Népszabadság, 1983. július (41. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-28 / 177. szám
1983. július 28., csütörtök NÉPSZABADSÁG A HÉT FILMJEI GYILKOS BOLYGÓ Idestova két és fél esztendeje, hogy a hazai mozikban bemutatták A nyolcadik utas: a Halál című scifit. Utólag nyugodtan bevallhatom, a róla írt jegyzet kritikusi pályafutásom eddigi legzajosabb vállalkozása volt. Pedig még csak elemezni sem próbáltam a látottakat, a kurta gloszsza hangnemét eleve meghatározta a cím: (7)űrfilm. Kétségkívül akadt olyan olvasó, aki mellém állt, a levélírók többsége azonban zokon vette, hogy a kritikus „komolytalankodott”, noha kötelessége lett volna komolyan értelmezni a mondandót, azötlet megvalósítását. Azóta mindkétfél sokkal tapasztaltabb — elvégre a leghatásosabb űrfilmekkel többé-kevésbé megismerkedhettünk —, ilyenformán a levélháború tanulságai nyilvánvalóbbak. Mindenekelőtt az, hogy a nézők egy része akkor is védi a jogot a megtekintéshez, ha ezt senki sem vitatja. Hiszen az említett rémfilmet annak rendje és módja szerint bemutatták, legföljebb néhányan szóvá tettük, hogy érdekesebb, izgalmasabb és főleg humánusabb sci-fihez is hozzájuthattunk volna a külföldi piacon. Mint például a mostani mozidarabhoz, amely ismerős környezetben játszódik. Nincs ebben semmi meglepő: az egyik külföldi kritikában olvastam, hogy a Gyilkos bolygó legtöbb jelenetét A nyolcadik utas: a Halál díszletei között forgatták. Persze nem csupán ezért érdemes visszatérni a két és fél esztendeje a történtekhez. Hanem azért is, mert úgy tetszik, azóta jócskán megedződtek a nézők (és a kritikusok), ma már talán nem is igényeljük anynyira a sokkolást. Elég, ha a filmesek piros festékkel jelzik a véres konfliktust. Elég, ha operatőri trükk sejteti, miként pattan szét egy-egy űrbéli feje. Fogalmazhatnám úgy is, hogy valószínűleg azért szelídültek meg a nyári szórakoztatásra szövetkezett filmiparosok, mert mi szintén megszelídültünk. Elég fölvillantani egy többszörösen ismert mozzanatot, képzeletünk engedelmesen működni kezd, fantáziánk vásznán kiegészül a kép — igazán fölösleges vérben ázó, embertelen célzatú, naturális jelenetekkel bombázni a tudatunkat. Ezért aztán a Gyilkos bolygó készítői nem térnek el az egyenmesétől, semmi szokatlannal, nem akarnak meglepni bennünket, csupán egy vadnyugati történetet áthelyeznek az űrbe és a jövőbe. A seriff — az űrbázison a biztonsági szolgálat vezetőjének nevezik, és a férfias megjelenésű Sean Connery játssza — hivatásának kimondatlan parancsa szerint szembeszegül a gonosszal. Aki voltaképpen arctalan, profitra éhes. Társaságnak hívják és néhány pitiáner gazember képviseli a földöntúli bányában. A seriff első számú ellenfele, s az igazgató — Peter Boyle kellőképpen ellenszenvesen érzékíti meg — mindössze két dologban érdekelt. Az egyik: a munkások minél kevésbé érezték, hogy áldatlan körülmények között kell dolgozniuk (következésképpen érdemes olcsó itallal és nővel ellátni őket). A másik: nem árt, ha az áldatlan körülmények ellenére is minél többet termelnek (következésképpen — ez külön üzlet! — érdemes teljesítményfokozó kábítószerrel is ellátni őket). Nem egészen világos, legalábbis számomra, hogy a kemény öklű seriff a teljesítményfokozás mikéntje miatt berzenkedik, vagy csupán az zavarja-e, hogy a kábítószeresek veszélyeztetik az űrközösség nyugalmát. Mindenesetre valamiféle romantikus antikapitalizmus lengi át a jövőbe kivetített történetet. De akármilyen motívumok befolyásolják a jóért harcoló biztonsági főnököt, szeretném megnyugtatni a majdani levélírókat: korántsem a rokonszenves(ebb) eszmei mondanivaló okán tetszik élvezhetőbb filmnek a Gyilkos bolygó. Inkább azért, mert a forgatókönyvet jegyző és a rendezésre is vállalkozó Peter Hyams az ízlés határain belül maradt, ötletei követhetőek, színészei rutinosan „hozzák” azokat a jellemvonásokat, amelyekre a cselekmény továbblendítése szempontjából szükség van. Mi több: a főszereplő — akiről valahol azt olvastam, hogy fiatal korában sokféle foglalkozást űzött, egyebek közt koporsófényesítő is volt —, szóval Sean Connery markáns parókájával és játékmodorával azonosulásra készteti a nézőt. Ezúttal a jó, az emberi mellett. S az embertelen meg primitív (z)űrfilmek korában ez nem is olyan kevés. Zöldi László A főszereplő Sean Connery. Pécsett véget ért a nemzetközi zenei tábor Ünnepikoncerttel zárult tegnap Pécsett a nemzetközi ifjúsági zenei tábor, amelyet a 15. alkalommal rendezett meg a Jeunesses Musicales (Ifjú Zenebarátok) magyarországi szervezete. A fiatal muzsikusok és tanáraik az orvostudományi egyetem aulájában tartott hangversennyel búcsúzták el a vendéglátó város közönségétől. A műsorban Beethoven, Brahms és Dvorzsák egy-egy művét szólaltatta meg a nemzetközi együttes. A kéthetes találkozón tizenhat európai és tengerentúli országból száztíz fiatal vett részt. A hallgatók jeles hazai és külföldi művésztanárok irányításával fejlesztették zenei képzettségüket, tanulmányozták a magyar ének-zenei nevelés rendszerét. Hagyománnyá vált, hogy minden alkalommal más-más nép zenekultúrájába is betekintést kapnak: az idén a svéd zenével ismerkedtek. A tábor részvevői több nyilvános koncertet is adtak Pécsett. (MTI) A közönségnek bemutatkozott a Szovjetunióból érkezett vonósnégyes is. KALMANDY FERENC FELVÉTELE — MTI FOTO Felfedező út Erdélybe a X században Pierre Lescalopier utazása 1574-ben A XVI. század közepén semmi sem utalt arra, hogy Franciaország alig száz év múltán Európa vezető nagyhatalma lesz, s mintául szolgál a földrész többi nemzete számára. A polgári nemzetállam görcsök között született, s a kortársak közül kevesen bíztak benne, hogy életképes lesz. A Szent Bertalan-éj mészárlásai, a trónviszályok és a vallásháborúk legyengítették Franciaországot, amelynek külpolitikai területen szembe kellett néznie a hatalma tetőpontjára ért Habsburg-birodalommal. De a riasztó felszín alatt, a mélyben, már nőtt, izmosodott az a francia polgárság, amely további gazdasági gyarapodásának biztosítására készen állt felajánlani szolgálatait egy erős, centralizált királyi hatalomnak, s a továbbiakban az uralkodó támaszát alkotta a feudális anarchia erőivel szemben. E középkori eredetű, jórészt jogi végzettségű polgárságból, a taláros nemességből származott az a Pierre Lescalopier is, akit királya 1574-ben az Ottomán birodalomnak hűbéri adót fizető, távoli erdélyi fejedelemségbe küldött. Útjáról naplót vezetett, s ezt a becses forrásmunkát először jelentette meg magyarul az Európa és a Helikon Könyvkiadó Benda Kálmán és Tardy Lajos közreadásában, Benda Gyula, Benda Kálmán és Tardy Lajos fordításában. Pierre Lescalopier, amikor tudás- és kalandvágytól vezérelten Konstantinápolyba indult, még nem sejtette, hogy diplomáciai megbízás vár rá, s Jeruzsálem helyett Erdélybe veti a sorsa. Saját kedvteléséből írja le megfigyeléseit a török birodalomról, ahová Velencén és Raguzán át vezetett az útja. Franciaország különben 1526 óta volt a Porta szövetségese a Habsburgok ellen, s így a francia alattvalók bizonyos kiváltságokat élveztek a szultán birodalmában. Hazájának külpolitikai érdeke azonban nem homályosította el Lescalopier tisztánlátását: útinaplójából kitűnik, hogy jól látta a soknemzetiségű török birodalom riasztó elmaradottságát, primitív viszonyait, amelyek szöges ellentétben álltak félelmetes és mindig hódításra kész hadseregének erejével. Pierre Lescalopier a konstantinápolyi francia követtől kapta a megbízást, hogy utazzon Erdélybe, s küldetésével mozdítsa elő Báthori István fejedelem és Chateauneuf hercegnő dinasztikus házasságát. E frigyhez el lehetett volna nyerni a szultán jóváhagyását, s általa erősíteni lehetett volna Franciaország délkelet-európai pozícióit. A terv szépséghibája volt viszont, hogy a hercegnő nem volt királyi sarj, s botrányos kapcsolat fűzte Anjou herceghez, a későbbi 111. Henrikhez. Pierre Lescalopier-nek tehát egy kétes hírű s Báthori Istvánhoz képest alacsony származású menyasszonyjelöltet kellett ajánlania, ami küldetését sértővé s egyben kockázatossá tette. Ám az ifjú alkalmi követ már csak azért is bátran nekivágott az újabb utazásnak, mert sejtelme sem volt, milyen viszonyokat talál e távoli fejedelemségben. Érthető a meglepetése, amikor a gyéren lakott Havasalföld után, ahol még a fejedelmi székhely is fából és vályogból épült, a hágókon átkelve városi kultúrára, a korabeli nyugateurópai mércével mérhető viszonyokra bukkant. A francia követ elámult a kőből épített, művészi értékekben gazdag szász városokon, majd Gyulafehérváron, a fejedelmi székhelyen. Leírja, hogy a lakosság három nyelven: magyarul, németül és románul beszél, s érzékelteti az egyes nemzetiségek életmódja közötti különbségeket. Pierre Lescalopier felvilágosodott szemléletét dicséri, hogy ebben a türelmetlen korban magától értetődőnek tekinti, hogy Erdélyben nemcsak a nemzetiségek, hanem a vallások is különböznek, s elfogultságtól mentesen írja le a különböző református felekezeteket. Humanista műveltségét és érdeklődését jelzi, hogy mindenütt, ahol jár, feljegyzi a román feliratokat, s ezek alapján igyekszik rokonságot találni Traianus telepesei és az Erdélyben akkor élő népek között. A francia követet fogadja Báthori István. Végighallgatja az ajánlatot, s végül azzal bocsátja el, hogy később majd visszatér az ügyre. A kitérő válasz oka, hogy közben az európai helyzet megváltozott, s IX. Károly francia király hirtelen meghalt. Valois Henrik, aki már Lengyelországban tartózkodott, hogy elfoglalja a trónt, menekülésszerűen visszatér Franciaországba, s III. Henrik néven királlyá koronáztatja magát. Mindezeken túl a gyulafehérvári udvarban, egy itáliai lantos jóvoltából, híre kél a francia menyasszony viselt dolgainak, így aztán Pierre Lescalopier dolgavégezetten tér vissza hazájába. Ez a XVI. századi útinapló érdekes olvasmány. Bár a benne szereplő helységeket a fordítónak nem minden esetben sikerült azonosítania, képet ad a korabeli Balkán és különösen az erdélyi fejedelemség viszonyairól, s egy páratlan külországi megfigyelő szemével is megerősíti, milyen kiváltságos szerepet töltött be Erdély a török hódoltság alatt a magyar kultúra megőrzésében és gazdagításában, hogy a különböző nemzetiségek az akkori kelet-európai viszonyokhoz képest miként éltek ezen a tájon békében egymás mellett. Pelle János _ ____________KÖNYVEKRŐL____________ A modern Magyarország kibontakozása Kövér György: Iparosodás agrárországban A felszabadulás óta eltelt évtizedek magyar történettudománya legjobb eredményeit jelentős részben a gazdaságtörténet területén érte el. E kutatások ugyanis a magyarországi történeti fejlődés valamennyi ága közül talán éppen a gazdaság történetét tudták legteljesebben beleilleszteni nemcsak a szűkebb Kelet- Közép-Európa, hanem egész kontinensünk, sőt legfőbb vonalaiban az egész világ fejlődésébe. Ezzel pedig nemcsak a konkrét magyar történelem alakulását döntően befolyásoló világgazdasági folyamatokra sikerült rávilágítaniuk, egyszersmind jelentős általános elvi következtetésekhez is jutottak például a magyarországihoz hasonló, hosszú ideig a világgazdaság perifériáján maradt vagy odaszorult területek fejlődésének és az ebben érvényesülő szabályszerűségeknek a vizsgálatában. Az eredmények elérésében igen nagy része volt annak a körülménynek, hogy e kutatásokban a történészek — elődeiktől eltérően — részben már alapos közgazdasági képzés után, nagymértékben hasznosíthatták a közgazdaságtudomány legmodernebb eszközeivel és módszereivel nyerhető tanulságokat is. Az eredmények között különösen hangsúlyozni kell az 1849—1918 közötti korszak, a dualista monarchia kora gazdaságának történetét illető új eredményeket. E korszak gazdasági fejlődésének képét ugyanis évtizedeken át — még a felszabadulás után is sokáig — eltorzították azok a sajátos politikai elfogultságok, amelyek a magyar gazdasági fejlődésben, elsősorban annak az ausztriaihoz képest valóban elmaradott voltában egyoldalúan „Bécs gyarmatosító”, gazdaságilag elnyomó politikájának következményét látták. Az új magyar történeti kutatás — elsősorban éppen a gazdaságtörténet alapozó munkájának köszönhetően — immár az effajta politikai elfogultságoktól megszabadulva, részlettanulmányokban és tudományos szintézisekben napjainkra megnyugtató módon „helyére tette” ezeknek az évtizedeknek az értékelését, rámutatva egyebek között a magyar gazdasági fejlődés számára a monarchia birodalmi piaca által nyújtott kétségtelen előnyökre is. Ez a könyv, mely Kövér György tollából a Magyar História sorozat legújabb köteteként jelent meg, rendkívül alkalmas arra, hogy a „művelt nagyközönség” legszélesebb rétege számára is ismeretessé és elevenné tegye ezeket az eredményeket. A könyv módszeresen veszi sorra a korszak magyarországi gazdaságtörténetének egyes elemeit, kiindulásul bemutatva a kor európai kapitalizmusát és vele párhuzamosan és öszszefüggésben a magyar gazdaságpolitikát és annak lehetőségeit. Utána a fejlődés döntő mozzanataként a banktőke tevékenységét ismerteti: a tőkeimportot és a gazdaság „érrendszerét”, azt a mechanizmust, amely a modern magyarországi gazdaságot megalapozta, megszervezte és mozgásba lendítette. Rövid, de világos demográfiai összefoglalás után a továbbiakban a szerző először a mezőgazdaság „piacosodási” folyamatának lépcsőin vezeti végig az olvasót: a jobbágyfelszabadításon, a földbirtokrendezésen keresztül a tulajdonviszonyok változásáig; láttatva e folyamat egymás mellett s egyúttal egymással szemben is álló színhelyeit (az uradalmi majort és parasztságot) éppúgy, mint a nekik megfelelő technikai eszközöket és a folyamat eredményét, a gabonatermesztés túlsúlyba kerülését az állattenyésztés felett. A fejlődés az iparban ugyanilyen dimenziókban és konfliktusokon át haladt a hanyatló, illetve beszűkülő kisárutermelő kézművesség és az erősödő tőkés nagyipar egymás mellett élésének és harcának vágányán. Ipar és mezőgazdaság itt azonban nem mint egymással szemben álló felek jelennek meg: a szerző a mezőgazdasági termelékenység növekedésének az iparosodás haladásában betöltött szerepét hangsúlyozva éppen hogy szoros öszszefüggésekre utal, így ha a XIX. század utolsó évtizedének gyors ütemű fejlődése a magyar nemzetgazdaságot diszharmonikus pályára terelte is, ezen csak (vagy már) a századfordulótól lettek észlelhetők a kiegyenlítődés bizonyos jelei. A kötet végül bemutatja a monarchia birodalmi piacát, s ennek az egész magyarországi gazdaságra kiterjedő szabályozó szerepét, végül magát a birodalmi gazdaságon belüli és azon kívüli magyar külkereskedelmet is. A fenti rövid, szinte csak a tartalomjegyzék címeit felsoroló áttekintés természetesen nem nyújthat teljes képet a kötet értékeiről: a sokoldalúan bemutatott gazdasági folyamatnak jól áttekinthető statisztikai táblázatokkal megalapozott, térképekkel és diagramokkal, időrendi áttekintéssel, bibliográfiával alátámasztott, valamint 37, jól kiválogatott képpel ábrázolt, részleteiben is világos és gondos elemzéséről, az összefüggések és kapcsolatok gondolatgazdag bemutatásának széles látóköréről és az előadás — effajta nehéz témájú műnél különösen nagy jelentőségű — nagyon világos, szabatos és egyúttal végig könnyen olvasható stílusáról. A „ferencjózsefi” kor felé napjainkban sok irányból fordul az érdeklődés, ahhoz azonban, hogy ezt a világot bármely vonatkozásában az olvasóközönség széles, mélyebb előzetes szakismereteket nem szerzett rétegei, vagy akár az igényes pedagógusok és ismeretterjesztők is megérthessék, ez a kis kötet nélkülözhetetlen és hasznos segítséget nyújt. (Gondolat) Vörös Károly