Népszabadság, 1988. április (46. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-11 / 85. szám

4 KÍSÉRTETEK Az újfasizmus kísértete járja be Nyugat-Európát? Legalábbis ezt sugallja az amerikai hetilap címlapsztorija. Franciaországban — írja a Newsweek — jó esélye van Le Pennek, hogy az elnökválasztáson akár tíz százaléknál is több szavazót állítson maga mögé. De a francia Nemzeti Front vezére, a szélsőséges, idegen- és vörösgyűlölő, a volt ejtőernyős és pofozólegény nem áll egyedül. Legalábbis a lap szerint. Le Penhez hasonló sikerre ugyan kevesen számíthatnak egyhamar, de erősödik a brit Nemzeti Front, a különböző nyugatnémet neonáci csoportok befolyása, s az olasz újfasiszták pedig nem is olyan újak, hiszen már legalább negyven éve szabályos képviseletük van a római parlamentben. A nyugat-európai szélsőjobboldalról már sokat írtak. Leleplezték a különböző szélsőséges csoportokat,, az egyenruhát öltő és masírozó önjelölt rohamosztagosokat. Az amerikai hetilap írása most mégis arra utal, hogy a háború után negyvenhárom évvel a szélsőségek ismét veszélyt jelentenek. Veszélyek eddig is voltak. A hetvenes évek a „baloldali” mezbe öltöző terrorakciókat vitte a lapok első oldalára. A nyolcvanas évek elején félelmet okozott a harmadik világ ellentéteinek nyugat-európai felbukkanása. Most pedig? A lap szerint a szélsőjobboldaliság sikerének sok oka van. Ilyen a nacionalizmus újjáéledése. A liberális ideálok nem győzedelmeskedtek. A sötétebb bőrű külföldiek megjelenése okozta a franciák, az angolok, a németek egy részének arab-, indiai és törökellenességét. A másféle kultúrával, szokásokkal szembeni türelmetlenség jó talajba hullott: éppen a nyolcvanas években sújtott egész régiókat a régi iparágak leépítése, a munkanélküliség, lettek új és képzetlen nemzedékek a jobboldali uszításnak megfelelő alannyá. Az erőszak ismét felüti a fejét. Mi lesz ebből ? — teszik fel a kérdést a szélsőjobb előretörését látva. A szociológusok, a társadalomlélektan kutatói tudni vélik a választ. A jobboldal — mondják — most is elsősorban a létükben és hagyományaikban veszélyeztetettek között találja meg a bázist. A faji uszítás, az erőszak azok között toboroz, akik különösen kiszolgáltatottak a mindennapoknak. A lumpenné váló munkásnegyedek lakói, az állást vesztett vagy sohasem talált fehérgallérosok hallgatnak Le Pen és a hozzá hasonlók szavára — őket ragadja meg az ajánlat, hogy a problémákat „egyszerű módon”, például az idegenek kiűzésével oldják meg. A „tisztes jobboldal” persze nem hajlandó egy asztalhoz ülni ezekkel az emberekkel és vezéreikkel. Elutasítják az antiszemitizmust, a túlzott idegengyűlöletet, de alighanem számítanak a különböző „nemzeti frontokra”, ha arra igazán szükségük lenne. A sajtó időnként arról is beszámol, hogy náci jelképek tűnnek fel kelet-európai falakon is. Nem is olyan régen az NDK-ban szigorú ítéletet hoztak egy ilyen csoport eliten. Emlékszem, néhány éve Lengyelországban is rendőrségi ügy lett, hogy néhány tizenéves földalatti „náci” csoportot alakított. Európának a fasizmustól legtöbbet szenvedett országában, ahol a hazai táborok álltak! Magam is láttam már lakótelepünkön „cigánymentes övezetet” követelő spriccelt feliratot, másutt meg a lemázolt horogkereszt nyomát. Minek tagadni ezt? Inkább meg kellene fejteni, mi az 1988-ban, ami ilyesmire késztet! Lehet, hogy ez csupán gyerekes hülyéskedés, de talán mégsem az. Itt és ott mind többen teszik szóvá a türelmetlenség, az antiszemitizmus, a szélsőséges sovinizmus megnyilvánulásait. Utána lehetne nézni, mi készteti az embereket arra, hogy feszült helyzetben vélt ellenségeket találjanak. Nyugat-Európában a harmadik világ emigránsai lettek célponttá. A mi feszültségeink ugyan kitmást érinthetnek? Egyébként a bűnbakképzés mechanizmusai igencsak elevenek, s legegyszerűbb egyetemes, könnyen címkézhető felelősöket találni a bajban. Vannak jelenkori példák e mechanizmus intézményesítésére. Akad hely, ahol a gazdasági nehézségekre, ellátási gondokra sovén uszítással felelnek. Kísérteties, csakúgy, mint amikor a jelenkort a mesés múlt elképzelt hőseinek tetteivel akarják igazolni. Számomra különösen riasztó, ha ráadásul haladónak, sőt szocialistának tüntetik fel a legósdibb gesztusokat. A szocializmus nem egyeztethető össze semmi ilyennel, idegen től-e a bűnbakkeresés és a vezérkultusz. A nyugat-európai politikusok aggodalma érthető. A pártok, egyházak fellépnek a támadó szélsőjobboldal ellen. Minden bizonnyal úgy számolnak, hogy a polgári társadalom évszázados válságkezelő mechanizmusai majd visszaszorítják a politikai paletta legszélére azokat, akik odavalók, Le Pen és a hozzá hasonlók az elődeik, az alkalmi fasiszta mozgalmak vezérei sorsára jutnak. A Newsweek szerint Fabius francia szocialista politikus azt mondta: „A Nemzeti Front jó kérdésekre rossz válaszokat ad.” Ideje a társadalmak gondjaira, az új szélsőségesek megjelenésére megtalálni a helyes választ. Miklós Gábor Állunk Földi Vikivel csendben és meghatottan az alapításának 40. évfordulóját ünneplő Ady Kolégium újszegedi, modern épülete előtt, és mindketten az indulás első éveire gondolunk, ő diák volt, jómagam fiatal tanár. Hol van az már? A kollégium viszont él és virul. A fiatalok tágas, kényelmes hálókban, ebédlőben, könyvtárban készülődnek az ünnepi találkozóra. Csupa jó növésű, jól öltözött fiatal, ki a szellemi, ki a sportvetélkedőkhöz illő mezben, ki pedig házigazdái ünneplőben fogadja a vendégeket. Érzem és tudom, Vili is arra gondol, hogy a mi fiaink többségének akkor, negyven évvel ezelőtt, nem volt ünneplőruhája az újdonsült Ady Kollégiumban, és pillanatnyilag ünneplőkedve sem. A nagyon szeretett NÉKOSZ feloszlatása után diákotthonná leépülve kellett tovább menetelni. Ám a megtépázott népi kolégista önérzet sokat megőrzött a korábban felserkent tetterőből és bizalomból. A mai utódokat bizonyára elrettentenék az akkori szűkös körülmények, és érthetetlennek tartanák azt a magabiztos, céltudatos, életrevaló készülődést is, ami az akkori szegénységből kisarjadt. Akkor még elég erős hitele volt a szónak, és szilárd alapja a reménykedésnek. A többség politikusnak, tudósnak, katonának készülődött. Ám volt, aki erősködött, hogy meg sem áll a miniszterségig. És mégsem nevettük ki. A csillagos ég volt reményeink és bizodalmunk határa. Még 1950-ben és 1951-ben is futotta a kezdeti lendületből, bár akkoriban már nőttek a gondok, és szűkült a lehetőségek határa. Szálláshelyünk is megváltozott. A világosvásárhelyi Sugár úti épületből átköltöztünk a szemben levő minorita kolostorba. Komor hely, vastag falak, penészes boltívek, Nesze nektek, fiatalok! Ám hamar kiderült, hogy a kedvet nem ölik meg a vastag falak, a nevetés hangjai jobban visszhangzanak, felerősödnek a boltívek alatt. Nem tudom, hogy a mai Ady kollégistáknak milyen a közérzetük, a kedvük, milyenek a reményeik a mostani pompás környezetben. Ellentmondó szavaikból nem tudtam kihámozni az igazságot. Arra viszont jól emlékszem, hogy mi akkor családias, otthonos közösségben éltünk, tetemes bizalommal egymás iránt. Pedig 1951 őszén már sűrűsödtek a bajok. Az árak emelkedni kezdtek, az üzletekből gyorsan fogyott az áru. A hibás politika lassan felőrölte a környék termelőerejét, a hentesnél csak protekcióval lehetetttíz deka tepertőt kapni, húst még nehezebben. A Kárász utcai boltok kirakatában áru helyett bűnjelek sorakoztak. Négy sonka, néhány oldal szalonna, bődön zsír, amit az „alattomosan rejtegető” kulákoktól koboztak el. Nekünk pedig se sonkánk, se zsírunk, se szalonnánk, márpedig a 110 éves gimnazistánk a vasszöget is megette volna. A sors fintora, hogy a Bácskából kitelepített sváb kulák Hack Józsi bácsi és kedves, termetes felesége, Anna néni teremtett számunkra a szűkös keretből, az akkori időkhöz mérten, paradicsomi állapotokat. Hozzáteszem, hogy a minden fillért élére állító kemény és szigorú gondnoknő, Margitka segítségével, Józsi bácsi mindennap kora hajnalban elindult, maga után vonszolva kis, négykerekű kocsiját. Ki tudja, merre járt, hogyan szerezte, elég annyi, hogy az olcsó készletből a csodatevő Anna néni olyan jó ízű leveseket, túrós-mákos tésztákat főzött, olyan tejföles lepényeket és fánkokat sütött, amilyet akkoriban a hírneves Hungáriában sem tálaltak fel. A szigorú Margitka pedig fent az irodában várta az ebédlőből érkező híreket. — Ízlett nekik? — kérdezte izgatottan, és jóízűt kuncogott, amikor meghallotta, hogy a gyerekek a kondért is kikaparták. Egyszóval, a gyengélkedő gazdaság szigorát kijátszotta az ügyesség, a találékonyság, a politika rövidlátásával és az ideológia szigorával viszont már nehezebben birkóztunk meg. Az érezhető megtorpanás 1951 őszén már a szülőket is elgondolkodtatta. Nem engedték be a kollégiumba a hozzánk beiskolázott fiaikat. Ma ez már hihetetlen, de akkor bizony még kötéllel kellett fogni a diákot, úgy, mint annak idején a katonát. El is indult egy csapat negyedikes a tanyavilágba, az erős, tekintélyes Kórász Bandi vezetésével, hogy begyűjtse a szükséges létszámot. Szerencsével jártak, nyolc vonakodó ifjút maguk előtt terelve érkeztek haza, négy pedig fogadalmat tett, hogy másnap megérkezik. Így is történt, és Bandi, aki nagyon szívén viselte az elsősök beilleszkedését, sétára invitálta az újoncokat, mondván, megmutatja regényes kolostorunk zegzugait. Bejárták az udvart, a szép kertet, feljutottak a padlásra is, majd átkúszva a kolostorhoz tartozó templom tornyába, megástak a hírneves óraszerkezet előtt. Ez az óra olyan szerepet játszott akkoriban a szegedi Felsővárosban, mint a tengeren a világítótorony. Mindenki hozzá igazodott. Az órát automata szabályozta, gombnyomással lehetett előre és visszaállítani a mutatókat. A mi nepulóink pilanatok alatt megtalálták a gombot, és valaki meg is nyomta. A mutatók szédült iramban száguldoztak oda és vissza, és nem is lett volna baj, ha a kísérletezés végén oda állítják őket, ahonnan elindultak. Csakhogy a gyerekek elvétették az időt, a délutáni 4 óra helyett öt órára állították a toronyórát. Ebből lett a felfordulás. Néhány ötkor záró üzletben sürgősen lehúzták a rolót, mások viszont, a templom papjánál tettek panaszt. Fő ellenségünkké egy bizonyos iparosember vált, aki a rossznyelvek szerint az óra hibájából a kelleténél korábban érkezett haza, és olyan valakit talált az otthonában, akin nem mert boszszút állni. Mi lettünk a bűnbak. Az illetékesek — más dolguk, úgy látszik, nem lévén — ügyet csináltak a gyerekjátékból. Vodit, aki a szocialista nevelés csődjének nevezte a „felsővárosi botrányt”. Szigorú utasítást kaptam, hogy vizsgáljam ki az esetet, a főbűnösöket távolítsam el, és készüljek fel, hogy én sem viszem el szárazon. Kihallgattam hát a vétkeseket, hallgattam őket mindaddig, amíg a pöttömnyi Szalai Sanyi meg nem szólalt: „Engem ne tessék kicsapni, mert egy órával ugyan én is előrecsavartam a mutatót, de pontosan kettővel állítottam vissza. Én tehát nem vagyok hibás!” Nehogy a gyerekek előtt kelljen kinevetnem a felsőbbség szigorát, gyorsan visszaküldtem őket a tanulóba. S ott gubbasztottak másnap is, amikor az ügy bonyolítója megjelent, hogy megtudja, mi történt a bűnösökkel. Hümmögött, rosszallón csóválta a fejét a hír hallatán, majd kikísértette magát az udvarra, hogy ellenőrizze a toronyórát. Mikor látta, hogy rendben vannak a mutatók, közölte velem a szentenciát: — A saját költségén védőrácsot szereltet a szerkezet elé, és erős lánccal bebiztosíttatja! — Tehát toronyóra lánccal!? — jegyeztem meg nem minden él nélkül. — Ilyen még úgysem volt a Felsővárosban. Az illetékest, úgy látszik, elgondolkoztatta a láncos toronyóra, meglehet, újabb bonyodalom forrását sejtette benne, mert amikor megkérdeztem, hogy mit mondhatok a bűnösöknek, mérges legyintés után csak annyit mondott: — Tanuljanak! Tanultak is. Miniszterségig ugyan — ha jól tudom — egyikük sem vitte, de mint tudós, orvos, mérnök, katona ma is vezető helyen áll majd mindegyikük. S így nem is tudok mást kívánni az újszegedi mai Ady Kollégiumnak, mint olyan életre-küzdelemre kész fiatalokat, amilyenek a mieink voltak annak idején. A felsővárosi toronyóra pedig lánc nélkül is pontosan üti a negyedeket, feleket, egész órákat, eligazítva az ottaniakat. Toronyóra lánccal NÉPSZABADSÁG 1988. április 11., hétfő Brit politikus látogatása Az MSZMP Központi Bizottságának meghívására április 5. és 10. között látogatást tett hazánkban Denzil Davies, a Brit Munkáspárt biztonságpolitikai szóvivője. Fejti György és Szűrös Mátyás, a Központi Bizottság titkára fogadta a brit politikust, akivel találkozott és tárgyalt Kótai Géza, a Központi Bizottság külügyi, Petrovszki István, a párt- és tömegszervezetek osztályának vezetője, Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára és Horn Gyula külügyi államtitkár, a Központi Bizottság tagjai, valamint Gecse Attila, a Központi Bizottság külügyi osztályának helyettes vezetője. A szívélyes légkörű megbeszéléseken véleményt cseréltek a nemzetközi élet fontosabb időszerű kérdéseiről és kölcsönös tájékoztatást adtak a két párt előtt álló feladatokról. Megelégedéssel állapították meg, hogy az MSZMP és a Brit Munkáspárt közötti kapcsolatok eredményesen fejlődnek, jól szolgálják a két ország közötti viszony sokoldalú fejlesztését, és egyben hozzájárulnak a nemzetközi együttműködés előmozdításához, a bizalom erősítéséhez is. Mezőgazdasági és ipari tárgyalások Váncsa Jenő mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter vezetésével április 5. és 9. között magyar agrárszakemberekből álló küldöttség tartózkodott Hollandiában. Váncsa Jenő tárgyalt meghívójával, Gerrit Braks holland mezőgazdasági és halászati miniszterrel a két ország közötti kapcsolatok bővítésének további lehetőségeiről, az élelmiszer-ipari — húsipari, baromfiipari és tejipari —, valamint a vetőmag-termesztési kapcsolatok kiszélesítéséről. Erről dokumentumot írtak alá. Yvonne van Rooy holland külkereskedelmi miniszter asszonnyal áttekintették az érvényben levő magyar—holland ágazati kooperációs szerződések tapasztalatait. A magyar küldöttség látogatást tett több mezőgazdasági létesítményben, élelmiszer-feldolgozó üzemben, oktatási és kutatási intézményben. Berecz Frigyes ipari miniszter vasárnap delegáció élén hivatalos látogatásra a Pakisztáni Iszlám Köztársaságba utazott, ahol vendéglátóival tárgyalásokat folytat a két ország ipari kapcsolatairól és továbbfejlesztésének lehetőségeiről. (MTI) Kommunista műszakok Kommunista műszakot tartottak szombaton Szolnokon. A Mezőgép 4200 dolgozójának harmada vett részt a termelésben. A Láng Gépgyárban is kommunista műszak volt. A gyár munkásai közül hatszázan vállalták a szabadnapi munkát. Exporttermékeket készítettek. FILLÉRES IGAZSÁGOK „Aki a fillért nem becsüli, a forintot nem érdemli’’ — régi bölcsesség, s ahogy kimondom, már bánom is, mert barátom már mondja is a maga keserű szellemességével: Biztosamn nem erre a forintra és nem erre a fillérre érvényes... Abba is hagyhatnánk a vitát, ha annak kiváltó oka nem lenne annyira érthetetlen. Álltunk a büfében a sorban, aztán vásároltunk reggelirevalót, s közben mindketten felfigyeltünk a vásárlók elnéző gálánsságára, s az eladó bűbájos mosolyára. Az eladó minden összeg után egy forintra, tíz forintra, húsz forintra kerekített a visszaadáskor, s a hiányzó apró helyett bűbájos mosollyal és köszönömmel „fizetett”. Senki nem porolt, senki sem szólt a hiányosan visszaadott aprópénz miatt. Barátom tizenhat forint nyolcvan filléres fogyasztása így kerekedett húsz forintra. Ekkor kérdeztem rá: miiért hagytad? S a válasz: senki sem szólt, miért szóltam volna éppen én? S az a néhány fillér különben sem tett volna gazdagabbá ... Hogyan is vagyunk hát filléreinkkel? Úgy bánunk velük, mintha nem is lenne szükségünk rájuk. Pedig ... — lám megint a filléres igazság: fillérből lesz a forint. Lesz-e? A boltos bosszankodva fogadja el, mi otthon esténként csak úgy kicsapjuk az asztalra a nap „hordalékaként”, köcsögben, gyűjtjük, hogy majd egyszer, ha sok összegyűlt... de közben nem gyűlik össze, mert inkább azt mondjuk a visszaadáskor a boltban: hagyja csak, vagy éppen nem tiltakozunk, ha nem akarják visszaadni. Hagyjuk gurulni, kopni a fillért. Persze kopik az mástól is, s viszi magáival már a forintot is. Nincs már automata, ami „elfogadná” az egyforintost, s a gyufánkívül ritka már a forintnál olcsóbb áru a bolt, bán. Úgy mondják: értéktelenedik, inflálódik a forint, pedig az is a fillérnél kezdődik. Újból kell tanulni, talán értékelni a „rossz” fillért. Például úgy, ahogy barátomat próbáltam valamiféle más meggyőződésre bírni. Nem morális prédikációkkal, sokkal inkább racionálisan a számokkal, a számok kegyetlen kényszerével, az az otthagyott egyszeri hárombusz a büfében, egy hónap alatt csaknem száz forinttá terebélyesedik. Egy év alatt ezerkétszáz lesz belőle... A józan ész és pénztárcáink kényszere vitatkozik valamiféle elnéző nagyvonalúsággal, a fenn az ernyő, nincsen kas bölcs iróniája pedig csak távolabbról látszik. Mi lesz hát a fillérrel? Régi lyukas kétfilléresek és ötfilléresek módján numizmatikai érdekesség lesz a tízfilléres, húszfilléres, ötvenes, vagy pedig tartja magát? Sok mindenen múlik. A gazdaságon, árakon, béreken — de az embereken is. Hogy a család költségvetésében józan belátásból vagy kényszerből helye lesz-e a fillérnek is. Filléres igazságok — mondja barátom. Igaza van. Fillérekről, s valóságról van szó. S. Boda András Rába-futóművek a Szovjetunióba A Rába gyár 100 millió rubel értékben szállít az idén a Szovjetunióba fő termékéből, a futóművekből, s további 40 millió rubelt tesz ki a pótalkatrészek oda irányuló exportja. Ez azt jelenti, hogy a kivitel értéke négy százalékkal emelkedik a tavalyihoz képest. A Szovjetunió a dunántúli nagyvállalat tradicionális piacának számít, eddig már 450 ezer különböző típusú autóbusz és trolibusz futóművét adták el ezen a piacon. A vásárlók igényeihez a termékek folyamatos korszerűsítésével, továbbfejlesztésével, továbbá új konstrukciókkal igazodik a nagyvállalat. Napjainkban a komfort fokozása is mindinkább előtérbe kerül, amihez a zajszint csökkentése szintén hozzátartozik. Ennek figyelembevételével fejlesztett ki futóműveket a Rába a szovjet távolsági autóbuszokhoz, a gyártmány első darabjait jelenleg tesztelik a partnerek. Az idei exportban növelik a földmunkagépfutóművek részarányát. (MTI) Félidőben a Zala-híd építése Félidejéhez érkezett a 76-os út Fenékpusztánál levő új Zala-hídjának építése. Az eddig végzett munkálatok során 27 ezer köbméter föld megmozgatásával elkészült az új nyomvonalú útszakasz alépítménye, s rövidesen munkához láthatnak a hidászok. Az eddigi vasbeton híd csekély áteresztőképessége miatt már nem felelt meg a követelményeknek. A munka a múlt nyáron kezdődött. Jelenleg kétpályás út készül, de ezt az 1990-es években — a tervek szerint — négysávosra szélesítik. Hamarosan hozzálátnak a hídpillérek alapját képező 128, 12 méter hosszú vasbeton cölöp leveréséhez, amelyek fölött ível majd a 29 méteres, szabad nyílású híd.(MTI)