Népszabadság, 1984. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-14 / 190. szám

1984. augusztus 14., kedd NÉPSZA­BA­DSÁ­G A RÁDIÓ MELLETT TALÁLKOZÁS A HITCHCOCK­­KLUBBAN. Lassan a rádiónak is meglesz a maga rendszeres heti kri­­miműsora. Nem olyan régen Gosz­­tonyi János krimikomédiáját hall­hattuk, a múlt héten pedig egy könnyed összeállítást, három remek kis bűnügyi történetet. A rádiónak az az előnye a televízió hasonló mű­soraihoz képest, hogy itt még nem lényeget annyira a sablonok­ veszé­lye. A tévétől elvárjuk, hogy ha már látjuk a bűnügyi történetet, legyen „látványos”. A rádió a maga sajá­tos hangeszközeivel elég, ha logikus, és jó a csattanó. A többit rá lehet bízni a hallgató fantáziájára. A Hitchcock-klubba azok járnak — szám szerint huszonnégyen —, akik a legjobb bűnügyi történeteket írják, illetve találják ki. Szokásuk pedig az, hogy minden találkozáson elmondanak három-négy új törté­netet. Az augusztus harmadikai sze­ánsz különösen jól sikerült. Mindhá­rom történet könnyed volt, szórakoz­tató és kellően fordulatos. Egyetlen aprócska melléfogáson rándult ösz­­sze szemöldökünk: manapság már mindenki tudja, hogy az autók szél­védő üvege nem törik szilánkosan, hanem kásaszem nagyságú kis mor­zsákra esik szét, és nem tudja az autó mellett álló ember nyaki ütő­erét elvágni. Ha ezen túltette ma­gát a hallgató, jó poénon derülhe­tett, ugyanis a gyanúsított azért vágta ki az ablakon a nehéz hamu­tálat, mert nem bírta hallgatni az ablaka alatt dudáló autós csendhá­­borítását, az esküdtszék pedig azért menti fel a szerencsétlent, mert a vé­dőügyvéd tanácsára felesége egész éjjel ugyancsak dudált a vitatkozó esküdtek ablaka alatt. A másik kettő közül az egyik ki­csit szokványos háborús kémelhárí­­tós történet volt, ám a harmadik, az öregek nemes bosszúja és talpraesett fellépése a zsaroló vagány ellen, egészen eredeti és hangulatos meg­oldást nyújtott. A rádiójáték — akár krimi, akár komoly — mindig meg­mozgatja a hallgató fantáziáját: szinte maga a rendezője a történet­nek, elképzeli a helyszínt, az alako­kat. Különösen, ha a rádiórendező ügyesen segít, és csak annyit jelez, amennyi feltétlen szükséges a hall­gató fantáziájának megmozgatásá­hoz. Avanesian Alex így csinálta: CARLTONI KOMÉDIA. A hétfő esti rádiószínházi bemutató legalább tízéves: furcsa volt hallgatni Pethes Sándor hangját, hiszen régen elbú­csúztunk tőle. A szlovák író, Peter Karvan vígjátékára most kerül sor, és kellemes estét szerzett. A szerep­­osztás maga is biztosítéka volt a si­kernek: Feleki Kamill, Psota Irén, Kozák András, Márkus László, Dé­­gi István, Pap Éva, Bodor Tibor, Miklósy György és Pethes Sándor. A Carltoni komédia olyan messzi világba visz bennünket, amelyet­­— legfeljebb — irodalomból isme­rünk: a századelő Angliájában va­gyunk. Itt még a magas kormány­­tisztviselő abba is belebukhat, ha néhány aktfotót hazavisz amolyan túlmunkaként a cenzori hivatalból, merthogy a főszereplő maga a kirá­lyi főcenzor. Első meglepetésként az derül ki, hogy a legfelsőbb arisztok­rácia­­ szívesen elcsen egyet-mást, csinos lányok amúgy is kapós fo­tóit pedig különösen. A megcsappant széplány-kollekció mégsem okozza a főcenzor bukását, hanem éppen az ellenkezőjét eredményezi: hatalmas karrier útjára indítja, s végül mi­niszterelnököt csinál belőle, saját maga legnagyobb csodálkozására. Mert Lyon és Carlton lord nem az a nyámnyila hivatalnok, akinek eddig mindenki hitte, hanem belevaló fic­kó, aki pornóalbumot is tud szerez­ni Peter Karval nem tagadja meg önmagát: csupa finom irónia, köny­­nyed, szatirikus rajz a történet; sze­replői mégsem agyonkoptatott, unásig ismert sablonos jellemek. Lengyel György rendező pontosan adagolta színészeinek „tulajdonsá­gait”, a színészek pedig addig a hatá­rig mentek el komikus jellemük meg­mutatásában, ameddig még nem vál­­­­hattak egysíkúvá. Feleki különösen kedves, kicsit együgyű, kicsit ravasz figurája megadta az alaphangot az egész történetnek. Sokan emlékez­nek még a Profumo-botrányra a hatvanas évek elején, ahol nem fo­tók, hanem valóságos széplányok szerepeltek, bele is bukott a fiatal miniszter úgy, hogy az egész angol kormány megrendült. Peter Karvan komédiája is ezt a világot mutatja meg, csak fordított tükörben. CSÁSZÁROK EMLÉKEZETE. A Könyvszínpad nem mindennapi kül­detést teljesít, olyan írókat mutat be és hoz közel az emberek millióihoz, akik valamilyen oknál fogva nem nagyon ismertek. Az e heti műsor­ban Marguerita Yourcenart hozta a magyar olvasók közé, azt a belga írónőt, aki egyetlen női tagja a fran­cia Akadémiának, s aki külföldön jól ismert az olvasó emberek között. (Magyarországon mindössze egyetlen írása jelent meg eddig.) Géher Ist­ván három kiváló színész segítségé­vel két furcsa műfajú írását is­mertette: Hadrianus emlékezéseit és Marcus Aurelius elmélkedéseit. Mindkettő esszéregény. A Gáti Jó­zsef (egyik legszebben beszélő ma­gyar színészünk) hangján megszóla­ló Hadrianus és a Fodor Tamás tol­mácsolta Aurelius az élet legna­gyobb kérdésein töprengenek, na­gyon elmélyülten, filozofikusan, a mai ember számára is sokatmon­­dóan. Az írónő (Molnár Piroska) ezekhez az eszmefuttatásokhoz fűz megjegyzéseket, s ezzel szinte lát­hatóvá teszi a másfél évezrede ha­lott szerzőket, nemcsak azt érzékel­teti, hogy aktuálisak azok a gondo­latok, amelyek őket a klasszikus ókorban foglalkoztatták, hanem nap­jainkban is nagyon fontos kérdések. Jó lenne magyarul is többet olvasni Yourcenar írásai közül. MAGYARORSZÁG — 1984. Lenti kisváros került sorra a sorozatban a héten, nem nagyon sikerült riport­ban. Egy óra alatt nem is igen le­het bemutatni egy városka életét, mégoly ügyes szociografikus riport­ban sem. Ebben pedig bizony gyen­ge eszközöket vonultatott fel Ungvá­­ry Ildikó. Kérdései sablonosak vol­tak, sőt tapintatlanok. A vadásztár­saság titkárának például nagy­jai­­val azt az „erkölcsi” kérdést tette fel, hogy nem találja-e igazságtalan­nak, hogy fegyvertelen (védtelen) őzikékre orvul lövöldöznek az em­berek. A vadász nem akarván kiok­tatni elemi természetismeretből a riportert, zavartan és kitérően vála­szolt. Mit is mondhatott volna? Hogy a természetes kiválasztódás törvénye egy cseppet sem etikus? Hogy a természet fütyül az emberi szokásnormákra? Hogy a vadász nem tesz egyebet, csak beleilleszke­dik ebbe a természeti törvénybe, és inkább óvja a természetet, mintsem pusztítja? Ezt mindenki tudja a na­iv riporteren kívül, de jobb lett vol­na, ha ő sem egy város mai életé­nek bemutatására hivatott műsor­ban keresi a választ gyermekded kérdésére, s főleg nem a megkérde­zett jóhiszemű riportalany zavarba hozásával. Lenti az ország legkisebb városa, hangulatos, szép kis település a dé­li végeken. Nem mindig volt ilyen idilli világa (lehet, hogy ma sem idilli, csak a riport nyomán úgy tű­nik fel), mindenesetre néhány do­logban példát mutat szinte az egész országnak: itt végzik az emberek vi­szonylag a legtöbb társadalmi mun­kát, így épült az uszoda, így terve­zik a tanmedencét. Kellene még több tanterem, jobb közműellátás, de ha megmarad az emberek nem minden­napi lelkesedése, hamarosan mind meg is lesz. Nem derült ki a riport­ból egyértelműen, milyen ruhagyári egységről van szó, mi az a Zakó Ku­pa, hová utaznak évenként részve­vői — mindezek ellenére sejteni le­het, hogy Lenti lakói meg vannak elégedve életükkel, s eltelve remé­nyekkel, hogy azt még jobbá te­szik. Sarkadi László KULTURÁLIS HÍREK • Megnyílt az egyetemi és főiskolai lapok szerkesztőinek tábora a Győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán.­­ A Nemzetközi Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Egyesület idei konferenciája szerdán kezdő­dik Veszprémben, az akadémiai bi­zottság székházában. A Magyar—szlovák honismereti tá­bor nyílt meg Csornán. A tábor húsz magyar és húsz szlovák lakó­ja — munkásfiatalok, középiskolá­sok, főiskolások, egyetemisták — egy héten át tanulmányozzák a rá­baközi népszokásokat, néprajzi, tárgyi, népzenei gyűjtést folytatnak Rábapordányban. A tábor központ­ja a csornai Kossuth Lajos gimná­zium. A Nemes Lampérth József kiállítá­sát Mezei Ottó nyitja meg augusz­tus 16-án a Kassák Emlékmúzeum­ban. A A Tessedik Sámuel mezőgazdasági nyári egyetem tegnap kezdte meg munkáját Szarvason. A hagyomá­nyokhoz híven az idén is leginkább a talajjavítással foglalkozó szak­embereknek nyújt magas fokú to­vábbképzési lehetőséget. ■ Folklórtábort rendezett Szombat­helyen a megyei művelődési és if­júsági központ a különböző népmű­vészeti ágak, népi mesterségek iránt érdeklődő nyolcvan francia vendég részvételével. Egy hétig magyar népi táncokat, népdalokat tanultak, ismerkedtek a népzené­vel. Előadásokat hallgattak a nép­­művészeti ágakról. □ A legjobb női alakításért járó díj­jal jutalmazták Szerencsi Évát az Abigél című filmben nyújtott szí­nészi játékáért az Oriolo Romanó­­ban megtartott, 13 ország 29 művét bemutató I. nemzetközi tv-filmfesz­­tiválon. KÖNYVSZEMLE A költő prózát ír, drámát, nyel­vészeti, irodalomtörténeti esszét — nincs ezen semmi csodálkoznivaló. Legföljebb a műfaj változtatás gya­korisága szembeötlő — egyébként manapság is csak a színvonal a dön­tő. BAKA ISTVÁN Szekszárdi mise című könyvében az idegenségélmény uralkodik. A más­ság, az eltávolodás, a kívülről látás. Három novellát és egy dramolettet fogott össze. Az első kettőben és az utolsóban ténylegesen is szerepel valaki-valami idegen — nem ettől van, hogy írói gyakorlat, ötletkifa­csarás mindahány. De a címadó írás! Ebben napjaink hazai novel­lisztikájának csúcsán jár Baka, olyan szöveget teremt, amely az el­ső szótól az utolsóig fogva tart — mert hiteles minden betűje. Liszt Ferenc Szekszárdra szánt kompozí­cióját szeretné előadatni, elvezé­nyelni a kivonült, derék dalárdista és — a csodák csodája majdnem sike­rül is. Az álom, a révület segítségé­vel. Léner úr, a Schénerből lett meg­­győződéses magyar, testétől külön­vált „szellemi lényként” tekinthet bele a millennium talmi-gazdag Ma­gyarországába, s így a tíz éve ha­lott Liszttel is találkozhat. Azzal a nagy művésszel, aki ekként vall a jelentéktelen — de születés, szár­mazás, ambíció szerint vele majd­nem egyenlő — másiknak: „...ami keveset tehettem ezért a nemzetért, melyet teljes életemben mámorosan szerettem — s ezt ön sem vonhat­ja kétségbe —, csak azért tehettem meg és csak addig, amíg az elkáp­ráztatandó idegent látták bennem, s nem a közülük valót. S én adtam, amit adhattam, boldogan, mert szomjaztam a szeretetüket...” A szekszárdi születésű Baka István ez­zel az egyetlen elbeszéléssel, az egy­szerre veretes, gyökös, ironikus fo­galmazással — az újabb magyar pró­za sokat emlegetett négy-öt ifjú legjobbja között kér helyet magá­nak. Séner, az aggastyán, végül szent helyen, boldog arccal leheli ki lel­két: „Hogyan tántorgott el a magas láz gyötörte férfi lakásától a távoli templomig, s hogyan jutott be a be­zárt kapun, sohasem tudták kiderí­teni. Mint ahogy azt sem, miért vit­te magával utolsó útjára azokat az elrongyolt kottalapokat, divatjamúlt nótaköltők profán szerzeményeit, melyekkel súlyosan megsértette az istentiszteletek céljára szolgáló hely szentségét.” SÁRÁNDI JÓZSEF mostanában éppenséggel nincs gaz­dagon verstermő korszakában. Fél­refog, gyötrődik — de ezt végre leg­alább meg is mondja neki a kriti­ka. Útszéli történetek című — 1975— 1976-ra datált — prózakönyvecskéje biztatóbb olvasmány. Stiláris vétsé­gek ugyan itt is bőven akadnak: ,... huszonöt fokig szökött a hőmé­rő higanyszála...” — ezt csak me­teorológus vetheti papírra, nem író. Ám az egykori inas naplója-vissza­­emlékezése e szeplőkkel is érdekes­érdemes följegyzés. A „magasan já­ró ember” szólal meg e kis kalan­dokban: a tetőcserepező, s bár más­nak adja a szép címet, nyilván ma­ga szerette volna s szeretné csilla­gokkal rakni ki a világegyetem ház­tetejét. Az irodalmunkból sajnos hiányzó jóféle virtus diktálja Sá­­rándi sorait, s örömmel tölt el, hogy valaki íróként-költőként is kétkezi­nek otthonos. Sárándi József nyil­ván tisztában van a legfontosabbal: senki nem lesz jó poéta attól, hogy tetőfedő volt, és seki nem jó tető­fedő, mert verseket is ír. Innen a csöndes magabiztosság, a parolázó fölény: minden dolog a maga helyé­re kerül. Irigylendő az el nem illanó ifjúkor, a padlásokon járó ember derűje. Átmossa a könyvet a mosoly, a nevetés , az a mulatni tudás, amit Sárándinak, a költőnek is ja­vasolni lehet. Aminthogy azt is: a hiteles karakterizálást ne keverje össze a személyeskedéssel. A költő kirándulása tíz év előtti, mégsem alkalmi: kezéhez áll a próza. KISS DÉNES Játék és törvény című könyve már ezzel a két szóval is világosan ki­fejezi, miféle Janus-arcú jegyben születtek nyelvészeti esszéi. A finn­­ugrisztikában jártas szakemberek ugyan joggal kapnak a fejükhöz a kötet olvastán, mert a közelmúltban nem találkozhattak ennyi délibábos­sággal — viszont aki a szóbukfen­ceket kedveli, együtt ugrándozhat a szerzővel. Ha az Etimológiai Szótár nem tud magyarázatot a tulipiros előtagjának eredetére, hátha neki van igaza, amikor a finn túli (tűz) szóból származtat? Lehetséges? — kérdez vissza nemegyszer a saját következtetéseire Kiss Dénes, és épp ez a hipotéziseket állító kíváncsiság nyer meg magának. Néha túllő a célon szófejtő szenvedelmében, néha megtorpan a saját lehetséges gondo­latmenete előtt — de játszik, játszik, játszik! Verseit is hozzáadja a tanul­mányokhoz, s a két műfaj így egy­mást igazolja. Könyve kulcsszava az lehet, amit a borító betűrajza is ki­emel: ékszer. Ék is, szer is, dísz is ez az összeállítás. „A szó születése — az ember születése! Az alkotás pillanataiban a szót gyönyörűség és fájdalmas szorongás fogantatja, mi­előtt a vallató, tiszta lapok fehérjé­re hull. Szépségét — szükségességét! — és törvénykező erejét, édes bűbá­ját saját eszmélésével egy időben is­merte föl hajdan az emberiség, és ismeri föl öntudatlan rácsudálkozás­­sal azóta is a beszélni tudó gyer­mek” — ennyi is elég, hogy lássék: Kiss Dénes gondolatmenetét az ér­zelem diktálja. S el kell fogadnunk ezt az elfogultságot akkor is, ha nem biztos, hogy az írás „vallató, tiszta lapok fehérségére hull” — el kell fogadnunk őszintesége, csalafinta já­tékossága, élet- és szómentő találé­konysága miatt. 1018 CT3 A nyolcadik stáció Rokonszenves munka volt A nyol­cadik stáció, tehetség és nagy lelke­sedés érződött rajta. A fiatal rende­ző, Lojko Lakatos József nemcsak a műsorújságba írt előzetesével győ­zött meg arról, hogy mennyire sze­reti Pap Károly írói világát, a film azt is bizonyította, hogy sok min­dent jól érzékel is ebből a szemlélet­ből, felfogásból. Nem hallgathatom el persze, hogy szerintem abból az ábrázolásból, ahogyan Pap Károly megrajzolta művész és világ viszo­nyát, vagy ahogyan ő láttatja a vi­lág állapotait, sok minden kritikára szorulna, s elképzelhetőnek tartanék olyan televíziós változatot, amely tartalmazza e kritikát is. Lojko La­katos Józsefet azonban a feltétlen lelkesedés vezette, úgy látja, az író „szinte egyenrangú Dosztojevszkijjel, Krúdyval, s művei megközelítik a nagy görög tragédiák mértékét”. Le­hetne ugyan e belső tűztől hajtott összehasonlításon ironizálni, megkér­dezni, miképpen lehetséges valaki valakikkel „szinte egyenrangú”, el­tűnődni azon, vajon Dosztojevszkij és Krúdy miképpen vethető össze egymással, ha már méricskélünk, il­letve mit jelent, hogy „megközelítik a nagy görög tragédiák mértékét”. Ezúttal azonban bizonyára helye­sebb, ha egyszerűen úgy olvassuk e sorokat, mint szerzőjük szeretetének, ragaszkodásának talán nem a legsze­rencsésebb megfogalmazását. Fon­tosabb, hogy ez a szeretet, ez a tűz, ez a lelkesedés jól fogalmazódjék meg a műben, a televíziós filmben. S azzal még nem is mondunk semmi bírálót, ha úgy véljük, Lojko Lakatos József nagyon finoman érzékeli Pap Károly írói világának egy oldalát. A művészi lét, életmód, életfelfogás fi­nom törékenységét meglehetős hű­séggel adja vissza a Puskás Tamás által játszott festő alakjában, és jól rímelteti ehhez a szegények, elha­gyatottak, magukra maradottak ki­szolgáltatottságát. Nem kétséges, hogy egyszerűsít ebben a vonatko­zásban is, nem tudja olyan sokré­tűen árnyalni ezt a kapcsolatot, mint az író,­ de találóan és főképpen na­gyon poétikusan ábrázolja azt, aho­gyan a szeretetre, az egyszerű érzé­sekre, meghitt idillre való vágyako­zás összehozza a festőt, a papot, az özvegyeket. Sejtetni tudja az írónak azt a sugallatát, hogy a gyengeség­ben, az ellent nem állásban, a kité­résben, a megalázkodásban mélyebb bölcsesség van, hogy nagyobb igaz­ság van az ő oldalukon még az er­kölcsinél is. Az író e nem éppen terjedelmes re­gényben azonban igen bonyolult fo­lyamatokat rajzol meg, amit a tévé­film forgatókönyve szükségképpen nem bír el. Az író igen gazdagon, sokrétűen motivál, a tévéfilm kény­telen válogatni e motívumok közül. S e válogatás nem mindig igazán szerencsés. Az elkerülhetetlen tömö­rítés miatt kell nyilvánvalóan el­hagyni Bottyánnak, az erdőben visz­­szavonultan élő, embergyűlölő festő­nek az alakját. Ez azonban azzal a következménnyel jár, hogy Leviát minden előzmény nélkül érkezik a faluba, s elsikkad a történet példá­­zatos jellege, elhalványul az a síkja, amely művész és valóság, művész és társadalom találkozásának problé­máiról, tragikussá növő konfliktusai­ról szól. De megváltozik a festő és a főbíró konfliktusának motiválása is. A re­gényben Leviát korábban, az egész falusi történet kezdete előtt találko­zik a főbíróval, már akkor megérik bennük a kölcsönös ellenszenv, szinte egy látásra megérzik egymás­ban az ellentétes mentalitást, az el­lenfelet, s megkezdődik közöttük a küzdelem. A filmen már jó ideje folyik a képfestés idillje, s legfeljebb olyan gondok merülnek fel, hogy il­lendő-e jeruzsálemi asszonyokként szentképre festeni a szegény özve­gyeket, amikor a főbíró éjszaka be­toppan néhány úr társaságában el­lenőrizni a gyanús tevékenységet. A regényben egyébként ez­ is máskép­pen van, a festőt pártfogoló vénlány meghívására fényes nappal látogat­nak el Leviáthoz az urak. Túl azon, hogy nem szerencsés az először a Nyugatban 1928-ban megjelent mű­be ilyen későbbi korokra asszociál­­tató változtatásokat bevinni, s túl azon is, hogy a főbíró e késői első megjelenése csökkenti a küzdelem motivációját, el is tolja azt más irá­nyokba. Egyáltalán a motiváció ritkítása el­kerülhetetlenül jár azzal, hogy ami marad, annak megnövekszik a súlya, a jelentősége. Így erősödik meg a vénlánynak a festő iránti szexuális vonzódásának a motívuma, noha a televízió szinte a lehető pontosság­gal fordítja le a képek nyelvére mindazt, amit erről az író leírt. Rá­adásul a vénlány alakját is módosít­ja. A hatalmas termetű, erőteljes fi­gura helyett az egyébként kitűnően játszó, de törékeny termetű Csomós Marit láthatjuk. Mindazzal, ami a regényben nyilvánvalóan egyoldalú vonzódás, képtelen lázálom, szembe­szökően irreális, az a filmen egyál­talán nem hat lehetetlennek. Annál inkább annak hat az, ami itt is, ott is megtörténik, az, hogy a vénlány megfojtja a főbírót. S felerősödik a vallási motívum is. A regényben természetes közegként, a gondolkodás jelképi nyelveként szerepel a bibliai történet, s a tar­talma, az emberi üzenet, a testvéri idill, a lélek belső könnyedsége do­minál benne. Pap Károly festője lai­kusan, profán módon vallásos. A tévéfilmben ez a fölény, a kívülállás lényegében alárendelődik az asszo­nyok mély hitének, illetve e hit meg­nyilvánulásainak. Olykor szinte a hit, a vallásosság tetszik a fonto­sabbnak, s nem a hitbe, a Krisztus­ba kapaszkodó kiszolgáltatottság, gyengeség. Mindez oda vezet, hogy az írónak a művészlét gondjairól, művész és világ viszonyáról szóló példázata he­lyett a tévéfilmen egy balladásai megfogalmazott mélylélektani tragé­diát látunk. Ez utóbbi persze benne van Pap Károly írásában, de annak nem ez a lényege. Az eltérés nem azért baj, mert az új mű más, mint az eredeti, hanem mert szegényebb az eredetinél. Igaz, így is erőteljes, a maga közegében hatásos darab lett A nyolcadik stációból. S talán a televízió nem is igen bír el nagyobb gondolati gazdagságot, bonyolultabb, összetettebb ábrázolást. Zappe László írta: 1 BÉNYEI JÓZSEF Magyar írók perei címmel adott ki könyvet, olyan kézenfekvő ötlettel, amely ily formában még senkinek sem jutott eszébe. Némiképp zavar, hogy a perek fajtáit részben vegyí­ti, részben elhagyja, másutt meg át­örökít bizonyos pontatlanságokat, de ez nem befolyásolhatja a lényeget: „Magyarországon az irodalom és a társadalmi harc mindig szervesen összefonódott. Nálunk az írók legjava — valójában vagy gondolatilag — része volt annak a népnek, amely szenvedett, nyomorgott, lázadt, har­colt hitért, jogokért, szabadságért, függetlenségért, kenyérért, földért. Ezen a földön költők és forradalmá­rok ikertestvérei voltak egymásnak minidig”. Negyvenhét író, költő a törvény­nyel való összeütközését tárgyalja a könyv — szinte kivétel nélkül olyan eseteket, amikor az íróknak volt iga­zuk. Bényei csöndes beleérző-képes­séggel, az adatokat korábban össze­gyűjtő filológusok iránti tisztelettel írta meg munkáját. A maga mód­ján irodalomtörténetet írt, bár sze­rényen csak az ismeretterjesztő fel­adatát vállalta magára. Hiszen az is irodalomtörténet, hogy valaki bir­tokát veszti-e el egy perben, vagy öt napra vonul a börtönbe, s ott bé­késen elidőzve három cikket ír? A Feketelexikon című zárófejezet több hasznot hajtana, ha a nevek után tudatná, kiről van szó . Új­helyi Nándor, Zsutai János és má­sok neve semmit nem mond annak a közönségnek, amely Bényei köny­vét szívesen fogadja majd. 7

Next