Népszabadság, 1987. augusztus (45. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-12 / 189. szám

1987. augusztus 12 . szerda NÉPSZABADSÁG Új szerzemények a múzeumokban (Munkatársunktól.) A legutóbbi hónapokban sok ér­tékes könyvvel, tárggyal, relikviá­val gazdagodtak múzeumaink. Csu­pán néhányat említünk meg némi ízelítőül az új szerzeményeikből. A Petőfi Irodalmi Múzeum kéz­irattára hozzájutott a Nyugat ala­pításával­ kapcsolatos dokumentu­mokhoz, valamint a Vajda János Társaság irataihoz. Birtokába került Móricz Zsigmond Simonyi Máriá­hoz írt több mint száz levele is. A múzeum művészeti tárában va­n már Hermán Dipótnak Hunyadi Sándort ábrázoló olajfestménye, el­ Zámbó vegyes technikával készült Petőfi­­képe, Léda fotóalbuma és több kul­túrtörténeti érdekességű kép Gisser Gyula hagyatékából. A múzeum könyvtára egyebek közt a Székely József által 1880-ban publikált Kár­mán és M. . .. grófné levelei című kötethez, s a Magyar Hírmondó cí­mű hírlap 1796-os évfolyamú pél­dányaihoz jutott hozzá. A székesfehérvári István Király Múzeum átadta a budapesti Szép­művészeti Múzeum egyiptomi gyűj­teményének a Platz Bonifác hagya­tékából származó, náluk raktárban tartott értékes egyiptomi műtárgya­kat. Ajándékozás révén került a Textilipari Múzeumba Horn József­nek (1890—1971), a magyar ipartör­ténet egyik jeles alakjának hagya­téka. A pécsi Janus Pannonius Múzeum is több értékes tárgyhoz jutott hoz­zá. Birtokába került az 1920—1982 közt Pécsett működött Kundelein és Péterfy fényképészműterem beren­dezési tárgyainak zöme, s mintegy ezer felvétel, köztük sok helyszíni (falvakban, üzemekben, iskolákban készült) fotó is. A Magyar Vízügyi Múzeum megvásárolta a­ Képessy Jó­zsef (1818—1876) vízépítő mérnök munkásságára vonatkozó dokumen­tumokat, mérnöki jelentéseit, továb­bá Képessynek Széchenyi Istvánhoz írt három levelét. A Mezőgazdasági Múzeum friss szerzeményei közül említést érdemel Géczy Bélának, az 1930-as évek ismert sportlovasának ötven díjsza­lagja, néhány fotója és tanári diplomája. Belmondo-sorozat a tévében Jean Paul Belmondo filmjeiből mutat be válogatást a közeljövőben a televízió. A tíz héten át jelentkező sorozatot — szeptember 9-én — a Peter Brook rendezte, 1960-ban for­gatott Moderato Cantabile nyitja meg. A következő hetek műsorában helyet kap a művész főszereplésével, francia—olasz koprodukcióban. 1963- ban készült A riói kaland, az egy év­vel később, francia—spanyol—olasz produkcióként forgatott Az arany­csempész, az 1965-ben olasz—fran­cia közreműködéssel született Egy kínai viszontagságai Kínában című film. Az utóbbi két évtizedet A nagy zsákmány, az Egy férfi, aki tetszik nekem, a Borsalino, A betörés, Az örökös és Az egy válás meglepetései című alkotás reprezentálja. A sorozatot szeptember 4-én egy rövidfilm vezeti be, amelyben leve­títik Belmondónak a Magyar Tele­vízió stábja számára adott nyilatko­zatait is. (MTI) Gimnázium épült Zalaegerszegen Elkészült Zalaegerszegen az új, 24 tantermes gimnázium, amelyben szeptembertől hatszáz diák számára kezdődik meg a tanítás. A Ságvári Endre nevét viselő új oktatási intézményt Baranka József tervei alapján a Zala Megyei Állami Építőipari Vállalat építette. A most elkészült oktatási intézmény. KISS G. PÉTER FELVÉTELE — MTI FOTO ek, Népszerű karikaturisták, Brenner György, Danilos Jenő és Sajdik Fe­renc­­ki­á­llítását nyitja meg au­gusztus 13-án az Ernst Múzeum­ban Dargay Attila rajzfilmrende­ző. A Nyugatnémet vendégmuzsikus, Hubert Kappel gitárhangversenyét tartják meg augusztus 18-án 20 órai kezdettel a budapesti első ke­rületi Erdődy-udvarban. ■ A Magyar Képzőművészeti Főis­kola növendékeinek kiállítását au­gusztus 19-én nyitják meg a Szol­nok Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ galériájában. □ A közelmúltban városi rangot kapott települések művelődési ta­nácskozását negyedik alkalommal rendezik meg augusztus 21. és 31. között Zalaszentgróton. ♦ A Csepeli Munkásotthon szünidei számítógépes- és videóstábort szer­vez gyerekeknek. A következő tur­nus augusztus 24-én kezdődik. ♦ A Mezőgazdasági Múzeumban augusztus 15-én tárlatlátogatás ke­retében mutatják be a Természet­­védelem Magyarországon című ki­állítást. ♦ A Pesterzsébeti Múzeumban au­gusztus 19-től látható Nofipa Ist­ván Pál festőművész emlékkiállí­tása, melyet Molnár Géza író nyit meg. O A szentendrei iskola négy jeles tagja: Asszonyi Tamás, Csikszent­­mihályi Róbert, Ligeti Erika szob­rász­, valamint Jávor Piroska fes­tőművész közös kiállítását augusz­tus 29-ig tekinthetik meg az ér­deklődök a Miskolci Galériában. Körhinta Az alkotó ember hagyatékát azok az értékek teszik, amiket az utókor örököl. Van egy másik is, mégpedig mulandóbb, azok az emlékek, nyo­mok, amelyeket kortársai, barátai, ellenségei és ismerősei érzéseiben hagy. Sarkadi Imre tragikus halálá­nak hírére sok ember kapott a szívé­hez, nem lehet igaz. Sarkadi halála után került igazán az érdeklődés kö­zéppontjába, noha 1955-ben kapott Kossuth-díjat, noha sokan és nemze­dékének jelesei tekintették őt vezér­­egyéniségnek, korántsem valamiféle homályos irodalompolitikai legendák alapján, hanem, mert valóban élet­érzésük kifejezőjét látták benne. Ezt mutatta A gyáva fogadtatása és az a vita, amely 1962-ben, főleg a Kor­társ és az Új írás hasábjain, A szö­kevény megjelenése körüli időben robbant ki. Az akkori szellemi kö­zéphad teregette ki a világ szennye­sét és saját baját az író halálának ürügyén. Nem a szokványos generá­ciós párbaj volt ez, hanem sokkal több: a felszabadulás utáni magyar irodalom önleszámolásának és újjá­­rendeződésének fontos lépése. Sar­kadi Imre személyes tragédiáját so­kan érezték magukénak, és egy ki­csit jelképesnek. Huszonöt év távla­tából most már jobban megértjük azokat az indulatokat, amelyek ak­kor összecsaptak. A válság utáni újrakezdés ideje volt ez, senki sem jutott túl rajta könnyedén. Sarkadi Imre érzékeny alkatán is mély nyomokat hagyott a megelőző másfél évtized. Ő maga tudta legjobban, mennyire ellent­mondásos addigi életműve. Minden munkájához lobogó lelkesedéssel fo­gott hozzá, éppen ezért volt legtöbb joga az önmagával való elégedetlen­ségre. Mindig főművét írta, de tudta, hogy még nem írta meg. Nagy tervei voltak. Németh László — akivel nem volt különösebben jóban, nem vol­tak barátok — beszámolt arról, hogy nem sokkal halála előtt derűlátóan beszélt a jövőről, terveiről. Sarkadi biztosan őszintén gondolta ezt is, mint ahogy őszinte volt a rá-rátörő kétségbeeséseiben is. Halála körül­ményeiről sok, néha egészen ostoba pletyka is szállongott annak idején. Ma is fel-felbukkan némelyik, mint­ha ez volna a legfontosabb alkatá­nak megismeréséhez, nem pedig az, ami egész életén végigvonult: a vívó­dás, önmaga keresése, az írói tempe­ramentumának, tehetségének legjob­ban megfelelő forma megtalálásának gyötrelme. Tragikus halála sokak lel­kében keltett megdöbbenést. A sze­rencsétlen véletlen is hozzájárult eh­hez a döbbenethez: halála napján akarták közölni vele a hírt, hogy be­mutatják drámáját, az Elveszett pa­radicsomot, és szabad utat kapott 1953-ban írt kisregényének filmvál­tozata, a Dúvad is. Nem vette fel a telefont, és másnap már késő volt. Kuczka Judit nem kis feladatra vállalkozott, amikor elhatározta, hogy az író eme mulandóbb, a kor­társak emlékében élő hagyatékáról készít emlékműsort. Először is nem biztos, hogy a művekben tovább élő alkotó ember arcélének kontúrjai egybeesnek a személyes emlékekből kirajzolódó vonásokkal. Mégiscsak az előbbi a fontosabb, másodszor pedig ez utóbbi szükségképpen csak hiá­nyos lehet. Képtelenség mindenkit megszólaltatni, aki valami fontosat és jellemzőt tudna mondani. A néző pedig, különösen, ha nem ismeri az eredeti portrét, azt fogadja el teljes­nek, amit lát és hall. Pontosabban: teljesnek fogadja el. A műsor erre nem figyelmeztette a nézőt, ami sze­rénytelenségre vall. Jó előre örültem ennek a műsor­nak, de jó előre féltem is tőle, és emiatt még csak mentegetőzni sem akarok. Tudtam, hogy — esetleg — fontos életrajzi adalékokkal szolgál­hat. Sejtettem, hogy a művek, vagy csak részletek felcsillantása nélkül, ezekkel sem sokra megyünk. A mű­sorban hallottunk néhány részletet cikkekből, levelekből, vallomásból, sajnos ezeket több helyen megkop­tatta az idő. A szerkesztő Sarkadi irodalmi ér­tékeit ismertnek tételezte fel, nem merített belőlük, ami viszont egysze­rűen tévedés. Sarkadi Imre nem re­mekműveket, hanem remekműre valló mozaikokat hagyott ránk. Csak egyet hadd idézzek a magam igazo­lására. Ki ismeri ma a Kútban című kisnovellát? Pedig remekmű, ami nélkül a Körhinta sosem született volna meg. Ebben a néhány oldalas írásban olyan írói módszer és stílus fedezhető fel, amely önmagában is megcáfolja azt a közkeletű feltevést, hogy Sarkadi korai szakaszában Mó­ricz Zsigmondot utánozta. Sarkadi Imre mindenkitől tanult, de senkit sem utánzott. Nyugtalan szelleme és érzésektől túlfűtött alkata szüntele­nül kereste a legjobb kifejezésmódot túlcsorduló mondanivalójához, és ha közben leírt oldalakat, amelyek em­lékeztetnek Móriczra vagy G. B. Shaw-ra, nem jelent semmit. A kút­ban csak egy a sok közül, és talán nem is a legjobb példa. Története szinte semmi: egy tanyai fiatalember beleesik a kútba, és mire minden akaraterejét s találékonyságát ösz­­szeszedve kikecmereg belőle, elmú­lik a nap. Mondanivalójának értel­mét talán lehet elemezni, de szavak­ba foglalni vagy újrafogalmazni nem. Egy-egy ilyen írás többet elárul az író habitusáról, mint a legjobb barát meghatódott szava. Nem azt állítom, hogy egy emlékműsor nélkülözheti a kor- és pályatársak tanúságtevő mondatait, de csak kiegészíthetik, hitelesíthetik a művek lélekrajzát. Ha helyettük szólalnak meg, hiány­érzetet hagynak maguk után. Nem tudom, a szerkesztőnek volt-e szándékában eredetileg hozzányúlni Sarkadi irodalmi hagyatékához, va­lószínűleg nem. Kár, hogy nem tette, mert ugyanebben a műfajban ma­radva, a kortársak emlékeit közép­pontba helyezve is sokkal színesebb, érdekesebb élményben részesíthette volna a nézőket. Elszalasztott olyan lehetőséget, ami nem tér vissza egy­hamar. Sarkadi László 7 PRÓBAÚT FÉLSIKERREL Szlovákiai fiatal magyar írók antológiája A jelen írás nem az első és — felteszem — nem is az utolsó kritika, amely erről az antológiáról megjelent, megjelenik. Pályakezdő írók bemutatkozásáról lévén szó, ez már önmagában sem csekélység. S ezen írásokban már-már eposzi jel­zőként köszön vissza ez a megálla­pítás, hogy ez az antológia fontos. Fontos attól, hogy egyáltalán megjelent, létezik, hogy a határain­kon túli (ez esetben csehszlovákiai) magyar irodalomról hoz új — mondhatni naprakész — híreket, s fontos attól, hogy tudatosan, szán­dékosan, egy új írónemzedéket pró­bál útjára bocsátani. Ahhoz, hogy mindezt megállapít­suk, ki sem kell nyitnunk a köny­vet. Ez a fontosság egyáltalán nem a szerzők érdeme; ha ők tizenhár­man nem léteznének, ez a könyv akkor is megjelent volna, mondjuk, az utánuk következő tizenhárom szerző írásaival. A kultúrpolitikai ténynek tehát fenntartás nélkül örülhetünk, nézzük, van-e minek örülni irodalmi téren. Természetesen nem egészen igaz­ságos az eljárásunk, ha az egész könyvről próbálunk egységes véle­ményt alkotni. Az így kialakított ítélet, valamiféle „átlagszínvonal" meghatározása némelyek számára még nem szolgált dicséretet, mások­nak érdemtelen elmarasztalást je­lentene. A mezőny ugyanis rendkí­vül széthúzott. Voltaképpen nemze­dékről is csak fenntartásokkal be­szélhetünk itt, hiszen a szerzőket nem köti össze egységes világszem­lélet, stílus vagy mesterségbeli tu­dásszint. De még a születési dátu­mok viszonylagos közelisége sem: a kötet legidősebb szerzője akár apja lehetne a legfiatalabbnak. Nem egy nemzedék alkotta meg itt sa­ját antológiáját, hanem egy antoló­gia született, amely minden valószí­nűség szerint megalkot egy nemze­déket. Valamennyiük életrajzában az fog szerepelni ezután, hogy a „Próbaút című antológiával indult". Az esetleges sommás ítélet tehát nem a kritikus hibája, hanem úgy­szólván a tárgy természetéből adó­dik. Ha ezek után mégis megpróbá­lunk meghatározni egy hozzávetőle­ges „átlagszínvonalat", további ne­hézségeink támadnak: mivel vessük össze? A legkézenfekvőbb mérce­ alighanem a magyarországi magyar fiatal írók hasonló „átlagteljesítmé­nye" lenne, amit talán még nehe­zebb meghatározni, mivel még itt­hon nem jelent meg ilyen nemzedé­ki antológia. (Reménykedjünk, hogy a jó példa ragadós.) Nos, ha azokat a hazai írókat vesszük figyelembe, akiknek legalább egy publikációja és legfeljebb egy önálló kötete van (egy-két évnél nem régibb), akkor világosan látható, hogy a Próbaút szerzőinek többsége nem éri el a hazai átlagszínvonalat, azaz telje­sítményük itthon nem lenne elégsé­ges a publikációhoz. Ez természetesen — kénytelen vagyok magamat ismételni — mit sem von le az egész antológia fon­tosságának mértékéből. Nagyon jó, hogy megjelent, akármilyen is. De mi itt Magyarországon többet vá­runk a határainkon túli magyar iro­dalomtól, mint puszta létezést. Hi­szen nemegyszer határainkon túlról kaptunk és kapunk olyan impulzu­sokat, amelyek kizökkentenek ben­nünket kelet-európai zártságunkból, ráébresztenek valamire, élénkítő in­jekciót adnak (amely persze a fáj­dalomtól sem mentes), a magyar irodalom tehetetlenül száguldó tö­megét apró segédrakétaként kibil­lentik pályájáról, szerencsés esetben a világirodalmiság felé. Ilyen feladatra a Próbaút antoló­gia legkiemelkedőbb darabjai sem képesek. És nem utolsósorban az erő hiánya miatt: a magyar kultú­rához, a magyarországi közélethez való kézzelfogható kapcsolat hiány­zik. Mert azonkívül, hogy a mű­vek nyelve magyar, többségükben igen nehéz volna bármiféle magyar vonatkozást felfedezni. Mintha ez a nemzedék már elvesztette vol­na azt a kapcsolatot a magyar va­lósággal, amit az előző nemzedék még valamilyen formában birtokolt. Valóságuk a csehszlovák valóság, és legjobb darabjaik közé tartoznak azok, amelyekben ezt elismerik, vállalják és felhasználják. Ez az az út, mellyel további fejlődésük során elkerülhetik az itt még annyira ki­áltó hibákat. Az életidegenséget, vagy a magánszféra valódi benső­­ségességtől mentes mikrovilágába, vagy a nyelv — minél bonyolul­tabbra épített — sáncai mögé való visszavonulást. IV/mind a két típusú túlzásra sorol­­hatnám a példákat. Azért nem teszem, mert a jelen írás terjedel­me nem engedi meg az egyes szer­zőkre „lebontott” elemzést; az egy­oldalú elmarasztalás pedig bárme­lyikükkel szemben igazságtalan len­ne, vagy legalábbis túl érzékenyen érinthetné a teljes érettségüket még el nem ért alkotókat. S talán tanul­ságosabb is, ha az egész — vagy csaknem az egész — gárdára jellem­ző sajátságokat próbáljuk feltérké­pezni. A fent említetteken kívül még egy ismétlődő, szembeszökő negatívum fordul elő: a magyar hagyományok­hoz való már-már görcsös ragasz­kodás. Szempontunk szerint ez ép­pen ellentétes irányú az előbbiekkel, de éppen úgy nem születik belőle valódi líra. Pilinszkyt vagy Nagy Lászlót követni a versírásban dicsé­retes igyekezet, csakhogy előbb ma­gukat a példaképeket kellene tökéle­tesen érteni, befogadni, beépíteni sa­ját gondolatrendszerükbe, s csak azután születhetnek ebből a szubli­mált és számtalan más élmény közé vegyített élményből valóban jó, ere­deti költemények. A külsőségek maj­­molása (legyenek bár ezek pilinszkyi vagy Nagy László-i külsőségek), nem több divatozásnál. A másik oldalról is ejtsünk szót: a mérleg pozitív oldalán a legna­gyobb súlyt két név: Hizsnyai Zoltán és Krausz Tivadar képviseli. Hizs­­nyainál meglepnek az újszerű, néha groteszk felé hajló költői szempon­tok, s az a magától értetődő egysze­rűség, ahogy az egész kötetet uraló rövid soros szabad vers valódi költe­ménnyé lesz a kezében. Egyébként a rövid, rímtelen sorok áradatában va­lóságos felüdülés: Hizsnyai Zoltán A szavakra című verse — egy szonett. Krausz Tivadar képei gyakran megdöbbentenek — úgy, hogy köz­ben egy pillanatra sem érezzük a megdöbbentés szándékát, vagyis a keresettséget. Sorai közt olykor ha­talmas erők feszülnek, valamiféle történés előtti pillanatban. Ezek meg­ragadásához is erő kell és biztos kéz. A kettőt együtt egy divatjamúlt szó­val úgy hívják: ihlet. Krausz Tiva­dar kisprózája is a legjobbak közé tartozik. Egyértelműen érezhető raj­ta a hrabali hatás, igen jó példája annak, amit a határainkon túli ma­gyar irodalom katalizátorszerepéről mondtunk. Végül ejtsünk szót a szerkesztés­ről. Ha elképzeljük a tizenhárom szerző majdani összegyűjtött élet­műkiadását, akkor az itt bemutatott művek jó részét a Zsengék címszó alá sorolhatjuk. Ez rendben is volna, de úgy hiszem, kár volt olyan műve­ket is szerepeltetni, melyek csak az Alkalmi rögtönzések címszó alatt kaphatnának helyet. Huszonéves íróktól az ilyesmi kellemetlen szájízt hagy hátra. De nemcsak az egyes szerzők mun­kái között hiányzik a kellő „súlyo­zás", a szerzők között is jobban kel­lett volna differenciálni. A kiugróan jók semmivel sem kaptak nagyobb terjedelmet, mint a közepesek vagy a gyengék. A szerzők sorrendjét is kár volt az ábécé esetlegességére bízni. S nemcsak azért, mert így a kötet élére egy viszonylag színtele­nebb költő került, kedvezőtlenné té­ve az első benyomást. A megfelelő sorrend megválasztásával különö­sebb erőfeszítés nélkül fel lehetett volna rajzolni valamiféle vonulatot, ami által tisztább, áttekinthetőbb képet kaptunk volna erről a nemze­dékről, s talán egy jobb, olvashatóbb könyvet is. De úgy tűnik, a szerkesz­tőknek nem állt szándékukban jó, olvasható könyvet létrehozni. Ők kultúrpolitikai tettet kívántak vég­rehajtani, s ebből a szempontból a szerzők teljes egyenrangúságának el­ve látszhatott a legkedvezőbbnek. Így létrejött egy fontos könyv, amely nem is antológia igazá­ból. Inkább egy katalógus, mely vé­leménynyilvánítás, sugalmazás nél­kül bemutatja a teljes „árukészletet", válasszon mindenki tetszése szerint, így is értékes. Én mégis sajnálom azt a jó könyvet, ami oly kevés ener­giával létrejöhetett volna. De nincs veszve minden. A kötetnek van leg­alább ötven jó oldala. És ezek fonto­sak. Nagyon fontosak. (Madách, Bra­­tislava) Kappanyos András

Next