Népszabadság, 1989. december (47. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-02 / 286. szám
8 NSZK-magyar vegyes vállalat (kft.) a cég műszaki és kereskedői tevékenységének elátására üzletvezetőt (igazgatót) keres Belépés: azonnal Az üzem tevékenysége: faipari termékek (székek, asztalok stb.) gyártása. Követelmények: németnyelv-tudás (legalább középfokú), műszaki végzettség, kereskedelmi gyakorlat (előny az ilyen végzettség), 30-40 éves kor. Fizetés: megegyezés szerint. Gépkocsi személyi használatra. Külföldi munkavállalási lehetőség. A pályázatokat a következő címre küldjék el: Interfa Bútoripari Kft. Szany, Ady Endre u. 66. 9317 vagy Bach-Feilubach 2/An. Hauptstrasse 54. BRD 8201 NÉPSZABADSAG - GAZDASAG 1989. december 2., szombat Talpon marad-e a magyar cipő? mmmmmmtismmm^ MmnnikiroimmmmíMiiw mi ■■ C J J rr J Birodalmak vége „Ha a cipőm beszélni tudna, hej, de nagy mesemondó volna.” Talán sokan emiekeznek még Katona Klári slágerére. Nos, ha a cipőm beszélni tudna, sok társával egyetemben elmondaná, hogy nexik, azaz pontosabban gyártóiknak milyen rosszul áll ma a szénájuk. A piacgazdaság kibontakozásával egyidejűleg cipőiparmix a mélypontra zuhant. És talán mire a fellendülés időszaka következne, elfogynak tartalékai. Ez azért is fájdalmas, mert a cipő ama kevés fogyasztási cikkek egyike, amelyeket világszínvonalon tudnánk gyártani és jó pénzért eladni. Zsebből irányított gazdaság Általános kórképet festeni a cipőiparról nem túl nehéz. Hasonlóan jó néhány ágazatéhoz, a válságos helyzet kialakulásának gyökerei a hatvanas évekre nyúlnak vissza, és a KGST-kapcsolatokban keresendők. A két évtizeddel ezelőtti iparpolitikai koncepció alapján elképesztően nagy mennyiségű, nem túl divatos marhabőr cipő készült a magyar vállalatoknál a KGST, főként a szovjet piac részére. Erre épült a termelőkapacitás. Ez az állapot nem ösztönzött a hatékonyságra, a létszám-megtakarításra, a minőségi munkára. S mivel a divathajhászás nem volt jellemzője a szovjet cipőpiacnak, konzerválta a termékszerkezetet. A termelők csuda kényelmes helyzetbe kerültek, hiszen előre kalkulálható, fix mennyiséget kellett évről évre szállítaniuk. Ezen még az sem változtatott, hogy a szovjet export (az illetékesek szerint) mindig veszteséges volt. Ugyanis a világpiaci áron vett bőrből készített cipőt soha nem lehetett a nemzetközileg elfogadott értéken eladni keleti partnerünknek. A különbséget az állam fizette. Ezért magas az úgynevezett árkiegyenlítő támogatása a cipőiparnak, meghaladja az 50 százalékot. Egyébként ezt az értéket íróasztal mellett, fiktív alapon állapították meg: ennyi pénz van, ennyit kap a cipőipar. Ezzel a jelmondattal is lehetett gazdaságot „csinálni”. Az ebben az időszakban megindult kedvezőtlen tendencia csak rosszabbodott, amikor az 1987-es termelői árrendezéskor a cipőipar termelői árait indokolatlanul alacsony szinten állapították meg (92 százalék). Ugyanakkor az alapanyaggyártók megtartották, illetve meg is haladták a 100 százalékos induló árakat. Vagyis a „cipészek” addigi csekély nyereségéből kellett fedezni a különbséget. Ennek következményeként az éppenhogy nyereséges ágazat tavaly már veszteséges lett, 400 millió forint deficit csak a szovjet exportból származott. Tovább rontotta a gazdálkodók helyzetét, hogy a lakosság életszínvonala is romlott. Az emberek kevesebbet vásároltak. Inkább megjavíttatták a rossz cipőjüket, és azt hordták. Nem meghökkentő tehát, hogy a négy évvel ezelőtti eredmény, a cipőipar által produkált 45 millió pár, mára jó lesz, ha eléri a 30 milliót, így — ilyen cipőben járva — érkezünk a jelenbe, amikor a helyzet lassacskán kilátástalanná válik. Fű alatt dolgozik a kormány? A vállalatok többsége a szakadék szélén táncol, egyikükmásikuk már nem is létezik, mint például a hajdan jó nevű Minőségi Cipőgyár. De nemcsak a gyártók vannak nehéz helyzetben, hanem a lábbelik eladásával foglalkozó külkereskedelmi vállalatok is, mint például a Tannimpex, (amely a rubelpiacon mindmáig monopolhelyzetben van). Egyszerűen azért, mert a világ legnagyobb országa nem hajlandó elfogadni a világpiaci árakat, illetve még az ahhoz közelieket sem. A probléma gyökere a partner rendkívül elmaradott és komplikált kereskedelmi árrendszerében keresendő, ami nem teszi mindmáig lehetővé, hogy a kiskereskedelmi árakhoz hozzányúljanak. Nem is akarják a „bevált” formát megbolygatni. Ezért aztán a Tannimpex kereskedői, illetve a szomszéd üzletkötők között egy-egy tétel eladásakor késhegyig menő viták folynak az árak megállapításakor. A magyar szakembereknek nyugatnémet, francia, olasz cipők eladási áraival kell bizonygatniuk külföldi kollégáiknak azt, hogy igenis emelniük kell az árat, mert az elmúlt három-négy év átlagában a Tannimpex eladási árai is emelkedtek dollárban. De majd mindegyik vállalkozásuk kudarccal végződik, mivel a Szovjetunióban a hivatalos kereskedelmi árfolyam szerint egy dollár 0,63 rubelnek felel meg továbbra is. Ez annál is érdekesebb, mert turistaárfolyamon egy dollár 6 rubel és ugyanennyi kopejka. Vagyis egy tízrubeles cipő 16 dollárba kerül. Viszont ez a lábbeli a nemzetközi piacon ennél négy dollárral több. De ezt az üzlettárs nem fogadja el, így aztán addig tart a huzavona, míg valami kis engedményt nem sikerül kicsikarni. Ami csak annyira elég, hogy megtartsuk a keleti piacot. A kormány úgy próbálja kikényszeríteni az áremeléseket, hogy megkísérli visszafogni az exportot. Nyáron a Kereskedelmi Minisztérium exportstopot rendelt el. Csak azok szállíthatnak tovább, akiknek már megkötött üzleteik vannak. A baj az, hogy valamennyi exportőrnek van erre az évre magánjogi szerződése, így aztán ez a látszatintézkedés nem érintette a gazdálkodókat. Ezt felismerve a kormány felkérte a gazdasági kamarát, hogy próbálja rávenni cipőipari tagvállalatait, állítsák le szállításaikat. A szeptemberben megtartott találkozón az MGK skizofrén állapotba került, hiszen egyfelől a kormány álláspontját kellett képviselnie, másfelől az „eltartó” vállalatok érdekeit. Végül is a csatában az utóbbiak győztek. Azaz ezt az önkéntes feladatot nem vállalták el. Így azóta is folyik az alkudozás. A kormány nem mer hatósági intézkedést foganatosítani, mert valószínűleg ő is fél, hogy elvész a szovjet piac, ugyanakkor próbálja rávenni a gyárakat szállításaik csökkentésére, mert ennek az exportnak csak az államháztartás látja kárát. Mi akkor a kiút?! A periférián Ha általában az ágazat problémáiról szólunk, nem tehetjük meg, hogy ne foglalkozzunk a szövetkezeti cipőipar gondjaival. Ezek a kis gazdálkodóegységek mindig a cipőipar perifériáján voltak, s ezért sajátosan „fejlődtek”. Az volt a közös jellemzőjük, hogy termékeiket az átlagosnál valamivel magasabb áron értékesítették. De ez az eredmény sem volt elég a biztosabb jövő megalapozásához annál az egyszerű oknál fogva, hogy a szövetkezetekben a személyes és közvetlen érdekeltségi rendszert évtizedek alatt nem teremtették meg. Továbbá befolyásolta a helyzetet a belföldi piac érdektelensége és a minőségre nem túl igényes szovjet piac. A szövetkezeti cipőipar ma majdnem ugyanolyan kilátástalan helyzetben van, mint az állami. Annyi az árnyalati különbség, hogy jelenleg még nagyobb a tűrőképessége. Szerkezetüknél, működési formájuknál fogva a legkedvezőbben tudnák befogadni a külföldi tőkét és technológiát. A világon mindenütt bebizonyosodott, hogy a nagy gyárakra is szükség van, de mellettük az apró, rugalmas vállalatok oldják meg a lakosság ellátását, bővítik a választékot. A cipőipart az elmúlt évtizedben szakmailag és gazdaságilag is sikerült „kirabolni”. A folyamat jelenleg is tart. Kíváncsian várjuk a fejleményeket, hogy a bőr- és cipőipar Magyarországon a jövőben közös érdekekre épülve fejlődik-e, stagnál vagy visszaesik. Jelenleg ugyanis többszörös érdekkülönbség áll fenn, amely lehetetlenné teszi a cipőipar további fejlődését, szembeállítja a cipőgyártókat a cipőkereskedelemmel, valamint a fogyasztókkal. Szilágyi Béla Név Minő Cipőgyár Rt. 409 62 220 Minőségi Cipőgyár 87 573 217 149 155 1801 428 Alföldi Cipőgyár 41 368 36 371 113 Duna Cipőgyár 99 544 173 1878 339 Pécsi Cipőgyári Szöv. I 661 22 284 40 Auróra Cipőgyár 159 693 95 1567 392 Haladás Cipész Isz. Balaton Cipő KSZ. 2 863 2 371 31 305 26 VESZTESÉGES CIPŐGYÁRAK ADATAI (19*6—1988) Veszteség (ezer Ft) Bér* Létszám Vagyon 1987 1988 költség (18) (MFt) Egy birodalom születése Kovács József 41 éves. A szigetvári vállalkozó újságírónak, majd jogásznak készült. Apja betegsége miatt abbahagyta a tanulást, és dolgozni kezdett. MÁV, földhivatal, egy fűrészüzem és egy téesz szerepel a munkakönyvében. 1981-ben kiváltotta az ajándéktárgy- és bőrdíszmű-iparengedélyt. Felesége szakmai tudására és saját — ahogy ő mondja — „kupec természetére” épített. Az asszony a Szigetvári Cipőgyárban dolgozott, és sokat tanult a tervezőktől, különösen az olaszoktól. A házaspár egy „százéves” lábhajtásos varrógéppel fogott bele a vállalkozásba. Az első bőrt Kovács József még a hóna alatt cipelte haza Pécsről. A kész portékát vonaton cipelte fel Budapestre. Nyolcvanötig máról-holnapra éltek. Akkor egy megrendelésre 6400 papucsot készítettek el 111 nap alatt. Ettől kezdve egyre inkább áttértek a lábbeligyártásra. Kovácsné 1984-ben lett főállású tagja a vállalkozásnak. Abban az évben vették fel az első alkalmazottjukat. 1988- ban egy családi házat műhelylyé alakítottak, s oda már megvették az összes cipőipari alapgépet. Ezek mind máshonnan leszerelt masinák, ám itt még jó szolgálatot tesznek. 1988 végén már 20 alkalmazott dolgozott Kovács Józsefnek. Idén kinézett magának egy 50 éve pusztulásra ítélt épületet, öt hét alatt elvégezték a felújítást, és november óta már negyvenen dolgoznak a szigetvári férfi keze alá. Kovács József tele van további tervekkel: jövőre száz, két év múlva kétszáz dolgozót akar foglalkoztatni. — A városban sokan azt állítják, hogy ön elcsalja a Szigetvári Cipőgyár dolgozóit... — A szigetvári gyárnak én sokat köszönhetek. A szakmai bizonyítványt is náluk szereztem meg. Ezért velük még véletlenül sem szeretnék inkorrekt lenni. Ám ha jelentkezik nálam egy jó szakember, akit a gyár nem tud megfelelően foglalkoztatni, én viszont igen, akkor miért ne alkalmazzam őt? Volt, aki 39 évi munkaviszonnyal jött el hozzám. A gyárban csak anynyit kért, hogy egészségügyi okokból hadd kapjon ülőmunkát, kapott, de jóval kevesebb pénzért. Itt kétszer annyit kap. Voltak, akik nálam másodállásban dolgoztak, s emiatt „szállt rájuk” az üzemben a közvetlen főnökük. Végül kénytelenek voltak idemenekülni. Szerintem az a legnagyobb baj, hogy ez a több mint 100 éves gyár képtelen megbecsülni a jó szakembereit. Persze ha azt mondják, hogy a nálam kapható fizetés csábító, azt örömmel vállalom. A pénz azonban nem minden, szeretnék ennél többet nyújtani. Napokon belül lesz saját orvosi rendelőnk. A dolgozók védőitalként nálunk két sört kapnak naponta. Kávéról is gondoskodom. A beruházás következő ütemében kultúr- és konditerem is épül. — Miért versenyképtelenek a nagyüzemek? — A gyárakban magas az improduktív létszám. Aztán mi 8—10 nap alatt átállunk egy új típusra, ők jó esetben néhány hónap alatt. Egyébként a nagyüzem a fejlett öltözködéskultúrájú Olaszországban sem bírja a versenyt a cipős szakmában. Ott is a kis- és középüzemek viszik a prímet. Balról Kovács József: A „birodalmat” a fia viszi tovább. B. MURÁNYI LÁSZLÓ FELVÉTELE — Nemrégiben egy boltot is megnyitottak Szigetváron, a Lepke védjegy alatt. Ugyanezeket a cipőket másutt sokkal drágábban látom. Mi ennek az oka? — Sajnos azt nem határozhatom meg, hogy a butikos mennyiért adja cipőinket. A kereskedők haszna mindenesetre szembetűnő. Ezért szeretnék egy hazai bolthálózatot kiépíteni, ahol a nálunk gyártott cipőket árusítanánk. Sokan azt mondják, bolondság, a kereskedők majd megfojtanak, én viszont biztos vagyok benne, hogy öt év múlva húsz boltom lesz országszerte. Emellett megtettük az első lépéseket a nyugat-európai export felé is. Beszélgetünk, és mégnem szidta az adót. Normális ez? — Semmi bajom vele. Persze nem szeretem. Adó a világ minden normális országában van, és sehol sem szeretik. Én elviselhetőnek tartom. Az SZTK viszont tisztességtelenül magas, 53 százalék. Mit kapok én ezért? Az összes maszek az SZTK-t szidja. Sokan bevallják, hogy az SZTK belekényszeríti őket a csalásba. Mert azért kijátszható. — Az anyagbeszerzéssel sincs gondja? — Az egész országot járom bőrért. Végül mindig sikerül szereznem. — Kenőpénz sem kell? — Időnként kell. Ez az ország így van kitalálva. Aki kenőpénzt kap, annak a fizetése úgy van megállapítva, hogy majd úgyis csurrancseppen neki. A kenőpénz annyival tisztességesebb, mint az SZTK, hogy legalább tudom, mit kapok érte. — Két nyugati kocsi áll a ház előtt, de hosszasan sorolhatnám még, mi mindene van, ön gazdag ember. Egyáltalán mi hajtja még? — A pénz már nem. A mostani jövedelmem bőven elég a megélhetéshez. Nincsenek szupervágyaim. Amikor először jártam Bécsben, még bámultam a műszaki csodákat, ma már nem hatnak rám. Vegyek még három videót? Minek? Egyszerűen meg akarom csinálni, amit elképzeltem. Ez ösztönöz. Látni akarom, ahogy megvalósul egy üzem, ami kifogástalanul működik, amiben minden emberléptékű, ahol a dolgozók jól keresnek, ahová szívesen bejárnak. Szeretném elérni, hogy aki rámnéz, az csettintsen egyet: „Ez igen, ez az ember tudja, mit akar és meg is tudja csinálni!” Sikerülni fog, és az remek érzés lesz. Ungár Tamás Miért van szükség népszámlálásra ? A társadalom tagjaira a következő hónapokban meglehetősen viharos idők várnak. A november 26-i népszavazást január elején újabb népszavazás, majd rövidesen országgyűlési képviselőválasztás követ, s minden bizonnyal ezután nem sokkal sor kerül a tanácstagi választásokra is. Ezek a fontos események nem csupán a lakosság tevékeny közreműködését kívánják meg, hanem egyes állami és tanácsi szervekre is rendkívül jelentős feladatokat rónak. Jogos tehát a kérdés: szükség van-e éppen most népszámlálásra? Érthetően ma a közvélemény nem sokat foglalkozik a már jóval korábban elhatározott népszámlálással, pedig rövidesen, ennek „eszmei időpontját”, 1990. január 1-jét követően minden lakásba számlálóbiztosok fognak ellátogatni, hogy kérdéseket tegyenek fel. A népszámlálás nem csupán nagy munkát kíván, hanem sok pénzbe is kerül. Érthető tehát, hogy néhány hónappal ezelőtt, legfőképpen takarékossági megfontolásokból, felvetődött a javaslat: tartsuk meg ugyan a kitűzött időben az összeírást, de az csak a lakosság tíz százalékára terjedjen ki. Ezt az elgondolást nagy felzúdulás követte. Szakemberek, kutatók, tudományos intézmények munkatársai és vezetői tiltakoztak ellene. Arra hivatkoztak, hogy a pénzügyi megtakarítás közel sem áll arányban azzal a számos születen, ha közvetetten is, jelntkező veszteséggel, amelyet teljeskörűség feláldozása hoz. A sokféle ellenérv között terepelt például az, hogy hazánkban már több mint százéves múltra tekinthetnek viszsza a tízévenként rendszeresen szervezett népszámlálások, de így volt ez századunkban is, és még a második világháború idején is — 1941-ben — sor került rá. Ma már pedig nemzetközi ajánlások alapján csaknem valamennyi gazdaságilag fejlett állam az évtizedfordulón teljes körű népszámlálást rendez, s ez egyik döntő feltétele az egyre szélesedő nemzetközi együttműködéshez szükséges államok közötti öszszehasonlításoknak. És talán a legfontosabb érv a teljeskörűség mellett: csakis ily módon szerezhetők meg azok az adatok, amelyekre az újjászerveződő helyi önkormányzatoknak feltétlenül szükségük van, így hát maradt az eredeti elgondolás. Még a jelenlegi súlyos gazdasági helyzetben is meg kell adni azt az anyagi ráfordítást, amely közvetlenül és közvetve sokszorosan megtérül a demográfiai, gazdasági, társadalmi, kulturális és más ismeretekben. Az információk ugyanis nélkülözhetetlenek minden modern, civilizált államban a társadalom irányításához, a különféle intézkedések meghozatalához. De mindehhez hazánk sajátos helyzetére tekintettel még hozzá kell tennünk egyet s mást. Azt például, hogy a ’80-as évtized, amelynek utolsó napjait éljük, közel sem volt nyugodt időszak hazánk történetében. Ma már megszokott publicisztikai fordulat az utóbbi években végbement történelemformáló eseményekről beszélni. És ez igaz, miként az is, hogy az ezen események nyomán bekövetkezett változások nem csupán a politikát érintették, hanem a gazdaság, a kultúra minden területét, így például a lakosság iskolázottságát éppúgy, mint az erősen bírált lakáshelyzetet. És mindezek az események befolyásolták a családok életkörülményeit, a lakosság kor szerinti összetételét, a születések és halálozások számát, vagy az utóbbi években meginduló be- és kivándorlást. Gondoljunk csak a külföldön munkát vállalókra, vagy éppen a Romániából hozzánk menekülők növekvő számára. Még a legutóbbi népszámlálásoknak is nyíltan vallott fő célja volt, hogy megfelelő információkkal lássa el a ma már mindenhatónak, paternalistának nevezett államot, hogy az az adatokat felhasználhassa a gazdaságirányításhoz, a munkaerő-tervezéshez, a különféle központi tervek és programok alátámasztásához. Persze továbbra is szüksége lesz az állami szerveknek a népszámlálás adataira, de nem kell jóstehetség megállapítani, hogy a jövendő társadalomirányítás jellege alapvetően megváltozik. Megnő a helyi önkormányzatok szerepe, kiszélesedik hatáskörük, s felértékelődik jelentőségük a „központhoz” képest. Ahhoz pedig, hogy ezek a szervek hatékonyan tudjanak működni, mélyrehatóan ismerniük kell saját terepüket, ehhez pedig elengedhetetlenek a teljes körű népszámlálás által megszerezhető adatok a községekben, városokban élők demográfiai jellemzőiről, iskolázottságáról, élet- és lakáskörülményeiről. Kovács Dénes