Népszabadság, 1985. augusztus (43. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-14 / 190. szám
1985. augusztus 14., szerda NÉPSZABADSÁG A RÁDIÓ MELLETT A RÁGALOM ISKOLÁJA. A világszínház humora című sorozatban a múlt héten egy harmincegy évvel ezelőtti felvétel került sorra: Richard Brinsley Sheridan sokszor látott és hallott komédiája, A rágalom iskolája. Nem újdonságával okozott meglepetést, még csak nem is a rádiójáték mintaszerű stílusával, hanem elsősorban szereposztásával. Az 1956- ban sugárzott adásban Tímár József, Ajtay Andor, Mezei Mária, Somogyi Erzsi, Rajczy Lajos és Rozsos István már-már elfelejtett hangjával találkoztunk. A nagy ír komédiás — rá illik a név, mert nemcsak szerzőnek volt a legnagyobbak közül való, hanem színigazgatónak is — ma is meglepően hat, különösen így, a legjobbak tolmácsolásában. A magyar rádió három évtizeddel ezelőtti korszakát szinte fémjelzi ez a szereposztás, különösen, ha a fenti névsort kiegészítjük a ma is élőkkel: Kállai Ferenc, Gábor Miklós, Tolnay Klári, Rátonyi Róbert, Greguss Zoltán nevével. A történet közismert, halhatatlanságának oka is. Amíg lesz a világon nagyképűség, álszenteskedés, képmutatás és intrika, ez a komédia mindig eléri célját, akárcsak Moliére darabjai. Sheridan számtalanszor, azaz minden bemutatása alkalmával bebizonyítja, hogy csak a visszásságok könyörtelen kicsúfolásával lehet érvényes művet alkotni, ilyen felfogásban. Minden korszak teremt annyi ,,megmutatni valót” tragédiában is, komédiában is annak, aki „nem lóg a mesék terén”, hanem képes lemerülni a felszín alá, hogy esélye legyen az évszázadok elismerésére. Sheridan komédiája kétszáz éves, mégis van rajta nevetnivaló, ahogy „szövik a cselt”, rágalmazzák egymást, játsszák az erkölcsöset, és átejteni meg rászedni igyekeznek a hozzájuk hasonlókat. A rendezés mértéktartására jellemző — dicséretesen —, hogy a nagy hepiendet is mérsékelte egy kicsit, anélkül, hogy csorbát szenvedett volna az eredeti. Hubay Miklós fordítása és rádiós közreműködése megőrizte Sheridan szellemét, újjáformálta a mikrofondramaturgia szabályai szerint a színpadi látványosságot. (A műsorújság nem jelzi a rendező nevét.) A FILOZÓFUS. A világszínház humora még egy meglepetést újított fel a múlt héten: Bessenyei György megkapóan szép nyelven megírt drámáját, A filozófust. Bessenyei két évszázados hagyatéka nem annyira szatirikus mondandója miatt tarthat igényt a halhatatlanságra. Az epilógus tanulságai is meglehetősen közhelyszerűek — legalábbis mai fülünknek. A hangjáték mégis magával ragad. A darabban mindenki „filozófus”, és éppen e sajátos magú „szereposztás” teszi ellenállhatatlanná Bessenyei, fanyar humorát. Pontyi (Kállai Ferenc) provinciálisan együgyű magyar nemes, egyszerűen bedől a diákosan beszélő (vagyis levelező) elcsapott falusi nótáriusnak, elfogadja kiváló fiskálisnak, azt remélve, hogy sikerre viszi perét. Környezete már akkor is tudja róla bugyutaságát, amikor úgy tűnik, ő a joviális magyar köznemes kedves megszemélyesítője. Bessenyei bihari szomszédai lehettek hozzá hasonlóak. A filozófus nem gyilkos szatíra, inkább elnézően mosolyogtató komédia. Ebben a darabban Bessenyei még nem vállalja a harcot korának avult szellemiségével, csak csúfondároskodik. Más művei teszik őt halhatatlanná, és keserűsége, meghasonlottsága avatja őt igazi, korszakos szellemmé, az a mondanivaló, amit a Tariménes utazása, A bihari remete kéziratban maradt szövege tartalmaz. A filozófus mégis figyelmet érdemel ma is, nemcsak azért, mert a szerző műveinek szerves részét alkotja, hanem azért, mert önmagában is hordoz értékeket; benne rejlik a francia felvilágosodást értő író-gondolkodó nyugtalansága, a hazai állapotok miatt érzett elégedetlensége, az egész ország „vidékiesen” gondolkodó szellemisége fölötti keserűsége. És nem utolsósorban: nyelvének szépsége miatt. A SZÉKESEGYHÁZ. Különös világba kalauzol bennünket Justinas Marcinkevicius szovjet-litván író drámai költeménye. A megszállottak tragédiája mindig döbbenetes, akár igazuk van, akár nincs, mert a fanatikus hit mélyen emberi erőt sugároz. Nem a gonosz megszállottságról beszélünk természetesen, hanem az emberségük miatt jónak vélt fanatikusok görcsös hitéről, akik maguk az igazi áldozatok, akkor is, ha konok törekvésük miatt mások is szenvednek, sőt meghalnak. Marcinkevicius költeménye Vilnius püspökének emberpusztító szenvedélyét, szerelmét és meghasonlását úgy mutatja be, hogy közben hazájának, a nehéz sorsú Litvániának egy különösen tragikus fordulatát idézi fel. A székes,egyház épülete szimbólum, romjai, letört oszlopai a litván történelem jelképei. A köréje fonódó néphit babonája pedig már inkább mitológia, mintsem misztikus tudatlanság. Tordy Géza kiváló főszereplője a rádiójátéknak és Avar István elhiteti velünk még a püspök vaksszenvedélyének jogosságát is, pedig riasztania kellene. Galád is, cinikus is és szenvedő ember is egyszerre. A székesegyház is felújítás, ebben is találkozhattunk — a színészi alkotás maradandóságát némiképpen biztosító hangszalag jóvoltából — néhány kiválóságunkkal: Őze Lajossal, Bihari Józseffel. Barlay Gusztáv rendezése igyekezett semmit sem kihagyni az eredetiből, hangulatát is teljes egészében sikerült visszaadni Marcinkeviciusnak. Sarkadi László Múzeumfelújítás Keszthelyen Befejeződött a keszthelyi Balatoni Múzeum felújítása. Az 1898-ban alapított, s jelenlegi helyén 1928 óta működő intézmény ,neobarokk stíusú épülete kábeltűz, beázások és egyéb károsodások miatt szorult renoválásra. Kicserélték a tetőgerendázatot, a padlózatot, korszerűsítették a fűtést. A felújított Balatoni Múzeumban jelenleg a Dél-Dunántúl élő népművészetét illetve a XVII. századi flamand festészetet bemutató tárlatot te kinthetik meg az ér- A Somogy megye népművészetét bemutató kiállításdeklődők, egy részlete, arany gabor felvétele cmű fotó Klasszikusok művei a képernyőn A világirodalom klasszikusainak egy-egy kiemelkedő alkotása elevenedik meg a közeljövőben a televízió képernyőjén. A következő hetekben kezdik meg, illetve fejezik be García Lorca, Lope de Vega, Albert Camus, valamint Jan Otcenasek egy-egy világhírű művének felvételeit. Nem ismeretlen a hazai színházlátogatók körében Federico García Lorca Bernarda Alba háza című drámája. A spanyol író 1936-ban írt művében az egyéni boldogságot eltipró társadalmi kötöttségeket és erőszakot bírálja. Az idei színházi szezonban is nagy sikert aratott alkotásból — augusztus végén — Lojkó Lakatos József rendező irányításával készül tv-film a televízió IV-es stúdiójában. Az utómunkálatoknál tartanak Lope de Vega spanyol író A kertész kutyája című művével. Lengyel György rendező a főbb szerepeket Almási Évára, Cseke Péterre, Mányai Zsuzsára, Márkus Lászlóra és Tóth Enikőre bízta. Kozák András alakítja a főszerepet Albert Camus: A bukás című művének televíziós adaptációjában, Esztergályos Károly legújabb filmjében. A francia író utolsó regénye volt az 1956-ban íródott mű. Világszerte nagy sikerrel játszották a mozikban a cseh Jan Otcenasek Rómeó, Júlia és a sötétség című alkotásának filmváltozatát. A megszállt Prágában 1942-ben játszódó művel ezúttal Zsurzs Éva rendezésében ismerkedhetnek meg a tv-nézők. A szerelmi történetben Mácsai Pál, Pap Vera, Pásztor Erzsi, Kun Vilmos formálja meg a jelentősebb szerepeket. (MTI) Mikszáth példája és mai prekoncepciók Mikszáth Kálmán Jókai-életrajzát olvastam újra. Amikor először megjelent, alig három esztendeje búcsúzott el a nemzet, s a nagyvilág — Jókai Mór esetében ez a meghatározás távolról, sem az irodalmunkban megszokott, túlzások közé tartozik — az agg írófejedelemtől. Életrajzát az a népszerű író vállalta megírni, akit a közvélemény szinte azonnal, sőt talán már Jókai életében az utódnak, a mű egyetlen méltó folytatójának tekintett. Minden bizonnyal a kegyelet aktusa lehetett az ihlet döntő motívuma, mert hasonló vállalkozások nemcsak Mikszáth pályáján nem találhatók (noha persze írói portrét, esszét sokat vetett papírra mesteri kézzel), de irodalmunk történetében alig-alig találunk példát rá, hogy azonos csillagfényű mester könyvvel tisztelegjen a közvetlen előd emléke előtt, a fájdalom friss élményének hatása alatt. Azért is nehéz az ilyen lecke, s nyilván a vállalkozók csekély száma ezt jelzi, mert az élő mester még túlságosan benne élt tudatunkban, még mindennapjaink része, nemcsak nagyságát csodáljuk, bár ha tudjuk már, helye a halhatatlanok között van, de tudunk botlásairól, emberi gyarlóságairól, tévedéseiről nemkülönben. Netán a személyes viszony sem volt teljesen felhőtlen ... Mindeme dolgok fölemlegetése talán sértheti a gyász friss fájdalmát. Olyan vélekedés is létezett s létezik mind a mai napig, hogy a szereplők, a viták megidézésére majd a távolabbi jövő, az igazi utókor lehet az illetékes, s ezért inkább csalhatatlannak rajzolják, tévedhetetlen tökélyről írnak, beszélnek, arról is elfeledkezve, hogy a szeretett író — ember volt. Ember volt, ugyanúgy, mint ők, az emlékezők. Nagy-nagy tehetséggel, jelesebbnél jelesebb érdemekkel, de botlásokkal, rossz helyzetfelismerésekkel is terhelten. Mikszáth Kálmán a nyílt beszéd híve volt. A maga gyöngéd humorával, sokszor megbocsátó mosolyával tette kötelességét, ám félreérthetetlenül. Nemcsak a kegyelet, hanem ezzel egyenrangúan a tisztelet ébresztését is céljának tartotta. Ezért tört a teljes igazság kifejtésére. Ezért nem kímélte önmagát sem. Arról van szó, hogy Jókai fél évszázados írói jubileumán olyan javaslat került szóba, mely szerint „a Ház határozatilag száz darab példányt rendel meg a száz kötetes kiadásból, s azokat az egyes főiskoláknak és intézeteknek osztja szét”, de az ellenzék nem hagyta magát: igenis, rendeljék meg Jókai műveit, de együtt Kossuth írásaival, s így a ferencjózsefi békeidőkben eleve lehetetlenné lett az ügy tárgyalása. Mikszáth részletesen elbeszéli e históriát, rögzítve, hogy Jókainak fájt a Parlament tisztelgésének elmaradása, és hozzátéve, hogy az ellenindítvány megtételével, amely a Jókai-jubileum fényét csökkentette, pártja őt bízta meg. Mikszáth Jókai-biográfiájáról sokszor elmondották — és joggal —, hogy szeretettel íródott. Bizony, ez így igaz. Tisztelte az írót, a munkáját szerető embert, megértette jóságát, engedékenységét. Sok-sok regényéről elragadtatott jelzőkkel szól, s kivált izgatja annak titka, hogy mennyire ismerte Jókai a közönséghatás rejtélyét. S nem hallgat Jókai botlásairól sem. Nemcsak egyes műveiről fejti ki sorra-rendre, hogy — szerinte — hol téved az alkotó, hol ragadta magával a fantázia, hol érződik az önfegyelem hiánya, a műgond elhanyagolása, s teszi mindezt — ismétlem — gyöngéden, szeretettel, de egyéb írásairól olykor — amikor a szükség úgy hozza — keményen elmondja az író tévedését. Például így is: „... »önéletírás«át írta meg a new yorki »World« felkérésére. Nem őszinte munka. Csak összezavarja azokat, akik a múltját ismerik.” Eltűnődöm. Micsoda vihart váltanának ki ilyes mondatok, ha ma íratnának le bármelyik méltán köztiszteletben álló, közelmúltban elhunyt írónagyságunkról. Hányan kiáltanának kegyeletsértést meg még rosszabbakat is! A képzelgésre egyébként semmi szükség. Tételesen is megfogalmazódott már nálunk az az elv, amely szerint kötelező az ősszmtetlenség, amely szerint nem is szabad utalni régi nézeteltérésekre, vitákra, mert ezek csorbíthatják a kegyeletet, s bármiféle kritikus megjegyzés eleve sértheti a klaszszikus emlékét. A Vigilia című folyóirat szerzője szögezi le az Illyés Gyula Emlékkönyvről a folyóirat augusztusi számában: „Nem a szigorú mérlegkészítést tekintette az Emlékkönyv — szerencsére — feladatának, mellőzte a vitatkozó, többször ellenségesen elmarasztaló írásokat, agyűlölet habköpáseitis — inkább Illyés Gyula útját, történelmi jelentőségű eredményeit, s kora alkotóival való emberi, bajtársi, művészi és történelmi összetartozását igyekszik bemutatni.” Nekem különösen a „történelmi összetartozás” kifejezés szúr szemet. Különösen értelmezi a történelmet a jegyzet szövegezője: mintha a históriában az összetartozást mindenkor a feltétlen egyetértés jegyében, s csak viták nélkül képzelhetnők el. Mennyivel nemesebben és történelmien gondolkozott Mikszáth, aki nem félt a vitától sem, a hajdani ballépések felidézésétől sem. Szeretetét sem gondolta csökkent értékűnek, és azt sem hitte, hogy a teljes igazság — ereje szerinti — felidézése árnyékot vetne Jókai életére, művére. Erre a „védelemre" — tudjuk — Illyés Gyula sem szorul rá. A szóban forgó kiadványt is méltattuk már e hasábokon, hangsúlyosan elismerve kitűnő érdemeit, szóvá tettük néhány, nem is csak vitatkozó szerző hiányát. Abban a meggyőződésben, hogy a teljes igazság kimondása az igazi kegyelet, hogy Illyés életműve ugyanúgy nem szorul csalfa elhallgatásokra, ahogyan Jókaié sem. Különben a Vigilia szerzője másban sem követi Mikszáth — úgy tetszik — valóban feledésbe merült példáját. Például, sajnos, az Emlékkönyv más recenzenseihez hasonlóan, nem említi egy szóval sem, hogy az általa dicsért kiadvány egyik szerzője éppen ő. Ettől még persze méltathatja a gazdag tartalmú könyvet, de azért az olvasó tájékoztatására ezt az egyáltalán nem mellékes tényt is illik közölni. Igen, igen, nem fölösleges Mikszáthot idézni: „Ha van valami érdemem az, hogy erőt tudtam venni ezeken az érzéseken, melyek az embert kedves és bámult írójához fűzik, s melyeknél gyöngédebbek nem lehetnek, s kíméletlenül feltártam hibáit is, nem restellve felhozni intim, homályban lévő és takargatott adatokat, hol azok jellemének és életének megértéséhez magyarázatul szolgálhattak.” Mikszáth neve és írói minősége is garantálhatja, hogy e sorok nem a kegyelettelenság, a durvaság, a méltánytalanság programjaként szolgáltak. A Nemeskürty-jelenségről és valami másról Nemeskürty István történeti és irodalmi esszéinek már a kötetcíme is jellemző: Tűnődések történelemről, irodalomról. Valóban tűnődésekről, töprengésekről, a lehetőségek mérlegeléséről van szó a könyv több mint húsz írásában, amelyekben szó esik a nevezetes Mohácstanulmányt követő vitákról, s a viták sokszor nemtelen módszereiről, a nemzeti önismeretről, Thomas Macaulayről, Mészáros Lázár 1845- ös akadémiai székfoglaló előadásáról, a Don-kanyarról és a pécsi katonaiskola nevelési módszereiről, Solymosi Eszterről, illetve Krúdyról, Szekfűről, Bánffy Miklósról, Bődről, Musilról és még sok minden másról. Ezekkel az esszékkel lehet egyetérteni és lehet disputálni velük. Nemeskürty ezért írta dolgozatait. Imponáló tárgyi tudással vezeti fel témáit, s aztán meditál a történelem immár visszavonhatatlanul lezárt témáin. Nem azért, mert nem tudná, hogy ami megtörtént, azon már lehetetlen változtatni, a szándék és a tett egybevetése morális ítélethozatalra alkalmas, de semmi esetre sem változtat a dolgok jelenlegi és jövőbeni állásán, dehogy is akar „szebb” múltat varázsolni a valóság helyett, persze — a Nemeskürty körül zajló vitákat ismerve, tegyük ezt is hozzá — „csúnyábbat” se. Nemeskürty számtalanszor bizonyította már, hogy tud „szabályos” irodalomtörténeti munkákat írni, filmtörténeti kutatásai pedig éppenséggel úttörő érdemekkel ékesek. Nemeskürty — egyebek között — filmíróként a szépirodalmi alkotás természetét is ismeri. Tehát nem arról van szó, hogy — mint manapság olyan sokan teszik —, összekever két dolgot. Pontosan arról van szó, hogy ő tűnődni akar az eseményeken, a történelmi jellemeken vagy jellemtelenségeken, s erre a töprengésre akarja rászorítani, vagy talán helyesebben: rászoktatni olvasóit. „Azt szeretném — írja könyvének 82. lapján —, hogy minden embernek, hogy egy nyolc általános, kínkeservvel elvégzett anyagmozgatónak is tudomása és véleménye legyen a magyar történelemről, hogy az ne vizsgákon és kimittudokon felmondott lecke legyen, hanem élménye legyen, hogy ne higgyük el azt, hogy a történelem, azért, mert megismételhetetlenül úgy történt, ahogyan történt, ne történhetett volna másképp is, hogy ne higgyük el azt, hogy nincs anyagivá válható ereje az erkölcsi döntéseknek; azt szeretném elérni, hogy ha valakinek nem tetszik egy író könyve, akkor ne vádolja a ki tudja, miért ellenfelének tekintett szerzet a nemzeti önismeret károsításával.” Tegyem hozzá: azánt méltánytalan ez az utóbbi vád, mert éppen az ellenkező folyamatról van szó. Nemeskürty és mások művei nyomán felvillant, felrobbant disputák — ha leszámítoljuk a fölös indulatokat, a sértő rágalmakat , a nemzeti önismeret gazdagodását szolgálták, erős emeltyűt jelentettek a történelem iránt megnyilvánuló érdeklődés felkeltésében. Nem kritikát írok Nemeskürty esszékötetéről, hanem arról a jelenségről írok, amelynek egyik legerősebb, legkombattánsabb képviselője a mi szellemi életünkben Nemeskürty István. Nem túlzás, ha azt állítom, világirodalmi folyamatról beszélhetünk, mert a szovjet-orosz Natan Ejdelman hazájában roppant népszerű esszékönyvei, a cseh Miroslav Ivanov tényirodalma — hogy csupán e két példát említsem — ugyancsak párhuzamba állítható. Nemeskürty István tűnődései egyébként a mi irodalmunkban, XX. századi szellemi életünkben sem előzmények nélküliek. Hadd hivatkozzam az erős történelmi érdeklődésű íróra, Móra Ferencre, aki ugyancsak szerette megcsipkedni a tudomány hivatott művelőit, s amidőn azok megorroltak, egy levélben ekként összegezte álláspontját: „A történetírás végezze a maga dolgát, de abból semmi haszna nem lenne még a történetírásnak se, ha én, a tárcaíró nem bosszantanám ezeket a jó embereket.” Ismerjük fel a familiáris stílus mögött a lényeget: Móra „bosszantásai” ugyanazt jelentik, mint Nemeskürty tűnődései, tehát a történelem beépítését mai gondolkodásunkba, mégpedig nem száraz adatbank formájában (noha az adatok pontos ismerete korántsem mellőzhető!), hanem a megélt, az újra megélt történések végiggondolását jelenti ez. Magától értetődik, hogy a tudomány számára a „mi történt volna, ha” — nem is kérdés. A töprengő ember azonban mégis végigmeditálja az esélyeket is. Nem azért, mert azt hiszi, hogy „minősítheti” a históriát, ez különben is gyermeteg képzelgés, hanem azért, mert önmagát nevelheti ezzel az eszközzel a közéleti döntésekre, a politikai cselekvésre. Nemeskürty mai tűnődései tegnapi dolgainkról tehát voltaképpen a politikai gondolkozásra nevelés egyik fontos iskoláját jelentik. Nemeskürty Istvánnal lehet és olykor szükséges vitatkozni. Megtettem ezt magam is (például a Requiem egy hadseregért némely következtetésével perbe szállva), s mostani esszéiben is találok olyan megállapítást, amely ellentmondásra késztet. Szerintem Szekfű Gyula Három nemzedéke szigorúbb elemzést igényel és érdemel, vagy nem hiszem, hogy annyira pozitív lenne gróf Bánffy külügyminiszteri tevékenységének mérlege, mint ezt Nemeskürty megvonja, de ezek részletkérdések. Illetve: Nemeskürty esszéinek pontosan az a céljuk, hogy termékeny eszmecserékkel tisztázzunk eseményeket, személyek megítélését. Megítélését? Talán pontatlan ez a kifejezés, mert Nemeskürty a történetírást és általában a szellemi tevékenységet — helyesen — nem valamiféle legfelsőbb bíróság ügyviteléhez hasonlóan képzeli el, amely már megfellebbezhetetlen ítéleteket hoz, hanem szabad véleménycsere formájában. Nemeskürtynek nem a vitákkal, hanem az indulatokkal van baja. A rágalmak ellen tiltakozik. Mert e Nemeskürty-jelenség szinte kihívja maga ellen azok szenvedélyét, akik nem bíznak a meditálások hasznában, akik példaképeket és ördögöket látnak múltunkban, következésképpen jelenünkben is. Ezért is érdemes foglalkoznunk a Nemeskürtyjelenséggel. Egyébként pedig serkenteni kellene, hogy minél többen és minél mélyebben töprengjünk, tűnődjünk a múlt dolgairól, ugyanúgy, mint a maiakról. Mert gondolkozni még meg kell tanulnunk. E. Fehér Pál 7