Népszabadság, 1983. március (41. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-20 / 67. szám
4 Hatvan pár ló meg egy kovács Ez az a hely, ahol a kocsisok sem káromkodnak. No, nem templom, csak egy kovácsműhely itt Pesterzsébeten, akkor ha távolságra a városközponti lakóteleptől, hogy tán még a gyereksírás is idehallik... Kátay Elek kovácsmester ugyanis egy jól látható, időálló táblán közli, hogy „a káromkodást kérjük mellőzni Nem mintha az efféle tiltó tábláknak olyan nagy becsülete lenne, azt hiszem a szabadszájúak is inkább azért fogadják meg az intő szót, nehogy elveszítsék a szerény szavú mester jóindulatát. Mert akkor ugyan mehetnének „hét határba”, míg egy patkolókovácsot lelnek ... — Alig vagyunk néhányan a környéken — mondja a nyugdíjas mester, aki hirtelenjében csak két kollégát tud előszámlálni a fővárosnak ezen a fertályán. Akkor pedig, ha úgy vesszője, csak egy patkolókovács dolgozik a fél megyényi területen, mert a kovács-rigmus úgy tartja: „egy kovács az nem, kovács, két kovács az fél kovács, három kovács egy kovács”. Könnyebben hajlott, formálódott akkor a fém, amikor az üllő egyik oldalán kalapált az irányító mester, vele szemben pedig a segédek verték a vasat, s szavak helyett a kalapács hangja dirigált. Ő már jó ideje kénytelen bizonyítani, hogy azért az egy kovács is kovács. Az üllő kétszázhúsz kiló, és ennek megfelelő tekintéllyel uralja az aszfaltkoptató szemében inkvizítori eszközökkel felszerelt, gondosan rendben tartott műhelyt. Most már kezdem érteni, hogy miért mondják a szarkakezűekre, hogy mindent loptak, csak üllőt nem. — Azért nem merném kitenni a ház elé — mondja erre az utcai szellemességre a mester —, mert manapság elég nehéz igazán jó üllőhöz jutni. — Kellene? — Kellene, ha lenne aki használná. Nekem négy tanítványom volt, most mindegyik mást csinál. Vendéglős, kereskedő, meg ki tudja mi lett belőlük. Miért is ne? A kalapács nehéz, pénzt keresni könnyebben is lehet. — Miért adta a fejét erre a mesterségre? — Az apám is kovács volt — érvel olyan magától értetődően, hogy az ember könnyen rábólint: hát persze, ő miért islett volna más? — A fiai sem éreztek kedvet a szakmához? — Nem nagyon hinném. Az egyik orvos lett, a másik mérnök. A kocsijukat azért maguk reparálják — teszi hozzá azzal a büszkeséggel, hogy azért tőlük sem idegen a műhely világa. Szinte naponta arra járván látni, hogy az udvarban lovak topognak, kihullik az üllő „hangja”, merőben felesleges lenne hát a kérdés, hogy egy fővárosi munkáskerületben szükség van-e parkolókovácsra. A mester látatlanban is hitelesnek tartható becslése szerint Erzsébeten harminc ló van, szódások, fuvarosok és gazdálkodók tulajdonában. Ő tartja rendben néhány magáncirkuszos póni lovainak patáit, és a Pest környéki községekből is sokan erre veszik az útjukat, amikor elkopott már az igavonó vagy csak hobbiból tartott — ez sem éppen ritkaság — paripák „vas lábbelije”. Fordítva lenne természetes, vagyis, hogy a fővárosból falura vigyék patkolni a lovat, de a kisebb helyeken alig találni kovácsot, s azok sem igen vállalkoznak arra, hogy méretre szabott patkót készítsenek és szakszerűen fel is szegeljék. Kényes, vesződséges munka, a ló pedig értékes jószág, hetvenezret is elkérnek érte... Olykor egészen távoli vidékekről is kopogtatnak nála, részint szükségből, részint pedig azért, mert a jó munkának híre megy, s tudják, hogy Kátay bácsi nem használ „gyári” patkót, mindegyiket maga készíti. A legszívesebben régi vaságyak tartóvasaiból, mert azok jó puhák, könnyen idomíthatok. — A legtávolabbi megrendelőm Tolnából való. Itt dolgozik Pesten, s amikor a lovának új patkó kell, kartonpapírból kivágva elhozza a méretet, mekkora patára csináljam... Olyan kovácsot aztán otthon is talál, aki vállalkozik rá, hogy felszegelje — meséli az idős mester, aki azért most már megérzi, ha sokat kell emelgetni a Samut, a huszonkét kilós kalapácsot. Mostanában több a ló,több a munka, de azért muszáj haladni a korral : ha kell, autórugót készít, reparál, ide hozzák a kicsorbult mezőgazdasági szerszámokat is. Ezért jó ismerősei a lakótelepiek is, hiszen majd mindenkinek van valahol egy darabka kertje, földje. — Mi lesz a műhellyel, ha még nehezebbnek érzi majd a kalapácsot? — Nem is tudom. Vevő aztán lenne rá. Úgy hallom, Érden műhelyt akar nyitni egy fiatalember. Ott hatvan pár ló van és egy kovács ... Kónya József Igazi mester nem használ „bolti” patkót... Patkópróba a patán, és egy, aki állja. A mester és „kuncsaftja”. BOROS JENŐ FELVÉTELEI Itt még az utcatáblák sem olyanok, mint másutt. Mókás fafaragások teszik kétségtelenné az idelátogató számára: Seiffenben jár. Az Érc-hegység lankái között megbúvó NDK- beli városka jellegzetes fatárgyaival, játékaival messze földön nevezetes. Persze, játékmúzeuma is van Seiffennek, el sem lehetne véteni a főúton, már csak a turisták parkoló autói miatt sem. No, de miért éppen ezen a régi bányavidéken alakult ki a hagyományos játékgyártás? Kiváltképp játékosak lennének talán a seiffeniek? A kérdést megmosolyogja Helmut Bilz, a múzeum igazgatója. — Bármennyire furcsán hangzik is, a játékgyártás tulajdonképpen a bányászat és a cseppet sem vidám szegénység miatt kezdődött — mondja. — Már a XV. században bányásztak ittent, ám a szakma az idők folyamán, a készletek kimerülésével, mind csekélyebb jövedelmet hozott. A bányászoknak „mellékfoglalkozás” után kellett nézniük. Nos, a seiffeni játékkészítés históriája egy darabka ipar- és kultúrtörténet, de egy szelet társadalomtörténet is. A XVII. században meghonosodott a faesztergálás: oklevelek első ízben 1644-ben tesznek említést seiffeni faesztergályosokról. Akkoriban még főképpen házi használati tárgyakat készítettek e szerszámmal. Mindinkább rátértek azonban a játékokra, fafigurákra. Ahogy hanyatlott az ércbányászat (1850-ben végleg megszűnt), úgy terjedt a játékgyártás. A „Seiffener Ware”, a seiffeni termék a XVIII. század végén már Európa nagy részén ismert fogalom volt. A seiffeni játék kizárólag fából készül, babákat vagy fémjátékokat itt nem csinálnak. Ami a jellegzetessége: esztergálással gyártják. Egészen a múlt század végéig családi keretekben készültek a figurák. Az árut nagykereskedők vásárolták föl, ezektől mindinkább függővé váltak a seiffeniek. Az árakat persze a nagykereskedő diktálta, skell-e mondani: nem felfelé srófolta. Seiffen nem a gazdag emberek faluja volt, az élet olykor majd’ elviselhetetlenné vált. Azután sem volt több okuk mosolyra az ittenieknek, hogy a múlt század végétől kezdve több tőkés üzem is kialakult. A seiffeni játék részben olcsósága miatt terjedt el. Ám nemcsak ennek okán. Akészítés technológiája folytán egyszerű játékok ezek. Néhány kiemelkedő német pedagógus — SEIFFENI LEVÉL közöttük Fröbel, a világ első óvodájának létrehozója — idejekorán fölismerte, hogy a puritán fatárgyak mennyire megmozgatják a gyerekek kreatív fantáziáját. Elsősorban a csupán nagy vonalakban, kontúrjaikban kialakított állatfigurák, amelyeket ezernyi alakzatba lehet csoportosítani. Említést érdemel, ahogyan ezeket készítik, hiszen ilyet csak Leiffenben látni. A látogató az egyik legrégebbi iparosházban megcsodálhatja a roppant egyszerűnek vélhető, ám ördöngös kézügyességet és alapos gyakorlatot igénylő műveleteket. A több mint kétszáz éves műhely, víz hajtotta faesztergájával, ma ipartörténeti múzeum. A múzeum alkalmazottja Helmut Bayern esztergályos, aki szívesen tart bemutatót nézőinek. A mester fakorongot helyez a gépre, a belsejét kiesztergálja, s így abroncsot nyer. Ebbe követhetetlen mozdulatokkal mélyedéseket, hajlatokat marat. A kész abroncsot azutáni, mint valami kör alakú rétest, éles késsel egyszerűen felszeleteli. A publikum ekkor csodálkozik el igazán: a körkörös, esztergált vájatok az állatfigura kontúrjai. Ám a laikus erre persze csak a szeletelés után döbben rá. De lássuk az egyéb figurákat is. Ezek közül jellegzetes a lámpást tartó bányász és a védőangyal alakja, amely a bányászfeleségeket szimbolizálja. De nem kevésbé ismert — az üzletekben igen keresett — a „füstölő ember” (üreges belsejébe parányi füstgyertya helyezendő) és a diótörő bábu. Amíg az előbbiek szimpatikus figurák, az utóbbi mindig mérges arcot vág, vicsorgó fogai között roppantja össze a diót. Pandúrt, herceget ábrázol, vagyis olyan alakokat, akik megkeserítették a bányászok életét. A múlt század végén kialakult — ahogyan itt mondják — a karácsonyi népművészet is. Vagyis a karácsonyi ajándéktárgyak készítése, így például mesterien faragott falámpák, a híres érchegységi piramis. E forgó alkalmatosság, mutatva az egykori bányászok fizikai ismereteit, a felszálló hő hajtóerején alapszik. A tetején propeller van, amely alá gyertyák kerülnek. A piramis csökkenő átmérőjű, körben forgó emeleteire bibliai és népmeséi figurákat helyeznek. Leiffenben ma — így is mondhatjuk — több szektorú a játékgyártás. Ott van az állami vállalat mellette 1975 óta szövetkezet is létezik — hatvan dolgozóval —, s vagy százan megmaradtak „maszeknak”. A szövetkezet külön érdekessége, hogy egyúttal bemutatóterem is. Beléptidíj ellenében bárki végignézheti, mint alakulnak ki a seiffeni fafigurák. S a kijáratnál, piciny boltban, rögvest vásárolhat is belőlük. — Jó ideig folyamatosan csökkent a játékok aránya Seiffenben, s nőtt az iparművészeti cikkeké, ajándékoké — mondja a múzeumigazgató. — Mostanában fordított tendencia figyelhető meg: vissza az egyszerű fajátékokhoz! Hogy miért? Talán az lehet az oka, hogy mai, technikai csodáktól hemzsegő világunkban sokan fordulnak ismét a faanyagok melegsége, természetessége felé — véli Helmut Bilz. A seiffeni játékgyártás történetét bemutató, 1953-ban létrehozott múzeum mindenesetre nem szenved látogatóhiányban. Évente negyedmillióan keresik fel, s mind több külföldi, közöttük — bárha csak mutatóban — magyarok. Hogy a seiffeni fatárgyak mennyire kapósak, s mily szerencse szükségeltetik hozzájutásukhoz, tulajdonképpen csak Berlinbe visszatérve fogtam föl. Ismerőseimnek azonnal szemet szúrt friss szerzeményem, a szövetkezet boltjában vásárolt, mérges tekintetű diótörő. — Hol vetted? — kérdezték sorra. Elárultam nekik a „titkot”: a legjobban teszik, ha kiruccannak Seiffenbe. Megéri, s korántsem csupán az ajándékvásárlás öröme miatt. Seiffen, 1983. március. Laczik Zoltán Jellegzetes seiffeni fafigurák NÉPSZABADSÁG ! 1983. március 20., vasárnap MAGÁNYOS ÚTON Azt hiszem, a szociológusok, a pszichológusok, a publicisták már majdnemmindent feltártak a magányos, idős emberek helyzetéről és közérzetéről. Tudjuk, hogy hazánkban ma háromnegyed milliónyi idős ember él magányosan, közülük mintegy negyedmillió mások gondoskodására szoruló beteg. Szocialista társadalmunk nagy erőfeszítéseket tesz, hogy segítsen az öregeknek. Ennek van is eredménye, de a nagy többség esetében alig-alig oldódnak a magányosságból fakadó, kínzó érzések. Időnként nemzetközi konferenciák is megvitatják az idős magányosok gondjait. Felhívják a közfigyelmet erre a világszerte növekvő problémára, körvonalazzák a családok, a társadalmi intézmények, a kormányzatok szerepét és feladatait. Számos, a környezetemben megfigyelhető példán elgondolkozva, szöget ütött a fejembe, hogy egyvalamiről kevés szó esik: mit tehet, mit tegyen az ember önmagáért, hogy idejekorán elkerülhesse azt a tévutat, amely a gyötrelmes magányba visz? Az ember sokféle okból magányossá válhat. Vanúgy, hogy már keveset tehet, amikor kidől mellőle a férj vagy a feleség, aki egész életében, jóban-rosszban társa volt. Van, hogy a hozzátartozókat, akikre öreg napjaiban egyben-másban bizton számíthatott volna, messzire sodorja tőle a sorsuk. Ki tudja, hány változata van annak, hogy maradhat magára az idős ember. Olyan sorsszerű esetek ezek, amelyeknek bekövetkezéséről senki sem tehet. Mostani történetem azonban olyan öregről szól, aki nem baljós körülmények hibájából lett elhagyatottá, hanem maga tehet róla. Távoli ismerősöm, a 74 esztendős K. Lajos önként választotta a magányos utat, habár aligha sejtette, hogy ez az út hová visz. Elhibázott életvitelének törvényszerű következménye, hogy mostani elesettségében alig számíthat valakire. K. Lajos bácsi harmincéves lehetett, amikor kiváltotta az ipart. Az ügyes kezű mesternek jól ment a sora. A bádogosműhely szépen jövedelmezett, jóllehet minden fillérért keményen megdolgozott. Amit csak lehetett, félretett, hadd gyűljék össze egy kis pénz. A kicsi idővel több is lett, és vele együtt nőtt Lajos bácsi ádáz fukarsága. Mindenki számon tartotta róla, hogy rabja a pénzének, még azt is sajnálja, amit megeszik. Az önző, magának való ember egyedül taposta az életutat. Akik valamelyest közelébe férkőzhettek, tréfásan is, komolyan is nógatták, hogy házasodjék meg, alapítson családot. — Azt már nem! — mordult fel K. Lajos. Azt mondta: senki se féltse őt az egyedülléttől, meglesz ő maga is. Az asszonnyal csak vita és civódás volna, meg a nagy költekezés. Még hogy gyerekek?! Tudvalevő, hogy a gyerekek fölemésztik a családfenntartó erejét, nem győzné őket pénzzel. Jól megfigyelte ő, menynyi gond van a gyerekkel, mire felserdül, aztán meg? Hány gyerek van, aki később meg sem ismeri az apját! Jól van ő magában. Azt a kis ételt, amit megeszik, estéről estére megfőzi magának, ha meg nem ér rá, megkaphatja a vendéglőben. Fiatalságában még akadtak barátai, később azonban mind elmaradoztak K. Lajos mellől, megérezvén, hogy ő nem szereti az embereket, neki nem kellenek barátok. Ha rokonok próbáltak közeledni hozzá, tüstént elmarta őket maga mellől, mert mindig az járt a fejében, hogy őt csak az környékezi meg, aki akar tőle valamit. Hogy soha, semmit se kelljen viszonoznia, semmit sem tagadott el másoktól. Megesett, hogy nagybetegen feküdt, a szomszédasszony főtt étellel kopogott be hozzá, de K. Lajos kiszólt a zárt ajtón át: nem kell. Igen, amíg az ember magabíró, erős, minden célja eléréséhez megvan a belső fűtöttsége, addig meg sem sejti, mi az a magány. Egyszer aztán mégis eljön, de a hasonló emberek életében rendszerint későn jön el az óra, amikor ráeszmél, hogy senkije sincs, senkitől sem várhat és kérhet semmit. Hiszen szinte erőszakosan leszoktatta az embereket róla, hogy a kezüket nyújtsák felé. K. Lajos nem érezte, s nem értette meg, hogy a szerzés a sikeres önfenntartás, személyének körülbástyázása, a társadalmi élet teljes visszautasítása egyáltalán nem pótolja azt, amit a család, a barátság, az emberi kapcsolatok kiteljesedése és ezeken az alapokon a bármilyen helyzetben érvényesülő kölcsönösség nyújthat. Az ám, a kölcsönösség. Adok-kapok az élet. Ha senkinek, semmit sem adok, mit is várhatnék? K. Lajos valamikor régen egyedüllétre ítélte magát, és ahogyan az idő hallad, az önként vállalt magány miattt mind nehezebb szorongások nyomasztják. Egy tányér meleg étel még csak kerül innen-onnan, de van valami, amit semmi sem pótolhat: az együttérzés, a mindennapos emberi szó. Nem is akarom boncolgatni az ő sorsának sok-sok tanulságát. Bízom benne, hogy a fiatalok, a mai középkorúak enélkül is megértik: a magány elleni küzdelmet idejekorán kell elkezdeni, nem amikor már a nyakunkba szakadt, és moccanni is alig tudunk tőle. Horváth József