Népszabadság, 1987. augusztus (45. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-12 / 189. szám
1987. augusztus 12 . szerda NÉPSZABADSÁG Új szerzemények a múzeumokban (Munkatársunktól.) A legutóbbi hónapokban sok értékes könyvvel, tárggyal, relikviával gazdagodtak múzeumaink. Csupán néhányat említünk meg némi ízelítőül az új szerzeményeikből. A Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattára hozzájutott a Nyugat alapításával kapcsolatos dokumentumokhoz, valamint a Vajda János Társaság irataihoz. Birtokába került Móricz Zsigmond Simonyi Máriához írt több mint száz levele is. A múzeum művészeti tárában van már Hermán Dipótnak Hunyadi Sándort ábrázoló olajfestménye, el Zámbó vegyes technikával készült Petőfiképe, Léda fotóalbuma és több kultúrtörténeti érdekességű kép Gisser Gyula hagyatékából. A múzeum könyvtára egyebek közt a Székely József által 1880-ban publikált Kármán és M. . .. grófné levelei című kötethez, s a Magyar Hírmondó című hírlap 1796-os évfolyamú példányaihoz jutott hozzá. A székesfehérvári István Király Múzeum átadta a budapesti Szépművészeti Múzeum egyiptomi gyűjteményének a Platz Bonifác hagyatékából származó, náluk raktárban tartott értékes egyiptomi műtárgyakat. Ajándékozás révén került a Textilipari Múzeumba Horn Józsefnek (1890—1971), a magyar ipartörténet egyik jeles alakjának hagyatéka. A pécsi Janus Pannonius Múzeum is több értékes tárgyhoz jutott hozzá. Birtokába került az 1920—1982 közt Pécsett működött Kundelein és Péterfy fényképészműterem berendezési tárgyainak zöme, s mintegy ezer felvétel, köztük sok helyszíni (falvakban, üzemekben, iskolákban készült) fotó is. A Magyar Vízügyi Múzeum megvásárolta a Képessy József (1818—1876) vízépítő mérnök munkásságára vonatkozó dokumentumokat, mérnöki jelentéseit, továbbá Képessynek Széchenyi Istvánhoz írt három levelét. A Mezőgazdasági Múzeum friss szerzeményei közül említést érdemel Géczy Bélának, az 1930-as évek ismert sportlovasának ötven díjszalagja, néhány fotója és tanári diplomája. Belmondo-sorozat a tévében Jean Paul Belmondo filmjeiből mutat be válogatást a közeljövőben a televízió. A tíz héten át jelentkező sorozatot — szeptember 9-én — a Peter Brook rendezte, 1960-ban forgatott Moderato Cantabile nyitja meg. A következő hetek műsorában helyet kap a művész főszereplésével, francia—olasz koprodukcióban. 1963- ban készült A riói kaland, az egy évvel később, francia—spanyol—olasz produkcióként forgatott Az aranycsempész, az 1965-ben olasz—francia közreműködéssel született Egy kínai viszontagságai Kínában című film. Az utóbbi két évtizedet A nagy zsákmány, az Egy férfi, aki tetszik nekem, a Borsalino, A betörés, Az örökös és Az egy válás meglepetései című alkotás reprezentálja. A sorozatot szeptember 4-én egy rövidfilm vezeti be, amelyben levetítik Belmondónak a Magyar Televízió stábja számára adott nyilatkozatait is. (MTI) Gimnázium épült Zalaegerszegen Elkészült Zalaegerszegen az új, 24 tantermes gimnázium, amelyben szeptembertől hatszáz diák számára kezdődik meg a tanítás. A Ságvári Endre nevét viselő új oktatási intézményt Baranka József tervei alapján a Zala Megyei Állami Építőipari Vállalat építette. A most elkészült oktatási intézmény. KISS G. PÉTER FELVÉTELE — MTI FOTO ek, Népszerű karikaturisták, Brenner György, Danilos Jenő és Sajdik Ferenckiállítását nyitja meg augusztus 13-án az Ernst Múzeumban Dargay Attila rajzfilmrendező. A Nyugatnémet vendégmuzsikus, Hubert Kappel gitárhangversenyét tartják meg augusztus 18-án 20 órai kezdettel a budapesti első kerületi Erdődy-udvarban. ■ A Magyar Képzőművészeti Főiskola növendékeinek kiállítását augusztus 19-én nyitják meg a Szolnok Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ galériájában. □ A közelmúltban városi rangot kapott települések művelődési tanácskozását negyedik alkalommal rendezik meg augusztus 21. és 31. között Zalaszentgróton. ♦ A Csepeli Munkásotthon szünidei számítógépes- és videóstábort szervez gyerekeknek. A következő turnus augusztus 24-én kezdődik. ♦ A Mezőgazdasági Múzeumban augusztus 15-én tárlatlátogatás keretében mutatják be a Természetvédelem Magyarországon című kiállítást. ♦ A Pesterzsébeti Múzeumban augusztus 19-től látható Nofipa István Pál festőművész emlékkiállítása, melyet Molnár Géza író nyit meg. O A szentendrei iskola négy jeles tagja: Asszonyi Tamás, Csikszentmihályi Róbert, Ligeti Erika szobrász, valamint Jávor Piroska festőművész közös kiállítását augusztus 29-ig tekinthetik meg az érdeklődök a Miskolci Galériában. Körhinta Az alkotó ember hagyatékát azok az értékek teszik, amiket az utókor örököl. Van egy másik is, mégpedig mulandóbb, azok az emlékek, nyomok, amelyeket kortársai, barátai, ellenségei és ismerősei érzéseiben hagy. Sarkadi Imre tragikus halálának hírére sok ember kapott a szívéhez, nem lehet igaz. Sarkadi halála után került igazán az érdeklődés középpontjába, noha 1955-ben kapott Kossuth-díjat, noha sokan és nemzedékének jelesei tekintették őt vezéregyéniségnek, korántsem valamiféle homályos irodalompolitikai legendák alapján, hanem, mert valóban életérzésük kifejezőjét látták benne. Ezt mutatta A gyáva fogadtatása és az a vita, amely 1962-ben, főleg a Kortárs és az Új írás hasábjain, A szökevény megjelenése körüli időben robbant ki. Az akkori szellemi középhad teregette ki a világ szennyesét és saját baját az író halálának ürügyén. Nem a szokványos generációs párbaj volt ez, hanem sokkal több: a felszabadulás utáni magyar irodalom önleszámolásának és újjárendeződésének fontos lépése. Sarkadi Imre személyes tragédiáját sokan érezték magukénak, és egy kicsit jelképesnek. Huszonöt év távlatából most már jobban megértjük azokat az indulatokat, amelyek akkor összecsaptak. A válság utáni újrakezdés ideje volt ez, senki sem jutott túl rajta könnyedén. Sarkadi Imre érzékeny alkatán is mély nyomokat hagyott a megelőző másfél évtized. Ő maga tudta legjobban, mennyire ellentmondásos addigi életműve. Minden munkájához lobogó lelkesedéssel fogott hozzá, éppen ezért volt legtöbb joga az önmagával való elégedetlenségre. Mindig főművét írta, de tudta, hogy még nem írta meg. Nagy tervei voltak. Németh László — akivel nem volt különösebben jóban, nem voltak barátok — beszámolt arról, hogy nem sokkal halála előtt derűlátóan beszélt a jövőről, terveiről. Sarkadi biztosan őszintén gondolta ezt is, mint ahogy őszinte volt a rá-rátörő kétségbeeséseiben is. Halála körülményeiről sok, néha egészen ostoba pletyka is szállongott annak idején. Ma is fel-felbukkan némelyik, mintha ez volna a legfontosabb alkatának megismeréséhez, nem pedig az, ami egész életén végigvonult: a vívódás, önmaga keresése, az írói temperamentumának, tehetségének legjobban megfelelő forma megtalálásának gyötrelme. Tragikus halála sokak lelkében keltett megdöbbenést. A szerencsétlen véletlen is hozzájárult ehhez a döbbenethez: halála napján akarták közölni vele a hírt, hogy bemutatják drámáját, az Elveszett paradicsomot, és szabad utat kapott 1953-ban írt kisregényének filmváltozata, a Dúvad is. Nem vette fel a telefont, és másnap már késő volt. Kuczka Judit nem kis feladatra vállalkozott, amikor elhatározta, hogy az író eme mulandóbb, a kortársak emlékében élő hagyatékáról készít emlékműsort. Először is nem biztos, hogy a művekben tovább élő alkotó ember arcélének kontúrjai egybeesnek a személyes emlékekből kirajzolódó vonásokkal. Mégiscsak az előbbi a fontosabb, másodszor pedig ez utóbbi szükségképpen csak hiányos lehet. Képtelenség mindenkit megszólaltatni, aki valami fontosat és jellemzőt tudna mondani. A néző pedig, különösen, ha nem ismeri az eredeti portrét, azt fogadja el teljesnek, amit lát és hall. Pontosabban: teljesnek fogadja el. A műsor erre nem figyelmeztette a nézőt, ami szerénytelenségre vall. Jó előre örültem ennek a műsornak, de jó előre féltem is tőle, és emiatt még csak mentegetőzni sem akarok. Tudtam, hogy — esetleg — fontos életrajzi adalékokkal szolgálhat. Sejtettem, hogy a művek, vagy csak részletek felcsillantása nélkül, ezekkel sem sokra megyünk. A műsorban hallottunk néhány részletet cikkekből, levelekből, vallomásból, sajnos ezeket több helyen megkoptatta az idő. A szerkesztő Sarkadi irodalmi értékeit ismertnek tételezte fel, nem merített belőlük, ami viszont egyszerűen tévedés. Sarkadi Imre nem remekműveket, hanem remekműre valló mozaikokat hagyott ránk. Csak egyet hadd idézzek a magam igazolására. Ki ismeri ma a Kútban című kisnovellát? Pedig remekmű, ami nélkül a Körhinta sosem született volna meg. Ebben a néhány oldalas írásban olyan írói módszer és stílus fedezhető fel, amely önmagában is megcáfolja azt a közkeletű feltevést, hogy Sarkadi korai szakaszában Móricz Zsigmondot utánozta. Sarkadi Imre mindenkitől tanult, de senkit sem utánzott. Nyugtalan szelleme és érzésektől túlfűtött alkata szüntelenül kereste a legjobb kifejezésmódot túlcsorduló mondanivalójához, és ha közben leírt oldalakat, amelyek emlékeztetnek Móriczra vagy G. B. Shaw-ra, nem jelent semmit. A kútban csak egy a sok közül, és talán nem is a legjobb példa. Története szinte semmi: egy tanyai fiatalember beleesik a kútba, és mire minden akaraterejét s találékonyságát öszszeszedve kikecmereg belőle, elmúlik a nap. Mondanivalójának értelmét talán lehet elemezni, de szavakba foglalni vagy újrafogalmazni nem. Egy-egy ilyen írás többet elárul az író habitusáról, mint a legjobb barát meghatódott szava. Nem azt állítom, hogy egy emlékműsor nélkülözheti a kor- és pályatársak tanúságtevő mondatait, de csak kiegészíthetik, hitelesíthetik a művek lélekrajzát. Ha helyettük szólalnak meg, hiányérzetet hagynak maguk után. Nem tudom, a szerkesztőnek volt-e szándékában eredetileg hozzányúlni Sarkadi irodalmi hagyatékához, valószínűleg nem. Kár, hogy nem tette, mert ugyanebben a műfajban maradva, a kortársak emlékeit középpontba helyezve is sokkal színesebb, érdekesebb élményben részesíthette volna a nézőket. Elszalasztott olyan lehetőséget, ami nem tér vissza egyhamar. Sarkadi László 7 PRÓBAÚT FÉLSIKERREL Szlovákiai fiatal magyar írók antológiája A jelen írás nem az első és — felteszem — nem is az utolsó kritika, amely erről az antológiáról megjelent, megjelenik. Pályakezdő írók bemutatkozásáról lévén szó, ez már önmagában sem csekélység. S ezen írásokban már-már eposzi jelzőként köszön vissza ez a megállapítás, hogy ez az antológia fontos. Fontos attól, hogy egyáltalán megjelent, létezik, hogy a határainkon túli (ez esetben csehszlovákiai) magyar irodalomról hoz új — mondhatni naprakész — híreket, s fontos attól, hogy tudatosan, szándékosan, egy új írónemzedéket próbál útjára bocsátani. Ahhoz, hogy mindezt megállapítsuk, ki sem kell nyitnunk a könyvet. Ez a fontosság egyáltalán nem a szerzők érdeme; ha ők tizenhárman nem léteznének, ez a könyv akkor is megjelent volna, mondjuk, az utánuk következő tizenhárom szerző írásaival. A kultúrpolitikai ténynek tehát fenntartás nélkül örülhetünk, nézzük, van-e minek örülni irodalmi téren. Természetesen nem egészen igazságos az eljárásunk, ha az egész könyvről próbálunk egységes véleményt alkotni. Az így kialakított ítélet, valamiféle „átlagszínvonal" meghatározása némelyek számára még nem szolgált dicséretet, másoknak érdemtelen elmarasztalást jelentene. A mezőny ugyanis rendkívül széthúzott. Voltaképpen nemzedékről is csak fenntartásokkal beszélhetünk itt, hiszen a szerzőket nem köti össze egységes világszemlélet, stílus vagy mesterségbeli tudásszint. De még a születési dátumok viszonylagos közelisége sem: a kötet legidősebb szerzője akár apja lehetne a legfiatalabbnak. Nem egy nemzedék alkotta meg itt saját antológiáját, hanem egy antológia született, amely minden valószínűség szerint megalkot egy nemzedéket. Valamennyiük életrajzában az fog szerepelni ezután, hogy a „Próbaút című antológiával indult". Az esetleges sommás ítélet tehát nem a kritikus hibája, hanem úgyszólván a tárgy természetéből adódik. Ha ezek után mégis megpróbálunk meghatározni egy hozzávetőleges „átlagszínvonalat", további nehézségeink támadnak: mivel vessük össze? A legkézenfekvőbb mérce alighanem a magyarországi magyar fiatal írók hasonló „átlagteljesítménye" lenne, amit talán még nehezebb meghatározni, mivel még itthon nem jelent meg ilyen nemzedéki antológia. (Reménykedjünk, hogy a jó példa ragadós.) Nos, ha azokat a hazai írókat vesszük figyelembe, akiknek legalább egy publikációja és legfeljebb egy önálló kötete van (egy-két évnél nem régibb), akkor világosan látható, hogy a Próbaút szerzőinek többsége nem éri el a hazai átlagszínvonalat, azaz teljesítményük itthon nem lenne elégséges a publikációhoz. Ez természetesen — kénytelen vagyok magamat ismételni — mit sem von le az egész antológia fontosságának mértékéből. Nagyon jó, hogy megjelent, akármilyen is. De mi itt Magyarországon többet várunk a határainkon túli magyar irodalomtól, mint puszta létezést. Hiszen nemegyszer határainkon túlról kaptunk és kapunk olyan impulzusokat, amelyek kizökkentenek bennünket kelet-európai zártságunkból, ráébresztenek valamire, élénkítő injekciót adnak (amely persze a fájdalomtól sem mentes), a magyar irodalom tehetetlenül száguldó tömegét apró segédrakétaként kibillentik pályájáról, szerencsés esetben a világirodalmiság felé. Ilyen feladatra a Próbaút antológia legkiemelkedőbb darabjai sem képesek. És nem utolsósorban az erő hiánya miatt: a magyar kultúrához, a magyarországi közélethez való kézzelfogható kapcsolat hiányzik. Mert azonkívül, hogy a művek nyelve magyar, többségükben igen nehéz volna bármiféle magyar vonatkozást felfedezni. Mintha ez a nemzedék már elvesztette volna azt a kapcsolatot a magyar valósággal, amit az előző nemzedék még valamilyen formában birtokolt. Valóságuk a csehszlovák valóság, és legjobb darabjaik közé tartoznak azok, amelyekben ezt elismerik, vállalják és felhasználják. Ez az az út, mellyel további fejlődésük során elkerülhetik az itt még annyira kiáltó hibákat. Az életidegenséget, vagy a magánszféra valódi bensőségességtől mentes mikrovilágába, vagy a nyelv — minél bonyolultabbra épített — sáncai mögé való visszavonulást. IV/mind a két típusú túlzásra sorolhatnám a példákat. Azért nem teszem, mert a jelen írás terjedelme nem engedi meg az egyes szerzőkre „lebontott” elemzést; az egyoldalú elmarasztalás pedig bármelyikükkel szemben igazságtalan lenne, vagy legalábbis túl érzékenyen érinthetné a teljes érettségüket még el nem ért alkotókat. S talán tanulságosabb is, ha az egész — vagy csaknem az egész — gárdára jellemző sajátságokat próbáljuk feltérképezni. A fent említetteken kívül még egy ismétlődő, szembeszökő negatívum fordul elő: a magyar hagyományokhoz való már-már görcsös ragaszkodás. Szempontunk szerint ez éppen ellentétes irányú az előbbiekkel, de éppen úgy nem születik belőle valódi líra. Pilinszkyt vagy Nagy Lászlót követni a versírásban dicséretes igyekezet, csakhogy előbb magukat a példaképeket kellene tökéletesen érteni, befogadni, beépíteni saját gondolatrendszerükbe, s csak azután születhetnek ebből a szublimált és számtalan más élmény közé vegyített élményből valóban jó, eredeti költemények. A külsőségek majmolása (legyenek bár ezek pilinszkyi vagy Nagy László-i külsőségek), nem több divatozásnál. A másik oldalról is ejtsünk szót: a mérleg pozitív oldalán a legnagyobb súlyt két név: Hizsnyai Zoltán és Krausz Tivadar képviseli. Hizsnyainál meglepnek az újszerű, néha groteszk felé hajló költői szempontok, s az a magától értetődő egyszerűség, ahogy az egész kötetet uraló rövid soros szabad vers valódi költeménnyé lesz a kezében. Egyébként a rövid, rímtelen sorok áradatában valóságos felüdülés: Hizsnyai Zoltán A szavakra című verse — egy szonett. Krausz Tivadar képei gyakran megdöbbentenek — úgy, hogy közben egy pillanatra sem érezzük a megdöbbentés szándékát, vagyis a keresettséget. Sorai közt olykor hatalmas erők feszülnek, valamiféle történés előtti pillanatban. Ezek megragadásához is erő kell és biztos kéz. A kettőt együtt egy divatjamúlt szóval úgy hívják: ihlet. Krausz Tivadar kisprózája is a legjobbak közé tartozik. Egyértelműen érezhető rajta a hrabali hatás, igen jó példája annak, amit a határainkon túli magyar irodalom katalizátorszerepéről mondtunk. Végül ejtsünk szót a szerkesztésről. Ha elképzeljük a tizenhárom szerző majdani összegyűjtött életműkiadását, akkor az itt bemutatott művek jó részét a Zsengék címszó alá sorolhatjuk. Ez rendben is volna, de úgy hiszem, kár volt olyan műveket is szerepeltetni, melyek csak az Alkalmi rögtönzések címszó alatt kaphatnának helyet. Huszonéves íróktól az ilyesmi kellemetlen szájízt hagy hátra. De nemcsak az egyes szerzők munkái között hiányzik a kellő „súlyozás", a szerzők között is jobban kellett volna differenciálni. A kiugróan jók semmivel sem kaptak nagyobb terjedelmet, mint a közepesek vagy a gyengék. A szerzők sorrendjét is kár volt az ábécé esetlegességére bízni. S nemcsak azért, mert így a kötet élére egy viszonylag színtelenebb költő került, kedvezőtlenné téve az első benyomást. A megfelelő sorrend megválasztásával különösebb erőfeszítés nélkül fel lehetett volna rajzolni valamiféle vonulatot, ami által tisztább, áttekinthetőbb képet kaptunk volna erről a nemzedékről, s talán egy jobb, olvashatóbb könyvet is. De úgy tűnik, a szerkesztőknek nem állt szándékukban jó, olvasható könyvet létrehozni. Ők kultúrpolitikai tettet kívántak végrehajtani, s ebből a szempontból a szerzők teljes egyenrangúságának elve látszhatott a legkedvezőbbnek. Így létrejött egy fontos könyv, amely nem is antológia igazából. Inkább egy katalógus, mely véleménynyilvánítás, sugalmazás nélkül bemutatja a teljes „árukészletet", válasszon mindenki tetszése szerint, így is értékes. Én mégis sajnálom azt a jó könyvet, ami oly kevés energiával létrejöhetett volna. De nincs veszve minden. A kötetnek van legalább ötven jó oldala. És ezek fontosak. Nagyon fontosak. (Madách, Bratislava) Kappanyos András