Népszabadság, 1984. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-12 / 110. szám
1984. május 12., szombat NÉPSZABADSÁG Tandori Dezső: A VÁRALJA UTCA Ki volt az a tizenöt éves, mi volt neki, hogy „természetem komoly", és hogyan őrizte titkát, hogy ő is, ő is? És hogy ezt föl kell tárnia, hogy avval őrizze azután? Mint egyetlent s mindenkiét. Váralja utca a Petőfi Gimnázium mögött! Alkonya, nem térdighó, mégis gondolkozni jó reggele, nem bele, hazatérőben a többiekkel, köztük és mégsem, hanem délután, estébe át, a leadási határidő előtti utolsó pillanat. Most el kell dőlnie. A boríték, a lépcső le az épület mellett, a kapu, a láda, a pályázati, a jelige. „Természetem komoly ..S március felező napja, a kihirdettetésé. Hogyan és kitől kérdezzem meg mindezt, mi volt? Ülök íróasztalomnál, mint harminc éve, ugyanott, és majd ki tudja, még, még, még ..és bennem ő vagy benne én vagyok ott eltűnve, melyikünk bolyong vagy aluszik? Ki volt, ki hozta meg a másikának ezt? A háború után nem ment cseregyereknek Hollandiába, később kitartott a verebei mellett a mozgékonyabb koncertező művészélet helyett. Magányos felügyelő, madaraké, mindenkié és senkié. De egyszer ott — „Természetem" — megadta, meg, magát. Baranyi Ferenc: CHÉNIER EPILÓGJA És akkor is éljen a forradalom, ha szégyene lettem a harcban, keverve dalomban a vér s a korom, de látni a vért nem akartam. No lám, igazolva a túl szigorú s bigott jakobínusi kétely: „Mit ér barikádon az úrifiú? Mi dolga az utca kövével?” Én ülve maradtam a nagy lakomán, mikor pedig állam volt jobb, nem szűnt meg igézni igéit a szám, de ülve nem ülnek a tósztok. Eléri a vétkem az államügyészt s megéri maholnap a rendszer, leülve szavalja a tósztokat és nem álmodik utcakövekkel, de addig a fürge tiló nyakamon nem várhat, a dolga: vészértés. Ám akkor is éljen a forradalom, ha benne szegény fejem elvész. Schiff Ervin: REGGELEK Gyermekkoromnak minden reggelén, az ébredés, naponta új csodára, vidám volt s könnyű. „Fél hét, iskolába!” — csak ennyi kellett s már ugrottam én. Agyam még akkor nem volt vérszegény. Csodák meg voltak: nem keltem hiába. S most ólomsúly taszít az éjszakába, ha kinn az utcán feldereng a fény. Vagy ébrednék, de visszatér az álom, mely fogva tart e furcsa éjszakákon, hogy az vagyok, ki régen elveszett. Csak most kudarcok százát kell kiállnom. S azébrenlét, ha végül győz az álmon — ó, mily csoda! — vidáman felkelek. Tamás Aladár: VIGYÁZÓ NEMZEDÉK Száradó falevél gondolkozik, lehull egyetlen pillanat és mégis öröklét villanó pusztulás pokoli játéka ma még vagyok, élek majd mindent elhagyok, vagy engem hagynak el? Jó mélyre húzódott hű gyökerek élnek s őrködő telkeknek gyakorta üzennek. Szerek és bor nélkül álljunk végre talpra rozzant falakat már soká támasztottunk roppant is derekunk: kiegyenesítjük négyszögű tereken jártunk körbe-körbe míg nemzedék lettünk, akarva, törődve. összeszűkült vágyak próbált nemzedéke felismert napoké, életé, vágyaké szüntelen vállalók s némán újrakezdők munkás kezek, vágyak, örök nemzedéke. Hangzavar, kohó-tűz, korom és verejték fojtó vad levegő, szitkozódás, ének néha elfed szépet, rátat, távlatokat mégis mégis készül értelmünk világa. Okos látomások hívének kell lenni hatalmas tereket könnyedén befutni még nagyobb célokért, szépségekért élni izzó feladatot szívünkbe ölelni. Szép kis családi ház és jókora önzés nem az élet csúcsa mikor indul s pusztít elvadult rettenet s egyre jobban harsog ördög kacagása (még egy kicsi szerzés, még egy kicsi csalás?) int az idő: vigyázz! nem legenda ma sem teljesülés előtt ránk vár a végső harc. Sorsról és reményről dönt ma minden élő nem szavakkal, tettel válaszol és választ életet, hű munkát avagy pillanatok szétfoszló gyönyörét. Száraz falevél is gondolkozik: figyelj! Őrködő lelkünknek üzennek, üzennek megtisztult gyökerek, áldozott életek hitetlen hit, csalás nem fog virítani nemzedékünk szíve forró és millió országot és népet melegít, résen áll s él a forradalom. Akár több napja jártuk együtt a Dunántúlt, amikor Pécsett, a múzeumban, valami falitérkép előtt, amely a magyarok vándorútját ábrázolta, rábökött egy messzi-messzi pontra: „Ott lakom”. Ez 1963 táján történhetett: Csingiz Ajtmatovot már ismerte a világ. Abban az esztendőben tüntették ki Lenin-díjjal, ezt követően még háromszor koszorúzták munkásságát Állami Díjjal, legutóbb Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regényéért. Akkor már tudtunk Louis Aragon lelkes dicséretéről, aki maga fordította franciára a Dzsamila szerelmét, s az is világos volt, hogy a Tvardovszkij szerkesztette Novij Mir egyik legnagyobb ígérete, legtávlatosabb tehetsége éppen ez a fiatal kirgiz író. Most eljutottam szülőföldjére. A frunzei repülőtér modern épületén a kirgiz eposz hősének, Manasznak a neve villog. A későbbiekben még sokszor hallom ezt a nevet Ajtmatovtól is. Az esti orosz nyelvű frunzei lap pedig arról közöl cikket, hogy 1936-ban Uitz Béla nyert díjat a Kirgiz Szocialista Szovjet Köztársaság címerének megtervezésére kiírt pályázaton. A szállodában — Pispek, Frunze város régi nevét viseli — megveszem a város térképét, amelyen megtalálom Mészáros László, az emigrációban élt kommunista szobrász utcáját. Hát ezt a helyet láttuk a térképen, huszon-valahány esztendővel ezelőtt? A helyiek, láthatóan, a magas hegyekre büszkék, amelyek a várost övezik. Meg a sok fára, amely zöldbe borítja a széles utcákat. Valahol a főtér közelében egy moziépületet mutatnak: ez volt negyven évvel ezelőtt Frunze első filmszínháza; nemrég le akarták bontani, hogy modern épületet emeljenek a helyébe, de a lakosság tiltakozott. A Manasz, a hőseposz talán ezeréves távlatokból szól a mához, ám a műemlékek itt legfeljebb hatvanévesek. Mint ahogyan az írásbeliség is. 1924 előtt nem volt kirgiz ábécé, nem volt kirgiz irodalom. A képzőművészeti múzeum legértékesebb darabja egy gyönyörű jurta. A falakon szőnyegek. A képek mind újak, hiszen a mohamedán népeknél szokás és törvény tiltotta a művészetnek eztaz ágazatát. Felfigyelek egy másik épületre: szürke gránitból készült, a harmincas évek közép-európai modern építkezésének stílusában. Jelenleg a kirgiz külügyminisztérium székel benne. A rejtély hamarosan megoldódik: azok a cseh és szlovák kommunisták építették ezta házat — akkori rendeltetése szerint az egész kirgiz kormány számára —, akik a húszas-harmincas években dolgoztak itt, hogy segítsék a Szovjetunió elmaradott területeit. A Itmatov régi lakása a pályaudvar közelében volt.A pályaudvar épületét ugyancsak Mészáros László tervezte. A központi csarnokban egy térkép a Szovjetunió vasúthálózatát mutatja: Frunze a végállomás. Az időeltolódás Moszkvához viszonyítva csupán három óra — a pályaudvar órái a moszkvai időt mutatják —, de a valóságos távolság ennél sokkalta nagyobb.) Sajnálom, hogy annak idején nem jártunk Ajtmatoval Debrecenben: olyan ez az utca, mint amilyenek a debreceni utcák. Széles, a földszintes házak váltogatják a három-négy emeleteseket. A többségben a földszintesek vannak. Az új lakás egy modern épületben található, amelyet — mint sok-sok frunzei épületet — a kirgiz népi motívumok felhasználásával terveztek. De hát Ajtmatovnak lakása van Moszkvában is, ahová gyakran szólítja a dolga: legalább három moszkvai irodalmi lap szerkesztő bizottságának tagja, a Legfelsőbb Tanács képviselője, a Szovjet Írók Szövetsége választmányának egyik titkára. Frunzéban pedig a kirgiz filmművészszövetség munkáját irányítja. „Csíngiz Torekulovics” — orosz módra emlegetik őt, tisztelettel, tudván tudva, hogy ennek a földnek a hírét ő vitte el a világba. „Csingiz Torekulovics nincsen Frunzéban” — mondják. Olykor Csolpon Atában van, 260 kilométernyire Frunzétól, ahol egy természetvédelmi övezetben áll a nyaralója, rendszerint itt dolgozik, máskor Moszkvában, de rendszeres részvevője a nemzetközi szellemi életnek is, többször jelen volt az amerikai és a szovjet írók immár rendszeres, évenkénti találkozóján. Nem az érdekesség okán említem ezeket a szélsőségeket, hanem azért, mert valóban jellemzőek Ajtmatovra. Erről beszélgetünk: „Én még láttam a nomádokat olyanoknak, amilyenek valójában voltak. A nomád lét nem egyszerű vándorlás a nyájjal az egyik helyről a másikra; ez a vándorlás hatalmas gazdasági és rituális esemény. A legjobb állatok, a legszebb ékszerek, a nemes teveszerszámok és a gyönyörű szőnyegek sajátos bemutatása. Ekkor láthatók a legszebb lányok. Ekkor mutatkoznak be a dalosok, akik gyászéneket mondanak, ha olyan helyet hagynak el, ahol valaki a hozzátartozóik közül elhunyt, és persze vannak dalaik az útra. Én még teljes virágzásában láttam ezt a tarkaságot, amely a letelepedéssel eltűnt.” 1928-ban született Csingiz Ajtmatov, s életművében éppen a XX. század, illetve a nomád lét feszültsége hat. Hadd igazítsam ki magam: végzetes leegyszerűsítés lenne Ajtmatov művészetét az egzotikumra szűkíteni, igazságtalan is lenne ez, ugyanakkor lehetetlen nem emlékezni és emlékeztetni világának erre a vonására. Mert a lényegről, könyveinek központi gondolatáról nagyon határozottan beszél, így: „Korunk progresszív humanista irodalmának szüntelenül emlékeztetnie kell az ember nagyságára és arra, hogy nemcsak intellektusa és ennek hatása révén lehet naggyá, hanem érvényesítenie kell azokat a tulajdonságait is, amelyeket hajdan léleknek neveztek.” Ajtmatov továbbmegy az általános elveknél: „Sokat foglalkozom népem mondáival. Sőt más népek szájhagyománnyal hagyományozott költészetével is, mint a Tengerparton futó tarka kutya című kisregényemben tettem. Miért? A legfontosabb okok közül említenék néhányat... Az első: ezek a mondák, ezek a néphagyományok — az én népem, a kirgizek történelme. Ez jelenti a mi kollektív emlékezetünket. Az írott történelem híján. Mindjárt hozzáteszem: e mondái világ mai felidézésének veszélyeitől is óvnék. Mert ezekben a mondákban sok olyan motívum is van, amely számunkra elfogadhatatlan. Melyik bej, melyik nagyúr hogyan és mikor győzte le a másikat — ennek csupán históriai adatértéke lehet. Én azt a szépséget akarom átmenteni a XX. század irodalmába, vagy pontosabban szólva: saját műveimbe, amelyet ennek a néphagyománynak nemes része teremtett. Azt az esztétikai szépséget, azt a humánus mondandót, amelynek lehet és van is üzenete számunkra. Úgy érzem, hogy ezzel a módszerrel nélkülözhetetlen hátteret adok máról szóló írásaimnak. Aztán az a körülmény is a mondák világa felé fordította érdeklődésemet, hogy sok felhasználatlan, kallódó értéket láttam. Olyan értékeket, amelyekre a mi civilizált világunkban, is szükség lehet. Sokat szoktak beszélni a civilizáció uniformizáló tendenciájáról. Én először az áldásait említeném: gyorsabban építjük a lakóházakat, gyorsabb a közlekedés, jobb a ruházat, egészségesebb a táplálkozás. De van szürkítő, nivelláló hatása is ennek a civilizációnak. Ezért sem szabad a múltról elfeledkeznünk. Tudnunk kell, honnan jöttünk. Meg kell őriznünk, a mi világunkba bele kell építenünk azokat a ritka szépségeket, amelyeket őseink teremtettek, amelyek századokon át meghatároztak bennünket.” A Manasz kerül szóba. Ajtmatov Szajakbaj Karalajevről beszél, erről a csodálatos és egyedülálló mesemondóról, aki írástudatlan emberként a kirgiz hőseposz egymillió verssorát tudta kívülről. Félelmetes erejű emlékezőtehetségre van szükség ehhez, hiszen nem csupán az eseményeket kellett Karalajevnek megjegyeznie, hanem a hősök bonyolult genealógiáját, az állataik nevét, sőt azoknak is a családfáját, földrajzi neveket. Ajtmatov — mint minden kirgiz — tűzbe jön, ha a Manaszról beszélhet. A Manasz — fejtegeti — a népi bölcsesség valóságos enciklopédiája: tradicionális gyógymódok, a pásztorélet millió titka, meteorológiai megfigyelések, a füvek rendeltetése — ez mind-mind megtalálható ebben az eposzban. „És micsoda előadó volt Szajakbaj!” — lelkesedik az író. Egyszer csak egy régi indulat parázslik fel benne: Karalajevet nem akarták felvenni az írószövetségbe, tekintettel arra, hogy nem ismeri a betűket. „De a fejében egy könyvtárat hordozott!” Hosszú viták után tudta elfogadtatni, hogy az énekest az írószövetségi tagságra alkalmasnak találják. Egyszer megkérdezték Szajakbaj Karalajevet, hogy mikor és hogyan sikerült megtanulnia az eposzt. A válasz méltó volt a mesemondóhoz: egy éjszaka, még gyerekként, álmot látott, valaki, akit soha életében nem látott, a szájába arany homokot tömött, amelyet ő lenyelt, és ez változott át benne a Manasz szövegévé. Persze — tette hozzá Ajtmatov — ez nekünk mese, de azt is tudjuk, hogy milyen féltve őrzött kincs volt a kirgizek számára a Manasz szövege. 1980 márciusában fejezte be legutóbbi regényét, Az évszázadnál hosszabb ez a nap címűt. A szovjet irodalmi életben szállongó hírek szólnak arról, hogy az író műhelyében új regény készül, ő azonban nem nyilatkozik. Inkább arról beszél, hogy csak tökéletes magányban tud írni, ott Csolpontában, s neki viszont gyakran kell Frunzéban lennie, még gyakrabban Moszkvában, és sokszor utazik külföldre. „Két-három oldalt tudok megírni egy nap alatt”, s maga kevesli ezt a teljesítményt. Csak kézzel ír, diktálni egyáltalán képtelen, és az írógépet sem kedveli. „Hát én kétnyelvű író vagyok” — mondja. — „Ha oroszul fogalmazom meg egy írásomat, akkor azt magam fordítom kirgizre, és ha az első változat kirgiz nyelvű, akkor oroszra ugyancsak magam tolmácsolom. Korábban mások fordították le oroszra írásaimat, én azonban újabban jobbnak tartom, ha nem is fordítok, hanem a másik nyelven újrateremtem a művet. Ez persze adottság meg szerencse: egyszerre otthon lenni két nyelv világában. Olyan, mintha az embernek négy keze lenne. Igaz, ezzel a négy kézzel óvatosan kell bánni. Mert sem az egyik, sem a másik nyelv, sem az egyik, sem a másik kultúra nem szenvedhet kárt. A nyelvet csak gazdagítani szabad, rontani nem. És azt is el muszáj találni, hogy mikor segít egymásnak két kultúra, s mikor marad egy-egy elem menthetetlenül idegen. Ismétlem: szerencse dolga ez, mindenekelőtt számomra hasznos.” Moszkvában kiadták Ajtmatov összes műveit három kötetben. A kiadvány, természetesen, kaphatatlan, azon nyomban elkapkodták. Lapozgatom a három vaskos kötetet, s örülök annak, hogy a művek szinte kivétel nélkül magyarul szintén megjelentek: A Dzsamila szerelme, A versenyló halála, a Korai darvak, a Fehér hajó. S mindegyik a megjelenése idején kisebbfajta szenzáció volt: művészi és társadalmi szenzáció. Konsztantyin Szimonov egyszer így fogalmazta meg Ajtmatov művészetének lényegét: „Minél inkább tökéletesítjük új rendünket, minél régebben élünk a mi társadalmunkban — annál szigorúbb kritériumok szerint kell megfogalmaznunk az egyéni és a társadalmi magatartás szabályait.” Szimonov szerint — és egyet kell vele értenünk — ennek a magatartásnak az egyik legfontosabb szövegezője — Csingiz Ajtmatov. Egy kicsit már klasszikusokra szabott kiadvány ez a három kötet: rangos bevezető tanulmány elemzi Ajtmatov művészetét, a kötetek végén jegyzetapparátus tájékoztat a regények, kisregények születési körülményeiről, visszhangjáról, s hogy hol, merre jelentek meg a Szovjetunió határain túl. Az olvasók ennek a három kötet-nek a folytatását várják. Az olvasókat a legszívesebben elkalauzolnám kirgiz földre. Hogy lássák azt az útszéli vendégfogadót, ahol a szabad ég alatt sütik a báránysaslikot, és a felnyergelt lovak, a vendégek lovai, a fakorláthoz kötve állnak. Ezek Csingiz Ajtmatov hősei. Onnan üzennek nekünk az emberségről, az igazságról Európába, a világba. E. Fehér Pál 13 ZVOLSZKY ZITA RAJZA