Népszabadság, 1985. augusztus (43. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-14 / 190. szám

1985. augusztus 14., szerda NÉPSZABADSÁG A RÁDIÓ MELLETT A RÁGALOM ISKOLÁJA. A világ­színház humora című sorozatban a múlt héten egy harmincegy évvel ez­előtti felvétel került sorra: Richard Brinsley Sheridan sokszor látott és hallott komédiája, A rágalom iskolá­ja. Nem újdonságával okozott meg­lepetést, még csak nem is a rádió­játék mintaszerű stílusával, hanem elsősorban szereposztásával. Az 1956- ban sugárzott adásban Tímár József, Ajtay Andor, Mezei Mária, Somogyi Erzsi, Rajczy Lajos és Rozsos István már-már elfelejtett hangjával talál­­koztunk. A nagy ír komédiás — rá illik a név, mert nemcsak szerzőnek volt a legnagyobbak közül való, hanem színigazgatónak is — ma is megle­pően hat, különösen így, a legjobbak tolmácsolásában. A magyar rádió három évtizeddel ezelőtti korszakát szinte fémjelzi ez a szereposztás, kü­lönösen, ha a fenti névsort kiegészít­jük a ma is élőkkel: Kállai Ferenc, Gábor Miklós, Tolnay Klári, Rátonyi Róbert, Greguss Zoltán nevével. A történet közismert, halhatatlan­ságának oka is. Amíg lesz a világon nagyképűség, álszenteskedés, képmu­tatás és intrika, ez a komédia mindig eléri célját, akárcsak Moliére darab­jai. Sheridan számtalanszor, azaz minden bemutatása alkalmával be­bizonyítja, hogy csak a visszásságok könyörtelen kicsúfolásával lehet ér­vényes művet alkotni, ilyen felfogás­ban. Minden korszak teremt annyi ,,megmutatni valót” tragédiában is, komédiában is annak, aki „nem lóg a mesék terén”, hanem képes leme­rülni a felszín alá, hogy esélye le­gyen az évszázadok elismerésére. Sheridan komédiája kétszáz éves, mégis van rajta nevetnivaló, ahogy „szövik a cselt”, rágalmazzák egy­mást, játsszák az erkölcsöset, és át­ejteni meg rászedni igyekeznek a hozzájuk hasonlókat. A rendezés mértéktartására jellemző — dicsére­tesen —, hogy a nagy hepiendet is mérsékelte egy kicsit, anélkül, hogy csorbát szenvedett volna az eredeti. Hubay Miklós fordítása és rádiós közreműködése megőrizte Sheridan szellemét, újjáformálta a mikrofon­dramaturgia szabályai szerint a szín­padi látványosságot. (A műsorújság nem jelzi a rendező nevét.) A FILOZÓFUS. A világszínház hu­mora még egy meglepetést újított fel a múlt héten: Bessenyei György meg­­kapóan szép nyelven megírt drámáját, A filozófust. Bessenyei két évszáza­dos hagyatéka nem annyira szatiri­kus mondandója miatt tarthat igényt a halhatatlanságra. Az epilógus ta­nulságai is meglehetősen közhelysze­­rűek — legalábbis mai fülünknek. A hangjáték mégis magával ragad. A darabban mindenki „filozófus”, és éppen e sajátos magú „szereposztás” teszi ellenállhatatlanná Bessenyei, fanyar humorát. Pontyi (Kállai Fe­renc) provinciálisan együgyű magyar nemes, egyszerűen bedől a diákosan beszélő (vagyis levelező) elcsapott falusi nótáriusnak, elfogadja kiváló fiskálisnak, azt remélve, hogy siker­re viszi perét. Környezete már akkor is tudja róla bugyutaságát, amikor úgy tűnik, ő a joviális magyar köz­nemes kedves megszemélyesítője. Bessenyei bihari szomszédai lehettek hozzá hasonlóak. A filozófus nem gyilkos szatíra, inkább elnézően mo­­solyogtató komédia. Ebben a darab­ban Bessenyei még nem vállalja a harcot korának avult szellemiségé­vel, csak csúfondároskodik. Más mű­vei teszik őt halhatatlanná, és kese­rűsége, meghasonlottsága avatja őt igazi, korszakos szellemmé, az a mon­danivaló, amit a Tariménes utazása, A bihari remete kéziratban maradt szövege tartalmaz. A filozófus mégis figyelmet érdemel ma is, nemcsak azért, mert a szerző műveinek szer­ves részét alkotja, hanem azért, mert önmagában is hordoz értékeket; ben­ne rejlik a francia felvilágosodást értő író-gondolkodó nyugtalansága, a hazai állapotok miatt érzett elége­detlensége, az egész ország „vidékie­sen” gondolkodó szellemisége fölötti keserűsége. És nem utolsósorban: nyelvének szépsége miatt. A SZÉKESEGYHÁZ. Különös vi­lágba kalauzol bennünket Justinas Marcinkevicius szovjet-litván író drá­mai költeménye. A megszállottak tra­gédiája mindig döbbenetes, akár iga­zuk van, akár nincs, mert a fanati­kus hit mélyen emberi erőt sugároz. Nem a gonosz megszállottságról be­szélünk természetesen, hanem az em­berségük miatt jónak vélt fanatiku­sok görcsös hitéről, akik maguk az igazi áldozatok, akkor is, ha konok törekvésük miatt mások is szenved­nek, sőt meghalnak. Marcinkevicius költeménye Vilnius püspökének em­berpusztító szenvedélyét, szerelmét és meghasonlását úgy mutatja be, hogy közben hazájának, a nehéz sor­sú Litvániának egy különösen tragi­kus fordulatát idézi fel. A székes,­egyház épülete szimbólum, romjai, letört oszlopai a litván történelem jelképei. A köréje fonódó néphit ba­bonája pedig már inkább mitológia, mintsem misztikus tudatlanság. Tordy Géza kiváló főszereplője a rádiójátéknak és Avar István elhi­teti velünk még a püspök vaksszen­­vedélyének jogosságát is, pedig riasz­tania kellene. Galád is, cinikus is és szenvedő ember is egyszerre. A szé­kesegyház is felújítás, ebben is talál­kozhattunk — a színészi alkotás ma­­radandóságát némiképpen biztosító hangszalag jóvoltából — néhány ki­válóságunkkal: Őze Lajossal, Bihari Józseffel. Barlay Gusztáv rendezése igyekezett semmit sem kihagyni az eredetiből, hangulatát is teljes egé­szében sikerült visszaadni Marcinke­­viciusnak. Sarkadi László Múzeumfelújítás Keszthelyen Befejeződött a keszt­helyi Balatoni Mú­zeum felújítása. Az 1898-ban alapított, s jelenlegi helyén 1928 óta működő intéz­mény ,neobarokk stí­­usú épülete kábel­tűz, beázások és egyéb károsodások miatt szorult reno­válásra. Kicserélték a tetőgerendázatot, a padlózatot, korszerű­sítették a fűtést. A felújított Balatoni Múzeumban jelenleg a Dél-Dunántúl élő népművészetét illetve a XVII. századi fla­­mand festészetet be­mutató tárlatot te­­ kinthetik meg az ér- A Somogy megye népművészetét bemutató kiállítás­deklődők, egy részlete, arany gabor felvétele c­mű­ fotó Klasszikusok művei a képernyőn A világirodalom klasszikusainak egy-egy kiemelkedő alkotása eleve­nedik meg a közeljövőben a televí­zió képernyőjén. A következő hetek­ben kezdik meg, illetve fejezik be García Lorca, Lope de Vega, Albert Camus, valamint Jan Otcenasek egy-egy világhírű művének felvéte­leit. Nem ismeretlen a hazai színház­­látogatók körében Federico García Lorca Bernarda Alba háza című drámája. A spanyol író 1936-ban írt művében az egyéni boldogságot el­­tipró társadalmi­­ kötöttségeket és erőszakot bírálja. Az idei színházi szezonban is nagy sikert aratott al­kotásból — augusztus végén — Loj­­kó Lakatos József rendező irányítá­sával készül tv-film a televízió IV-es stúdiójában. Az utómunkálatoknál tartanak Lope de Vega spanyol író A kertész kutyája című művével. Lengyel György rendező a főbb szerepeket Almási Évára, Cseke Péterre, Má­­nyai Zsuzsára, Márkus Lászlóra és Tóth Enikőre bízta. Kozák András alakítja a főszere­pet Albert Camus: A bukás című művének televíziós adaptációjában, Esztergályos Károly legújabb filmjé­ben. A francia író utolsó regénye volt az 1956-ban íródott mű. Világszerte nagy sikerrel játszot­ták a mozikban a cseh Jan Otcena­sek Rómeó, Júlia és a sötétség című alkotásának filmváltozatát. A meg­szállt Prágában 1942-ben játszódó művel ezúttal Zsurzs Éva rendezésé­ben ismerkedhetnek meg a tv-nézők. A szerelmi történetben Mácsai Pál, Pap Vera, Pásztor Erzsi, Kun Vil­mos formálja meg a jelentősebb sze­repeket. (MTI) Mikszáth példája és mai prekoncepciók Mikszáth Kálmán Jókai-életrajzát olvastam újra. Amikor először meg­jelent, alig három esztendeje búcsú­zott el a nemzet, s a nagyvilág — Jókai Mór esetében ez a megha­tározás távolról, sem az irodalmunk­ban megszokott, túlzások közé tar­tozik — az agg írófejedelemtől­. Élet­rajzát az a népszerű író vállalta megírni, akit a közvélemény szinte azonnal, sőt talán már Jókai életé­ben az utódnak, a mű egyetlen mél­tó folytatójának tekintett. Minden bizonnyal­ a kegyelet aktusa lehe­tett az ihlet döntő motívuma, mert hasonló vállalkozások nemcsak Mik­száth pályáján nem találhatók (no­ha persze írói portrét, esszét sokat vetett papírra mesteri kézzel), de irodalmunk történetében alig-alig találunk példát rá, hogy azonos csil­lagfényű mester könyvvel tiszteleg­jen a közvetlen előd em­léke előtt, a fájdalom friss élményének hatása alatt. Azért is nehéz az ilyen lecke, s nyilván a vállalkozók csekély szá­ma ezt jelzi, mert az élő mester még túlságosan benne élt tudatunkban, még mindennapjaink része, nemcsak nagyságát csodáljuk, bár­ ha tudjuk már, helye a halhatatlanok kö­zött van, de tudunk botlásairól, em­beri gyarlóságairól, tévedéseiről nem­különben. Netán a személyes vi­szony sem volt teljesen felhőtlen ... Mindeme dolgok fölemlegetése ta­lán sértheti a gyász friss fájdalmát. Olyan vélekedés is létezett s léte­zik mind a mai napig, hogy a sze­replők, a viták megidézésére majd a távolabbi jövő, az igazi utókor le­het az illetékes, s ezért inkább csal­hatatlannak rajzolják, tévedhetetlen tökélyről írnak, beszélnek, arról is elfeledkezve, hogy a szeretett író — ember volt. Ember volt, ugyanúgy, mint ők, az emlékezők. Nagy-nagy tehetséggel, jelesebbnél jelesebb ér­demekkel, de botlásokkal, rossz hely­zetfelismerésekkel is terhelten. Mikszáth Kálmán a nyílt beszéd híve volt. A maga gyöngéd humo­rával, sokszor megbocsátó mosolyá­val tette kötelességét, ám félreért­hetetlenül. Nemcsak a kegyelet, ha­nem ezzel egyenrangúan a tisztelet ébresztését is céljának tartotta. Ezért tört a teljes igazság kifejtésére. Ezért nem kímélte önmagát sem. Arról van szó, hogy Jókai fél évszázados írói jubileumán olyan javaslat ke­rült szóba, mely szerint „a Ház ha­­tározatilag száz darab példányt ren­del meg a száz kötetes kiadásból, s azokat az egyes főiskoláknak és in­tézeteknek osztja szét”, de az ellen­zék nem hagyta magát: igenis, ren­deljék meg Jókai műveit, de együtt Kossuth írásaival, s így a ferenc­­józsefi békeidőkben eleve lehetet­lenné lett az ügy tárgyalása. Mikszáth részletesen elbeszéli e his­tóriát, rögzítve, hogy Jókainak fájt a Parlament tisztelgésének elmara­dása, és hozzátéve, hogy az ellenin­dítvány megtételével, amely a Jó­­kai-jubileum fényét csökkentette, pártja őt bízta meg. Mikszáth Jókai-biográfiájáról sok­szor elmondották — és joggal —, hogy szeretettel íródott. Bizony, ez így igaz. Tisztelte az írót, a mun­káját szerető embert, megértette jó­ságát, engedékenységét. Sok-sok re­gényéről elragadtatott jelzőkkel szól, s kivált izgatja annak titka, hogy mennyire ismerte Jókai a közön­séghatás rejtélyét. S nem hallgat Jó­kai botlásairól sem. Nemcsak egyes műveiről fejti ki sorra-rendre, hogy — szerinte — hol téved az alkotó, hol ragadta magával a fantázia, hol érződik az önfegyelem hiánya, a műgond elhanyagolása, s teszi mind­ezt — ismétlem — gyöngéden, sze­retettel, de egyéb írásairól olykor — amikor a szükség úgy hozza — keményen elmondja az író tévedé­sét. Például így is: „... »önéletírás«­­át írta meg a new yorki »World« felkérésére. Nem őszinte munka. Csak összezavarja azokat, akik a múltját ismerik.” Eltűnődöm. Micsoda vihart válta­nának ki ilyes mondatok, ha ma íratnának le bármelyik méltán köz­­tiszteletben álló, közelmúltban el­hunyt írónagyságunkról. Hányan kiáltanának kegyeletsértést meg még rosszabbakat is! A képzelgésre egyébként semmi szükség. Tételesen is megfogalmazódott már nálunk az az elv, amely szerint kötelező az ősszm­­tetlenség, amely szerint nem is szabad utalni régi nézeteltérések­re, vitákra, mert ezek csorbíthatják a kegyeletet, s bármiféle kritikus megjegyzés eleve sértheti a klasz­­szikus emlékét. A Vigilia című fo­lyóirat szerzője szögezi le az Illyés Gyula Emlékkönyvről a folyóirat augusztusi számában: „Nem a szi­gorú mérlegkészítést tekintette az Emlékkönyv — szerencsére — fel­adatának, mellőzte a vitatkozó, többször ellenségesen elmarasztaló írásokat, a­­gyűlölet habköpáseit­­is — inkább Illyés Gyula útját, tör­ténelmi jelentőségű eredményeit, s kora alkotóival való emberi, baj­társi, művészi és történelmi össze­tartozását igyekszik bemutatni.” Ne­kem különösen a „történelmi össze­tartozás” kifejezés szúr szemet. Kü­lönösen értelmezi a történelmet a jegyzet szövegezője: mintha a his­tóriában az összetartozást minden­kor a feltétlen egyetértés jegyében, s csak viták nélkül képzelhetnők el. Mennyivel nemesebben és történel­mien gondolkozott Mikszáth, aki nem félt a vitától sem, a hajdani ballépések felidézésétől sem. Szere­­tetét sem gondolta csökkent érté­kűnek, és azt sem hitte, hogy a tel­jes igazság — ereje szerinti — fel­idézése árnyékot vetne Jókai életé­re, művére. Erre a „védelemre" — tudjuk — Illyés Gyul­a sem szorul rá. A szó­ban forgó kiadványt is méltattuk már e hasábokon, hangsúlyosan el­ismerve kitűnő érdemeit, szóvá tet­tük néhány, nem is csak vitatkozó szerző hiányát. Abban a meggyőző­désben, hogy a teljes igazság ki­mondása az igazi kegyelet, hogy Illyés életműve ugyanúgy nem szo­rul csalfa elhallgatásokra, ahogyan Jókaié sem. Különben a Vigilia szerzője más­ban sem követi Mikszáth — úgy tetszik — valóban feledésbe merült példáját. Például, sajnos, az Emlék­könyv más recenzenseihez hason­lóan, nem említi egy szóval sem, hogy az általa dicsért kiadvány egyik szerzője éppen ő. Ettől még persze méltathatja a gazdag tartal­mú könyvet, de azért az olvasó tá­jékoztatására ezt az egyáltalán nem mellékes tényt is illik közölni. Igen, igen, nem fölösleges Mik­­száthot idézni: „Ha van valami ér­demem az, hogy erőt tudtam venni ezeken az érzéseken, melyek az em­bert kedves és bámult írójához fű­zik, s melyeknél gyöngédebbek nem lehetnek, s kíméletlenül feltártam hibáit is, nem restellve felhozni in­tim, homályban lévő és takargatott adatokat, hol azok jellemének és éle­tének megértéséhez magyarázatul szolgálhattak.” Mikszáth neve és írói minősége is garantálhatja, hogy e sorok nem a kegyelettelenság, a dur­vaság, a méltánytalanság program­jaként szolgáltak. A Nemeskürty-jelenségről és valami másról Nemeskürty István történeti és irodalmi esszéinek már a kötetcíme is jellemző: Tűnődések történelem­ről, irodalomról. Valóban tűnődé­sekről, töprengésekről, a lehetősé­gek mérlegeléséről van szó a könyv több mint húsz írásában, amelyek­ben szó esik a nevezetes Mohács­­tanulmányt követő vitákról, s a vi­ták sokszor nemtelen módszereiről, a nemzeti önismeretről, Thomas Macaulayről, Mészáros Lázár 1845- ös akadémiai székfoglaló előadásá­ról, a Don-kanyarról és a pécsi ka­tonaiskola nevelési módszereiről, Solymosi Eszterről, illetve Krúdy­­ról, Szekfűről, Bánffy Miklósról, Bődről, Musilról és még sok min­den másról. Ezekkel az esszékkel le­het egyetérteni és lehet disputálni velük. Nemeskürty ezért írta dolgozatait. Imponáló tárgyi tudással vezeti fel témáit, s aztán meditál a történe­lem immár visszavonhatatlanul le­zárt témáin. Nem azért, mert nem tudná, hogy ami megtörtént, azon már lehetetlen változtatni, a szán­dék és a tett egybevetése morális ítélethozatalra alkalmas, de semmi esetre sem változtat a dolgok jelen­legi és jövőbeni állásán, dehogy is akar „szebb” múltat varázsolni a valóság helyett, persze — a Nemes­kürty körül zajló vitákat ismerve, tegyük ezt is hozzá — „csúnyábbat” se. Nemeskürty számtalanszor bizo­nyította már, hogy tud „szabályos” irodalomtörténeti munkákat írni, filmtörténeti kutatásai pedig éppen­séggel úttörő érdemekkel ékesek. Nemeskürty — egyebek között — filmíróként a szépirodalmi alkotás természetét is ismeri. Tehát nem ar­ról van szó, hogy — mint manapság olyan sokan teszik —, összekever két dolgot. Pontosan arról van szó, hogy ő tűnődni akar az eseménye­ken, a történelmi jellemeken vagy jellemtelenségeken, s erre a töpren­­gésre akarja rászorítani, vagy talán helyesebben: rászoktatni olvasóit. „Azt szeretném — írja könyvé­nek 82. lapján —, hogy minden embernek, hogy egy nyolc általános, kínkeservvel elvégzett anyagmozga­tónak is tudomása és vélemé­nye legyen a magyar történe­lemről, hogy az ne vizsgákon és kimittudokon felmondott lec­ke legyen, hanem élménye le­gyen, hogy ne higgyük el azt, hogy a történelem, azért, mert megismé­­telhetetlenül úgy történt, ahogyan történt, ne történhetett volna más­képp is, hogy ne higgyük el azt, hogy nincs anyagivá válható ereje az erkölcsi döntéseknek; azt szeret­ném el­érni, hogy ha valakinek nem tetszik egy író könyve, akkor ne vá­dolja a ki tudja, miért ellenfelének tekintett szerzet a nemzeti önisme­ret károsításával.” Tegyem hozzá: azánt méltánytalan ez az utóbbi vád, mert éppen az ellenkező folyamat­ról van szó. Nemeskürty és mások művei nyomán felvillant, felrobbant disputák — ha leszámítoljuk a fö­lös indulatokat, a sértő rágalmakat , a nemzeti önismeret gazdagodá­sát szolgálták, erős emeltyűt jelen­tettek a történe­lem iránt megnyil­vánuló érdeklődés felkeltésében. Nem kritikát írok Nemeskürty esszékötetéről, hanem arról a jelenség­ről írok, amelynek egyik legerősebb, legkombattánsabb képviselője a mi szellemi életünkben Nemeskürty Ist­ván. Nem túlzás, ha azt állítom, vi­lágirodalmi folyamatról beszélhe­tünk, mert a szovjet-orosz Natan Ejdelman hazájában roppant népsze­rű esszékönyvei, a cseh Miroslav Ivanov tényirodalma — hogy csupán e két példát említsem — ugyancsak párhuzamba állítható. Nemeskürty István tűnődései egyébként a mi irodalmunkban, XX. századi szelle­mi életünkben sem előzmények nél­küliek. Hadd hivatkozzam az erős történelmi érdeklődésű íróra, Mó­ra Ferencre, aki ugyancsak szerette megcsipkedni a tudomány hivatott művelőit, s amidőn azok megorrol­­tak, egy levélben ekként összegezte álláspontját: „A történetírás végez­ze a maga dolgát, de abból semmi haszna nem lenne még a történet­­írásnak se, ha én, a tárcaíró nem bosszantanám ezeket a jó embere­ket.” Ismerjük fel a familiáris stílus mögött a lényeget: Móra „bosszan­tásai” ugyanazt jelentik, mint Ne­meskürty tűnődései, tehát a törté­nelem beépítését mai gondolkodá­sunkba, mégpedig nem száraz adat­bank formájában (noha az adatok pontos ismerete korántsem mellőz­hető!), hanem a megélt, az újra megélt történések végiggondolását jelenti ez. Magától értetődik, hogy a tudo­mány számára a „mi történt volna, ha” — nem is kérdés. A töprengő ember azonban mégis végigmeditál­­ja az esélyeket is. Nem azért, mert azt hiszi, hogy „minősítheti” a his­tóriát, ez különben is gyermeteg képzelgés, hanem azért, mert önma­­gát nevelheti ezzel az eszközzel a közéleti döntésekre, a politikai cse­lekvésre. Nemeskürty mai tűnődé­sei tegnapi dolgainkról tehát vol­taképpen a politikai gondolkozásra nevelés egyik fontos iskoláját je­lentik. Nemeskürty Istvánnal lehet és olykor szükséges vitatkozni. Meg­tettem ezt magam is (például a Re­­quiem egy hadseregért némely kö­vetkeztetésével perbe szállva), s mostani esszéiben is találok olyan megállapítás­t, amely ellentmondás­ra késztet. Szerintem Szekfű Gyula Három nemzedéke szigorúbb elem­zést igényel és érdemel, vagy nem hiszem, hogy annyira pozitív lenne gróf Bánffy külügyminiszteri tevé­kenységének mérlege, mint ezt Ne­meskürty megvonja, de ezek rész­letkérdések. Illetve: Nemeskürty esszéinek pontosan az a céljuk, hogy termékeny eszmecserékkel tisztáz­zunk eseményeket, személyek meg­ítélését. Megítélését? Talán pontat­lan ez a kifejezés, mert Nemeskür­ty a történetírást és általában a szellemi tevékenységet — helyesen — nem valamiféle legfelsőbb bíró­ság ügyviteléhez hasonlóan képzeli el, amely már megfellebbezhetetlen ítéleteket hoz, hanem szabad véle­ménycsere formájában. Nemeskürtynek nem a vitákkal, hanem az indulatokkal van baja. A rágalmak ellen tiltakozik. Mert e Nemeskürty-jelenség szinte kihívja maga ellen azok szenvedélyét, akik nem bíznak a meditálások haszná­ban, akik példaképeket és ördögö­ket látnak múltunkban, következés­képpen jelenünkben is. Ezért is ér­demes foglalkoznunk a Nemes­kürty­­jelenséggel. Egyébként pedig serkenteni kel­lene, hogy minél többen és minél mélyebben töprengjünk, tűnődjünk a múlt dolgairól, ugyanúgy, mint a maiakról. Mert gondolkozni még meg kell tanulnunk. E. Fehér Pál 7

Next