Népszabadság, 1989. augusztus (47. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-28 / 202. szám

1989. augusztus 28., hétfő ____________________________NÉPSZABADSÁG — MAGYAR TÜKÖR EGY 1948-AS TÍPUSÚ PÁRT MA CSAK KONZERVATÍV LEHETNE Szociáldemokrácia jelen időben G. Márkus György végzettsége szerint angol—kínai szakos tanár, ötvenegy éves. Az MSZMP Társadalomtu­dományi Intézetének munkatársaként hosszabb ideje ku­tatja a szociáldemokrácia gazdaság- és szociálpolitikáját. Februárban csatlakozott a Szociáldemokrata Párthoz. Tagja a párt országos választmányának, részt vesz a programot előkészítő műhely munkájában. — Milyen elveket kínál a szociáldemokrácia hazai vi­szonyaink átalakítására? — A szociáldemokrácia — a liberális Ralf Dahrendorf vé­leménye szerint — „nem csu­pán egy párt nevét jelenti. Számos párt és csoport — li­berálisok és demokraták, nép­pártok és republikánusok, centrumpártok és radikálisok, végül még konzervatívok is — közreműködött a mögöttünk levő szociáldemokrata évszá­zad alakításában. Mindazon­által indokolt a szociáldemok­rata kifejezés használata. Legjobb lehetőségeit tekintve az évszázad szociális és de­mokratikus volt.” Lehetségesnek tartom, hogy Kelet-Közép-Európában — legalábbis Magyarországon — a létező szocializmus névvel illetett bolsevik típusú dikta­túra, illetve oligarchia csődjét is gazdaságunk és társadal­munk szociáldemokratizálása követi. Széles tömegek tuda­tában a szociáldemokrata ki­fejezéshez egy olyan, koránt­sem konkrét elképzelés fűző­dik, hogy ez a kommunizmus­nak, a bolsevik diktatúrának az az alternatívája, amely tár­sadalmi igazságosságot teremt, amely a nemzeti és egyéni szabadságot nem csupán jól működő gazdasággal, hanem méltányos elosztással, szociális biztonsággal, jövedelmi vi­szonyokkal, tehát egyenlőség­gel kapcsolja össze. De hát felvetődik a kérdés, vajon nem illúzió-e ez, lé­tezhet-e olyan társadalom, amely sikeresen ötvözi a sza­badságot és az egyenlőséget, a piacot és a szükségletek sze­rinti elosztást? A XX. század második fele nyugat-európai történetének legszerencsésebb éveit az jellemezte, hogy ezek az elvek találkoztak egymás­sal. Ez a „találkozás” egyszer­re jelentett konfliktust, ér­dek-összeütközést és kiegye­zést. E szerint egymásra ta­láltak a liberalizmus eszméit, szellemi örökségét vállaló és a munkásmozgalom hagyomá­nyaira építő baloldaliak. Azaz a szabadságelvű szocializmus szervezetei és pártjai, továb­bá egy, a vállalkozás, a ver­seny, a teljesítményelv, a nyereségesség elveire építő gazdasági berendezkedés — ne­vezzük nevén: a kapitalizmus — értékesítési és legitimációs szükségletei. Történelmi kompromisszum a tömegtermelés, a gazda­sági dinamizmus, tehát a tő­keértékesítési és a tőkeakku­muláció tömegfogyasztást igé­nyelt. Azok a követelések, amelyek addig a nemzetgaz­daság stabilitását fenyegető szélsőségeknek tűntek, mint a nagyobb bérek, a rövidebb munkaidő, a teljes foglalkoz­tatottság, az átfogó szociálpo­litikai juttatások — mindezek a társadalom egészének érde­kévé váltak. Ehhez, persze, komoly reformokra volt szük­ség: az állami szerepvállalás erősítésére a gazdaságban és a szociálpolitikában. Sajátos helycserék, fordulatok történ­tek: a tőke és a menedzserek elfogadták a munkavállalók bér- és foglalkoztatási igé­nyeit, a munkások pedig a nyereségesség szempontjait. A létrejött „történelmi kompro­misszum” sajátos tartalma: a tőkelogika respektálása a ter­melésben, a társadalmasítás jelentékeny érvényesülése az elosztásban és a fogyasztás­ban. — Ezzel új szakasz kezdő­dött a mozgalom történetében. Jellemezhető-e ez a demok­ratikus szocializmus jelszavá­val? — A modernizáció adott szakasza, amelyben az állam osztályállamból az érdekegyez­tetés és az intézményesített kompromisszum államává válhatott, politikailag hege­­món szerepet kínált a szociál­demokráciának. Ehhez e pár­toknak alkalmazkodniuk kel­lett. A szociáldemokrácia mindaddig nem válhatott kor­mányképessé, többségképessé, amíg nem tudott meghaladni egy sajátos ellentmondást. Azt, amely reformista, a demokra­tikus játékszabályokhoz alkal­mazkodó gyakorlata, és radi­kális, az átfogó államosítást és tervgazdálkodást követelő, a marxizmushoz kötődő ideo­lógiája között feszült. A szociáldemokrata orientá­cióváltást legjellemzőbben a nyugatnémet SPD 1959-es go­­desbergi programja fejezte ki. A demokratikus szocializmust — a marxista hagyomány ter­hével szakítva — az ideoló­giáktól független, liberális és szocialista eredetű alapérté­kek, a szabadság, az igazsá­gosság és a szolidaritás szerint szerveződő társadalmi irány­ként határozták meg. Ennek gyökerei az európai humaniz­musban, a klasszikus filozó­fiában, a keresztény etikában lelhetők fel. Elfogadták a ve­gyes gazdaságot — tisztelet­ben tartva a magántulajdon­hoz való jogot. Kimondták a piac elsőbbségét: annyi ver­senyt, amennyi lehetséges, annyi államot, amennyi szük­séges. Munkáspártból a közép­rétegek felé nyitó néppárttá válva, politikájuk egyik dön­tő elemévé a szociális bizton­ságot garantáló jóléti államot tették. Újfajta reagálás A szociáldemokrata jellegű jóléti állam szolidáris jövede­lempolitikával, teljes foglal­koztatással mérsékelte a mun­kaerő árujellegét. Az elemi szükségleteket — mint a lét­minimum, az egészségügy, az oktatás s részben a lakás — jelentékeny mértékben kivon­ta a piaci elosztás szférájából. Mérsékelte a társadalmi egyenlőtlenségeket. Javarészt az újraelosztás, illetve a kor­mányszintű ellenőrzés révén, kisebb mértékben a vállalati szférában a közös döntési for­mák kialakítása révén korlá­tozta a tőke társadalmi hatal­mát.­­ Évtizede azonban gyen­gülni látszik a szociáldemok­rácia vonzereje.­­ A hetvenes évek végétől a fejlett világban olyan gaz­dasági, sőt civilizációs kor­szakváltás van kialakulóban, amely politikailag is általá­ban ciklusváltással járt. Így gyengültek a szociáldemokrá­cia, a munkavállalók, a balol­dal pozíciói. A növekedési ütem lassulása és a felhalmo­zási igény növekedése vissza­szorította az elosztáscentrikus politikákat. A tömegtermelés mellé vagy helyére lépő rugalmas auto­matizálás eredményeképpen mind a termelésben és a fo­gyasztásban, mind a társadal­mi viszonyokban a hagyomá­nyos, a kollektív, uniformizált minták rovására előretört az individualizálódás, a differen­ciálódás. A tág értelemben vett szolgáltató, tercier ágazat térnyerése mellett csökkent a hagyományos fizikai munka aránya, egyáltalán az élőmun­ka mennyisége és addigi je­lentősége. Ez gazdaságilag és politikailag is a munkaköz­pontúsággal szembeni kihívás­ként jelentkezik. Átmenetileg mindenképpen gyengíti, de mindenesetre új reagálási mó­dokra kényszeríti a munkás­­mozgalmi eredetű baloldali pártokat és még inkább a szakszervezeteket. A hagyományos polgári in­dividualizmus, az egyéni és csoportos egoizmus, a konzer­vatív elemekkel is átszőtt jobboldal korántsem sikerte­lenül támadott. Emellett a hagyományos szociáldemokrá­cia pozícióit és ideológiáját kikezdte az új társadalmi moz­galmak — a zöldek, környe­zetvédők, alternatívok — ci­vilizáció- és növekedéskritiká­ja. A kilencvenes évek mégis egy ismét megújult szociálde­mokrácia visszatérését, erősö­dését és offenzíváját teszik lehetővé. Egy olyan szociálde­mokráciáét, amely egyrészt kritikusan viszonyul saját ko­rábbi államcentrikus és piac­korlátozó hagyományaihoz, másrészt „zöldülni” képes. Vállalja a környezetvédelem, a kisközösségek és általában a decentralizáció szempontja­it. Olyan szociáldemokráciáé lehet a jövő, amely megtartja, de bővíti és árnyalja alapér­tékeit, erősíti szabadságelvű­­ségét, és új viszonyt alakít ki individualizmus és szolidari­tás között. A­ mai alternatíva — Hogyan, milyen elvi­történelmi alapokon épülhet újjá a magyar szociáldemokra­ta mozgalom? — Köztudomású, hogy 1948-ban Rákosiék, beépített embe­reik segítségével, likvidálták a szociáldemokrata pártot. De ma, 1989-ben egy 1948-as — tehát marxista, bázisában és stílusában osztályjellegű, terv­­gazdálkodást, államosítást hirdető — szocdempárt olyan lenne, mint egy közel félszá­zada hibernált személy spon­tán ébredése. Akiben időköz­ben leálltak a testi és gondo­lati folyamatok, aki nem sej­ti, hogy közvetlen és tágabb környezete mekkorát válto­zott. Egy 1948-as típusú szoc­dempárt 1989-ben csakis kon­zervatív, vagyis visszahúzó erő lehet. Egy mai szociálde­mokrata párt tiszteli hagyo­mányait és múltját, de tuda­tában kell lennie: nem foly­tathatja ott, ahol abbahagyta. Az SZDP a szociáldemokrata mozgalom nemzetközi vérke­ringésébe csakis a jelen Ma­gyarországának a XXI. szá­zad felé tartó Európába való átvezetésével kerülhet be. A mai magyar szociálde­mokrácia eszmei és társadal­mi bázisát tekintve — hacsak akaratlanul is nem egy sajá­tos fundamentalizmus és kon­zervativizmus irányába vesz irányt — akkor a hazai vi­szonyok sajátosságai mellett a modern nyugati mintát kell kövesse. A szociáldemokrata alternatíva az európai mintájú modernizálás útja, egy demok­ratikus és szociális moderni­zációé. A szociáldemokraták számára megengedhetetlen, hogy akár a gazdasági, akár a politikai elit — a természete­sen elkerülhetetlen társadal­mi áldozatokra hivatkozva — országunk anyagi-szellemi­­biológiai pauperizálását emel­je középtávú programja szint­jére. Ez végül magát a mo­dernizációt ásná alá. A túlállamosított, túlpoliti­zált magyar társadalomban a működőképes piac valódi tu­lajdonosokkal, a felemelkedés elengedhetetlen feltétele. Eb­ből az a paradox, de megke­rülhetetlen követelmény adó­dik, hogy a magyar társadalom szociáldemokratizálásának a gazdaság kapitalizálása a fel­tétele. Nálunk tehát egy szo­ciáldemokrata stratégiában sokkal markánsabban lesz jelen a liberális-szociálliberá­­lis összetevő, mint a nyugati testvérpártokéban. Itt egy időben kell piacot és erős ma­gánszektort magában foglaló vegyes gazdaságot teremteni, és ugyanakkor megakadályoz­ni, hogy egy, a társadalom egészére kellő előkészület nél­kül „rászabadított” szabadpi­ac magát a társadalmat önma­ga alá temesse, saját működő­­képességét is illuzórikussá te­gye. Mindebben a gazdaság fe­letti demokratikus kontroll bevezetésén túl s egy skandi­náv mintájú, aktív munkaerő­piaci politikán kívül a szoci­álpolitikának döntő szerepe van. A társadalom egészében integráló elvként a piac, a pénz mellett — ha úgy tet­szik, ellenében, ellenhatalom­ként — ott kell lennie a szo­lidaritásnak. A szolidaritást mint értéket természetesen hordozó baloldali erőknek, amelyek azért küzdenek, hogy a szociális jogokat az emberi jogok szerves tartozékaiként, alkotmányosan garantálják — mondta befejezésül G. Már­kus György, Kékesi Katalin Válaszlépések nélkül — Nem nyilatkozom! — közli indulatosan a világhírű Herendi Porcelángyár párttit­kára. — Dolgozni akarunk végre, nem nyi­­latkozgatni. Amikor ennyi a becsületük a munkahelyi pártszerveknek, akkor külön­ben sem lehet sokat mondani... A gyárban nagy volt a felháborodás a kifizetett vezetői prémiumok miatt; az eseményekről lapunkban is beszámoltunk. A dolgozók tömegesen léptek ki a szak­­szervezetből, több mint 1200-an adták vissza tagkönyvüket. Herenden munkásta­nács alakult. Az ötletet átvették a felszá­­molásra ítélt Péti Nitrogénművekben is. A remekül prosperáló herendi üzemben és a csődbe jutott vegyipari vállalatnál összehívott munkásgyűlések egyaránt azt tapasztalták: miközben az összes létező al­ternatív szervezet képviselői ott tolong­tak, az MSZMP képviselőinek, üzemi szer­vezeteinek színét sem láttuk a helyszínen. Kár, hogy így történt, mert véleményükre soka­n kiváncsiak lettek volna. A helyi sajtóban mégiscsak elmondta véleményét a porcelángyár párttitkára. Szavaiból kiderült: a pártszervezet úgy érzi, teljesen kiütötték a kezéből a fegy­vert. Azt mondták ugyebár, hogy a párt vonuljon ki a gazdaságból, s ezzel oda a tekintély. A vállalat irányítóival korábban mindent meg tudott beszélni az üzemi pártszervezet, de mostanában kutyába sem veszik, a vezetők egy része ki is lépett. Mit lehet tenni? Tényleg, mit is? Nekem volna egy ötle­tem! Ha a vezetők felmondták a párttal a „komaságot", akkor a tagsághoz kellene fo­rdulni. A dolgozókhoz, akiket eddig is képviseltek. Köztük lenni, élükre állni, s nem az iroda ablakából figyelni, hogyan szólnak hozzájuk más szervezetek. Élni az évtizedek alatt összegyűlt politikai tapasz­talattal, de tudatosan szakítani azzal a be­idegződéssel, hogy majd az irodában, kelle­mes kávézg­atás közben elintézzük az ügyes-bajos dolgokat. Ideje lenne felis­merni: a munkások csakis arra hallgat­nak, aki értelmesen beszél velük, s a je­lenlegi, bonyolult helyzetben egyértelműen képviseli az érdekeiket. Nem is titkolja senki, hogy a munkás­­tanács alapításának ötletét a Magyar De­mokrata Fórum jogászai adták a heren­­dieknek, ők segítették az alapszabály ki­dolgozásában, értelmezésében is. Ez a szer­vezet adott tanácsot, ugyanakkor sajnála­tos, hogy az üzemi párt- és szakszervezeti szervek a szó szoros értelmében tanácsta­lanok voltak. Arra azonban ügyeltek, hogy tekintélyükön ne­­essék felt. Amikor az MSZMP Veszprém Városi­­Bizottsága állás­­foglalásában a vállalati szakszervezetet is elmarasztalta — tegyük hozzá: teljesen jo­gosam! — a Herenden kialakult helyzet miatt, az üzemi pártbizottság igen gyors nyilatkozatban , tiltakozott, önkényesnek nyilvánította a veszprémi véleményt, mi­vel annak megfogalmazói nem konzultál­tak a gyári pártszervezettel. Furcsa gon­dolkodásmód: az üzemben áll a bál, de a reputációt megóvó konzultációra lett volna idő. Vagy most már úgy is mindegy, miután a munkástanács szerveződik? Az üzemi pártszervezetnek — minek tagadjuk: sok­sok ellenérzés közepette — azon kellene törtnie a fejét, hogy mi lenne a legjobb a dolgozóknak? Aligha csak herendi, péti aktualitása van annak, hogy a gazdasági vezetésről leváló politikai szervezeteknek egyetlen esetben van esélyük — s persze jogcímük — a fennmaradásra: ha azokkal vállalnak közösséget, akikért vélhetően eddig is dol­gozni igyekeztek — más módszerekkel. A siker esélyeit rontja, hogy sok helyütt bizalmatlanság fogadja a közeledést, hi­ányzik az egymás iránti tolerancia, hogy olykor kölcsönösen rosszak a reflexek, hogy a politikai vezetők egy részétől még mindig idegen a szó szoros értelmében vett szolgálat. Mégis, meg kellene próbálni. Czingráber János DEKLARÁLT ÖNÁLLÓSÁG, KORLÁTOZOTT JOGOK Lakásvagyon — egy tál lencséért Kortessegédnek hív a tanácselnök? — fordult meg a fe­jemben, amikor dr. Dollenstein István megkeresett, hogy be­szélni kívánna kerülete lakáspolitikájáról. Jól jön egy kis népszerűsítő sajtóhírverés egy tanácselnöknek ilyenkor, vá­lasztások közeledtével — gondoltam —, hiszen lehet-e na­gyobb lakossági érdeklődést kiváltó témát találni a lakásügy­nél? Nagyobbat kiváltót még csak-csak, de ellentmondáso­sabbat aligha. Következésképpen, ha a XI. kerület tanácsel­nöke megpróbálna választói előtt a jelenlegi lakáskoncepció mellett érvelni, nemhogy voksokat nem szerezne vele, de bi­zonyára ki is fütyülnék. Dollenstein István szerint ugyanis a tanács egy tál lencséért elherdálja a vagyonát. — A farizeus rendelkezések miatt — adja meg az indu­lati töltést mondanivalójának.­­ Miközben mindenki a na­gyobb tanácsi önállóságot hir­deti, a régi és új jogszabá­lyok egy része az önállóság gazdasági alapját akarja fel­számolni. A földtörvénytervezet pél­dául a kezelőből tulajdonost kíván csinálni. A tanácsi ala­pítású vállalatok tervezett privatizálására jellemző, hogy a Kereskedelmi Minisztérium az alapítók, vagyis a­­mi meg­­kérdezé­sünk nélkül már tár­gyalt is a vállalatok vezetői­vel. Módfelett disszonáns a la­kossági érdekeket közvetlenül érintő üzlethelyiségek haszná­lati jogának adásvétele — és most a tanácsi lakások el­adása is. Az állam a költség­­vetésből a lakosság ellátását szolgáló létesítményeket épí­tett, ezek kezelésével megbíz­ta valamelyik vállalatot. És mi történik? Ha valamelyik cég a rossz gazdálkodása vagy egyéb ok miatt megszo­rul, pénzzé teszi a használat­ra kapott üzletét. Pontosab­ban: eladja a kezelői jogot. Így lett butik élelmiszerüzlet a Patyolat helyén, a kelen­földi Topáz étteremből máig sem használt Főfotó-helyiség, még a Budai Lottó Áruházat is dobra kívánták verni, hogy nagyker-raktárt csináljanak belőle. Közben az ellátásért — bár­mit mondanak is a paragra­fusok — miniket, a tanácsot tart felelősnek a lakosság. De amíg az állami költségvetés­re mind kevésbé számítha­tunk, a kezelői jog­adom-ve­­szem hasznának százezrei, milliói a rossz hatékonyság­gal működő vállalatok lyukas nadrágjainak befoltozását szolgálják — miből, hogyan legyen így gazdaságilag önál­ló a tanács? Azt már csak mellesleg kérdezem: hol van a fennen hirdetett versenysemlegesség? Miközben a gyenge vállala­tok pénzzé teszik az ingyen kapott állóeszközöket, a vál­lalkozni akarók borsos árat fizetnek érte. Mi a helyzet a lakáseladás­sal? Ez más típusú problé­ma. Mindenekelőtt szeretném leszögezni­, hogy a tanácsi la­kások eladásával egyetértek, sőt, feltétlenül szükségesnek tartom, hiszen a szociális szempontokkal sokkal többet törődő, nálunk gazdagabb or­szágokban sincs ennyi bérla­kás. Amit viszont elfogad­hatatlannak tartok, hogy ezt a sok százezer embert érintő kérdést átgondolatlanul, min­den társadalmi és közgazda­­sági racionalitást nélkülözve „éljük” meg. Egy szempontot látok: meg­szabadulni kívánnak a negy­ven év alatt összegyűlt felújí­tási adósság terhétől, ezt át­tenni az állampolgár vállára. Mézesmadzag nélkül persze ez nem megy. Csak az a baj, hogy van, aki a mézet kapja, másoknak meg a madzagot is meg kell fizetni. Véleményem szerint a laká­sok eladását csak akkor le­het és szabad végrehajtani, ha ez része egy elfogadott szociál- és lakáspolitikai kon­cepciónak. Amíg nem veszik tudomásul a rendelethozók, hogy a fővárosban százezres nagyságú szociális lakáshiány van, addig ezek a „koncep­ciók” csak a hiány újraosztá­sának szabályai lehetnek. Az a fő problémám, hogy a lakáseladás szabályozása bürokratikus, toldozott-foldo­­zott, agyonmódosított és min­dent egy kaptafára akar meg­oldani. Így fordulhat elő, hogy ugyanazon feltételekkel lehetne eladni egy villalakást a Gellért-­hegyen, mint a ke­lenföldi pályaudvar környé­kén egy panelt. Az élő jog­szabályok szerint — amelye­ket köteles betartani a ta­nács — az is lehetséges, hogy egy­­16 éve épült, tehát vi­szonylag új lakást a forgal­mi érték 15 százalékáért ad­junk el, míg egy öreg ház­ban levőt, amit 14 éve újí­tottak fel, 30 százalékért. Nem csodálkozhatunk azon, hogy sokakat irritál, hogy egy kétmillió forintot érő lakást a bennlakó 300 ezer forintért — 30 ezer forint készpénz le­fizetése mellett — vehet meg. Vagyis a forgalmi érték mind­össze 1,5 százalékának lefize­tése mellett — ami jóformán az ügylet lebonyolítási költ­ségeit sem fedezi. Az alap­­gondokon nem változtat a Fő­városi Tanács új rendelete sem. Vissza kell vonni a kor­mányrendeletet, és az állami lakásvagyon eladási feltétele­it az önkormányzatokra bíz­ni. El kellene végre fogadni, hogy nem feltétlenül a ren­deletalkotók tudnak minden esetre előre felkészülni; sa­ját ügyeinek kezelésére fel­nőtt már a társadalom.­­Miiben látjuk a megoldást a kerületeinkben? A meglevő 30 ezer bérlakásból 20 ezer eladását tervezzük. A meg­maradó 10 ezer felújítását, korszerűsítését az eladandók árából szeretnénk elvégezni. Így ezek valódi szociális bér­lakások lehetnének, s a lak­bérüket sem kellene két-há­­romszorosra emelni. Számításaink szerint a megmaradó 10 ezer lakás fel­újításához szükséges 2,1 mil­liárd forintot a 20 ezer la­kás eladásából fedezhetnénk — ha nem a jelenlegi felté­telek között árusítanánk­­ki őket. Állapodjanak meg a vé­telárban a tanácsok és az ál­lampolgárok, érdekeik kétol­dalú érvényesítésével! Ez job­ban megfelelne azok igazság­­érzetének is, akik — muszáj­ból — eddig is csak vásár­lás, súlyos anyagi terhek vál­lalása árán jutottak otthon­hoz. Akkor nem mondhatná senki, hogy egy tál lencséért megszabadultunk a kerületi lakásvagyon kétharmadától. Változtatni kell a jogszabá­lyokon, mert így csak eladunk — de nem adunk a rászoru­lóknak. Nem elég a statiszti­kákban lakásnak előléptetett helyiséget kiutalni a lakás­­igénylőnek, letudva ezzel a lakáshoz juttatás gondját. Va­lódi otthont kell adni, kor­szerűt, megfelelő méretűt — de ezt csak akkor képes a kerületünk teljesíteni, ha tényleges értékén adhatja el a tanácsi lakásokat. * A július 5-én megjelent „Botcsinálta­­háziurak" című cikkünkhöz­­kívánt a terület­gazda nézőpontjából hozzá­szólni !Dollenstein I István, Bu­dapest XI. kerületének ta­nácselnöke. Gondolatait kom­mentár n­élkül­­közöltük — ha úgy tetszik, Vitára bocsátjuk. Antal Anikó

Next