Népszabadság, 1990. június (48. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-01 / 127. szám

1990. június 1., péntek NÉPSZABADSÁG - KÜLKAPCSOLATOK - ÁLLÁSPONT Bush és Gorbacsov békés jövőt akar Nyílt eszmecserék tabutémák nélkül (Folytatás az 1. oldalról.) keményebb diónak ígérkező német kérdéskörre, kijelent­vén, hogy az eddigieknél to­vábblépve, egy olyan egysé­ges és szabad Európát kell felépíteni, ahol mindenkinek szavatolt a biztonsága, és,sen­ki sem érzi fenyegetve magát. A regionális vitákban, Nica­ragua és Angola esetében ta­pasztalt pozitív amerikai— szovjet együttműködésre épít­ve, az elnök szorgalmazta an­nak világméretű kiterjesztését a béke, a felvirágzás és a stabilitás érdekében. Bush Szaiharovot idézte, aki másfél évtizede azt mondta: a nem­zetközi biztonságnak és a tár­sadalmi haladásnak az a ga­ranciája, ha a világon min­denütt­­szavatolják a politikai és az állampolgári jogokat, és ebben az összefüggésben, béke és szabadság elválaszt­hatatlan voltát hangsúlyozva erősítette meg, ezért kívánja az Egyesült Államok a­­szo­v­­jetunióbeli átalakítás sikerét. Az amerikai elnök hozzátet­te: hiszi, hogy Gorbacsovnak igaza van, amikor azt mond­ja, hogy nincs visszaút a pe­resztrojkától, nemzetközileg sem. Mindazonáltal aggoda­lommal szólt Litvániáról, s párbeszédet sürgetett Moszkva, és a balti népeik között. Nem fogjuk megoldani az összes kérdést — fordult Gorbacsov felé —, de bizonyos, hogy ezen a tárgyaláson lényeges lépést teszünk egy új viszony irányában. Nem a megálla­podások aláírása a lényeg, ha­nem az, hogy évtizedek ellen­ségeskedése után megalapoz­zuk a békésebb és szabadabb világ felé való előrehaladást — mondta az elnök, munka­csúcsnak nevezve a találko­zót, ahol a nyílt beszéd és a közös nevező tisztességes kér­dése a fő. — Együtt kell dol­goznunk, és tudom, hogy a szovjet elnök is együtt akar dolgozni — mondta a házi­gazda a két nagyhatalomnak a nemzetközi béke sorsáért való, megkülönböztetett fele­lősségére utalva, s Isten ál­dását kérte a szovjet és az amerikai népre, hogy egy jobb és békésebb világért ki­fejtett erőfeszítéseit siker ko­ronázza. Gorbacsov válaszbeszédében — a nemzetiségviták miatt hangsúlyosnak tetszően — a Szovjetunió népei nevében tol­mácsolt üdvözletét az ameri­kai népnek, megköszönve egy­szersmind a szívélyes fehér házi fogadtatást. Megállapí­totta, hogy tapasztalata sze­rint ,mindkét nép helyesli, hogy kedvező irányban válto­zik a két nagyhatalom viszo­nya : kiszámíthatóbb, stabi­labb, világosabb. E bizalmi tőke gyarapítása közös fele­lősségünk az amerikai elnök­kel — tette hozzá. Gorbacsov méltatta az előző, 1987. de­cemberi ,látogatása idején alá­írt, a közepes hatótávolságú rakéták megsemmisítéséről kötött­­szerződést, s reményét fejezte ki, hogy a hideghá­ború lövészárkaiból kilépve, napjaink változásai közepette visszafordíthatatlan békés idő­szak köve­tkezik az emberi ci­vilizáció történetében. A­­szov­jet vezető úgy fogalmazott, hogy az utóbbi időben, így a második világháborús — Ame­rikával közös — európai győ­zelem évfordulóján szovjet háborús veteránokkal talál­kozva azt hallotta tőlük, re­mélik, egyszer s mindenkor­ra vége a­­szörnyű háborúk idejének. Gorbacsov hozzáfűz­­te­, hogy nyilván az amerikai nép is ezt reméli, és — for­dult Bush felé — a mi kül­detésünknek része az, hogy e reménység valóra váljék. A szovjet elnök beszédét azzal zárta: kollégáival együtt azért jött, hogy komoly mun­kát végezzen, s elmondta: a csúcstól előrelépést remél a politikailag idejétmúlt hadá­szati fegyverrendszerek csök­kentésében, s várakozása sze­rint a washingtoni tárgyalások új dinamizmust visznek a két nagyhatalom nemzetközi és egyéb — fejlődő — együtt­működésébe. Mi haladást kí­vánunk a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsola­taiban — jelentette ki Gor­bacsov, m­ajd a két vezető szívélyes ,kézszorítással nyug­tázta egymás, nagy tetszéssel fogadott, többször is tapssal félbeszakított beszédét. A két elnök ezután a kül­ügyminiszterek, Sevardnadze és Baker, valamint több más kabinettag és szakértő társa­ságában megkezdte fehér ház­beli tárgyalásait, amelyek dél­előtt és délután (közép-euró­pai idő szerint már az éjsza­kai órákban) is folytatódtak. Az ebédszünetben Gorbacsov a szovjet nagykövetség épüle­tében, amelyet még a vasúti­­kocsi-mágnás Pullman család építtetett, majd adott el még az első világháború előtt a cárnak, fehér asztal melletti beszélgetésen látta vendégül az amerikai kulturális, tudo­mányos és politikai élet krém­jét. A meghívottak listája fel­ért egy „ki kicsodával”: Jack Lemmon és Jane Fonda, Dizzy Gillespie és Van Cliburn, Ar­­thur Miller és Ray Bradbury, Henry Kissinger és Jesse Jack­­son lelkész mellett még har­mincnál több kiválóság volt hivatalos az eseményre. A szovjet elnök az intenzív mun­kanap végén — közép-európai idő szerint már péntekre vir­radóra (lapunk zárta után) — még részt vett a Fehér Ház­ban Bush elnök által a tiszte­letére adott díszvacsorán. Gorbacsov washingtoni fo­gadtatása tulajdonképpen két részletben zajlott. A csütörtö­ki ünnepélyes fehér házi ce­remóniát megelőzte a szerda esti repülőtéri üdvözlés. Itt, az Andrews légibázison Baker külügyminiszter várta a szov­jet elnököt, aki kanadai láto­gatásáról érkezett Washing­tonba. Az amerikai külügymi­niszter a vendéget üdvözölve, mintegy rövid leltárt adott a csúcs várható — e hasábokon többször ismertetett — témái­ról. Külön is kiemelte Euró­pát és az egységes Németor­szágot, valamint a szovjet de­mokratizálás folytatásának amerikai kívánságát. Gorba­csov kiemelte: mindkét fél ke­mény munkája nyomán kör­vonalazódik a START-megál­­lapodás, amely először csök­kenti lényegesen a hadászati fegyverrendszereket, s ugyan­csak először nyílik alkalom arra, hogy a hivatalos tárgya­lások mellett formai kötöttsé­gektől és tabuktól mentesen vitasson meg minden, bárme­lyik oldalról felvetődő kérdést Bush elnökkel. Feltűnést keltett, hogy Ba­ker, bár a német ügyekben ki­tartott a Gorbacsov által Ot­tawában bírált amerikai állás­pont, vagyis a katonailag is a NATO-ba integrált egyesült Németország mellett, csütör­tök reggeli nyilatkozatában már maga is úgy fogalmazott, hogy itt nem megállapodásról, hanem az álláspontok kölcsö­nös megértetéséről, érvelésről lehet csak szó, és a fő figyel­met célszerűbb a fegyverzet­korlátozásra fordítani, ahol szavai szerint lényeges és konkrét előrehaladásra lehet számítani. A csütörtöki első tárgyalási forduló előtt terjedt el, hogy amerikai részről felajánlanák a német hadsereg létszám­­csökkentését egy általános NATO-n belüli katonai terve­zés keretében, hátha ez meg­nyugtatja a Szovjetuniót. Ezt a híresztelést Sununu, a tár­gyalásokon részt vevő fehér házi kabinetfőnök cáfolta. Fi­gyelmet keltett azonban, hogy Scowcroft, az elnök nemzet­­biztonsági főtanácsadója csü­törtöki nyilatkozatában arról beszélt, hogy bár Washington fenntartja elvi álláspontját, meg kell érteni a Szovjetuniót, amikor érzékeny a biztonsági érdekeit érintő német kérdé­sekben. Serény Péter MAGYAR KÜLKÉPVISELETEK Ki megy, ki marad? A Külügyminisztérium múlt heti, a lapunk szombati szá­mában ismertetett nagyköveti „hazahívóját” megelőzően és azután is nyugtalanság tapasztalható külképviseleteink, keres­kedelmi kirendeltségeink házatáján. Szombaton már beszámol­tunk a havannai, varsói és pekingi kedélyhullámzásról, ma hanoi és washingtoni tudósítónk jelentését adjuk közre. Most vonuljunk ki Vietnamból? — Először is pontosan tud­ni kellene, hogy mi történik otthon — jegyzi meg az egyik magyar kiküldött, amikor ha­zai fejleményeinkről beszélge­tünk. Jelesül a minisztériu­mok átszervezésére, a hatás­körüket illető elképzelésekre gondol. Ám általánosságban is érvényes, amit mond. Hiszen a Hanoiban élő, dolgozó ma­roknyi magyar kolónia — diplomaták, külkereskedők, szakértők — mindig is infor­mációéhségben szenvedett, s ma sincs ez másként. Tömör, néhány sorba sűrített napi hírek érkeznek ugyan — a ké­sőn fekvők éjszakánként ki­egészíthetik ezeket rövidhul­lámú rádióadók műsoraival —, a szélesebb körű információ­kat, elemzéseket nyújtó lapok azonban egy-két hét múltán kerülnek az itteni kezekbe. Vagyis fáziskéséssel és csu­pán nagy vonalakban követ­hetik a hazai változásokat. Bizakodás és aggodalom ke­veredik a kolóniában, még ha ez közhelyszerűen cseng is. Bizakodás, hogy a katarzis nyomán a magyarországi fej­lődés határozott kontúrjai bontakoznak ki. Megnyugvást keltenek azok a nyilatkozatok, melyek szerint a szakappará­tusokat nem fenyegeti bo­szorkányüldözés. A hazai vál­tozások okán nem titkoltan fanyalgó helyi hivatalos kör­nyezetben egyébként is első­sorban a magyar mundér be­csületét védi a külszolgálatos. Az aggodalmak — jóllehet nem választhatók el a szemé­lyes sorsok bizonytalanságaitól — azonban főként nem ebből adódnak. Sokkal inkább Vi­etnam, illetve az indokínai térség esetleges „leírása” okán. Egyöntetű a vélemény, hogy ez súlyos lenne. — Most mindenki Nyugatra pislog, de ha Ázsiára is tekint, akkor is csak Dél-Koreát vagy Japánt látja. Márpedig aki szemer­nyit ért ehhez a térséghez, annak felesleges magyarázni, hogy Vietnamban perspekti­vikusan igen szélesek a lehe­tőségek — így egy magyar. — Vietnam magyar szempontból már most sem a régi segélye­zett ország. Üzleti partnerként kell kezelni, s így sok keres­nivalónk akad itt — állítja másvalaki. A kolóniában közelről lát­ják, ahogy a nyugat-európai és kelet-ázsiai országok mind­inkább benyomulnak ide, egyre-másra nyílnak az új képviseletek. A külföldi tőke­­befektetések összértéke im­már eléri a kilencszázmillió dollárt, még ha ennek csak­nem fele egyelőre szándék­­nyilatkozat is. — Mi meg ép­pen most vonulnánk ki, fel­adva kiépített pozíciókat, kapcsolatokat? — kérdezik egymástól hitetlenkedve a vietnami magyarok. Az sem mellékes szempont persze, hogy formagazdag megoldások révén be kellene hajtani azt a háromszázmillió rubelt, amivel Vietnam tartozik ne­künk, ám ez aligha megy masszív jelenlét nélkül. Kü­lönben szigorúan üzleti ala­pon folyamatban van néhány számottevőbb magyar beruhá­zás, s figyelemre méltó, hogy kis- és magánvállalkozások mind intenzívebben érdeklőd­nek a vietnami piac iránt. S a személyes sorsok? Úgy tetszik, a bizonytalanság nem csapott át borúlátásba. Lét­számcsökkentés egyébként már volt az előző kormány utolsó időszakában. A kiküldöttek azt mondják, nem esnek két­ségbe, ha további leépítés vagy más ok miatt idő előtt haza kellene térni. Hiszen nagy többségükben megalapo­zott nemzetközi gyakorlattal, olvasmányokból elsajátítha­­tatlan ázsiai tapasztalatokkal, biztos nyelvtudással rendelke­ző szakemberekről van szó. Az ország nem lehet annyira gazdag, hogy ne jusson nekik tisztes feladat. Vagy csak az irdatlan távolság tenné őket optimistává? Laczik Zoltán többjüknek aligha lenne elhe­lyezkedési gondja. De szeretik, amit csinálnak, és értenek hoz­zá. Az ember nem szívesen adja fel a hivatását. A több­ségnek feltehetően tartania sem kell tőle, mégis minden megnyugtató nyilatkozatnál jobban örülne annak, ha némi bizalmat érezne.­­Jót tenne a közérzetemnek — mondta egyi­kük —, és talán a munkám­nak sem ártana. A partnereim is folyton kérdezik: no, és ma­ga marad?) Pedig ők itt tájékozottabbak az ország új vezetésének szán­dékairól, mint sokfelé másutt. Csak nemrég járt Washington­ban az ideiglenes köztársasági elnök, akivel a programjával kapcsolatos hivatalos feladatok teljesítése közben többen ta­lálkoztak. Néhány hónapja, hogy az amerikai főváros ven­dége volt — még ellenzéki ve­zetőként — az új magyar mi­niszterelnök és külügyminisz­ter is, egyik sajtóértekezletü­ket szintén a nagykövetségen tartották. Első kézből hallhat­ták tehát a jelenlevők, amikor elismeréssel nyugtázták az elő­ző kormányzat világszerte, kü­lönösen Nyugaton nagy vissz­hangot keltett önálló külpoli­tikai lépéseit. E civilizált kül­politikát igyekeztek szolgálni azok a diplomaták, akik egy csendes washingtoni mellékut­cában, egy szerény villaépület­ben dolgoznak, amely fölött pi­­ros-fehér-zöld zászlót l lenget a szél. Természetesen épp Ameriká­ban az is látható, hogy a poli­tikai kinevezettek, mint ami­lyenek a diplomáciai missziók vezetői is, kormányváltáskor hagyományosan benyújtják le­mondásukat. Várkonyi Péter washingtoni magyar nagykö­vet, amikor megkérdeztem, tel­jesen magától értetődőnek tar­totta, hogy az új kormányzat saját jelöltjét állítsa e politi­kailag fontos, bizalmi posztra. De a kifejezetten szakember diplomaták és kereskedelmi képviselők remélik, hogy az ő megítélésüknél — a hivatali esküjükkel már eleve vállalt lojalitásuk mellett — tényleges munkateljesítményük, nem pe­dig valamilyen külső szempont lesz a döntő. Serény Péter Washingtonban ismerik az új vezetőket Ha valahol, akkor Washing­tonban nem „szinekúra” ma­gyar diplomatának lenni. Itt is, Budapesten is már jó ide­je szinte egymásnak adják a kilincset a magas rangú láto­gatók, amióta — még az előző kormányzat idején — megkez­dődött a korábban féloldalas külkapcsolatok kiegyensúlyo­zása, a nyugati, ezen belül kü­lönösen az amerikai kontaktu­sok intenzív ápolása. Ebben az itteni magyar képviseleten dolgozók megannyi erőfeszíté­se is benne van. Zömük negyven év körüli vagy annál fiatalabb. 1956 drá­mai őszét gyermekfejjel élte meg, jobbára nincs saját „tör­ténelme”. Törekvő, több nyel­vet beszél, s olykor diplomája is több van. Az angol „civil servant”-nak nevezi a hivatá­sos köztisztviselőt. A többség ilyen. Szakember, aki még az ősszel esküt tett a Magyar Köz­társaság érdekeinek — és csak­is azoknak — a szolgálatára. Mégis van bennük bizonyta­lanság, s nem szorosan vett eg­zisztenciális értelemben. Leg­ VT-búcsúztató A bezárásra ítélt gyáregység esztergályosának szeme szikrázik a haragtól és nyomdafestéket kevéssé tűrő sza­vakkal aposztrofálja vállalati tanácsuk tevékenységét. „De hogyan is érthetnének meg minket — fortyog —, amikor egyetlen fizikai munkás van az egész tanácsban”. Most, amikor a vállalati tanácsok a kormány által is kinyilvánítottan végnapjaikat élik, mintha már senki sem emlékeznék a bevezetését megelőző várakozásokra. Nem kisebb remények fűződtek e testületekhez, mint hogy ál­taluk sikerül megtalálni az állami vagy pontosabb kollek­tív tulajdon valódi tulajdonosait, akik jó gazda módjára szaporítják és óvják a rájuk bízott értékeket. A legfőbb, akkoriban hangoztatott aggodalom az volt, hogy nem ke­rül-e így a csoportérdek az össztársadalmi érdek fölé, s rövid távú érdek nem győzi-e le a hosszú távút. A beosztot­tak szempontjainak érvényesítését az az előírás volt hiva­tott biztosítani, hogy a vt-tagoknak több mint a felét a vállalatok dolgozói választották. Az első meglepetést az okozta, hogy munkások nem egy helyen úgy kerültek be a testületbe, hogy az igazgató „saját kerete” terhére dele­gálta őket, mert a munkások a náluk képzettebb, gondola­tait jobban megfogalmazó munkahelyi vezetőt választot­ták szóvivőjükké. A második meglepetést az hozta, hogy az igazgatói posztra kiírt pályázatokon rendre a régi vezetők futottak be. Ahogy az ipari minisztérium akkori tisztség­­viselője megfogalmazta: „mi — még a vállalati tanácsok megalakulása előtt — sokkal nagyobb váltást terveztünk, mint amekkoráról a vállalati kollektívák döntöttek”. Aztán lassacskán bebizonyosodott, hogy a kollektív bölcsesség nem feltétlenül kollektív és még kevésbé böl­csesség. Több helyen felülkerekedett a „Sí” (sárga irigység faktor), a második, harmadik emberek úgy érezték, hogy ők legalább olyan jók lennének, mint az első helyre kivá­lasztott és megkezdődtek a belharcok. Vagy esetleg éppen a dolgozók csapták el a keménykezűnek ítélt igazgatót. Magam egy prosperáló gyár tönkremenetelét asszisztáltam így végig, ahol a vállalati tanács évente szavazott bizal­matlanságot az általa választott vezetőnek. „A gazdasági demokrácia újabb intézményrendszere” — mondta bizakodva a SZOT osztályvezetője még 1986- ban. Ám mint azt a példák sora tanúsítja, nem volt ez sem eléggé gazdasági, sem eléggé demokratikus. De mi le­gyen a vállalati tanácsok után vagy helyett? Igen tetsze­tős alternatívát vetett föl a parlamentben a kormányzó párt egyik képviselője, aki élénk helyesléssel kísért javas­latában még nagyobb demokráciát követel. A korrupció gyanújába keveredett vezetők leváltását szorgalmazza, amiről a helyi szakértőkből, munkásokból és pártok kép­viselőiből verbuválódott kis csapat döntene. A kormány­­program is a vállalati önkormányzat szerepének növelé­sében látja a gyors kivezető utat. Mert másképpen nehe­zen képzelhető el, hogy „az önállóságra érett belső egy­ségek kiválhassanak”, mint úgy, hogy a belső egységek maguk döntik el, hogy érettek az önállóságra és maguk választják meg vezetőiket. A központi apparátusnak erre ugyanis a következő száz nap során aligha lesz ereje és embere. Az újságírónak hogyne lenne rokonszenves az elkép­zelés, hogy a dolgozó nép okos gyülekezete válassza meg a munkahely működési formáját, tevékenységi területét és vezetőit. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek történései ala­posan megrendítették hitét abban, hogy a gazdasági de­mokrácia a gazdaság és a politika „rövidre zárásával” meg­valósítható. Most mindenki kapkod a koncért (vagy kapaszkodik székébe), s minden eredmény relatív és megkérdőjelezhe­tő. Száz nap alatt nehezen hozható helyre negyven év min­den tévedése, hibája, vagy éppen bűne. De arra már volt példa, hogy „a világot megrengető tíz nap” következmé­nyeit hetven évig nyögi egy kontinens. Hámor Szilvia 3 Kérdések a vagyonról Kié legyen a Demisz vagyona? Sokféle álláspont el­hangzik, de képviselje valaki bármelyiket is, a vagyon elkótyavetyélésének gyanúját szinte bizonyosan viselnie kell. Ami őszintén szólva nem is nagyon csodálható, amíg ugyanis az állami vagyonnak a vállalatokban megteste­sülő részéről legalább viták folynak, a megszűnt szerve­zetek vagyonának elosztásáról, annak elveiről még a vita sem kezdődött meg. Igen nagy értékről van szó. Amint például a megle­hetősen riasztó elnevezésű „PM zárolt állami vagyont kezelő és hasznosító intézménytől” megtudtuk, a meg­szűnt Munkásőrség ingatlanai a legóvatosabb becslések szerint is megérnek nyolc milliárd forintot , és azt is inkább a könyvekben mint a piacon, ahol persze ennél jóval többet is érhetnek. Ebből úgy másfél milliárdnyi ingatlanról pályázat során a kormány már döntött. To­vábbi mintegy négy milliárdot ér az az öt ingatlan — köztük a híres-hírhedt Club Tomaj —, amelyeknek nem­zetközi pályázaton keresnek gazdát. Amiből látszik, hogy csupán a munkásőrvagyon ön­magában fedezhetné mondjuk a kamatadó miatt kieső költségvetési bevételeket, ha az ingatlanokat jó áron érté­kesítenék — s akkor hol van még a többi? A volt MSZMP vagyonából körülbelül 2250 ingatlant adtak át az állam­nak — (néhány létesítmény részkezelői jogát ugyanis az MSZP megtartotta). — Ezek könyv szerinti értéke jó négy-négy és fél milliárd forint lehet. Hasonlóképpen nehéz volna megjósolni a szovjet csa­patok kivonulása után itt maradó ingatlanok értékét, már csak azért is, mert ezek többségébe ma nem lehet belelátni, állapotuk felmérése még csak ezután következ­het. De a mintegy 300 helyrajzi számon található, kisebb és nagyobb objektum a legóvatosabb becslés szerint is megér vagy százmilliárd forintot. A becslésekből kitet­szik, jelentős vagyonról van szó, ami a továbbiakban még bővülhet is. Hiszen mi lesz például a Hazafias Népfront vagy az MSZBT vagy más hasonló szervezetek vagyoná­val? Vajon mennyi lesz ebből az állami — vagy egyértel­műen fogalmazva kincstári — vagyon, s mennyi az ön­­kormányzatoké? Ki legyen a felelős azért, ami a kincs­táré lesz? Az önkormányzatok fizessenek értük — már, ha tudnak miből fizetni —, vagy kapják meg ingyen? Rit­ka az az épület, amit átalakítások nélkül, azonnal hasz­nosítani lehetne, ám az önkormányzatoknak nincsenek bőséges pénzforrásaik, tehát azonnal megjelenik a költ­ségvetési juttatások iránti igény. És hol vannak akkor még az üzemeltetési költségek? Van tehát megválaszolni való kérdés bőven. Célszerű volna ezekről mielőbb megállapodásra jutni, mert így ér­hető el, hogy a rendszerváltás kapcsán felszabaduló je­lentős értékek ne pazarlódjanak el, hanem a lehető leg­nagyobb hasznot hozzák az ország számára. Kozma Judit

Next