Népszabadság, 1983. március (41. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-20 / 67. szám

4 Hatvan pár ló meg egy kovács Ez az a hely, ahol a kocsisok sem káromkodnak. No, nem templom, csak egy kovácsműhely itt Pester­zsébeten, akkor ha távolságra a vá­rosközponti lakóteleptől, hogy tán még a gyereksírás is idehallik... Kátay Elek kovácsmester ugyanis egy jól látható, időálló táblán közli, hogy „a káromkodást kérjük mellőz­ni Nem mintha az efféle tiltó táb­láknak olyan nagy becsülete lenne, azt hiszem a szabadszájúak is inkább azért fogadják meg az intő szót, ne­hogy elveszítsék a szerény szavú mes­ter jóindulatát. Mert akkor ugyan mehetnének „hét határba”, míg egy patkolókovácsot lelnek ... — Alig vagyunk néhányan a kör­nyéken — mondja a nyugdíjas mes­ter, aki hirtelenjében csak két kollé­gát tud előszámlálni a fővárosnak ezen a fertályán. Akkor pedig, ha úgy vesszője, csak egy patkolókovács dolgozik a fél megyényi területen, mert a kovács-rigmus úgy tartja: „egy kovács az nem, kovács, két ko­vács az fél kovács, három kovács egy kovács”. Könnyebben hajlott, formá­lódott akkor a fém, amikor az üllő egyik oldalán kalapált az irányító mester, vele szemben pedig a segé­dek verték a vasat, s szavak helyett a kalapács hangja dirigált. Ő már jó ideje kénytelen bizonyítani, hogy azért az egy kovács is kovács. Az üllő kétszázhúsz kiló, és ennek megfelelő tekintéllyel uralja az asz­faltkoptató szemében inkvizítori esz­közökkel felszerelt, gondosan­ rend­ben tartott műhelyt. Most már kez­dem érteni, hogy miért mondják a szarkakezűekre, hogy mindent lop­tak, csak üllőt nem. — Azért nem merném kitenni a ház elé — mondja erre az utcai szel­lemességre a mester —, mert manap­ság elég nehéz igazán jó üllőhöz jut­ni. — Kellene? — Kellene, ha lenne aki használ­ná. Nekem négy tanítványom volt, most mindegyik mást csinál. Ven­déglős, kereskedő, meg ki tudja mi lett belőlük. Miért is ne? A kalapács nehéz, pénzt keresni könnyebben is lehet. — Miért adta a fejét erre a mes­terségre? — Az apám is kovács volt — érvel olyan magától értetődően, hogy az­ ember könnyen rábólint: hát persze, ő miért is­­lett volna más? — A fiai sem éreztek kedvet a szakmához? — Nem nagyon hinném. Az egyik orvos lett, a másik mérnök. A kocsi­jukat azért maguk reparálják — te­szi hozzá azzal a büszkeséggel, hogy azért tőlük sem idegen a műhely vi­lága. Szinte naponta arra járván látni, hogy az udvarban lovak topognak, kihullik az üllő „hangja”, merőben felesleges lenne hát a kérdés, hogy egy fővárosi munkáskerületben szük­ség van-e parkolókovácsra. A mes­ter látatlanban is hitelesnek tartható becslése szerint Erzsébeten harminc ló van, szódások, fuvarosok és gaz­dálkodók tulajdonában. Ő tartja rendben néhány magáncirkuszos pó­ni lovainak patáit, és a Pest környéki községekből is sokan erre veszik az útjukat, amikor elkopott már az iga­vonó vagy csak hobbiból tartott — ez sem­ éppen ritkaság — paripák „vas lábbelije”. Fordítva lenne ter­mészetes, vagyis, hogy a fővárosból falura vigyék patkolni a lovat, de a kisebb helyeken alig találni kovácsot, s azok sem igen vállalkoznak arra, hogy méretre szabott patkót készít­senek és szakszerűen fel is szegeljék. Kényes, vesződséges munka, a ló pe­dig értékes jószág, hetvenezret is el­kérnek érte... Olykor egészen távoli vidékekről is kopogtatnak nála, részint szükségből, részint pedig azért, mert a jó mun­kának híre megy, s tudják, hogy Ká­tay bácsi nem használ „gyári” pat­kót, mindegyiket maga készíti. A leg­szívesebben régi vaságyak tartóva­saiból, mert azok jó puhák, könnyen idomíthatok. — A legtávolabbi megrendelőm Tolnából való. Itt dolgozik Pesten, s amikor a lovának új patkó kell, kar­­tonpapírból kivágva elhozza a mére­tet, mekkora patára csináljam... Olyan kovácsot aztán otthon is talál, aki vállalkozik rá, hogy felszegelje — meséli az idős mester, aki azért most már megérzi, ha sokat kell emelgetni a Samut, a huszonkét ki­lós kalapácsot. Mostanában több a ló,­­több a mun­ka, de azért muszáj haladni a kor­ral : ha kell, autórugót készít, reparál, ide hozzák a kicsorbult mezőgazda­sági szerszámokat is. Ezért jó isme­rősei a lakótelepiek is, hiszen majd mindenkinek van valahol egy darab­ka kertje, földje. — Mi lesz a műhellyel, ha még ne­hezebbnek érzi majd a kalapácsot? — Nem is tudom. Vevő az­tán len­ne rá. Úgy hallom, Érden műhelyt akar nyitni egy fiatalember. Ott hat­van pár ló van és egy kovács ... Kónya József Igazi mester nem használ „bolti” patkót... Patkópróba a patán, és egy, aki állja. A mester és „kuncsaftja”. BOROS JENŐ FELVÉTELEI Itt még az utcatáblák sem olyanok, mint másutt. Mókás fafaragások teszik kétségtelenné az idelátogató számára: Seiffenben jár. Az Érc-hegység lankái között megbúvó NDK- beli városka jellegzetes fatárgyaival, játékaival messze föl­dön nevezetes. Persze, játékmúzeuma is van Seiffennek, el sem lehetne véteni a főúton, már csak a turisták parkoló autói miatt sem. No, de miért éppen ezen a régi bányavi­déken­ alakult ki a hagyományos játékgyártás? Kiváltképp játékosak lennének talán a seiffeniek? A kérdést megmoso­lyogja Helmut Bilz, a múzeum igazgatója. — Bármennyire furcsán hangzik is, a játékgyártás tu­lajdonképpen a bányászat és a cseppet sem vidám szegény­ség miatt kezdődött — mondja. — Már a XV. században bá­nyásztak itt­ent, ám a szakma az idők folyamán, a készle­tek kimerülésével, mind csekélyebb jövedelmet hozott. A bá­nyászoknak „mellékfoglalkozás” után kellett nézniük. Nos, a seiffeni játékkészítés históriája egy darabka ipar- és kul­túrtörténet, de egy szelet társadalomtörténet is. A XVII. században meghonosodott a faesztergálás: okle­velek első ízben 1644-ben tesznek említést seiffeni faeszter­gályosokról. Akkoriban még főképpen házi használati tár­gyakat készítettek e szerszámmal. Mindinkább rátértek azonban a játékokra, fafigurákra. Ahogy hanyatlott az érc­bányászat (1850-ben végleg megszűnt), úgy terjedt a játék­­gyártás. A „Seiffener Ware”, a seiffeni termék a XVIII. szá­zad végén már Európa nagy részén ismert fogalom volt. A seiffeni játék kizárólag fából készül, babákat vagy fémjátékokat itt nem csinálnak. Ami a jellegzetessége: esz­­tergálással gyártják. Egészen a múlt század végéig családi keretekben készültek a figurák. Az árut nagykereskedők vá­sárolták föl, ezektől mindinkább függővé váltak a seiffe­niek. Az árakat persze a nagykereskedő diktálta, s­­kell-e mondani: nem felfelé srófolta. Seiffen nem a gazdag embe­rek faluja volt, az élet olykor majd’ elviselhetetlenné vált. Azután sem volt több okuk mosolyra az ittenieknek, hogy a múlt század végétől kezdve több tőkés üzem is kialakult. A seiffeni játék részben olcsósága miatt terjedt el. Ám nemcsak ennek okán. A­­készítés technológiája folytán egy­szerű játékok ezek. Néhány kiemelkedő német pedagógus — SEIFFENI LEVÉL közöttük Fröbel, a világ első óvodájának létrehozója — ide­jekorán fölismerte, hogy a puritán fatárgyak mennyire meg­mozgatják a gyerekek kreatív fantáziáját. Elsősorban a csu­pán nagy vonalakban, kontúrjaikban kialakított állatfigu­rák, amelyeket ezernyi alakzatba lehet csoportosítani. Említést érdemel, ahogyan ezeket készítik, hiszen ilyet csak Leiffenben látni. A látogató az egyik legrégebbi iparos­­házban megcsodálhatja a roppant egyszerűnek vélhető, ám ördöngös kézügyességet és alapos gyakorlatot igénylő műve­leteket. A több mint kétszáz éves műhely, víz hajtotta fa­esztergájával, ma ipartörténeti múzeum. A múzeum alkal­mazottja Helmut Bayern esztergályos, aki szívesen tart be­mutatót nézőinek. A mester fakorongot helyez a gépre, a belsejét kiesztergálja, s így abroncsot nyer. Ebbe követhetet­len mozdulatokkal mélyedéseket, hajlatokat marat. A kész abroncsot azutáni, mint valami kör alakú rétest, éles késsel egyszerűen felszeleteli. A publikum ekkor csodálkozik el igazán: a körkörös, esztergált vájatok az állatfigura kontúr­jai. Ám a laikus erre persze csak a szeletelés után döbben rá. De lássuk az egyéb figurákat is. Ezek közül jellegzetes a lámpást tartó bányász és a védőangyal alakja, amely a bá­nyászfeleségeket szimbolizálja. De nem kevésbé ismert — az üzletekben igen keresett — a „füstölő ember” (üreges belse­jébe parányi füstgyertya helyezendő) és a diótörő bábu. Amíg az előbbiek szimpatikus figurák, az utóbbi mindig mérges arcot vág, vicsorgó fogai között roppantja össze a diót. Pandúrt, herceget ábrázol, vagyis olyan alakokat, akik megkeserítették a bányászok életét. A múlt század végén ki­alakult — ahogyan itt mondják — a karácsonyi népművé­szet is. Vagyis a karácsonyi ajándéktárgyak készítése, így például mesterien faragott falámpák, a híres érc­hegységi pi­ramis. E forgó alkalmatosság, mutatva az egykori bányászok fizikai ismereteit, a felszálló hő hajtóerején alapszik. A tete­jén propeller van, amely alá gyertyák kerülnek. A piramis csökkenő átmérőjű, körben forgó emeleteire bibliai és nép­meséi figurákat helyeznek. Leiffenben ma — így is mondhatjuk — több szektorú a játékgyártás. Ott van az állami vállalat mellette 1975 óta szövetkezet is létezik — hatvan dolgozóval —, s vagy százan megmaradtak „maszeknak”. A szövetkezet külön érdekessé­ge, hogy egyúttal bemutatóterem is. Beléptidíj ellenében bárki végignézheti, mint alakulnak ki a seiffeni fafigurák. S a kijáratnál, piciny boltban, rögvest vásárolhat is belőlük. — Jó ideig folyamatosan csökkent a játékok aránya Seif­­fenben, s nőtt az iparművészeti cikkeké, ajándékoké — mondja a múzeumigazgató. — Mostanában fordított tenden­cia figyelhető meg: vissza az egyszerű fajátékokhoz! Hogy miért? Talán­ az lehet az oka, hogy mai, technikai csodáktól hemzsegő világunkban sokan fordulnak ismét a faanyagok melegsége, természetessége felé — véli Helmut Bilz. A seif­feni játékgyártás történetét bemutató, 1953-ban létrehozott múzeum mindenesetre nem szenved látogatóhiányban. Éven­te negyedmillióan keresik fel, s mind több külföldi, közöttük — bárha csak mutatóban — magyarok. Hogy a seiffeni fatárgyak mennyire kapósak, s mily sze­rencse szükségeltetik hozzájutásukhoz, tulajdonképpen csak Berlinbe visszatérve fogtam föl. Ismerőseimnek azonnal sze­met szúrt friss szerzeményem, a szövetkezet boltjában vá­sárolt, mérges tekintetű diótörő. — Hol vetted? — kérdezték sorra. Elárultam nekik a „titkot”: a legjobban teszik, ha ki­ruccannak Seiffenbe. Megéri, s korántsem csupán az aján­dékvásárlás öröme miatt. Seiffen, 1983. március. Laczik Zoltán Jellegzetes seiffeni fafigurák NÉPSZA­BA­DSÁ­G ! 1983. március 20., vasárnap MAGÁNYOS ÚTON Azt hiszem, a szociológusok, a pszichológusok, a publicisták már majdnem­­min­­dent feltártak a magányos, idős emberek helyze­téről és közérze­téről. Tudjuk, hogy hazánkban ma háromnegyed milliónyi idős ember él magá­nyosan, közülük mintegy negyed­­millió mások gondoskodására szoruló beteg. Szocialista tár­sadalmunk nagy erőfeszítéseket tesz, hogy segít­sen az öregeknek. Ennek van is­ eredménye, de a nagy többség ese­tében alig-alig oldódnak a magá­nyosságból fakadó, kínzó érzések. Időnként nemzetközi konferen­ciák is megvitatják az idős magá­nyosok gondjait. Felhívják a köz­figyelmet erre a világszerte nö­vekvő problémára, körvonalazzák a családok, a társadalmi intézmé­nyek, a kormányzatok szerepét és feladatait. Számos, a környeze­temben megfigyelhető példán el­gondolkozva, szöget ütött a fejem­be, hogy egyvalamiről kevés szó esik: mit tehet, mit tegyen az em­ber önmagáért, hogy idejekorán elkerülhesse azt a tévutat, amely a gyötrelmes magányba visz? Az ember sokféle okból magá­nyossá válhat. Van­­úgy, hogy már keveset tehet, amikor kidől mel­lőle a férj vagy a feleség, aki egész életében, jóban-rosszban társa volt. Van, hogy a hozzátar­tozókat, akikre öreg­ napjaiban egyben-másban bizton számítha­tott volna, messzire sodorja tőle a sorsuk. Ki tudja, hány változata van annak, hogy maradhat magá­ra az idős ember. Olyan sorssze­rű esetek ezek, amelyeknek bekö­vetkezéséről senki sem tehet. Mostani történetem azonban olyan öregről szól, aki nem baljós kö­rülmények hibájából lett elhagya­tottá, hanem maga tehet róla. Tá­voli ismerősöm, a 74 esztendős K. Lajos önként választotta a magá­nyos utat, habár aligha sejtette, hogy ez az út hová visz. Elhibá­zott életvitelének törvényszerű következménye, hogy mostani el­­esettségében alig számíthat vala­kire. K. Lajos bácsi harmincéves le­hetett, amikor kiváltotta az ipart. Az ügyes kezű mesternek jól ment a sora. A bádogosműhely szépen jövedelmezett, jóllehet minden fillérért keményen megdolgozott. Amit csak lehetett, félretett, hadd gyűljék össze egy kis pénz. A ki­csi idővel több is lett, és vele együtt nőtt Lajos bácsi ádáz fu­karsága. Mindenki számon tartot­ta róla, hogy rabja a pénzének, még azt is sajnálja, amit meg­eszik. Az önző, magának való em­ber egyedül taposta az életutat. Akik valamelyest közelébe fér­kőzhettek, tréfásan is, komolyan is nógatták, hogy házasodjék meg, alapítson családot. — Azt már nem! — mordult fel K. Lajos. Azt mondta: senki se féltse őt az egye­dülléttől, meglesz ő maga is. Az asszonnyal csak vita és civódás volna, meg a nagy költekezés. Még hogy gyerekek?! Tudvalevő, hogy a gyerekek fölemésztik a család­­fenntartó erejét, nem győzné őket pénzzel. Jól megfigyelte ő, meny­nyi gond van a gyerekkel, mire felserdül, aztán meg? Hány gye­rek van, aki később meg sem is­meri az apját! Jól van ő magá­ban. Azt a kis ételt, amit meg­eszik, estéről estére megfőzi ma­gának, ha meg nem ér rá, meg­kaphatja a vendéglőben. Fiatalságában még akadtak ba­rátai, később azonban mind elma­radoztak K. Lajos mellől, meg­­érezvén, hogy ő nem szereti az embereket, neki nem kellenek ba­rátok. Ha rokonok próbáltak kö­zeledni hozzá, tüstént elmarta őket maga mellől, mert mindig az járt a fejében, hogy őt csak az környékezi meg, aki akar tőle va­lamit. Hogy soha, semmit se kell­jen viszonoznia, semmit sem ta­gadott el másoktól. Megesett, hogy nagybetegen feküdt, a szom­szédasszony főtt étellel kopogott be hozzá, de K. Lajos kiszólt a zárt ajtón át: nem kell. Igen, amíg az ember magabíró, erős, minden célja eléréséhez megvan a belső fűtöttsége, addig meg sem sejti, mi az a magány. Egyszer aztán mégis eljön, de a hasonló emberek életében rend­szerint későn jön el az óra, ami­kor ráeszmél, hogy senkije sincs, senkitől sem várhat és kérhet semmit. Hiszen szinte erőszakosan leszoktatta az embereket róla, hogy a kezüket nyújtsák felé. K. Lajos nem érezte, s nem értette meg, hogy a szerzés a sikeres ön­­fenntartás, személyének körül­bástyázása, a társadalmi élet tel­jes visszautasítása egyáltalán nem pótolja azt, amit a család, a barátság, az emberi kapcsolatok kiteljesedése és ezeken az alapo­kon a bármilyen helyzetben érvé­nyesülő kölcsönösség nyújthat. Az ám, a kölcsönösség. Adok-kapok az élet. Ha senkinek, semmit sem adok, mit is várhatnék? K. Lajos valamikor régen egye­düllétre ítélte magát, és ahogyan az idő h­allad, az önként vállalt magány miattt mind nehezebb szorongások nyomasztják. Egy tá­nyér meleg étel még csak kerül innen-onnan, de van valami, amit semmi sem pótolhat: az együtt­érzés, a mindennapos emberi szó. Nem is akarom boncolgatni az ő sorsának sok-sok tanulságát. Bí­zom benne, hogy a fiatalok, a mai középkorúak enélkül is megértik: a magány elleni küzdelmet ideje­korán kell elkezdeni, nem amikor már a nyakunkba szakadt, és moc­canni is alig tudunk tőle. Horváth József

Next