Népszabadság, 1989. augusztus (47. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-10 / 187. szám

1989. augusztus 10., csütörtök NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA V­a­laírMm BEVERL­Y HILLS-I ZSARU „Mi jobb annál, mint hogy egy det­roiti belvárosi va­gány utcai hekust fogunk, és áttesz­­szük a világ leg­privilegizáltabb, védett részébe, Be­­verly Hillsbe?” — kérdezi egy nagy­hatalmú hollywoo­di producer. Mon­datában ott rejlik a­ válasz. A film­hatalmasság ter­mészetesen az új­­szuperrendőrről beszél, aki máris elhomályosította szinte összes elő­ző kollégája dicső­ségét. Küldetésé­nek lényegét is megfogalmazták a bombaüzlet — a modern zsaruszim­fónia — szülei: ő lesz az elefánt a porcelánboltban. Maradjunk ennél a plasztikus ha­sonlatnál. Axel Foley detroiti de­tektív tényleg ele­fántként tör-zúz a káprázatos beren­dezésű Beverly Hills-i porcelán­boltban, ugyanak­kor — szakmája érdemes mestere­ként — szinte per­cenként bizonyítja különleges képes­ségeit: tudását, erejét, furfang­­ját, vakmerőségét. Elegánsan csinál rendet a számára idegen közegben. Útját a­ m­ostanában virágzó rendőrfilmek műfajá­nak íratlan törvényei szerint véres csataterek szegélyezik. Axelnak mocskos a szája, vág az agya, és gyors a keze. Még a szerény kombinációs készség­gel megáldott nézőik sem ké­telkedhetnek abban, hogy bűn­üldöző küldetése teljes sikerrel jár s a forgatókönyvírók (ez­úttal négyen találták ki a ka­landokat, közöttük található Eddie Murphy is) már törhetik a fejüket a folytatás (ok) on. Egyébként már ezúttal sem szűz témát dolgoztak fel, hi­szen az első rész sikerét fe­jelték meg. Soha rosszabb „utánlövést”! Ezek a nem túl­ságosan csillogó fantáziájával, ám kétségkívül óriási szakmai rutinnal összeütött történetek úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Nemcsak „ele­fánt” és „porcelánbolt” van bennük, hanem sok szabvány­kellék is: pompázatos luxus­­miliő, több gyékényen áruló hekusok, furfangos gengszte­rek, csábos cicababák akciói, izgalmas fordulatok, váratlan meglepetések. Továbbá, főkép­pen és mindenekelőtt, óriási tétek, hiszen a Miszternek — képletesen szólva — hamiskár­tyások barlangjában kell ban­kot robbantania. Mi emeli a Paramount filmjét a hasonló jellegű vállalkozások fölé? Természetesen Eddie Murphy személyisége. Egy sztár mar­káns karakterrel és szikrázó humorral: nos, ennyi bőven elég ahhoz, hogy a krimi meg­teljen élettel. A rendező, Tony Scott érti a dolgát, de még így is csak másodhegedűs az együttesben az ászok ásza, a fekete gyöngyszem, a népsze­rűségi listavezető I­ddie Mur­phy mellett. Eddie Murphy, az igazságosztó. A HERCEG 13. MENYASSZONYA Meghökkentő ötlet szolgált a mű elkészítésének alapjául: megmaradtak egy előző bolgár film díszletei é­s az élelmes vezetők lebontás helyett ismé­telt felhasználást javasoltak. Talán még prémiumot­ is kap­tak elképzelésükért, mindez azonban gazdasági kérdés, nem tévesztendő össze az esztétikai értékekkel. Utóbbiak kétség­kívül szerényebbek: kár, hogy az ismerős díszletek között senkinek sem jutott eszébe a forgatókönyv igényes átdolgoz­­tatásának gondolata. Három gyerek űrrepülőgép­pel a Föld közelében landol. Tanúi lesznek egy furcsa ural­kodócsalád szeszélyeinek, s egy „házassági” viszontagság­­sorozatnak. A vértelen konf­liktust az mélyíti el egy csöp­pet, hogy a kretén trónörökös és a kiszemelt királykisasszony ,„boldogságát” megzavarja Ele­­na, a gyönyörű parasztlány fel­bukkanása. Tovább növeli a félreértéseket Elena udvarló­jának, a daliás Bojánnak fur­fangos mentési kísérlete, majd a faramuci lényszöktetés. Meg­jelenik a túlbonyolított törté­netben egy birodalmi rabló, egy botcsinálta varázsló, egy okos robotgép, s természetesen bekapcsolódnak az események szálainak alakításába az ide­gen bolygóról érkezettek is. Egészen addig, míg Alfonz ki­rályfi nőül nem veszi az elva­rázsolt királylánynak hitt sza­marat, s az igazi szerelmesek révbe nem érnek. A díszletektől jó film is le­hetne A herceg 13. menyasz­­szonya, Ivánka Grabcseva munkája ezzel szemben nehéz­kes és döcögős; éppen az a szellemesség és kalandosság hiányzik belőle, ami az efféle meséket fogyaszthatóvá teszi az ifjú nézők számára. Üdítő kivétel a film vége felé a fut­­ball-láz terjedésének ábrázolá­sa. Ha ilyen kikacsintások lennének a cselekményben, bi­zonyára nem fanyalognánk. Sajnos az epizódok többsége unalmas és érdektelen. A sci­­fi és a gyermekfilm háziasítá­sának kísérlete ezúttal ered­ménytelen maradt. Veress József A SZOMBATHELYI BAR­TÓK FESZTIVÁL szervezői zenekultúránk becsületét meg­mentve választották központi témául a gall muzsikát, mél­tóképpen megemlékezvén a francia forradalom 200. évfor­dulójáról. Köszönet érte, ha nem teszik, e jeles dátumnak nyoma sem marad zenei nap­tárunkban. Persze nem az 1789 körüli esztendők művei szol­gáltak fő témául, hanem — méltóan a zeneünnep névadó­jához — századunk, korunk alkotásai. És nemcsak francia zene szólalt meg, hanem más nemzetek forradalmi periódu­sainak a művészete is. A mű­sorba szervesen épült be Bar­tók, Kodály művészete csak­úgy, mint a tízes és húszas évek szovjet zenéje, a XX. szá­zadi komponálást forradalma­sító Debussy és Schönberg, vagy vallásos hitet sugárzó kó­rusaival Francis Poulenc, aki így írt egy 1936 augusztusában kelt levelében: „Azt hiszem, rég bebizonyítottam, mennyi­re becses számomra a nép­front.” AZ ENSEMBLE INTERCON­­TEMPORAINE, az új zene tol­mácsolásának abszolút nem­zetközi élvonalába tartozó pá­rizsi együttes nyitotta meg az idei Bartók fesztivált. 1976- ban alapította Pierre Boulez, e zeneszerzőnek-karmesternek egyaránt igen nagy jelentősé­gű muzsikus, aki az irányítást három év múlva Eötvös Péter­nek, Szabó Ferenc utolsó ze­neszerzés-tanítványai egyiké­nek engedte át. Eötvös vezény­letével kiemelkedően értékes, érett, a hallgatót személyesen megszólító előadásban különös műsor kelt életre, érzékeltet­ve a francia zene vonzásait és taszításait. A bemutatott mű­vek alkotójának gall mivoltát ugyanis egyetlen zeneszerző, a 42 éves Tristan Murail őrzi hiánytalanul: él, ahol született, Franciaországban. Desintegra­­tion című, roppant finoman megmunkált zenéje bensősé­ges költői világ hangzó­képét adja, s a hangszalagról beját­szott „denaturált” hatások mintegy megerősítik a mű em­berközpontú kifejezését. A gö­rög Iannis Xenakisnak, válasz­tott hazája, a francia föld. Ja­­lons (csylöpök?) feliratú kom­pozíciója kemény, konok hang­zások paneljeiből épített meg­lehetősen száraz és fakó mu­zsika, állóképei iránt néhány percnyi hallgatás után, bizony, lankad a figyelem, még ha időnként meglep is A csodála­tos mandarinból, s némely vad Sztravinszkij-opuszból szár­mazó effektusaival. Az olasz származású, Párizsban szüle­tett, 1915-től az USA-ban élt Edgar Varése nyolc hangszer­re 1923-ban írt Octandre-ja, miként egész életműve, igen­csak megelőzte korát szigo­rúan megszerkesztett nyersesé­gével, a zörejek zenei kifeje­zésének bőséges alkalmazásá­val. Eötvös Péter 1975—1977 kö­zött írt, első változatában ná­lunk 1983-ban­­előadott darab­ja. A szél szekvenciái most át­dolgozva hangzott el, színek­­ben-fényekben — s persze ár­nyékos felületekben is — gaz­dag, cizellált muzsika. Egy szó­val jellemezve: szép. Harmo­nikus, kiegyensúlyozott, nem támadja, jótékonyan körülve­szi az emberi fület. Teszi nosz­talgia nélkül, ez a muzsika nem keres támaszt elmúlt ko­rok zenéjében, nem illenek hozzá a „retro”, a „neo”, a „poszt” jelzők, amelyek jegyé­ben oly sok silányság született már. A zeneszerző a hangnak, mint meghatározott rezgésnek a sajátosságaiból merít ösz­tönzést, s a fizikai törvényeket alakítja át szubjektív közlé­sek sorozatává, poétikus kife­jezéssé. Joggal került a műsorba Kurtág György, akinek művé­szetére — 30 éve ennek — sors­fordító hatású volt egy hosz­­szabb párizsi tartózkodás. Négy capricciója más, a többi mű­vel egyszerűen összemérhetet­len minőséget képviselt a nyi­tókoncerten, hiszen napjaink egyik legnagyobb zeneszerzője szólalt meg. Csengery Adrienné döbbenetes szuggesztivitással formálta meg a dalciklust, amelyet a hálás közönség azon nyomban megismételtetett. STEFAN SCHLEIERMA­­CHER zongoraművész (NDK) szólóestjének a Zene és forra­dalom címet adta a forrada­lomba tartó orosz s a korai szovjet termés nálunk isme­retlen zeneirodalmát mutatván be. Mennyi felajzóan izgalmas, személyes kísérlet az egyen­irányítótt zenepolitika előtt. S micsoda sorsok. A futurizmus­­hoz közelálló Arthur Lurié, Lu­­nacsarszkij népbiztosságának első zenei vezetője már 1922-ben emigrált s vált Párizsban Louriévé. A kiváló tehetségű Alekszandr Mopzolov, formák és kifejezések e jelentékeny újítója, akinek zongoramuzsi­kájába is beszüremlett a pet­­rográdi utca harsány hangja. Az 1930-as években közép­ázsiai népek folklórjának gyűj­tésével, feldolgozásával, majd egy Molotov-oratóriummal gyakorolt önkritikát (hosszú életét éppoly legendák övez­ték, akárcsak a drámaíró Erd­­mannét). Nyikolaj Roszlavec, új utak legmerészebb kereső­je, a paraszti sorból autodi­daktaként kiemelkedett zene­szerző (akit kezdettől támadtak a „proletárzenészek”) szeren­csésen megúszta az „elvi tisz­togatás” kemény zsdánovi idő­szakát, mert 1944-ben, telje­sen elfeledve, meghalt. Nem így az 1948-ban formalistaként elmarasztalt Gavriil Ponov, aki hasztalan próbálta kom­penzálni „ifjúkori kilengéseit” a Komszomol, a villamosítás vezére zenekari szvittel, kan­tátáival s oratóriumaival. Köszönet Schleiermachernak, hogy e fátylakkal borított ter­mékeny korszak zeneszerzői törekvéseivel megismertetett, s felmutatta, hányféle irányzat fért meg az 1920-as évek szov­jet zenéjében. Breuer János Háy-színmű Grúziában (Munkatársunktól.) Drámahiányról szokás pa­naszkodni. Háy Gyula 1955- ben írt és folyóiratban megje­lent drámája, a Varró Gáspár igazsága mindmáig nem került magyar színpadra. 1956. októ­ber 24-én elmaradt Major Ta­más rendezte bemutatója a Nemzeti Színházban. A Rákó­czi út és a Nagykörút keresz­teződésében akkor már más színjáték zajlott. Most egy magyar rendező, Vas Zoltán Iván, a pécsi Nem­zeti címzetes főrendezője mégis színpadra állította a művet. Igaz, Georgi Imerelli fordításában a grúziai man­gánbányászati iparvárosban, Csiatura Ceretek­ Színházában. Megírásakor funkcionárius­ellenes darabnak látszott a Varró Gáspár. Mivel azonban nem politikai heccmaiszter, hanem igazi drámaíró írta, nem bánt el a drámával a tör­ténelmi idő. Ellenkezőleg: ki­emelte mélységeit. A csiaturai premier előtt két helyen ját­szották: az NSZK-ban és Csehszlovákiában. Hathetes próbafolyamat után július 15-én tartották meg a grúz premiert , ami egyben a ma­gyar dráma első magyar be­mutatása, először birkózott meg vele magyar rendező és a díszletek és jelmezek terve­zője, Pilinyi Márta, az egri színház tagja. A Cereteli Színház sikeres produkciója ősztől ismét mű­soron marad. Ezzel vesz részt a társulat a Szovjetunióban évente megrendezett színházi versenyen. l . Élt-e Josef Svejk? Látszólag teljesen értelmet­len így föltenni a kérdést, hi­szen Jaroslav Hasek világhírű hőse, társaival, Till Eulen­­spiegellel, Naszreddin Hodzsá­­val és Sancho Panzával együtt halhatatlan. Az irodalomtörté­nészek és más szakemberek azonban a kiemelkedő művek elemzése, születésük körülmé­nyeinek tisztázása során arra is kíváncsiak, hogy az író élő személy vagy személyek alap­ján alkotta-e meg hőseit. E kérdések foglalkoztatták Hayek életrajzíróit és más ku­tatóit is. A neves hazai és kül­földi szakemberek — közülük Szergej Nyikolszkij, a kiváló szovjet bohemista munkássága érdemel megkülönböztetett fi­gyelmet — több évtizedes ku­tatómunkája számos érdekes­séggel szolgál. Ezekről ír a Rudé Pravo mellékletében, a Hajó Sobotában Karél Her­mán. Ma már minden kétséget ki­záróan megállapíthatjuk, hogy a derék katona néhány társa élő személy volt. Riegler ka­dét például Drezdában szüle­tett, és sokáig szülővárosában élt. Vanek számvivő őrmester a Moldva parti Kralupyból származott, s hozzájuk hason­lóan a valóságban is élt Lukás főhadnagy és Ságner kapitány. Évtizedeken át folyt a vita azonban arról, hogy a derék katona figuráját ki vagy kik alapján mintázta meg Hašek, avagy ez a hős az író képzele­tének szülöttje volt-e? Hasek már az első világhá­ború kitörése előtt több olyan elbeszélést írt, amelynek Josef Svejk volt a hőse. Ezek az el­beszélések többnyire az akkori cseh közéletet, az óvatos lépé­sek politikáját pellengérezték ki. Sokan úgy vélték, hogy e művek központi figuráját Ha­sek a korabeli cseh agrárpoli­­tikus, Josef Svejk neve és sze­mélyisége alapján keltette életre. Ez a magyarázat azon­ban mára már nem helytálló, hiszen ő nem szolgált a 91-es gyalogezredben, sőt nem is harcolt a háborúban. A való­ság ennél bonyolultabb. Sokkal hihetőbb az a fejte­getés, amely szerint Hasek hő­seinek cselekedeteit, jellemraj­zát sok kor- és­­ sorstársának vonásai alapján rajzolta meg. Közéjük tartozott Frantisek Straslipek is, aki Hasek barát­ja volt, együtt vezényelték őket az orosz frontra, ahol 1915 szeptemberében hagyták ma­gukat elfogatni. A továbbiak­ban ketté vált az életútjuk. Ha­sek belépett a cseh légióba, majd átállt a vörös hadsereg­hez, Straslipek viszont orosz fogságban maradt, kényszer­­munkát végzett, majd a breszt­­litovszki békekötést köve­tően visszatoloncolták hazájá­ba, ahol újra behívták, és az olasz frontra küldték. Fivéré­vel együtt kalandos körülmé­nyek között megszöktek, és el­jutottak az­ orosz határövezetig, ahol újra fogságba estek. Az első világháború végét köve­tően Stra Slipek hazatért, és a Prága melletti Hostivicében élt egészen haláláig. A hozzá­tartozói szerint lakóhelyén többször találkozott Haáekkal, de ezt a közlést a szakembe­reknek nem sikerült semmi­lyen hiteles bizonyítékkal sem­­igazolniuk. Straub­pek szemé­lye egyébként azért érdekes, mert a férfi nagyon szeretett történeteket mesélni, majd­nem mindenről valamilyen anekdota jutott az eszébe, és beszélt, beszélt órákon át. A történetek nem lehettek túlsá­gosan érdekesek, mert Hayek egyik gunyoros kétsoros versé­ben megírta, hogy a háborúnál is van szörnyűbb dolog a vilá­gon: Straslipek unalomig ismé­telt anekdotái... Ám nem elképzelhetetlen az, hogy Hasek az anekdotázó tí­pust éppen Straslipek alapján keltette életre, igaz, nagy kü­lönbséggel: Svejk történetei szellemesek, s főleg tudatosak. A derék katona „notórius hü­lyesége” egyfajta védekezés a háború, a gyilkolás bestiális hülyesége ellen. Ma már tudjuk azt is, hogy még egy Josef Svejk nevű em­ber létezett a valóságban, sőt Hasek jól ismerte őt. Erről a Kvéty című cseh képes heti­lap hasábjain 1968-ban egy ol­vasó számolt be, sőt fénykép­pel is igazolta állítását. Az ol­vasó szerint Haáek 1911-ben ismerkedett meg Josef Svejk­­kel, akit éppen akkor rossz magaviselete miatt elküldtek a hadseregtől. Az olvasó állítása szerint Haáek tőle hallotta elő­ször azt a filozófiát, hogy a császári hadseregben való szol­gálat ellen a hülyeség színle­lésével lehet a leghatásosabban védekezni. Haáek és Svejk ál­lítólag a háború után is rend­szeresen találkozott, sőt a fér­fi — személyét eltitkolva — részt vett az író temetésen is. Svejk 1965-ben halt meg, s éle­te végéig érthetetlenül eltit­kolta, hogy ismerte az írót. Az egészben az is rejtélyes, hogy vajon Hasek miért nem tett erről említést. A cseh képes hetilapban megjelent cikk először szenzá­cióhajhászásnak tűnt fel, ám rövidesen kiderült, hogy Josef Svejk valóban élt abban az időben Prágában, a Na­bolistí utcában, sőt egy ideig abban a házban lakott, ahol a Kehely volt. Ez tudvalévően az a kocs­ma, ahova Svejk Vodickát, az öreg árkászt a háború után es­te hatra velkopopovicei sörre hívta. Az irodalomtörténészek — köztük a már említett szov­jet szakember is — alapos ku­tatómunkába kezdtek, hogy do­kumentumok alapján dönthes­sék el: a szóbeszédekből és a legendákból mennyi a való­ság? Szergej Nyikolszkij az egyik cseh levéltárban rátalált Josef Svejk nevére, aki 1892- ben született Kladno­­mellett, majd Prágában kitanulta a pékmesterséget, őt is az orosz frontra vezényelték, ahol az is­mert 36. ezred katonájaként esett fogságba, majd a cseh­szlovák légió kötelékébe ke­rült. A szovjet szakember a Ceská, Literatura tavalyi ne­gyedik számában publikált ta­nulmányában feltételezi, hogy Hasek és Svejk az orosz fron­ton ismerkedett meg, amit az is valószínűsít, hogy egy­­ he­lyen, ugyanabban az időben estek fogságba. Nem érdekte­len az sem, hogy Hasek 1917- ben kezdte el írni Svejk, a de­rék katona fogságban című el­beszélését. A Kréty olvasója is leírta azt a történetet, amelyet Nyi­kolszkij is hallott több ember­től. E legenda szerint az orosz fronton Svejk egy alkalommal megmentette Hasek életét. Ez akkor történt, amikor nyilván­valóvá vált, hogy Hasek átállt a vörös hadsereghez, amely — éppen a csehszlovák légiók tá­madása miatt — kénytelen volt feladni Szamarát. A légió vezetőségének tudomására ju­tott, hogy Haáek nem tudott idejében elmenekülni a körül­zárt városból, s ezért több ka­tonát azzal bíztak meg, hogy derítsék föl, hol rejtőzik Ha­áek, és tartóztassák le. Svejk talált rá Haáekra, aki pisztolyt szegezett a járőrre, majd ami­kor ráismertek egymásra, Svejk szökni hagyta ismerősét. A történet fantasztikusnak tet­szik, de azért annyi valóság­alapja azért van, hogy a kora­beli dokumentumok szerint Josef Svejk egy ideig a légió felderítő különítményében szolgált, tehát megbízhatták a szökevények felkutatásával. Ismerősei szerint Svejk jópo­fa ember volt, aki találékony­ságát és az eszét is használta ahhoz, hogy élve hazajusson a háború vérzivatarából. Szergej Nyikolszkij és Karél Herman megegyeznek abban, hogy a kutatást tovább kell folytatni, mert a dokumentumok való­színűsítik a feltevést. Josef Svejk, a prágai pékmester egy azok közül, akikről Haáek a derék katona világhírű alakját formálta. Szilvássy József MMS KlUk UVM 15 rai D638036& (3HRD jón OTQLié PVh 3PViaOC?Oív.V5 ías^»-nME 3ia-vrcaúG0 aocoEn »4*B"Ma»oc»-VK*iG anansn ataö9»«-^awiW3»a(«--3nao ‘coawando Ajaobníob aU*O36oa*o--3űtf)60 R0K)63C0. 606(1 «6430S0<Ö tóalewca’ JüC06?Jd0. A3U*06 JJtOtfOda Az előadás plakátjának részlete.

Next