúrásom olyan egyenes, mint a téna.” Hogy valóban Clark Ádám tervezte-e az Alagutat, vagy pedig akárcsak a Lánchídnál, itt is csak kivitelezőként működött, s az Alagút terveit is névrokona, a hírneves építész, Tierney William Clark készítette, erről is folyt már tudományos vita. Abban viszont már 1854-ben mindenki egyetértett, hogy az építkezés tűrhetetlen lassúsággal halad. Pedig hát — úgy látszik, nagyobb közmunkák enélkül már akkor is elképzelhetetlenek voltak — a katonaság is besegített. Nyolcszáz mázsa lőporral a robbantásokhoz. Cserében a katonák ingyen haladhattak át az Alagúton, amelynek bejáratánál — akár csak a Lánchídon — pénzt szedtek. Előbb gyalogosonként két krajcárt, aztán csak egyet. Ló három krajcárba került, kocsival többe. A tehertarifák is fontos bevételt jelentettek. Hiszen — nagy úr volt már akkor is a gazdaság — az Alagút megépítése mellett nem elsősorban az szólt, hogy a város lakói a Várhegy megkerülése nélkül jussanak el Pestről, illetőleg a Vízivárosból a Krisztinavárosba, hanem hogy a Lánchíd melletti, akkori nagy kikötőből a kirakott áru a hídon és az Alagúton rövidebb úton juthasson el a Déli vasútnak az Alagút túlsó végétől nem messze felépített teherpályaudvarához, onnan pedig vasúton a trieszti kikötőig, illetőleg ellenkező irányba. A város lakói azonban már akkor is többre tartották a vicceket a gazdasági realitásoknál. Úgy, hogy amint — különösebb ünnepségek nélkül, mint a Hölgyfutár 1857-es tudósítása rámutatott — teljes szélességében átadták a művet, máris megszületett a destrukció: „Mirevaló az algát?” „Hát arra, hogy ha esik az eső, betolják a Lánchidat!” HA ESETT AZ ESŐ, nyugodtan az Alagútba lehetett húzódni. Viszont ha nem esett, akkor is esernyővel kellett járni. A falakról csöpögött a víz. Több évtizedig foglalkoztatta a sajtót ez az áldatlan állapot. Vagy öt kísérlet után végül is — ha hiszik, ha nem — 1973-ban sikerült megoldani a teljes víztelenítést. Valamint azt az öröknek látszó ellentétet, amely a kocsiforgalom előtti megnyitástól kezdve egyre csak éleződött. Gyalogosok és Rákeresek nem fértek meg békésen egymás mellett. A Sürgöny a múlt század hatvanas éveiben nagy ügyhöz illő buzgalommal mutatott rá újra és újra, hogy az Alagútban életveszélyes a közlekedés, követelte, hogy határolják el a járdát az úttesttől, rendszabályozzák meg a kocsisokat és így tovább. Aztán újabb izgalom támadt. A Budapesti Hírlap lángpallossal harcolt a díjszedés ellen. Elődeink már akkor is igyekeztek idejében szólni. A Budapesti Hírlap 1907. február 3-án rámutatott: áprilisban lejár az Alagút társaság ötvenéves opciója, annak tehát át kellene adnia azt a fővárosnak, de a részvénytársaság azzal az ürüggyel, hogy a befektetett tőkét még nem kapta viszsza, hosszabbítást próbált kijárni. Márpedig az Alagút óriási üzlet, részvényeseinek magas osztalékokat fizet. Le a magánérdekkel, éljen a közérdek, vegyék át és töröljék el a hídpénzt. 1907. április 21-én ugyanez a lap arról tudósított, hogy a kijárok kudarcot vallottak. Az Alagutat átvette a főváros. És tovább szedte a krajcárokat. (Egészen az 1918-as őszirózsás forradalomig.) Mert ugyebár nem elég valamit megépíteni, azt fenn is kell tartani. És honnan vegyék a pénzt, ha deficites a költségvetés ? A bizottsági tagokat viszont a legszélesebb körből sikerült összegyűjteni. Ez 1908-ban alakult, és évekig vizsgálta a vízszivárgások okait, öt év alatt már jutottak valamire. Ez már onnan is megállapítható, hogy a Pesti Hírlap 1912. október 18-án arról háborgott, hogy nagyon lassan halad az Alagút javítása. Az Est 1913. augusztus 7-én arról tudósíthatott, hogy a restaurálás elkészült. A víz ugyan tovább szivárgott, de másutt és másként. A húszas és a harmincas évek? Budapesti Napló, 1923. október 20.: Az Alagút piszkos és poros. Esti Kurír, 1924. július 30.: Éjszaka sötét van az Alagútban, félős benne a közlekedés. Városkultúra, 1934.: Az Alagút piszkos, elhanyagolt, korszerűtlenül szűk. Kománylap, 1936-ban: Rendbehozzák az életveszélyes állapotban levő Alagutat. Ahová 1944-ben, az első légitámadások idején tömegesen menekültek az életveszély elől az emberek. Egészen addig, amíg azt le nem zárták előlük. Az ostrom alatt betonnal és homokzsákokkal elzárták a két bejáratot. Vitéz Hindy Iván, a nyilas városparancsnok és Pfeffer- Wildenbruch SS-tábornok itt rendezte be harcálláspontját. Felhasználva azt a Szent György térre vezető aknát, amely összeköttetést jelentett a Vár sziklapincéivel. Szörnyű dolgok játszódtak le. Ezt már szerencsére mindenki elfelejtette. De nem most, hanem már 1945 májusában. A Budai Polgár című lapocska május 20-án arról panaszkodott, hogy már három hónap is eltelt a felszabadulás óta, s az Alagutat még mindig nem tisztították meg a roncsoktól, még mindig nem hozták rendbe. Amíg ez a lap megjelent — vagy három hónapig —, nem is vette le ezt a témát a napirendről. 1945. július 1-i számában „A Budai Polgár kislexikoná”-ban így tréfálkoztak: „Alagút. Bejáratára írta Dante: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” UTOLJÁRA 1973-BAN jelentett szenzációt. Rendbe hozták, úgy tűnik, hogy most már véglegesen. Januárban zárták le, június 15-én délután már át is adták. Hatalmas ventillátorokat szereltek bele a benzingőz ellen. És akár hiszik, akár nem, nem egészen egy évtizeddel ezelőtt még három műszakban folyt egy ilyen sürgős építkezés. Kész is lettek a határidő előtt egy hónappal. Hogy a határidőt úgy állapították meg, hogy egy hónappal előbb kész lehessenek? Kérem, annyi mindent írt — az előzményeket nem is számítva — a sajtó az Alagútról, annak 125 esztendeje alatt, hogy ilyen rosszmájú megjegyzés már igazán nem is számít. Az Alagutat mindenesetre unokáink is látni fogják. Persze csak akkor, ha felnéznek, nemcsak az előttük haladó féklámpáját figyelik. Hiszen van rajta csodálni való. Csak nehogy koccanás legyen belőle. Pintér István Az Alagút lótusz-oszlopos terve. 11