Népszabadság, 1990. június (48. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-01 / 127. szám
1990. június 1., péntek NÉPSZABADSÁG - KÜLKAPCSOLATOK - ÁLLÁSPONT Bush és Gorbacsov békés jövőt akar Nyílt eszmecserék tabutémák nélkül (Folytatás az 1. oldalról.) keményebb diónak ígérkező német kérdéskörre, kijelentvén, hogy az eddigieknél továbblépve, egy olyan egységes és szabad Európát kell felépíteni, ahol mindenkinek szavatolt a biztonsága, és,senki sem érzi fenyegetve magát. A regionális vitákban, Nicaragua és Angola esetében tapasztalt pozitív amerikai— szovjet együttműködésre építve, az elnök szorgalmazta annak világméretű kiterjesztését a béke, a felvirágzás és a stabilitás érdekében. Bush Szaiharovot idézte, aki másfél évtizede azt mondta: a nemzetközi biztonságnak és a társadalmi haladásnak az a garanciája, ha a világon mindenüttszavatolják a politikai és az állampolgári jogokat, és ebben az összefüggésben, béke és szabadság elválaszthatatlan voltát hangsúlyozva erősítette meg, ezért kívánja az Egyesült Államok aszovjetunióbeli átalakítás sikerét. Az amerikai elnök hozzátette: hiszi, hogy Gorbacsovnak igaza van, amikor azt mondja, hogy nincs visszaút a peresztrojkától, nemzetközileg sem. Mindazonáltal aggodalommal szólt Litvániáról, s párbeszédet sürgetett Moszkva, és a balti népeik között. Nem fogjuk megoldani az összes kérdést — fordult Gorbacsov felé —, de bizonyos, hogy ezen a tárgyaláson lényeges lépést teszünk egy új viszony irányában. Nem a megállapodások aláírása a lényeg, hanem az, hogy évtizedek ellenségeskedése után megalapozzuk a békésebb és szabadabb világ felé való előrehaladást — mondta az elnök, munkacsúcsnak nevezve a találkozót, ahol a nyílt beszéd és a közös nevező tisztességes kérdése a fő. — Együtt kell dolgoznunk, és tudom, hogy a szovjet elnök is együtt akar dolgozni — mondta a házigazda a két nagyhatalomnak a nemzetközi béke sorsáért való, megkülönböztetett felelősségére utalva, s Isten áldását kérte a szovjet és az amerikai népre, hogy egy jobb és békésebb világért kifejtett erőfeszítéseit siker koronázza. Gorbacsov válaszbeszédében — a nemzetiségviták miatt hangsúlyosnak tetszően — a Szovjetunió népei nevében tolmácsolt üdvözletét az amerikai népnek, megköszönve egyszersmind a szívélyes fehér házi fogadtatást. Megállapította, hogy tapasztalata szerint ,mindkét nép helyesli, hogy kedvező irányban változik a két nagyhatalom viszonya : kiszámíthatóbb, stabilabb, világosabb. E bizalmi tőke gyarapítása közös felelősségünk az amerikai elnökkel — tette hozzá. Gorbacsov méltatta az előző, 1987. decemberi ,látogatása idején aláírt, a közepes hatótávolságú rakéták megsemmisítéséről kötöttszerződést, s reményét fejezte ki, hogy a hidegháború lövészárkaiból kilépve, napjaink változásai közepette visszafordíthatatlan békés időszak következik az emberi civilizáció történetében. Aszovjet vezető úgy fogalmazott, hogy az utóbbi időben, így a második világháborús — Amerikával közös — európai győzelem évfordulóján szovjet háborús veteránokkal találkozva azt hallotta tőlük, remélik, egyszer s mindenkorra vége aszörnyű háborúk idejének. Gorbacsov hozzáfűzte, hogy nyilván az amerikai nép is ezt reméli, és — fordult Bush felé — a mi küldetésünknek része az, hogy e reménység valóra váljék. A szovjet elnök beszédét azzal zárta: kollégáival együtt azért jött, hogy komoly munkát végezzen, s elmondta: a csúcstól előrelépést remél a politikailag idejétmúlt hadászati fegyverrendszerek csökkentésében, s várakozása szerint a washingtoni tárgyalások új dinamizmust visznek a két nagyhatalom nemzetközi és egyéb — fejlődő — együttműködésébe. Mi haladást kívánunk a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolataiban — jelentette ki Gorbacsov, majd a két vezető szívélyes ,kézszorítással nyugtázta egymás, nagy tetszéssel fogadott, többször is tapssal félbeszakított beszédét. A két elnök ezután a külügyminiszterek, Sevardnadze és Baker, valamint több más kabinettag és szakértő társaságában megkezdte fehér házbeli tárgyalásait, amelyek délelőtt és délután (közép-európai idő szerint már az éjszakai órákban) is folytatódtak. Az ebédszünetben Gorbacsov a szovjet nagykövetség épületében, amelyet még a vasútikocsi-mágnás Pullman család építtetett, majd adott el még az első világháború előtt a cárnak, fehér asztal melletti beszélgetésen látta vendégül az amerikai kulturális, tudományos és politikai élet krémjét. A meghívottak listája felért egy „ki kicsodával”: Jack Lemmon és Jane Fonda, Dizzy Gillespie és Van Cliburn, Arthur Miller és Ray Bradbury, Henry Kissinger és Jesse Jackson lelkész mellett még harmincnál több kiválóság volt hivatalos az eseményre. A szovjet elnök az intenzív munkanap végén — közép-európai idő szerint már péntekre virradóra (lapunk zárta után) — még részt vett a Fehér Házban Bush elnök által a tiszteletére adott díszvacsorán. Gorbacsov washingtoni fogadtatása tulajdonképpen két részletben zajlott. A csütörtöki ünnepélyes fehér házi ceremóniát megelőzte a szerda esti repülőtéri üdvözlés. Itt, az Andrews légibázison Baker külügyminiszter várta a szovjet elnököt, aki kanadai látogatásáról érkezett Washingtonba. Az amerikai külügyminiszter a vendéget üdvözölve, mintegy rövid leltárt adott a csúcs várható — e hasábokon többször ismertetett — témáiról. Külön is kiemelte Európát és az egységes Németországot, valamint a szovjet demokratizálás folytatásának amerikai kívánságát. Gorbacsov kiemelte: mindkét fél kemény munkája nyomán körvonalazódik a START-megállapodás, amely először csökkenti lényegesen a hadászati fegyverrendszereket, s ugyancsak először nyílik alkalom arra, hogy a hivatalos tárgyalások mellett formai kötöttségektől és tabuktól mentesen vitasson meg minden, bármelyik oldalról felvetődő kérdést Bush elnökkel. Feltűnést keltett, hogy Baker, bár a német ügyekben kitartott a Gorbacsov által Ottawában bírált amerikai álláspont, vagyis a katonailag is a NATO-ba integrált egyesült Németország mellett, csütörtök reggeli nyilatkozatában már maga is úgy fogalmazott, hogy itt nem megállapodásról, hanem az álláspontok kölcsönös megértetéséről, érvelésről lehet csak szó, és a fő figyelmet célszerűbb a fegyverzetkorlátozásra fordítani, ahol szavai szerint lényeges és konkrét előrehaladásra lehet számítani. A csütörtöki első tárgyalási forduló előtt terjedt el, hogy amerikai részről felajánlanák a német hadsereg létszámcsökkentését egy általános NATO-n belüli katonai tervezés keretében, hátha ez megnyugtatja a Szovjetuniót. Ezt a híresztelést Sununu, a tárgyalásokon részt vevő fehér házi kabinetfőnök cáfolta. Figyelmet keltett azonban, hogy Scowcroft, az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója csütörtöki nyilatkozatában arról beszélt, hogy bár Washington fenntartja elvi álláspontját, meg kell érteni a Szovjetuniót, amikor érzékeny a biztonsági érdekeit érintő német kérdésekben. Serény Péter MAGYAR KÜLKÉPVISELETEK Ki megy, ki marad? A Külügyminisztérium múlt heti, a lapunk szombati számában ismertetett nagyköveti „hazahívóját” megelőzően és azután is nyugtalanság tapasztalható külképviseleteink, kereskedelmi kirendeltségeink házatáján. Szombaton már beszámoltunk a havannai, varsói és pekingi kedélyhullámzásról, ma hanoi és washingtoni tudósítónk jelentését adjuk közre. Most vonuljunk ki Vietnamból? — Először is pontosan tudni kellene, hogy mi történik otthon — jegyzi meg az egyik magyar kiküldött, amikor hazai fejleményeinkről beszélgetünk. Jelesül a minisztériumok átszervezésére, a hatáskörüket illető elképzelésekre gondol. Ám általánosságban is érvényes, amit mond. Hiszen a Hanoiban élő, dolgozó maroknyi magyar kolónia — diplomaták, külkereskedők, szakértők — mindig is információéhségben szenvedett, s ma sincs ez másként. Tömör, néhány sorba sűrített napi hírek érkeznek ugyan — a későn fekvők éjszakánként kiegészíthetik ezeket rövidhullámú rádióadók műsoraival —, a szélesebb körű információkat, elemzéseket nyújtó lapok azonban egy-két hét múltán kerülnek az itteni kezekbe. Vagyis fáziskéséssel és csupán nagy vonalakban követhetik a hazai változásokat. Bizakodás és aggodalom keveredik a kolóniában, még ha ez közhelyszerűen cseng is. Bizakodás, hogy a katarzis nyomán a magyarországi fejlődés határozott kontúrjai bontakoznak ki. Megnyugvást keltenek azok a nyilatkozatok, melyek szerint a szakapparátusokat nem fenyegeti boszorkányüldözés. A hazai változások okán nem titkoltan fanyalgó helyi hivatalos környezetben egyébként is elsősorban a magyar mundér becsületét védi a külszolgálatos. Az aggodalmak — jóllehet nem választhatók el a személyes sorsok bizonytalanságaitól — azonban főként nem ebből adódnak. Sokkal inkább Vietnam, illetve az indokínai térség esetleges „leírása” okán. Egyöntetű a vélemény, hogy ez súlyos lenne. — Most mindenki Nyugatra pislog, de ha Ázsiára is tekint, akkor is csak Dél-Koreát vagy Japánt látja. Márpedig aki szemernyit ért ehhez a térséghez, annak felesleges magyarázni, hogy Vietnamban perspektivikusan igen szélesek a lehetőségek — így egy magyar. — Vietnam magyar szempontból már most sem a régi segélyezett ország. Üzleti partnerként kell kezelni, s így sok keresnivalónk akad itt — állítja másvalaki. A kolóniában közelről látják, ahogy a nyugat-európai és kelet-ázsiai országok mindinkább benyomulnak ide, egyre-másra nyílnak az új képviseletek. A külföldi tőkebefektetések összértéke immár eléri a kilencszázmillió dollárt, még ha ennek csaknem fele egyelőre szándéknyilatkozat is. — Mi meg éppen most vonulnánk ki, feladva kiépített pozíciókat, kapcsolatokat? — kérdezik egymástól hitetlenkedve a vietnami magyarok. Az sem mellékes szempont persze, hogy formagazdag megoldások révén be kellene hajtani azt a háromszázmillió rubelt, amivel Vietnam tartozik nekünk, ám ez aligha megy masszív jelenlét nélkül. Különben szigorúan üzleti alapon folyamatban van néhány számottevőbb magyar beruházás, s figyelemre méltó, hogy kis- és magánvállalkozások mind intenzívebben érdeklődnek a vietnami piac iránt. S a személyes sorsok? Úgy tetszik, a bizonytalanság nem csapott át borúlátásba. Létszámcsökkentés egyébként már volt az előző kormány utolsó időszakában. A kiküldöttek azt mondják, nem esnek kétségbe, ha további leépítés vagy más ok miatt idő előtt haza kellene térni. Hiszen nagy többségükben megalapozott nemzetközi gyakorlattal, olvasmányokból elsajátíthatatlan ázsiai tapasztalatokkal, biztos nyelvtudással rendelkező szakemberekről van szó. Az ország nem lehet annyira gazdag, hogy ne jusson nekik tisztes feladat. Vagy csak az irdatlan távolság tenné őket optimistává? Laczik Zoltán többjüknek aligha lenne elhelyezkedési gondja. De szeretik, amit csinálnak, és értenek hozzá. Az ember nem szívesen adja fel a hivatását. A többségnek feltehetően tartania sem kell tőle, mégis minden megnyugtató nyilatkozatnál jobban örülne annak, ha némi bizalmat érezne.Jót tenne a közérzetemnek — mondta egyikük —, és talán a munkámnak sem ártana. A partnereim is folyton kérdezik: no, és maga marad?) Pedig ők itt tájékozottabbak az ország új vezetésének szándékairól, mint sokfelé másutt. Csak nemrég járt Washingtonban az ideiglenes köztársasági elnök, akivel a programjával kapcsolatos hivatalos feladatok teljesítése közben többen találkoztak. Néhány hónapja, hogy az amerikai főváros vendége volt — még ellenzéki vezetőként — az új magyar miniszterelnök és külügyminiszter is, egyik sajtóértekezletüket szintén a nagykövetségen tartották. Első kézből hallhatták tehát a jelenlevők, amikor elismeréssel nyugtázták az előző kormányzat világszerte, különösen Nyugaton nagy visszhangot keltett önálló külpolitikai lépéseit. E civilizált külpolitikát igyekeztek szolgálni azok a diplomaták, akik egy csendes washingtoni mellékutcában, egy szerény villaépületben dolgoznak, amely fölött piros-fehér-zöld zászlót l lenget a szél. Természetesen épp Amerikában az is látható, hogy a politikai kinevezettek, mint amilyenek a diplomáciai missziók vezetői is, kormányváltáskor hagyományosan benyújtják lemondásukat. Várkonyi Péter washingtoni magyar nagykövet, amikor megkérdeztem, teljesen magától értetődőnek tartotta, hogy az új kormányzat saját jelöltjét állítsa e politikailag fontos, bizalmi posztra. De a kifejezetten szakember diplomaták és kereskedelmi képviselők remélik, hogy az ő megítélésüknél — a hivatali esküjükkel már eleve vállalt lojalitásuk mellett — tényleges munkateljesítményük, nem pedig valamilyen külső szempont lesz a döntő. Serény Péter Washingtonban ismerik az új vezetőket Ha valahol, akkor Washingtonban nem „szinekúra” magyar diplomatának lenni. Itt is, Budapesten is már jó ideje szinte egymásnak adják a kilincset a magas rangú látogatók, amióta — még az előző kormányzat idején — megkezdődött a korábban féloldalas külkapcsolatok kiegyensúlyozása, a nyugati, ezen belül különösen az amerikai kontaktusok intenzív ápolása. Ebben az itteni magyar képviseleten dolgozók megannyi erőfeszítése is benne van. Zömük negyven év körüli vagy annál fiatalabb. 1956 drámai őszét gyermekfejjel élte meg, jobbára nincs saját „történelme”. Törekvő, több nyelvet beszél, s olykor diplomája is több van. Az angol „civil servant”-nak nevezi a hivatásos köztisztviselőt. A többség ilyen. Szakember, aki még az ősszel esküt tett a Magyar Köztársaság érdekeinek — és csakis azoknak — a szolgálatára. Mégis van bennük bizonytalanság, s nem szorosan vett egzisztenciális értelemben. Leg VT-búcsúztató A bezárásra ítélt gyáregység esztergályosának szeme szikrázik a haragtól és nyomdafestéket kevéssé tűrő szavakkal aposztrofálja vállalati tanácsuk tevékenységét. „De hogyan is érthetnének meg minket — fortyog —, amikor egyetlen fizikai munkás van az egész tanácsban”. Most, amikor a vállalati tanácsok a kormány által is kinyilvánítottan végnapjaikat élik, mintha már senki sem emlékeznék a bevezetését megelőző várakozásokra. Nem kisebb remények fűződtek e testületekhez, mint hogy általuk sikerül megtalálni az állami vagy pontosabb kollektív tulajdon valódi tulajdonosait, akik jó gazda módjára szaporítják és óvják a rájuk bízott értékeket. A legfőbb, akkoriban hangoztatott aggodalom az volt, hogy nem kerül-e így a csoportérdek az össztársadalmi érdek fölé, s rövid távú érdek nem győzi-e le a hosszú távút. A beosztottak szempontjainak érvényesítését az az előírás volt hivatott biztosítani, hogy a vt-tagoknak több mint a felét a vállalatok dolgozói választották. Az első meglepetést az okozta, hogy munkások nem egy helyen úgy kerültek be a testületbe, hogy az igazgató „saját kerete” terhére delegálta őket, mert a munkások a náluk képzettebb, gondolatait jobban megfogalmazó munkahelyi vezetőt választották szóvivőjükké. A második meglepetést az hozta, hogy az igazgatói posztra kiírt pályázatokon rendre a régi vezetők futottak be. Ahogy az ipari minisztérium akkori tisztségviselője megfogalmazta: „mi — még a vállalati tanácsok megalakulása előtt — sokkal nagyobb váltást terveztünk, mint amekkoráról a vállalati kollektívák döntöttek”. Aztán lassacskán bebizonyosodott, hogy a kollektív bölcsesség nem feltétlenül kollektív és még kevésbé bölcsesség. Több helyen felülkerekedett a „Sí” (sárga irigység faktor), a második, harmadik emberek úgy érezték, hogy ők legalább olyan jók lennének, mint az első helyre kiválasztott és megkezdődtek a belharcok. Vagy esetleg éppen a dolgozók csapták el a keménykezűnek ítélt igazgatót. Magam egy prosperáló gyár tönkremenetelét asszisztáltam így végig, ahol a vállalati tanács évente szavazott bizalmatlanságot az általa választott vezetőnek. „A gazdasági demokrácia újabb intézményrendszere” — mondta bizakodva a SZOT osztályvezetője még 1986- ban. Ám mint azt a példák sora tanúsítja, nem volt ez sem eléggé gazdasági, sem eléggé demokratikus. De mi legyen a vállalati tanácsok után vagy helyett? Igen tetszetős alternatívát vetett föl a parlamentben a kormányzó párt egyik képviselője, aki élénk helyesléssel kísért javaslatában még nagyobb demokráciát követel. A korrupció gyanújába keveredett vezetők leváltását szorgalmazza, amiről a helyi szakértőkből, munkásokból és pártok képviselőiből verbuválódott kis csapat döntene. A kormányprogram is a vállalati önkormányzat szerepének növelésében látja a gyors kivezető utat. Mert másképpen nehezen képzelhető el, hogy „az önállóságra érett belső egységek kiválhassanak”, mint úgy, hogy a belső egységek maguk döntik el, hogy érettek az önállóságra és maguk választják meg vezetőiket. A központi apparátusnak erre ugyanis a következő száz nap során aligha lesz ereje és embere. Az újságírónak hogyne lenne rokonszenves az elképzelés, hogy a dolgozó nép okos gyülekezete válassza meg a munkahely működési formáját, tevékenységi területét és vezetőit. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek történései alaposan megrendítették hitét abban, hogy a gazdasági demokrácia a gazdaság és a politika „rövidre zárásával” megvalósítható. Most mindenki kapkod a koncért (vagy kapaszkodik székébe), s minden eredmény relatív és megkérdőjelezhető. Száz nap alatt nehezen hozható helyre negyven év minden tévedése, hibája, vagy éppen bűne. De arra már volt példa, hogy „a világot megrengető tíz nap” következményeit hetven évig nyögi egy kontinens. Hámor Szilvia 3 Kérdések a vagyonról Kié legyen a Demisz vagyona? Sokféle álláspont elhangzik, de képviselje valaki bármelyiket is, a vagyon elkótyavetyélésének gyanúját szinte bizonyosan viselnie kell. Ami őszintén szólva nem is nagyon csodálható, amíg ugyanis az állami vagyonnak a vállalatokban megtestesülő részéről legalább viták folynak, a megszűnt szervezetek vagyonának elosztásáról, annak elveiről még a vita sem kezdődött meg. Igen nagy értékről van szó. Amint például a meglehetősen riasztó elnevezésű „PM zárolt állami vagyont kezelő és hasznosító intézménytől” megtudtuk, a megszűnt Munkásőrség ingatlanai a legóvatosabb becslések szerint is megérnek nyolc milliárd forintot , és azt is inkább a könyvekben mint a piacon, ahol persze ennél jóval többet is érhetnek. Ebből úgy másfél milliárdnyi ingatlanról pályázat során a kormány már döntött. További mintegy négy milliárdot ér az az öt ingatlan — köztük a híres-hírhedt Club Tomaj —, amelyeknek nemzetközi pályázaton keresnek gazdát. Amiből látszik, hogy csupán a munkásőrvagyon önmagában fedezhetné mondjuk a kamatadó miatt kieső költségvetési bevételeket, ha az ingatlanokat jó áron értékesítenék — s akkor hol van még a többi? A volt MSZMP vagyonából körülbelül 2250 ingatlant adtak át az államnak — (néhány létesítmény részkezelői jogát ugyanis az MSZP megtartotta). — Ezek könyv szerinti értéke jó négy-négy és fél milliárd forint lehet. Hasonlóképpen nehéz volna megjósolni a szovjet csapatok kivonulása után itt maradó ingatlanok értékét, már csak azért is, mert ezek többségébe ma nem lehet belelátni, állapotuk felmérése még csak ezután következhet. De a mintegy 300 helyrajzi számon található, kisebb és nagyobb objektum a legóvatosabb becslés szerint is megér vagy százmilliárd forintot. A becslésekből kitetszik, jelentős vagyonról van szó, ami a továbbiakban még bővülhet is. Hiszen mi lesz például a Hazafias Népfront vagy az MSZBT vagy más hasonló szervezetek vagyonával? Vajon mennyi lesz ebből az állami — vagy egyértelműen fogalmazva kincstári — vagyon, s mennyi az önkormányzatoké? Ki legyen a felelős azért, ami a kincstáré lesz? Az önkormányzatok fizessenek értük — már, ha tudnak miből fizetni —, vagy kapják meg ingyen? Ritka az az épület, amit átalakítások nélkül, azonnal hasznosítani lehetne, ám az önkormányzatoknak nincsenek bőséges pénzforrásaik, tehát azonnal megjelenik a költségvetési juttatások iránti igény. És hol vannak akkor még az üzemeltetési költségek? Van tehát megválaszolni való kérdés bőven. Célszerű volna ezekről mielőbb megállapodásra jutni, mert így érhető el, hogy a rendszerváltás kapcsán felszabaduló jelentős értékek ne pazarlódjanak el, hanem a lehető legnagyobb hasznot hozzák az ország számára. Kozma Judit