Népszabadság, 1984. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-05 / 104. szám
1984. május 5., szombat NÉPSZABADSAG . A fecskének könnyű: semmi hatósági huzavona, alkudozás az OTP- vel, csúszópénz, protekciózás, sorban állás az anyagért, hadakozás a mesterekkel. Nem így a fészeképítő ember. Napjaink átokmondói, ha rontást akarnának küldeni valakire, akár azt is kívánhatnák, hogy házépítéssel verje meg a sors, magánerőből kelljen otthont teremtenie. Pedig ebben a sorsban egyre többen osztoznak — inkább kényszerűségből, mint jószántukból. Most, hogy nekilódult végre a tavasz, mind életre keltek a tégla-, sóder- és cementhalmok. Vajon könnyebb-e valamelyest az idén az építkezők akadályfutása? Erre kerestünk választ néhány fővárosközeli településen. Ennél a háznál meg kell állni — kilóg a sorból a másságával. Meszsziről látszik, ki a gazda: az, akinek mintha motort építettek volna a cipőjébe, le nem áll a tevés-verésben. — Mibe jön ez a ház, mire elkészül? — öt évembe, legalább ötbe — húzza el a száját Petrik József. — Ennyit vett el az életemből, hogy itt állt a tégla, amikor tégla kellett, s volt ajtó, ablak, ha arra került a sor. Futkosás mindenért, jatt mindenütt — tudja, hány helyről valók a nyílászárók? Nagymaros, Vác, Verőce, Ferihegy, Rákoshegy, Mezőhegyesi út, Gödöllő, Nyergesújfalu. Paláért körbeutaztam az országot. — De sikerrel, szép ez a barna palatető. — Ez szürke volt, egyenként festettem be mind a 2500-at. Ezen a házon minden barna lesz meg fehér. — Nagy pénz kellhetett az induláshoz. — Meg nagy bátorság, meg nagy munka. Apait-anyait bedobott mindenki — szerencsére népes a família. Itt három családnak lesz otthona és megélhetése: a szülőknek, a sógoroknak és nekünk. Alul vendéglőt nyitunk. A kölcsönökbőlaz üzlethez 200 ezer kisipari kölcsönt kaptunk meg az eladott öröklakásunkból, meg a rokoni segítségből egy hónap múlva nyitunk alul. Ahhoz, hogy mi is beköltözhessünk, az anyósoméknak még el kell adniuk a házukat. — Messze még az este, és a mesterek már szedelőzködnek. — Hát. . . Még vastag pénzért is noszogatni kell némelyiket. A segédmunkásnak például sietős volt, sürgősen el akarja költeni, amit keresett. Az Arnóczy család 200 éves vén házát cseréli újra Vácott, a fele már lebontva, a másik felében kellett öszszebújniuk az építkezés idejére. Frissen diplomázott építészmérnök fiuk a „generálkivitelező”, mesterre nemigen költenek, no, a falazáshoz igen, de arra aztán vastagon. — Valahogy sánta ez így, 1700 forintot elkér egy napra a kőműves, meg ételt — italt — természetesen. Egy hétvégén megkeres annyit, mint főállásiban fél hónap alatt. Aztán azt is elég nehéz felfogni, miért kerül egy ajtó kétszer annyiba a maszeknál, mint a Tüzépnél, ha volna. De ott nincs, a maszeknál meg a duplájáért van — bármikor — háborog a fiú. — Ne békétlenkedj, inkább mondjuk el a jót — vág közbe a mama —, hogy az 1-es Volán milyen fillérre korrekt, milyen megbízhatóan pontosan szállít. A dicsérő szónak ezzel vége is, csak Fortunát illeti meg hódolat: a húszesztendős gyűjtögetéshez, hogy ez a kétszintes ház felépülhessen (felül a gyerek, alul a szülők), kétszer is hozzájárult. Kétszer húzták ki az autónyereménykönyvüket. — Hol vagyunk még a végétől! — mutat körbe a családfő. — Kis méretű tégla kéne a kéményhez — honnan? Maszektól lehetne, de annak dupla az ára. A szerelési anyagok is hiányoznak még, de erre rászánjuk a maszekárat. Van egy barkácsbolt a közelben, ott bármilyen „kívánságlistát” időre és kompletten teljesítenek, igaz, felszámítják a megkímélt idegeinket, időnket is. Göd, Alagút utca 10. Már állnak a falak Gajdóczy Lászlóéknál. — Mi hiányzik még? — Pénz. Csak benzinre négyezer forintot költöttem, hogy a téglát felhajtsam valahol. És közben egy fillér nem jött a házhoz — műszerész kisiparos vagyok. Nincs olyan tüzép Pesten és a környéken, ahol ne jártam volna, egy héten többször is. Minden svindlit is megpróbáltam, bevallom. Szereztem például egy pesti építési engedélyt, (egy haverét), azt mutattam fel a pesti tüzépnél. Mert hogy ott vidékinek, gyári áron, nem adnak. Aztán, amikor már nagyon elkenődtem, megláttam egy téglás teherautót az országúton. Mondtam a pilótának, meghálálnám, ha segítene. Ő csak azt mondta, menjek be a gyárba, a műszaki igazgatóhoz, hátha ő tud segíteni. És most kapaszkodjon: aznap délután már otthon volt az első fuvartégla. Amikor le akartam róni a hátámat a solymári igazgatónak, majdnem elzavart. Azt mondta, „nincs magának elég baja azzal, hogy építkezik? Most kijött végre a lépés , örülök, hogy segíthettem”. Az ablakokkal biztosan nem lesz ilyen szerencsém. Maszeknál kapható ugyan, de a tüzépi ár másfélszereséért. — Másfélszer annyiért?! — Én is maszek vagyok, tudom, hány helyen kell letenni a pénzt, hogy hozzájusson valamihez az ember. Tudja, nem is lenne gondom, ha az OTP nem akadékoskodna. Nem akarják megadni a kisipari kölcsönt, mert a ház alá terveztem a műhelyt, hiszen így ésszerű és takarékos. Ha külön épületben lenne, már kezemben volna a kétszázezer forint. Pedig nagyon kellene, csak annyit tudok költeni, amit naponta keresek. Érden, Ladányi László tüzelő- és építőanyag-kereskedőtől kérdeztem: hogyan jut kurrens anyagokhoz, ugyanis a hivatalos anyag kiutalása meglehetősen sovány. — Kiskapu, nagykapu ... Ahogy sikerül. De ne provokáljon, ezt úgyis mindenki tudja! Van hát esélyük Varga Imrééknek is Diósdon, a Homokbánya utcában, hogy családi házukat mázas cseréppel fedhessék, persze a tüzépinél borsosabb áron. — Falja ez az építkezés a pénzt. Pedig olyan jól összejött minden — mondja Varga Imréné. — Anyuék hétvégi telkére építettünk, kaptunk tőlük 120 ezret az induláshoz. Hat év alatt mi is összespóroltunk 50 ezret, leadtuk a garzonlakásunkat a tanácsnak 98 ezerért, ehhez jött az OTP, és még nem biztos, hogy a vakolásig futja. Pedig semmi luxus, kétszobás lesz a ház, és két éve az egész család ezen dolgozik. Az ország legkorszerűbb építőanyag-telepe a Budapest környéki Tüzép Vállalaté, Budaörsön. Nincs embertömeg — igaz, árudömping sem. Bár, mondják a vevők itt nagyobb sikerrel vadásznak a hiánycikkekre, mint másutt. Zlinszky Róbert telepvezető-helyettes, jó kereskedő módjára, először a „van”-nal dicsekszik el, de aztán sor kerül a ,,nincs”-re is, aminek ugyancsak terjedelmes a listája. Födémgerendából például elvileg hét típus kapható, gyakorlatilag csak egyfélét tud adni. Meszet egyáltalán nem, egy hónapja reklamált a minőség miatt, azóta semmilyet sem szállítanak. Hatos válaszfaltéglát már egy éve nem látott — kis méretűt ajánl helyette, ami ugyan szintén nem könnyen kapható, de kiböjtölhető. Szépséghibája, hogy pocsékolásra kényszerül az építő, mert kétszer annyiba kerül belőle ugyanaz a felület. Kevés a fagerenda, a deszka, a szigetelőanyag is. — Az a baj, hogy igazából nem kereskedünk, hanem elosztunk. Előjegyzéssel, anyagbiztosítási szerződéssel próbáljuk megkímélni a kuncsaftot az ide-oda futkosástól. De a többségnek nincs türelme kivárni az értesítést, húszból ha hárman jelentkeznek újra, amikor befutott a kért anyag. Elég szerencsétlen dolog, hogy egy sor vevőt el kell küldenünk, mert például diósdinak nem utalhatunk ki közvetlenül a gyárból téglát, mivelhogy ő területileg Érdhez tartozik. — És ha Érden sem kap? — Akkor vehet nálunk, a telepen — igaz, 40 százalékkal drágábban. Ez egyetlen háznál 30—40 ezer forintos többletköltséget jelent. — De látom, mégis veszik-viszik a drágát is. — Tud jobbat? Marcsinyi Györgynek ilyen pluszokra nincs pénze: nyugdíjas, Budaörsön építkezik. Illetve építkezne, ha kapna kéménytéglát, gerendát. — Nem tudom, hogy lehet ezt munka mellett csinálni. Én másfél éve rovom a tüzépeket. Wéber Ferenc gépészmérnök úgy csinálja, hogy feléli évi szabadságát az anyagbeszerzéssel. S amikor már nincs mit kivenni, megértő cinkosokat keres a munkahelyén. — Rengeteg pénz elmegy a szállításra. Kénytelen vagyok csip-csup tételeket is hazavitetni, gyűjtögetni, mert az csak álom, hogy mindent egy helyen, bármikor. . . . Minek következtében fényesen ragyog a fuvarozók napja. Díjtételeik a megrendelő balekságától és kiszolgáltatottságától függően is változnak. Amelyik építőnek szerencséje van, az lovas fuvart szerez — fele annyiba kerül mint a teherautó. — Hát persze hogy alacsony a lótarifa, egy kazai széna ezer forint, én meg csak 50 liter üzemanyagot tankolok annyiért — mondja Braun Ferenc teherfuvarozó ,kisiparos. .Mindenesetre sem neki sem az olcsóbban fuvarozó lovas gazdának nincs oka aggódni a holnapi betevőért. A méltányos áttételű TEFU-kocsikon ugyanis nincs rakodó, s a zsákok nem tanultak még meg maguktól fel-lerepülni a platóra. Lehet ügyesen, és lehet ügyeskedve, lehet a szerencse pártfogásában, és lehet a pénz mindenhatóságában bízva, de házat építeni sem így, sem úgy nem könnyű. Töméntelen elpocsékolt köz- és magánpénz bánja a saját erős lakásépítés termelési, szállítási, kereskedelmi hátországának diszharmóniáját. A fentiek: csak egy retusálatlan fénykép a gondokról, s ilyen már sok készült. Most annak volna itt az ideje, hogy ne a képet, hanem a fotóalanyt szépítsük. Antal Anikó Dunakeszi: Három család otthona és munkahelye. Göd: — Jó lenne az őszre tető alá hozni... ERDEI KATALIN FELVÉTELEI Vác: — Amit tudunk, azt a magunk erejéből.