Népszabadság, 1984. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-14 / 190. szám
1984. augusztus 14., kedd NÉPSZABADSÁG A RÁDIÓ MELLETT TALÁLKOZÁS A HITCHCOCKKLUBBAN. Lassan a rádiónak is meglesz a maga rendszeres heti krimiműsora. Nem olyan régen Gosztonyi János krimikomédiáját hallhattuk, a múlt héten pedig egy könnyed összeállítást, három remek kis bűnügyi történetet. A rádiónak az az előnye a televízió hasonló műsoraihoz képest, hogy itt még nem lényeget annyira a sablonok veszélye. A tévétől elvárjuk, hogy ha már látjuk a bűnügyi történetet, legyen „látványos”. A rádió a maga sajátos hangeszközeivel elég, ha logikus, és jó a csattanó. A többit rá lehet bízni a hallgató fantáziájára. A Hitchcock-klubba azok járnak — szám szerint huszonnégyen —, akik a legjobb bűnügyi történeteket írják, illetve találják ki. Szokásuk pedig az, hogy minden találkozáson elmondanak három-négy új történetet. Az augusztus harmadikai szeánsz különösen jól sikerült. Mindhárom történet könnyed volt, szórakoztató és kellően fordulatos. Egyetlen aprócska melléfogáson rándult öszsze szemöldökünk: manapság már mindenki tudja, hogy az autók szélvédő üvege nem törik szilánkosan, hanem kásaszem nagyságú kis morzsákra esik szét, és nem tudja az autó mellett álló ember nyaki ütőerét elvágni. Ha ezen túltette magát a hallgató, jó poénon derülhetett, ugyanis a gyanúsított azért vágta ki az ablakon a nehéz hamutálat, mert nem bírta hallgatni az ablaka alatt dudáló autós csendháborítását, az esküdtszék pedig azért menti fel a szerencsétlent, mert a védőügyvéd tanácsára felesége egész éjjel ugyancsak dudált a vitatkozó esküdtek ablaka alatt. A másik kettő közül az egyik kicsit szokványos háborús kémelhárítós történet volt, ám a harmadik, az öregek nemes bosszúja és talpraesett fellépése a zsaroló vagány ellen, egészen eredeti és hangulatos megoldást nyújtott. A rádiójáték — akár krimi, akár komoly — mindig megmozgatja a hallgató fantáziáját: szinte maga a rendezője a történetnek, elképzeli a helyszínt, az alakokat. Különösen, ha a rádiórendező ügyesen segít, és csak annyit jelez, amennyi feltétlen szükséges a hallgató fantáziájának megmozgatásához. Avanesian Alex így csinálta: CARLTONI KOMÉDIA. A hétfő esti rádiószínházi bemutató legalább tízéves: furcsa volt hallgatni Pethes Sándor hangját, hiszen régen elbúcsúztunk tőle. A szlovák író, Peter Karvan vígjátékára most kerül sor, és kellemes estét szerzett. A szereposztás maga is biztosítéka volt a sikernek: Feleki Kamill, Psota Irén, Kozák András, Márkus László, Dégi István, Pap Éva, Bodor Tibor, Miklósy György és Pethes Sándor. A Carltoni komédia olyan messzi világba visz bennünket, amelyet— legfeljebb — irodalomból ismerünk: a századelő Angliájában vagyunk. Itt még a magas kormánytisztviselő abba is belebukhat, ha néhány aktfotót hazavisz amolyan túlmunkaként a cenzori hivatalból, merthogy a főszereplő maga a királyi főcenzor. Első meglepetésként az derül ki, hogy a legfelsőbb arisztokrácia szívesen elcsen egyet-mást, csinos lányok amúgy is kapós fotóit pedig különösen. A megcsappant széplány-kollekció mégsem okozza a főcenzor bukását, hanem éppen az ellenkezőjét eredményezi: hatalmas karrier útjára indítja, s végül miniszterelnököt csinál belőle, saját maga legnagyobb csodálkozására. Mert Lyon és Carlton lord nem az a nyámnyila hivatalnok, akinek eddig mindenki hitte, hanem belevaló fickó, aki pornóalbumot is tud szerezni Peter Karval nem tagadja meg önmagát: csupa finom irónia, könynyed, szatirikus rajz a történet; szereplői mégsem agyonkoptatott, unásig ismert sablonos jellemek. Lengyel György rendező pontosan adagolta színészeinek „tulajdonságait”, a színészek pedig addig a határig mentek el komikus jellemük megmutatásában, ameddig még nem válhattak egysíkúvá. Feleki különösen kedves, kicsit együgyű, kicsit ravasz figurája megadta az alaphangot az egész történetnek. Sokan emlékeznek még a Profumo-botrányra a hatvanas évek elején, ahol nem fotók, hanem valóságos széplányok szerepeltek, bele is bukott a fiatal miniszter úgy, hogy az egész angol kormány megrendült. Peter Karvan komédiája is ezt a világot mutatja meg, csak fordított tükörben. CSÁSZÁROK EMLÉKEZETE. A Könyvszínpad nem mindennapi küldetést teljesít, olyan írókat mutat be és hoz közel az emberek millióihoz, akik valamilyen oknál fogva nem nagyon ismertek. Az e heti műsorban Marguerita Yourcenart hozta a magyar olvasók közé, azt a belga írónőt, aki egyetlen női tagja a francia Akadémiának, s aki külföldön jól ismert az olvasó emberek között. (Magyarországon mindössze egyetlen írása jelent meg eddig.) Géher István három kiváló színész segítségével két furcsa műfajú írását ismertette: Hadrianus emlékezéseit és Marcus Aurelius elmélkedéseit. Mindkettő esszéregény. A Gáti József (egyik legszebben beszélő magyar színészünk) hangján megszólaló Hadrianus és a Fodor Tamás tolmácsolta Aurelius az élet legnagyobb kérdésein töprengenek, nagyon elmélyülten, filozofikusan, a mai ember számára is sokatmondóan. Az írónő (Molnár Piroska) ezekhez az eszmefuttatásokhoz fűz megjegyzéseket, s ezzel szinte láthatóvá teszi a másfél évezrede halott szerzőket, nemcsak azt érzékelteti, hogy aktuálisak azok a gondolatok, amelyek őket a klasszikus ókorban foglalkoztatták, hanem napjainkban is nagyon fontos kérdések. Jó lenne magyarul is többet olvasni Yourcenar írásai közül. MAGYARORSZÁG — 1984. Lenti kisváros került sorra a sorozatban a héten, nem nagyon sikerült riportban. Egy óra alatt nem is igen lehet bemutatni egy városka életét, mégoly ügyes szociografikus riportban sem. Ebben pedig bizony gyenge eszközöket vonultatott fel Ungváry Ildikó. Kérdései sablonosak voltak, sőt tapintatlanok. A vadásztársaság titkárának például nagyjaival azt az „erkölcsi” kérdést tette fel, hogy nem találja-e igazságtalannak, hogy fegyvertelen (védtelen) őzikékre orvul lövöldöznek az emberek. A vadász nem akarván kioktatni elemi természetismeretből a riportert, zavartan és kitérően válaszolt. Mit is mondhatott volna? Hogy a természetes kiválasztódás törvénye egy cseppet sem etikus? Hogy a természet fütyül az emberi szokásnormákra? Hogy a vadász nem tesz egyebet, csak beleilleszkedik ebbe a természeti törvénybe, és inkább óvja a természetet, mintsem pusztítja? Ezt mindenki tudja a naiv riporteren kívül, de jobb lett volna, ha ő sem egy város mai életének bemutatására hivatott műsorban keresi a választ gyermekded kérdésére, s főleg nem a megkérdezett jóhiszemű riportalany zavarba hozásával. Lenti az ország legkisebb városa, hangulatos, szép kis település a déli végeken. Nem mindig volt ilyen idilli világa (lehet, hogy ma sem idilli, csak a riport nyomán úgy tűnik fel), mindenesetre néhány dologban példát mutat szinte az egész országnak: itt végzik az emberek viszonylag a legtöbb társadalmi munkát, így épült az uszoda, így tervezik a tanmedencét. Kellene még több tanterem, jobb közműellátás, de ha megmarad az emberek nem mindennapi lelkesedése, hamarosan mind meg is lesz. Nem derült ki a riportból egyértelműen, milyen ruhagyári egységről van szó, mi az a Zakó Kupa, hová utaznak évenként részvevői — mindezek ellenére sejteni lehet, hogy Lenti lakói meg vannak elégedve életükkel, s eltelve reményekkel, hogy azt még jobbá teszik. Sarkadi László KULTURÁLIS HÍREK • Megnyílt az egyetemi és főiskolai lapok szerkesztőinek tábora a Győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán. A Nemzetközi Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Egyesület idei konferenciája szerdán kezdődik Veszprémben, az akadémiai bizottság székházában. A Magyar—szlovák honismereti tábor nyílt meg Csornán. A tábor húsz magyar és húsz szlovák lakója — munkásfiatalok, középiskolások, főiskolások, egyetemisták — egy héten át tanulmányozzák a rábaközi népszokásokat, néprajzi, tárgyi, népzenei gyűjtést folytatnak Rábapordányban. A tábor központja a csornai Kossuth Lajos gimnázium. A Nemes Lampérth József kiállítását Mezei Ottó nyitja meg augusztus 16-án a Kassák Emlékmúzeumban. A A Tessedik Sámuel mezőgazdasági nyári egyetem tegnap kezdte meg munkáját Szarvason. A hagyományokhoz híven az idén is leginkább a talajjavítással foglalkozó szakembereknek nyújt magas fokú továbbképzési lehetőséget. ■ Folklórtábort rendezett Szombathelyen a megyei művelődési és ifjúsági központ a különböző népművészeti ágak, népi mesterségek iránt érdeklődő nyolcvan francia vendég részvételével. Egy hétig magyar népi táncokat, népdalokat tanultak, ismerkedtek a népzenével. Előadásokat hallgattak a népművészeti ágakról. □ A legjobb női alakításért járó díjjal jutalmazták Szerencsi Évát az Abigél című filmben nyújtott színészi játékáért az Oriolo Romanóban megtartott, 13 ország 29 művét bemutató I. nemzetközi tv-filmfesztiválon. KÖNYVSZEMLE A költő prózát ír, drámát, nyelvészeti, irodalomtörténeti esszét — nincs ezen semmi csodálkoznivaló. Legföljebb a műfaj változtatás gyakorisága szembeötlő — egyébként manapság is csak a színvonal a döntő. BAKA ISTVÁN Szekszárdi mise című könyvében az idegenségélmény uralkodik. A másság, az eltávolodás, a kívülről látás. Három novellát és egy dramolettet fogott össze. Az első kettőben és az utolsóban ténylegesen is szerepel valaki-valami idegen — nem ettől van, hogy írói gyakorlat, ötletkifacsarás mindahány. De a címadó írás! Ebben napjaink hazai novellisztikájának csúcsán jár Baka, olyan szöveget teremt, amely az első szótól az utolsóig fogva tart — mert hiteles minden betűje. Liszt Ferenc Szekszárdra szánt kompozícióját szeretné előadatni, elvezényelni a kivonült, derék dalárdista és — a csodák csodája majdnem sikerül is. Az álom, a révület segítségével. Léner úr, a Schénerből lett meggyőződéses magyar, testétől különvált „szellemi lényként” tekinthet bele a millennium talmi-gazdag Magyarországába, s így a tíz éve halott Liszttel is találkozhat. Azzal a nagy művésszel, aki ekként vall a jelentéktelen — de születés, származás, ambíció szerint vele majdnem egyenlő — másiknak: „...ami keveset tehettem ezért a nemzetért, melyet teljes életemben mámorosan szerettem — s ezt ön sem vonhatja kétségbe —, csak azért tehettem meg és csak addig, amíg az elkápráztatandó idegent látták bennem, s nem a közülük valót. S én adtam, amit adhattam, boldogan, mert szomjaztam a szeretetüket...” A szekszárdi születésű Baka István ezzel az egyetlen elbeszéléssel, az egyszerre veretes, gyökös, ironikus fogalmazással — az újabb magyar próza sokat emlegetett négy-öt ifjú legjobbja között kér helyet magának. Séner, az aggastyán, végül szent helyen, boldog arccal leheli ki lelkét: „Hogyan tántorgott el a magas láz gyötörte férfi lakásától a távoli templomig, s hogyan jutott be a bezárt kapun, sohasem tudták kideríteni. Mint ahogy azt sem, miért vitte magával utolsó útjára azokat az elrongyolt kottalapokat, divatjamúlt nótaköltők profán szerzeményeit, melyekkel súlyosan megsértette az istentiszteletek céljára szolgáló hely szentségét.” SÁRÁNDI JÓZSEF mostanában éppenséggel nincs gazdagon verstermő korszakában. Félrefog, gyötrődik — de ezt végre legalább meg is mondja neki a kritika. Útszéli történetek című — 1975— 1976-ra datált — prózakönyvecskéje biztatóbb olvasmány. Stiláris vétségek ugyan itt is bőven akadnak: ,... huszonöt fokig szökött a hőmérő higanyszála...” — ezt csak meteorológus vetheti papírra, nem író. Ám az egykori inas naplója-visszaemlékezése e szeplőkkel is érdekesérdemes följegyzés. A „magasan járó ember” szólal meg e kis kalandokban: a tetőcserepező, s bár másnak adja a szép címet, nyilván maga szerette volna s szeretné csillagokkal rakni ki a világegyetem háztetejét. Az irodalmunkból sajnos hiányzó jóféle virtus diktálja Sárándi sorait, s örömmel tölt el, hogy valaki íróként-költőként is kétkezinek otthonos. Sárándi József nyilván tisztában van a legfontosabbal: senki nem lesz jó poéta attól, hogy tetőfedő volt, és seki nem jó tetőfedő, mert verseket is ír. Innen a csöndes magabiztosság, a parolázó fölény: minden dolog a maga helyére kerül. Irigylendő az el nem illanó ifjúkor, a padlásokon járó ember derűje. Átmossa a könyvet a mosoly, a nevetés , az a mulatni tudás, amit Sárándinak, a költőnek is javasolni lehet. Aminthogy azt is: a hiteles karakterizálást ne keverje össze a személyeskedéssel. A költő kirándulása tíz év előtti, mégsem alkalmi: kezéhez áll a próza. KISS DÉNES Játék és törvény című könyve már ezzel a két szóval is világosan kifejezi, miféle Janus-arcú jegyben születtek nyelvészeti esszéi. A finnugrisztikában jártas szakemberek ugyan joggal kapnak a fejükhöz a kötet olvastán, mert a közelmúltban nem találkozhattak ennyi délibábossággal — viszont aki a szóbukfenceket kedveli, együtt ugrándozhat a szerzővel. Ha az Etimológiai Szótár nem tud magyarázatot a tulipiros előtagjának eredetére, hátha neki van igaza, amikor a finn túli (tűz) szóból származtat? Lehetséges? — kérdez vissza nemegyszer a saját következtetéseire Kiss Dénes, és épp ez a hipotéziseket állító kíváncsiság nyer meg magának. Néha túllő a célon szófejtő szenvedelmében, néha megtorpan a saját lehetséges gondolatmenete előtt — de játszik, játszik, játszik! Verseit is hozzáadja a tanulmányokhoz, s a két műfaj így egymást igazolja. Könyve kulcsszava az lehet, amit a borító betűrajza is kiemel: ékszer. Ék is, szer is, dísz is ez az összeállítás. „A szó születése — az ember születése! Az alkotás pillanataiban a szót gyönyörűség és fájdalmas szorongás fogantatja, mielőtt a vallató, tiszta lapok fehérjére hull. Szépségét — szükségességét! — és törvénykező erejét, édes bűbáját saját eszmélésével egy időben ismerte föl hajdan az emberiség, és ismeri föl öntudatlan rácsudálkozással azóta is a beszélni tudó gyermek” — ennyi is elég, hogy lássék: Kiss Dénes gondolatmenetét az érzelem diktálja. S el kell fogadnunk ezt az elfogultságot akkor is, ha nem biztos, hogy az írás „vallató, tiszta lapok fehérségére hull” — el kell fogadnunk őszintesége, csalafinta játékossága, élet- és szómentő találékonysága miatt. 1018 CT3 A nyolcadik stáció Rokonszenves munka volt A nyolcadik stáció, tehetség és nagy lelkesedés érződött rajta. A fiatal rendező, Lojko Lakatos József nemcsak a műsorújságba írt előzetesével győzött meg arról, hogy mennyire szereti Pap Károly írói világát, a film azt is bizonyította, hogy sok mindent jól érzékel is ebből a szemléletből, felfogásból. Nem hallgathatom el persze, hogy szerintem abból az ábrázolásból, ahogyan Pap Károly megrajzolta művész és világ viszonyát, vagy ahogyan ő láttatja a világ állapotait, sok minden kritikára szorulna, s elképzelhetőnek tartanék olyan televíziós változatot, amely tartalmazza e kritikát is. Lojko Lakatos Józsefet azonban a feltétlen lelkesedés vezette, úgy látja, az író „szinte egyenrangú Dosztojevszkijjel, Krúdyval, s művei megközelítik a nagy görög tragédiák mértékét”. Lehetne ugyan e belső tűztől hajtott összehasonlításon ironizálni, megkérdezni, miképpen lehetséges valaki valakikkel „szinte egyenrangú”, eltűnődni azon, vajon Dosztojevszkij és Krúdy miképpen vethető össze egymással, ha már méricskélünk, illetve mit jelent, hogy „megközelítik a nagy görög tragédiák mértékét”. Ezúttal azonban bizonyára helyesebb, ha egyszerűen úgy olvassuk e sorokat, mint szerzőjük szeretetének, ragaszkodásának talán nem a legszerencsésebb megfogalmazását. Fontosabb, hogy ez a szeretet, ez a tűz, ez a lelkesedés jól fogalmazódjék meg a műben, a televíziós filmben. S azzal még nem is mondunk semmi bírálót, ha úgy véljük, Lojko Lakatos József nagyon finoman érzékeli Pap Károly írói világának egy oldalát. A művészi lét, életmód, életfelfogás finom törékenységét meglehetős hűséggel adja vissza a Puskás Tamás által játszott festő alakjában, és jól rímelteti ehhez a szegények, elhagyatottak, magukra maradottak kiszolgáltatottságát. Nem kétséges, hogy egyszerűsít ebben a vonatkozásban is, nem tudja olyan sokrétűen árnyalni ezt a kapcsolatot, mint az író, de találóan és főképpen nagyon poétikusan ábrázolja azt, ahogyan a szeretetre, az egyszerű érzésekre, meghitt idillre való vágyakozás összehozza a festőt, a papot, az özvegyeket. Sejtetni tudja az írónak azt a sugallatát, hogy a gyengeségben, az ellent nem állásban, a kitérésben, a megalázkodásban mélyebb bölcsesség van, hogy nagyobb igazság van az ő oldalukon még az erkölcsinél is. Az író e nem éppen terjedelmes regényben azonban igen bonyolult folyamatokat rajzol meg, amit a tévéfilm forgatókönyve szükségképpen nem bír el. Az író igen gazdagon, sokrétűen motivál, a tévéfilm kénytelen válogatni e motívumok közül. S e válogatás nem mindig igazán szerencsés. Az elkerülhetetlen tömörítés miatt kell nyilvánvalóan elhagyni Bottyánnak, az erdőben viszszavonultan élő, embergyűlölő festőnek az alakját. Ez azonban azzal a következménnyel jár, hogy Leviát minden előzmény nélkül érkezik a faluba, s elsikkad a történet példázatos jellege, elhalványul az a síkja, amely művész és valóság, művész és társadalom találkozásának problémáiról, tragikussá növő konfliktusairól szól. De megváltozik a festő és a főbíró konfliktusának motiválása is. A regényben Leviát korábban, az egész falusi történet kezdete előtt találkozik a főbíróval, már akkor megérik bennük a kölcsönös ellenszenv, szinte egy látásra megérzik egymásban az ellentétes mentalitást, az ellenfelet, s megkezdődik közöttük a küzdelem. A filmen már jó ideje folyik a képfestés idillje, s legfeljebb olyan gondok merülnek fel, hogy illendő-e jeruzsálemi asszonyokként szentképre festeni a szegény özvegyeket, amikor a főbíró éjszaka betoppan néhány úr társaságában ellenőrizni a gyanús tevékenységet. A regényben egyébként ez is másképpen van, a festőt pártfogoló vénlány meghívására fényes nappal látogatnak el Leviáthoz az urak. Túl azon, hogy nem szerencsés az először a Nyugatban 1928-ban megjelent műbe ilyen későbbi korokra asszociáltató változtatásokat bevinni, s túl azon is, hogy a főbíró e késői első megjelenése csökkenti a küzdelem motivációját, el is tolja azt más irányokba. Egyáltalán a motiváció ritkítása elkerülhetetlenül jár azzal, hogy ami marad, annak megnövekszik a súlya, a jelentősége. Így erősödik meg a vénlánynak a festő iránti szexuális vonzódásának a motívuma, noha a televízió szinte a lehető pontossággal fordítja le a képek nyelvére mindazt, amit erről az író leírt. Ráadásul a vénlány alakját is módosítja. A hatalmas termetű, erőteljes figura helyett az egyébként kitűnően játszó, de törékeny termetű Csomós Marit láthatjuk. Mindazzal, ami a regényben nyilvánvalóan egyoldalú vonzódás, képtelen lázálom, szembeszökően irreális, az a filmen egyáltalán nem hat lehetetlennek. Annál inkább annak hat az, ami itt is, ott is megtörténik, az, hogy a vénlány megfojtja a főbírót. S felerősödik a vallási motívum is. A regényben természetes közegként, a gondolkodás jelképi nyelveként szerepel a bibliai történet, s a tartalma, az emberi üzenet, a testvéri idill, a lélek belső könnyedsége dominál benne. Pap Károly festője laikusan, profán módon vallásos. A tévéfilmben ez a fölény, a kívülállás lényegében alárendelődik az asszonyok mély hitének, illetve e hit megnyilvánulásainak. Olykor szinte a hit, a vallásosság tetszik a fontosabbnak, s nem a hitbe, a Krisztusba kapaszkodó kiszolgáltatottság, gyengeség. Mindez oda vezet, hogy az írónak a művészlét gondjairól, művész és világ viszonyáról szóló példázata helyett a tévéfilmen egy balladásai megfogalmazott mélylélektani tragédiát látunk. Ez utóbbi persze benne van Pap Károly írásában, de annak nem ez a lényege. Az eltérés nem azért baj, mert az új mű más, mint az eredeti, hanem mert szegényebb az eredetinél. Igaz, így is erőteljes, a maga közegében hatásos darab lett A nyolcadik stációból. S talán a televízió nem is igen bír el nagyobb gondolati gazdagságot, bonyolultabb, összetettebb ábrázolást. Zappe László írta: 1 BÉNYEI JÓZSEF Magyar írók perei címmel adott ki könyvet, olyan kézenfekvő ötlettel, amely ily formában még senkinek sem jutott eszébe. Némiképp zavar, hogy a perek fajtáit részben vegyíti, részben elhagyja, másutt meg átörökít bizonyos pontatlanságokat, de ez nem befolyásolhatja a lényeget: „Magyarországon az irodalom és a társadalmi harc mindig szervesen összefonódott. Nálunk az írók legjava — valójában vagy gondolatilag — része volt annak a népnek, amely szenvedett, nyomorgott, lázadt, harcolt hitért, jogokért, szabadságért, függetlenségért, kenyérért, földért. Ezen a földön költők és forradalmárok ikertestvérei voltak egymásnak minidig”. Negyvenhét író, költő a törvénynyel való összeütközését tárgyalja a könyv — szinte kivétel nélkül olyan eseteket, amikor az íróknak volt igazuk. Bényei csöndes beleérző-képességgel, az adatokat korábban összegyűjtő filológusok iránti tisztelettel írta meg munkáját. A maga módján irodalomtörténetet írt, bár szerényen csak az ismeretterjesztő feladatát vállalta magára. Hiszen az is irodalomtörténet, hogy valaki birtokát veszti-e el egy perben, vagy öt napra vonul a börtönbe, s ott békésen elidőzve három cikket ír? A Feketelexikon című zárófejezet több hasznot hajtana, ha a nevek után tudatná, kiről van szó . Újhelyi Nándor, Zsutai János és mások neve semmit nem mond annak a közönségnek, amely Bényei könyvét szívesen fogadja majd. 7