Népszabadság, 1987. november (45. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-25 / 278. szám
4 HANOI TUDÓSÍTÓNK JEGYZETE Demokratizálás Vietnamban „A győzelem óta a pártban, az államapparátusban és általában a közéletben jószerivel napról napra erősödtek a negatív jelenségek” de manapság már nem is szokatlanul nyílt és kemény megállapítással kezdődik a Vietnami Kommunista Párt Politikai Bizottságának határozata a közélet megtisztításáról. A most már mindenképpen tűrhetetlennek ítélt visszásságok közül a legveszélyesebbnek a burjánzó korrupciót, a hivatali hatalommal való visszaélést tartják. Való igaz: Vietnamban csúszópénz, helyesebben csúszóáru nélkül szinte semmit nem lehet elintézni. (Az évi ezer százalék körüli infláció miatt az ügyintéző szívesebben veszi a „természetbeni juttatásokat”.) A „kenőanyag” lehet néhány szál cigaretta, de akár százdolláros japán ventilátor is. S hogy a korrupció és a bürokrácia miként édestestvérek, azt mutatja például a havi rizsfejadag beszerzésének módszere. Jár például egy gyári munkásnak húsz kiló rizs havonta. Erről törvény van, esztendők óta világos az ügy. De: a jogosultságot minden áldott hónapban újra és újra igazolni kell, pecsétek és aláírások tömkelegével. A munkáltató igazolja, hogy munkáltat. A szakszervezet nem igazol semmit, hiszen a fejadag annak is jár, aki nem tagja, mégis kell az üzemi bizottság pecsétje. A helyi tanács megerősíti, hogy a novemberben öt és fél éves gyerek decemberre már ötéves és hét hónapos, apja se, anyja se változott stb. A kellőképpen kidekorált papírral felszerelkezve máris el lehet menni az illetékes elosztóba, ahol — ha van, — a fejadag felvehető. A pecsétek és aláírások megszerzése eddig legfeljebb néhány szál cigarettába került: Vietnamban az „irodisták” túlnyomórészt férfiak. Az elosztó alkalmazottai viszont magától értetődően csippentenek le a kiszolgáltatandó rizsből, ha pedig hiány van, akkor értelemszerűen komolyabb „tárgyjutalom” jár fáradozásukért. Aligha véletlen, hogy a több tízezer hivatalnoknak felesleges munkát adó, a visszaélésekre szüntelen csábító jegyrendszert évek óta próbálják megszüntetni. Jóval nagyobb értékek „cserélődnek” — tűnik ki a vietnami lapok tudósításaiból — ott, ahol nem csupán azt kell engedélyeztetni, ami amúgy is megengedett. Egy középvietnami egyetemre többévi fizetésnek megfelelő összegért lehetett bejutni, s megfelelő további „ajándékokért” a diploma megszerzését is garantálták. Ennél is jóval veszélyesebb — s miként az említett párthatározat rámutat, érzékeny politikai és anyagi veszteségeket okoz — a gazdasági bűnözés összefonódása a helyi hatalommal. A negyvenmillió dongos (körülbelül tizenötmillió forint) haiphongi sikkasztásban nemcsak a kikötő és a tengerészet emberei voltak részesek, hanem a városi tanács illetékesei is. Éppen a minap kapott húszévi börtönt egy volt vezérőrnagy, aki a hadsereg pénzén és építőanyagán egységeinek katonáival házakat építtetett, majd azokat saját zsebre értékesítette. Az „építési vállalkozót” évekig fedezték civil és egyenruhás főnökei, jó néhány bíráló pedig pártfegyelmivel bűnhődött közérdekű bejelentéseiért. A tavaly decemberi pártkongreszszus óta nem telik el nap, hogy ne lenne újsághír korrupciós perről. A párthatározat a legkevésbé sem titkolja, hogy az ország vezetése elszánta magát a legátfogóbb tisztogatásra, a következetes rendteremtésre. Ez nemcsak az egyes esetek nyilvános kivizsgálását foglalja magában, hanem a párt vezető szerepének bizonyos mérvű újraértelmezését is. A dokumentumból kitűnik: a túlzottan központosított, soklépcsős állami és pártirányítási mechanizmust egyszerűbbé, egyben lényegesen demokratikusabbá kell tenni. Jó néhány, eleddig központi hatáskör „lejjebb” kerül, lehetőleg oda, ahol a döntés következményeit is viselik. (Nem kell például minden termelőszövetkezet vetéstervét beküldeni a KB illetékes osztályára.) A helyi pártszervek és tanácsok ezentúl nemcsak és nem elsősorban Hanoiinak számolnak be, hanem területük lakosságának. A határozat külön figyelmeztet: minél magasabb poszton van valaki, annál nyilvánosabb és hozzáférhetőbb módon kell számot adnia munkájáról. Senkinek nem bocsáttatik meg a fennhéjázó, „pazar” életvitel (bár ez eddig sem a felső, mint inkább a középvezetőket jellemezte). Nguyen Van Link, a központi bizottság főtitkára minapi beszédében ismét figyelmeztetett: a párt- és állami élet megtisztítása nem járhat együtt a „személyi számlák” elvtelen rendezésével. Különbséget kell tenni — mondotta — az önző szándékkal harácsoló törvénysértők, illetve a bátran kísérletező, tisztes munkával boldogulni akaró vállalkozók között. A fokozatosan teret nyerő vállalati önállóság, a bürokrácia visszaszorítása reményt ad arra, hogy kevesebb lesz a korrupciós lehetőség. Még fontosabb, hogy a helyi pártszervezetek maguk ösztönzik a közvetlen dolgozói, lakossági vélemények markánsabb figyelembevételét, vállalva saját munkájuk kritikáját is. A közéleti megújulás előmozdítása egyébként a legfontosabb feladata lesz a párt alapszervezeteinek, amelyeket nemcsak arra, buzdítanak, hogy vállalják a tisztogatás konfliktusait. A PB dokumentuma nemcsak felülről ígér segítséget ehhez, hanem arra hív fel: a konzervativizmus elleni harcban a párttagok mozgósítsák saját környezetüket, a helyi közösségek erőit is. Hanoi, 1987. november. Füzes Oszkár Népszavazásra készülnek Lengyelországban Tadeusz Czechowicz budapesti nagykövet sajtótájékoztatója (Munkatársunktól.) Vasárnap rendezik Lengyelországban a felszabadulás utáni időszak második népszavazását. A fő kérdés az elkerülhetetlen reformlépések üteme lesz — ezt mondotta keddi sajtóértekezletén Tadeusz Czechowicz, budapesti lengyel nagykövet. A népszavazás minden bizonnyal többet jelent majd, mint egyfajta közvélemény-kutatást, ugyanis ezzel az államhatalom nem csupán képet kap a szavazók véleményéről: felhatalmazást is a cselekvésre. A szavazók egyúttal kötelezettséget vállalnak arra, hogy végrehajtják a korszerűsítési programot. A november 29-i népszavazás nem a hatalom melletti igen vagy nem kérdését teszi fel — emelte ki a diplomata. Arról van ugyanis szó, hogy vállalja-e a lengyel társadalom, hogy az elkövetkező két-három évben gyors ütemben hajtsák végre a gazdasági mMMmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm reform azon intézkedéseit, amelyek bizonyosan tovább csökkentik a lakosság életszínvonalát. Ezután — ígérik — a terhektől megszabaduló gazdaság olyan fejlődése következik majd, ami az életszínvonal újbóli emelkedését, a lengyelországi fejlődés általános meggyorsítását eredményezi. A népszavazás második kérdése pedig a társadalomnak az állam kormányzásában való intenzívebb részvételét, a demokratikus intézmények megerősítését jelenti. Új egyesülési törvényt, a választási rendszer demokratizálását, az önkormányzatok hatáskörének kiszélesítését ígérik. Az államéletben a bürokrácia csökkentésére, nagyobb állam-, polgári ellenőrzésre törekednek majd. A nagykövet a népszavazás jelentőségéről szólva hangoztatta: olyan rendszerbeli változásokra van szükség a lengyel helyzet javítására, amelyek a kis lépések helyett radikális átalakítást követelnek. Ehhez pedig a kormányzatnak közfelhatalmazásra van szüksége, amit a referendum mélyen demokratikus intézménye biztosíthat. Tadeusz Czechowicz szólt arról is: a népszavazás eddigi fontos eredménye, hogy a lengyel társadalom tekintélyes része bekapcsolódott a jövőről, az elképzelhető megoldásokról szóló nemzeti vitába. Az ellenzék — mondotta — nehéz helyzetbe került, mert nem tagadhatja, hogy a reformok szükségesek, ugyanakkor elutasítja őket, mivel a kezdeményezés a „rezsimtől”, azaz a néphatalomtól ered. A népszavazás mindenképpen történelmi jelentőségű aktus — hangoztatta a nagykövet —, mivel az államhatalom gyakorlásába új minőségi elemet visz Lengyelországban. Az a képtelen gondolatom támadt, hogy -—------------------ ebben a nyúlós, csöpögős őszi rondaságban fölkapaszkodom a Martinovics-hegy csúcsára, amit valóra is váltottam; előbb autóbusszal fölvitettem magam a Goldmark Károly utcáig, aztán onnan már gyalog mentem fölfelé. Nem volt ennek a kirándulásnak semmiféle különleges célja, nem is volt ez kirándulás, csak egy óhaj, egy vágy, hogy az ember távol legyen a megszokott dolgoktól. Valahogy úgy éreztem, nagyon elleptek már a mindenféle gondok és gondolatok, valahogy zsúfolttá és átláthatatlanná lett ,ez az egész reggeltől késő éjszakáig tartó izgatott futkosás, és abban reménykedtem, hogy ott fent a hegyen talán sikerül egy kis ideig kiszakadni belőle, így hát fölkapaszkodtam a hegyre, és lebámultam onnan a városra, de nem láttam a várost, mert körös-körül mindent köd borított. Ott állt az a tágas, nagy tisztás a ködös csendességben, és valahonnan madárcsicsergést lehetett hallani. Budapest felmérésének felsőrendű háromszögelési pontjánál voltam akkor éppen, ami egy kicsiny kőkocka egy nagy kőtérség közepén, nem messze attól a márványtáblától, amely tudatta velem, hogy ez itt egy természetvédelmi közpark, ésezt nagyon jó volt olvasni, mert alighanem a rossz idő folytán egyedül ácsorogtam a hegytetőn. Zavartalanul hihettem, hogy most én is a természetvédelmi közpark része vagyok, egy élőlény, aki itt a hegyen most végre védelemben részesül. A közparkságnak ezt a magasröptű érzését később egy komondor zavarta meg, elhúzott mellettem ázott bundájában, megnézett, és visszafordult a nyomában caplató gazdához, hogy az vajon mit szól hozzám, mit szól ahhoz, hogy már megint gyarapodott ez a közpark itten egy ilyen kabátos alakkal, de a gazda valami mással volt elfoglalva, nem is nézett rám, és a komondor továbbügetett. Most arról kéne szép szavakkal írni, hogy csend volt a hegytetőn, de olyan csend, hogy ha nagyon füleltem, az apró szemű eső peszezésén túl alig hallhatóan szűrődött ide föl a város lenti utcáin haladó autók távoli, tompa moraja. Aztán azt kéne ecsetelni, hogy az ember úgy meg tud nyugodni abban a csendben, hogy még a mozdulatai, a gondolatai is lassúbbodnak. Aztán el kéne mesélni azokat a céltalan bóklászásokat a bokrok között. A mindenféle, esőtől fényes bogyók színét sem felejteni ki a fölsorolásból. A lefelé vezető kavicsos ösvényeket, meg azokat a keskeny csapásokat sem a fenyőfák között, és végül a lejtőt, amely lombok közé ereszkedik, és ahogy az emeber leér arra a lejtőre, hát egyszerűen elfelejti, hogy hol van. Az elfelejtés semmihez sem hasonlítható állapotát kellene talán a legélesebben itt megfogalmazni, ezt a különös és olyan régen nem tapasztalt érzést, amit szivacsként szívtam magamba az ólmos nedvességgel együtt, azt a sikeres és ezért jelentős pár percet, ameddig el tudtam felejteni, hogy honnan kapaszkodtam ide föl, és főleg azt, hogy miért. Az ember különös állat. Ha magára marad, és nem zavarják nyugodtságában, néhány másodperc alatt azonosulni tud környezetével, mintha évszázadok óta itt élt volna ebben a védett hegytetői növénygyűjteményben, és önfeledtségében még a korábban megszokott hasonlítgatásokat is elmulasztja. Nem viszonyít, nem értelmezi, nem súly---------------------—■ pontozza helyzetét, nem fűz hozzá okos magyarázatokat önmagának, hogy így meg úgy, néha kell az a kis kikapcsolódás, de ám ne hidd, hogy ezt a parkot nem gondozza valaki. Mert meglehet, hogy te most pihenni jöttél, nyugtatni túlfeszült idegeidet, de jönnek ám ide mások is, akiknek ez itt a munkahelyük, akik összegereblyézik az avart, levagdossák az elszáradt ágakat, ládába gyűjtik a széthajigált szemetet, hogy a magadformák aztán utána zavartalanul hihessék azt, hogy milyen szép és milyen nyugalmas is az élet itt fent. Mert hát ez teljes mértékben igaz, de viszont az ember olykor szívesen áltatja önmagát, szívesen épít magának illúziókat azon egyszerű oknál fogva, hogy erre az illúzióra néha olyan kegyetlenül szüksége van. Az egyik estefelé beül egy presszóba vagy egy sörözőbe, diskurálgat vagy dumál, csavarog az utcán, vagy ha teheti, megnéz egy jó kis filmet, aztán összecsomagolja magát, és kibújva az illúziók csigaházából, előlép, és folytatja ott, ahol aznap délután, az előző napon vagy akármikor abbahagyta. Ez tehát kisiklás, szelíd dezertáció a bé---------------------------- kés lombok közé azzal a reménnyel, hogy a szökésnek nem lesz súlyos következménye, hogy nyerünk általa néhány boldog, melankolikus, értelmetlen percet, ,mert értelmes és megfontolt életünkben olykor egy kis értelmetlenségre vágyunk. Aztán a percek elmúltával büntetés nélkül lehet iszkolni visszafelé, vissza a lenti valóságba, mintha ez a fenti közpark nem is volna valóságos, pedig hát itt áll már időtlen idők óta. Emlékszem, egyszer régen, sok évvel ezelőtt itt aludtam a réten egy nyáron. Hanyatt feküdtem a fűben, és a csillagokat bámulva megpróbáltam elképzelni a Föld gömbölyűségét, megpróbáltam érezni azt a lehetőséget, hogy ez a gigantikus bolygó nem alattam, hanem fölöttem van, és én hozzátapadva bámulok magam alá, a végtelen mélységbe. És amikor végre sikerült az érzést fölidéznem, hányinger fogott el a félelemtől, aztán végül elaludtam, és arra ébredtem föl hajnalban, hogy nagyon fázom, de azóta is ez az éjszaka legélénkebb emlékeim közé tartozik. Most azt mondani rá, hogy az nem volt valóság, lefelé bandukolva a hegy másik oldalán a keskeny lépcsőn, ahol Kovács J.49-es honvéd emlékét hirdeti a márványtábla, furcsa, zavart érzést okozó dolog. Mint ez a márványos sír a lépcső mentén. Volt egy honvéd, aki itt halt meg a felirat tanúsága szerint a magyar hazáért. Honvéd volt, Kovács vezetéknevű, és a hálás utókor megpróbálta megőrizni őt az emlékezetében. Ám úgy látszik, a honvédeknek nem jut osztályrészül a teljes halhatatlanság. Hiszen a seregben is csak úgy szólítják őket: Kovács! Vagy: Kiss! Vagy: Nagy! Keresztnevük nincsen, vagy ha van is, csak egy betű. Mint azé, aki itt a lépcső mentén nyugszik. János volt vagy József? Vagy talán Jakab? Esetleg Jeromos? A tábláról nem derül ki, azt mi már soha nem tudhatjuk meg. Mégis derék ember volt és vitéz katona, hiszen akkor nem állna itt, sebtében ásott sírja fölött a később faragott márványtábla, s a márvány előtt nem heverne előredőlve egy üveg, s abban az üvegben nem volnának lassan már hervadó virágok. Kovács J. honvéd lépcsőjén lefelé menet, az ember egyre erőteljesebben hallja a város moraját, és ez a moraj visszahozza őt a megszokott valóságba, s ugyanakkor azt a hegytetői valóságot egyre messzibb és messzibb viszi. Most már itt a szerkesztőségi szobában az ---------------------- a félórás kirándulás olybá tűnik föl előttem, mint egy álom. Talán nem is létezett soha felsőrendű háromszögelési pont, talán nincs is természetvédelmi közparkja ennek az egész világnak, talán Kovács J. is csak egy ködös őszi látomás volt csupán. De azért nem tagadom, hogy egy kicsit most mégis könnyebb, egy kicsit most barátságosabban férek meg magammal, így hát azt ajánlom, ha valami hasonló rossz, szorongató érzést találnak magukban fölfedezni, sétáljanak föl egyszer délután a Martinovics-hegyre. Bencsik András A HEGYTETŐN NÉPSZABADSÁG 1987. november 25., szerda ASZÓDI USZODA Gazdag vidék a Galga völgye, mióta elterjedt a fóliázás. A gyerekek szép otthonokból indulnak el reggelente, hát ne kelljen szegényesnek látniuk az iskoláikat sem! — így gondolkodott Bagyin József, az aszódi tanács elnöke, s helyi és a társközségek iskolaépítkezései mutatják, komolyan vette ezt a feladatot. Minden gyereket meg kellene tanítani úszni, hogy a vízben is elemükben érezzék magukat, így sok tragédia elkerülhető lenne — tűnődött Cser László, az aszódi Petőfi Sándor Gimnázium és Szakközépiskola akkori igazgatója, akit a környezete arról ismer, hogy mindig éppen épít valamit: sportpályát, járdát, iskolai könyvtárat, mikor mi kell. Gondolataikat megosztották, és a tanács költségvetéséből évente lecsípve másfél-kétmillió forintot, megkezdődött az aszódi gimnázium fedett uszodájának alapozása. Ami már csak azért sem volt átlagos tett, mert akkor még a középiskolák a megyei tanácsokhoz tartoztak, nem a helyiekhez. El kellett fogadtatni a javaslatot az aszódiakkal is, akik inkább egy községi uszodára vágytak — erre azonban végképp nem futotta volna a tanács évi százmilliójából, aminek több mint kétharmadát a már meglevő intézmények üzemeltetése viszi el, no meg járdát, csatornát is kell valamiből csinálni. A fedett medence terve mellett szólt, hogy az iskola 500 diákján kívül a környék több ezer tanulója is odajárhatna. Ilyen megfontolásokból aztán az ügy támogatókra talált. A környékbeli iskolák és magánemberek egymillió forintért vettek téglajegyet, hogy ha elkészül az uszoda, akkor teljes jogú használói lehessenek. A körzet vállalatai, honvédségi alakulatai társadalmi munkával, gépekkel, fuvarral segítették a vállalkozást. Amire nagy szükség is volt, hiszen egyre inkább apadtak a pénzforrások, az utóbbi két évben egyre nehezebb lett elővarázsolni a pénzt a folytatáshoz. Az építkezők a saját bőrükön tapasztalták, hogy csak az gazdaságos, ami gyorsan megvan, mert ami húzódik, az folyamatosan drágul is. Dolgoztak az építkezésen a gyerekek is, alapot ástak, a tanárok vezetésével szakipari munkákat végeztek, ablakot készítettek. Sokan leérettségiztek közülük, s csak az idei augusztus huszadiki ünnepélyes átadáson nézhették meg a végeredményt. Mert a 240 köbméteres, feszített víztükrű, csempével burkolt fedett medence végül is elkészült, közműcsatorna köti össze a gépházzal, a városi vízhálózatról kapja a vizet, amit aztán itt szűrnek, forgatnak. A tornateremmel közös öltözők tartoznak hozzá. Azt mondják, az egész 12 millió forintba kerül. S ha nem jön közbe újabb akadály, akkor rövidesen használhatják is. Mert egyelőre nincs meg a Köjál engedélye — szennyeződés kerülhetett a csövekbe, folyik a fertőtlenítés. — Pedig hiányzik nagyon a medence, mert az idén már úgy állítottuk össze a tanrendet, hogy minden osztály harmadik tornaóráját az uszodában tarthassa. Kevés a 20 osztálynak ez az egy tornaterem. És most már szakképzett úszásoktatónk is van — mondja Klausmann Ferenc, az iskola megbízott igazgatója. Szorcsik Andrea és Horváth Erika negyedikesek. Tavaly nyáron még ők is hordták a téglát az építkezéshez. Azt mondják, jó lenne még itt megtanulni úszni. R. A. Ez csak afféle próba ... Francia restaurátorok tapasztalatcseréje Tudományos hét a Nemzeti Galériában Francia tudományos hét kezdődik a Magyar Nemzeti Galériában december 1-jén a műalkotások restaurálásának elméleti és módszertani kérdéseiről. A budapesti Francia Kulturális Intézetben tartott tegnapi sajtótájékoztatón Jack Batho, az intézet igazgatója elmondta: a tapasztalatcseréken és a kerekasztal-beszélgetéseken jeles francia és magyar szakemberek tartanak előadásokat és konzultációkat a legújabb technikai eljárásokról, a festmények, szobrok, írott dokumentumok és filmek konzerválásának, helyreállításának korszerű módszereiről. A francia hét alkalmából három kiállítás nyitja meg kapuit a Várban. A Galériában látható majd A tudomány a művészet szolgálatában és a Festmények restaurálása című kiállítás. Az Országos Széchényi Könyvtárban mintegy száz francia restaurálási szakkönyvet mutatnak be.