Népszabadság, 1987. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-25 / 278. szám

4 HANOI TUDÓSÍTÓNK JEGYZETE Demokratizálás Vietnamban „A győzelem óta a pártban, az ál­lamapparátusban és általában a közéletben jószerivel napról napra erősödtek a negatív jelenségek” d­e manapság már nem is szokatlanul nyílt­ és kemény megállapítással kezdődik a Vietnami Kommunista Párt Politikai Bizottságának határo­zata a közélet megtisztításáról. A most már mindenképpen tűrhetetlen­nek ítélt­ visszásságok közül a leg­veszélyesebbnek a burjánzó korrup­ciót, a hivatali hatalommal való visszaélést tartják. Való igaz: Vietnamban csúszópénz, helyesebben csúszóáru nélkül szin­te semmit nem lehet elintézni. (Az évi ezer százalék körüli infláció mi­att az ügyintéző szívesebben veszi a „természetbeni juttatásokat”.) A „kenőanyag” lehet néhány szál ci­garetta, de akár százdolláros japán ventilátor is. S hogy a korrupció és a bürokrácia miként édestestvérek, azt mutatja például a havi rizsfej­adag beszerzésének módszere. Jár például egy gyári munkásnak húsz kiló rizs havonta. Erről törvény van, esztendők óta világos az ügy. De: a jogosultságot minden áldott hónapban újra és újra igazolni kell, pecsétek és aláírások tömkelegével. A munkáltató igazolja, hogy mun­káltat. A szakszervezet nem igazol semmit, hiszen a fejadag annak is jár, aki nem tagja, mégis kell az üzemi bizottság pecsétje. A helyi tanács megerősíti, hogy a novem­berben öt és f­él éves gyerek decem­berre már ötéves és hét hónapos, apja se, anyja se változott stb. A kellőképpen kidekorált papírral fel­szerelkezve máris el lehet menni az illetékes elosztóba, ahol — ha van, — a fejadag felvehető. A pecsé­tek és aláírások megszerzése ed­dig legfeljebb néhány szál cigaret­tába került: Vietnamban az „irodis­ták” túlnyomórészt férfiak. Az el­osztó alkalmazottai viszont magától értetődően csippentenek le a kiszol­gáltatandó rizsből, ha pedig hiány van, akkor értelemszerűen komo­lyabb „tárgyjutalom” jár fáradozá­sukért. Aligha véletlen, hogy a több tízezer hivatalnoknak felesleges munkát adó, a visszaélésekre szün­telen csábító jegyrendszert évek óta próbálják megszüntetni. Jóval nagyobb értékek „cserélőd­nek” — tűnik ki a vietnami lapok tudósításaiból — ott, ahol nem csu­pán azt kell engedélyeztetni, ami amúgy is megengedett. Egy közép­vietnami egyetemre többévi fizetés­nek megfelelő összegért lehetett be­jutni, s megfelelő további „ajándé­kokért” a diploma megszerzését is garantálták. Ennél is jóval veszélyesebb — s miként az említett párthatározat rá­mutat, érzékeny politikai és anya­gi veszteségeket okoz — a gazdasá­gi bűnözés összefonódása a helyi hatalommal. A negyvenmillió don­­gos (körülbelül tizenötmillió forint) haiphongi sikkasztásban nemcsak a kikötő és a tengerészet emberei vol­tak részesek, hanem a városi tanács illetékesei is. Éppen a minap kapott húszévi börtönt egy volt vezérőr­nagy, aki a hadsereg pénzén és épí­tőanyagán egységeinek katonáival házakat építtetett, majd azokat sa­ját zsebre értékesítette. Az „építési vállalkozót” évekig fedezték civil és egyenruhás főnökei, jó néhány bí­ráló pedig pártfegyelmivel bűnhő­dött közérdekű bejelentéseiért. A tavaly decemberi pártkongresz­­szus óta nem telik el nap, hogy ne lenne újsághír korrupciós perről. A párthatározat a legkevésbé sem tit­kolja, hogy az ország vezetése elszán­ta magát a legátfogóbb tisztogatás­ra, a következetes rendteremtésre. Ez nemcsak az egyes esetek nyilvá­nos kivizsgálását foglalja magában, hanem a párt vezető szerepének bi­zonyos mérvű újraértelmezését is. A dokumentumból kitűnik: a túlzot­tan központosított, soklépcsős álla­mi és pártirányítási mechanizmust egyszerűbbé, egyben lényegesen de­­mo­kratikusabbá kell tenni. Jó né­hány, eleddig központi hatáskör „lej­jebb” kerül, lehetőleg oda, ahol a döntés következményeit is viselik. (Nem kell például minden terme­lőszövetkezet vetéstervét beküldeni a KB illetékes osztályára.) A helyi pártszervek és tanácsok ezentúl nemcsak és nem elsősorban Hanoi­inak számolnak be, hanem területük lakosságának. A határozat külön fi­gyelmeztet: minél magasabb poszton van valaki, annál nyilvánosabb és hozzáférhetőbb módon kell számot adnia munkájáról. Senkinek nem bocsáttatik meg a fennhéjázó, „pa­zar” életvitel (bár ez eddig sem a felső, mint inkább a középvezetőket jellemezte). Nguyen Van Link, a központi bi­zottság főtitkára minapi beszédében ismét figyelmeztetett: a párt- és ál­lami élet megtisztítása nem járhat együtt a „személyi számlák” elvte­len rendezésével. Különbséget kell tenni — mondotta — az önző szán­dékkal harácsoló törvénysértők, il­letve a bátran kísérletező, tisztes munkával boldogulni akaró vállal­kozók között. A fokozatosan teret nyerő vállala­ti önállóság, a bürokrácia visszaszo­rítása reményt ad arra, hogy keve­sebb lesz a korrupciós lehetőség. Még fontosabb, hogy a helyi párt­­szervezetek maguk ösztönzik a köz­vetlen dolgozói, lakossági vélemé­nyek markánsabb figyelembevételét, vállalva saját munkájuk kritikáját is. A közéleti megújulás előmozdí­tása egyébként a legfontosabb fel­adata lesz a párt alapszervezeteinek, amelyeket nemcsak arra, buzdítanak, hogy vállalják a tisztogatás konflik­tusait. A PB dokumentuma nem­csak felülről ígér segítséget ehhez, hanem arra hív fel: a konzervati­vizmus elleni harcban a párttagok mozgósítsák saját környezetüket, a helyi közösségek erőit is. Hanoi, 1987. november. Füzes Oszkár Népszavazásra készülnek Lengyelországban Tadeusz Czechowicz budapesti nagykövet sajtótájékoztatója (Munkatársunktól.) Vasárnap rendezik Lengyelország­ban a felszabadulás utáni időszak második népszavazását. A fő kérdés az elkerülhetetlen reformlépések üteme lesz — ezt mondotta keddi sajtóértekezletén Tadeusz Czecho­wicz, budapesti lengyel nagykövet. A népszavazás minden bizonnyal többet jelent majd, mint egyfajta közvélemény-kutatást, ugyanis ezzel az államhatalom nem csupán képet kap a szavazók véleményéről: fel­hatalmazást is a cselekvésre. A sza­vazók egyúttal kötelezettséget vállal­nak arra, hogy végrehajtják a kor­szerűsítési programot. A november 29-i népszavazás nem a hatalom mel­letti igen vagy nem kérdését teszi fel — emelte ki a diplomata. Ar­ról van ugyanis szó, hogy vállalja-e a lengyel társadalom, hogy az elkö­vetkező két-három évben gyors ütemben hajtsák végre a gazdasági mMMmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm reform azon intézkedéseit, amelyek bizonyosan tovább csökkentik a la­kosság életszínvonalát. Ezután — ígérik — a terhektől megszabaduló gazdaság olyan fejlődése következik majd, ami az életszínvonal újbóli emelkedését, a lengyelországi fejlő­dés általános meggyorsítását ered­ményezi. A népszavazás második kérdése pedig a társadalomnak az állam kormányzásában való inten­zívebb részvételét, a demokratikus intézmények megerősítését jelenti. Új egyesülési törvényt, a választási rendszer demokratizálását, az önkor­mányzatok hatáskörének kiszélesíté­sét ígérik. Az államéletben a bürok­rácia csökkentésére, nagyobb állam-, polgári ellenőrzésre törekednek majd. A nagykövet a népszavazás jelen­tőségéről szólva hangoztatta: olyan rendszerbeli változásokra van szük­ség a lengyel helyzet javítására, amelyek a kis lépések helyett radi­kális átalakítást követelnek. Ehhez pedig a kormányzatnak közfelhatal­mazásra van szüksége, amit a refe­rendum mélyen demokratikus intéz­ménye biztosíthat. Tadeusz Czechowicz szólt arról is: a népszavazás eddigi fontos eredmé­nye, hogy a lengyel társadalom te­kintélyes része bekapcsolódott a jö­vőről, az elképzelhető megoldásokról szóló nemzeti vitába. Az ellenzék — mondotta — nehéz helyzetbe került, mert nem­ tagadhatja, hogy a refor­mok szükségesek, ugyanakkor eluta­sítja őket, mivel a kezdeményezés a „rezsimtől”, azaz a néphatalomtól ered. A népszavazás mindenképpen tör­ténelmi jelentőségű aktus — hangoz­tatta a nagykövet —, mivel az ál­lamhatalom gyakorlásába új minő­ségi elemet visz Lengyelországban. Az a képtelen gondolatom támadt, hogy -—­------------------ ebben a nyúlós, csöpögős őszi rondaságban fölkapaszkodom a Martino­­vics-hegy csúcsára, amit valóra is váltottam; előbb autóbusszal fölvitettem magam a Gold­­mark Károly utcáig, aztán onnan már gyalog mentem fölfelé. Nem volt ennek a kirándulás­nak semmiféle különleges célja, nem is volt ez kirándulás, csak egy óhaj, egy vágy, hogy az ember távol legyen a megszokott dolgoktól. Valahogy úgy éreztem, nagyon elleptek már a mindenféle gondok és gondolatok, valahogy zsúfolttá és átláthatatlanná lett ,ez az egész reggeltől késő éjszakáig tartó izgatott futko­­sás, és abban reménykedtem, hogy ott fent a hegyen talán sikerül egy kis ideig kiszakadni belőle, így hát fölkapaszkodtam a hegyre, és lebá­multam onnan a városra, de nem láttam a várost, mert körös-körül mindent köd borí­tott. Ott állt az a tágas, nagy tisztás a ködös csendességben, és valahonnan madárcsicser­gést lehetett hallani. Budapest felmérésének felsőrendű háromszögelési pontjánál voltam akkor éppen, ami egy kicsiny kőkocka egy nagy kőtérség közepén, nem messze attól a márványtáblától, amely tudatta velem, hogy ez itt egy természetvédelmi közpark, és­­ezt nagyon jó volt olvasni, mert alighanem a rossz idő folytán egyedül ácsorogtam a hegytetőn. Zavartalanul hihettem, hogy most én is a ter­mészetvédelmi közpark része vagyok, egy élő­lény, aki itt a hegyen most végre védelemben részesül. A közparkságnak ezt a magasröptű érzését később egy komondor zavarta meg, elhúzott mellettem ázott bundájában, megnézett, és visszafordult a nyomában caplató gazdához, hogy az vajon mit szól hozzám, mit szól ah­hoz, hogy már megint gyarapodott ez a köz­park itten egy ilyen kabátos alakkal, de a gazda valami mással volt elfoglalva, nem is nézett rám, és a komondor továbbügetett. Most arról kéne szép szavakkal írni, hogy csend volt a hegytetőn, de olyan csend, hogy ha nagyon füleltem, az apró szemű eső pesze­­zésén túl alig hallhatóan szűrődött ide föl a város lenti utcáin haladó autók távoli, tompa moraja. Aztán azt kéne ecsetelni, hogy az ember úgy meg tud nyugodni abban a csend­ben, hogy még a mozdulatai, a gondolatai is lassúbbodnak. Aztán el kéne mesélni azokat a céltalan bóklászásokat a bokrok között. A mindenféle, esőtől fényes bogyók színét sem felejteni ki a fölsorolásból. A lefelé vezető kavicsos ösvényeket, meg azokat a keskeny csapásokat sem a fenyőfák között, és végül a lejtőt, amely lom­bok közé ereszkedik, és ahogy az emeber leér arra a lejtőre, hát egyszerűen elfelejti, hogy hol van. Az elfelejtés semmihez sem hasonlítható állapotát kellene talán a legélesebben itt meg­fogalmazni, ezt a különös és olyan régen nem tapasztalt érzést, amit szivacsként szívtam ma­gamba az ólmos nedvességgel együtt, azt a si­keres és ezért jelentős pár percet, ameddig el tudtam felejteni, hogy honnan kapaszkodtam ide föl, és főleg az­t, hogy miért. Az ember különös állat. Ha magára marad, és nem za­varják nyugodtságában, néhány másodperc alatt azonosulni tud környezetével, mintha év­századok óta itt élt volna ebben a védett hegytetői növénygyűjteményben, és önfeledt­­ségében még a korábban megszokott hasonlít­­gatásokat is elmulasztja. Nem viszonyít, nem értelmezi, nem súly­---------------------—■ pontozza helyzetét, nem fűz hozzá okos­­ magyarázatokat önmagának, hogy így meg úgy, néha kell az a kis kikapcsolódás, de ám ne hidd, hogy ezt a parkot nem gon­dozza valaki. Mert meglehet, hogy te most pihenni jöttél, nyugtatni túlfeszült idegeidet, de jönnek ám ide mások is, akiknek ez itt a munkahelyük, akik összegereblyézik az avart, levagdossák az elszáradt ágakat, ládába gyűj­tik a széthajigált szemetet, hogy a magadfor­mák aztán utána zavartalanul hihessék azt, hogy milyen szép és milyen nyugalmas is az élet itt fent. Mert hát ez teljes mértékben igaz, de vi­szont az ember olykor szívesen áltatja önma­gát, szívesen épít magának illúziókat azon egyszerű oknál fogva, hogy erre az illúzióra néha olyan kegyetlenül szüksége van. Az egyik estefelé beül egy presszóba vagy egy söröző­be, diskurálgat vagy dumál, csavarog az ut­cán, vagy ha teheti, megnéz egy jó kis filmet, aztán összecsomagolja magát, és kibújva az illúziók csigaházából, előlép, és folytatja ott, ahol aznap délután, az előző napon vagy akár­mikor abbahagyta. Ez tehát kisiklás, szelíd dezertáció a bé­---------------------------- kés lombok közé azzal a reménnyel, hogy a szökésnek nem lesz sú­lyos következménye, hogy nyerünk általa né­hány boldog, melankolikus, értelmetlen per­cet, ,mert értelmes és megfontolt életünkben olykor egy kis értelmetlenségre vágyunk. Aztán a percek elmúltával büntetés nélkül lehet iszkolni visszafelé, vissza a lenti való­ságba, mintha ez a fenti közpark nem is volna valóságos, pedig hát itt áll már időtlen idők óta. Emlékszem, egyszer régen, sok évvel ez­előtt itt aludtam a réten egy nyáron. Hanyatt feküdtem a fűben, és a csillagokat bámulva megpróbáltam elképzelni a Föld gömbölyűsé­­gét, megpróbáltam érezni azt a lehetőséget, hogy ez a gigantikus bolygó nem alattam, hanem fölöttem van, és én hozzátapadva bá­mulok magam alá, a végtelen mélységbe. És amikor végre sikerült az érzést fölidéznem, hányinger fogott el a félelemtől, aztán végül elaludtam, és arra ébredtem föl hajnalban, hogy nagyon fázom, de azóta is ez az éjszaka legélénkebb emlékeim közé tartozik. Most azt mondani rá, hogy az nem volt valóság, lefelé bandukolva a hegy másik olda­lán a keskeny lépcsőn, ahol Kovács J.49-es hon­véd emlékét hirdeti a márványtábla, furcsa, za­vart érzést okozó dolog. Mint ez a márványos sír a lépcső mentén. Volt egy honvéd, aki itt halt meg a felirat tanúsága szerint a magyar hazáért. Honvéd volt, Kovács vezetéknevű, és a hálás utókor megpróbálta megőrizni őt az emlékeze­tében. Ám úgy látszik, a honvédeknek nem jut osztályrészül a teljes halhatatlanság. Hiszen a seregben is csak úgy szólítják őket: Kovács! Vagy: Kiss! Vagy: Nagy! Keresztnevük nin­csen, vagy ha van is, csak egy betű. Mint azé, aki itt a lépcső mentén nyugszik. János volt vagy József? Vagy talán Jakab? Esetleg Jero­mos? A tábláról nem derül ki, azt mi már soha nem tudhatjuk meg. Mégis derék ember volt és vitéz katona, hiszen akkor nem állna itt, sebtében ásot­t sírja fölött a később fara­gott márványtábla, s a márvány előtt nem heverne előredőlve egy üveg, s abban az üveg­ben nem volnának lassan már hervadó vi­rágok. Kovács J. honvéd lépcsőjén lefelé menet, az ember egyre erőteljesebben hallja a város moraját, és ez a moraj visszahozza őt a meg­szokott valóságba, s ugyanakkor azt a hegy­tetői valóságot egyre messzibb és messzibb viszi. Most már itt a szerkesztőségi szobában az ---------------------- a félórás kirándulás olybá tűnik föl előttem, mint egy álom. Talán nem is létezett soha felsőrendű háromszögelési pont, talán nincs is természetvédelmi köz­parkja ennek az egész világnak, talán Kovács J. is csak egy ködös őszi látomás volt csupán. De azért nem tagadom, hogy egy kicsit most mégis könnyebb, egy kicsit most barátságo­sabban férek meg magammal, így hát azt ajánlom, ha valami hasonló rossz, szorongató érzést találnak magukban fölfedezni, sétálja­nak föl egyszer délután a Martinovics-hegyre. Bencsik András A HEGYTETŐN NÉPSZABADSÁG 1987. november 25., szerda ASZÓDI USZODA Gazdag vidék a Galga völgye, mi­óta elterjedt a fóliázás. A gyerekek szép otthonokból indulnak el regge­lente, hát ne kelljen szegényesnek látniuk az iskoláikat sem! — így gondolkodott Bagyin József, az aszó­di tanács elnöke, s helyi és a társ­községek iskolaépítkezései mutatják, komolyan vette ezt a feladatot. Minden gyereket meg kellene ta­nítani úszni, hogy a vízben is ele­mükben érezzék magukat, így sok tragédia elkerülhető lenne — tűnő­dött Cser László, az aszódi Petőfi Sándor Gimnázium és Szakközépis­kola akkori igazgatója, akit a kör­nyezete arról ismer, hogy mindig éppen épít valamit: sportpályát, jár­dát, iskolai könyvtárat, mikor mi kell. Gondolataikat megosztották, és a tanács költségvetéséből évente le­csípve másfél-kétmillió forintot, megkezdődött az aszódi gimnázium fedett uszodájának alapozása. Ami már csak azért sem volt átlagos tett, mert akkor még a középiskolák a megyei tanácsokhoz tartoztak, nem a helyiekhez. El kellett fogadtatni a javaslatot az aszódiakkal is, akik in­kább egy községi uszodára vágytak — erre azonban végképp nem fu­totta volna a tanács évi százmillió­jából, aminek több mint kétharma­dát a már meglevő intézmények üze­meltetése viszi el, no meg járdát, csatornát is kell valamiből csinálni. A fedett medence terve mellett szólt, hogy az iskola 500 diákján kívül a környék több ezer tanulója is oda­járhatna. Ilyen megfontolásokból az­tán az ügy támogatókra talált. A környékbeli iskolák és magánembe­rek egymillió forintért vettek tégla­jegyet, hogy ha elkészül az uszoda, akkor teljes jogú használói lehesse­nek. A körzet vállalatai, honvédségi alakulatai társadalmi munkával, gé­pekkel, fuvarral segítették a vállal­kozást. Amire nagy szükség is volt, hiszen egyre inkább apadtak a pénz­források, az utóbbi két évben­ egy­re nehezebb lett elővarázsolni a pénzt a folytatáshoz. Az építkezők a saját bőrükön tapasztalták, hogy csak az gazdaságos, ami gyorsan megvan, mert ami húzódik, az folya­matosan drágul is. Dolgoztak az építkezésen a gyere­kek is, alapot ástak, a tanárok veze­tésével szakipari munkákat végez­tek, ablakot készítettek. Sokan le­érettségiztek közülük, s csak az idei augusztus huszadiki ünnepélyes át­adáson nézhették meg a végered­ményt. Mert a 240 köbméteres, fe­szített víztükrű, csempével burkolt fedett medence végül is elkészült, közműcsatorna köti össze a gépház­zal, a városi vízhálózatról kapja a vizet, amit aztán itt szűrnek, forgat­nak. A tornateremmel közös öltö­zők tartoznak hozzá. Azt mondják, az egész 12 millió forintba kerül. S ha nem jön közbe újabb aka­dály, akkor rövidesen használhatják is. Mert egyelőre nincs meg a Köjál engedélye — szennyeződés kerülhe­tett a csövekbe, folyik a fertőtlení­tés. — Pedig hiányzik nagyon a me­dence, mert az idén már úgy állí­tottuk össze a tanrendet, hogy min­den osztály harmadik tornaóráját az uszodában tarthassa. Kevés a 20 osztálynak ez az egy tornaterem. És most már szakképzett úszásoktatónk is van — mondja Klausmann Fe­renc, az iskola megbízott igazgatója. Szorcsik Andrea és Horváth Eri­ka negyedikesek. Tavaly nyáron még ők is hordták a téglát az építkezés­hez. Azt mondják, jó lenne még itt megtanulni úszni. R. A. Ez csak afféle próba ... Francia restaurátorok tapasztalatcseréje Tudományos hét a Nemzeti Galériában Francia tudományos hét kezdődik a Magyar Nemzeti Galériában de­cember 1-jén a műalkotások restau­rálásának elméleti és módszertani kérdéseiről. A budapesti Francia Kulturális Intézetben tartott tegnapi sajtótájékoztatón Jack Batho, az in­tézet igazgatója elmondta: a tapasz­talatcseréken és a kerekasztal-be­­szélgetéseken jeles francia és ma­gyar szakemberek tartanak előadá­sokat és konzultációkat a legújabb technikai eljárásokról, a festmények, szobrok, írott dokumentumok és fil­mek konzerválásának, helyreállítá­sának korszerű módszereiről. A francia hét alkalmából három kiállítás nyitja meg kapuit a Vár­ban. A Galériában látható majd A tudomány a művészet szolgálatában és a Festmények restaurálása című kiállítás. Az Országos Széchényi Könyvtárban mintegy száz francia restaurálási szakkönyvet mutatnak be.

Next