Népszabadság, 1993. április (51. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-15 / 87. szám
1993. április 15., csütörtök NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA Privatizációs magánítás Szemtelen, és egyben bátor kísérletet teszek a privatizáció kifejezés általam kimunkált magyar megfelelőjének bevezetésére. Javaslom, hogy használjuk a magánítás szót. Sokáig vívódtam ezen. A tőkésítést meg a magánkézbe adás-t nem találtam kényelmesnek. Szócskámban viszont helyénvalónak tartom mind az alapszót alkotó magán főnevet, mind a hozzácsapottit igeképzőt. A magánírás kipróbálását akkor is fontosnak tartom, ha tudván tudom, hogy a privatizáció közkeletű kifejezésünkké vált. Kazinczyék idejében húros zengedének nevezték a nyelvújítók a zongorát, ám a sok sikeres új szó mellett ez kudarcot vallott. Nem így - jóval később - a nyugatosok les szava: az angol offside position-t helyettesítik azóta is e pompás magyar kifejezéssel a futballrajongók. Összegezve: nyelvújító babérokra pályázom, s azt mondom, hogy nekem nem a ruhám a magyar, hanem a nyelvem. S nem venném rossz néven néhány szakértő tudós észrevételét sem. Elsősorban nyelvészekre gondolok, s csak másodsorban aggódó közgazdászokra. Utóbbiak közül is csupán azokra, akik nem a túlhevített nemzeti indulatok, hanem józan megfontolások okán mondják: megannyi érték kerül külföldi tulajdonba, legalább a folyamat neve legyen magyar. Rab László A Magyar Napló 6. száma. Ismét néhány, a lap címéhez bravúros-fondorlatosan illő írás. Mindenekelőtt Nemes Nagy Ágnes szigorú humorú amerikai naplójának újabb részlete: az az összehúzott szemű, keserű, önzetlen kedély, amellyel a magyar a világot, és benne önmagát szemléli. Szomorú, kemény, jó mulatság. Reggel négykor kezdtem olvasni. A nappal már nem kedvez a naplóolvasásnak. Napközben csak (dühösen) élünk. Már-már az is kétségbeejtően kérdéses: érdemes-e napilapban folyóiratolvasói följegyzést közölni. Mert - ugye - kit érdekel?! Az irodalmi vezércikk helyén (Napló, most) Ruszt József: „Éberálmok’’ - a halál és az ébrenlét között. Önkéntes és kényszerű lírai vesszőfutás, irónia, rettegés, öngúny. Már-már zseniális költői blaszfémia, ahogyan a kézzelfoghatót („zsorzsett, krepdösin”!) beleszövi a halálemlékektől a színpadi műalkotásig mindabba, amiért érdemes latolgatni az életet s a megsemmisülést, s azt, ami a kettőt összeköti: a munkát s a művészetet... Noha az interjú („segédlettel készült monológ”) nem mindig napló - Váradi Júlia meghitten beszélteti Hegyi Lorándot, a bécsi Modern Művészetek Múzeumának magyar igazgatóját (még a művészi idegengyűlöletről is). Vajon mi hogyan viselnénk el, ha operánk igazgatói székébe egy bolgár zseni ülne? Persze, szurkolva élvezem a bécsi magyar igazgató nyilvánvaló diadalát: a szakmai és bölcseleti nagyvonalúságot. Végül is napló Csaplár Vilmos jegyzetsorozata is (Faulkner, Konrád, Brautigan, Esterházy, Nádas), Kardos Péter zürichi levele a bujkáló, többszörösen büntetett, illegális falfestőművészről, első helyen azonban (számomra) Kántor Lajos Ceausescu-kori levélváltása áll Mircea Iorgulescuval, a „fehérek között” (ez cím) európai románnal. Közel tucatnyi esztendeje Iorgulescuval együtt ültem a legberzenkedőbb és legnaivabb írók - Dinescu és társai - utolsó, eszelős összecsapási kísérletén Ceausescuval. A vasgárda föltámadásának jeleiről szóló levelét ott fölolvasó, azóta rég (Svájcban) halott Ion Caraion jutott eszembe hetekkel ezelőtt, amikor dr. Eötvös Pállal arról faggattuk Iliescut, miként juthatott a mai Romániában médiabirodalomhoz a hajdani vasgárdista Drágán. (Az semmi - mondta Iliescu - most már a Vasgárda és vezére, Codreanu rehabilitálását, törvényesítését követelik a legális sajtóban. Tapintatos voltam: már meg sem mukkantam arról, hogy „Marcelal Antonescu” sugárutat avattak Iliescu uralma alatt. Én még láttam Antonescut zöld ingben. Kántor írott párbeszéde a (közben Párizsba menekült) Iorgulescuval a lényegét tekintve erkölcsi és szellemi vitézségi nagyezüstöt érdemel. Mindinkább kiderül, Kántor Lajos valóban: az istennek sem akarta soha meglátni a kockázatokat. Ez a nyolcvanas évekbéli levélváltása is (postán!, abban a Romániában!), önmagában is jelzi: a hidegfejű, fölszegett állú Kántor Lajos nemigen volt hajlandó begyávulni. Mindig értetlenkedünk, amikor egy elismerten okos ember kitartóan, azaz nem pillanatnyi fölindultságból, hanem hosszasan, kitartóan, elemien vakmerő. Kányádi, Novák, Páskándi Kossuth-díja. Mindhárman erdélyiek. Nagygalambfalva, Nagyenyed-Beszterce-Kolozsvár, Szatmár külön-külön is ünnepelhetné őket. Vajon hány magyar van még - a Horváth pár után - Besztercén? A (talán resicai?) Horváth Pali milyen remek tanár volt, és milyen remek magyar volt, és Piri! Pezsgett körülöttük a levegő, magyarul. Az iskola, a műkedvelés, a vers, a színjátszás, minden. Paliék toborozták az Utunk-előfizetőket, állták a legorombításokat, megfélemlítéseket - mígnem Palit elvitte a szíve. Vajon a szíve? Piri, ha jól tudom, Ausztriába menekült, a Szépfalusi István rendezte bécsi erdélyi esten találkoztunk utoljára - a régi Utunkosok közül is sokan voltunk ott. Pirit, aki ismerte, lelkesen ölelgette-ropogtatta, s azután másodpercnyi csöndidőben Palira gondolt. • Kányádinak sérelme sok lehet, de panaszra oka semmi: százezrek imádják odahaza is. Már meg sem kérdezik, miért nem vállal szerepet a „szervezett politizálásban” - holott föltűnő, hogy aki a Ceausescu-éra alatt iskolavédő tüntetést mert szervezni, aki kézzel írta bele a dedikált köteteibe a cenzúra kihasította sorokat, aki a durva tilalmak ellenére mondta el száz helyen is a Halottak napja Bécsben-t, a törölt sorokkal együtt, akit „országúti házkutatásnak” (értsd: gépkocsi-átkutatásnak) vetettek alá Csíkban, kinek neve jelszó volt mindvégig, és ravaszremek szókimondás, aki tehát, ha akarja, lehetett volna akárki, magyar vezér, főelnök, ökumenikus magyar világi püspöke a politizálásnak, az most „csak ír”. Azt sem sokat, mert amilyen ízesen bőbeszédű élőszóban, olyan szófukar írásban. Dühít, hogy most, amikor külön hatósági engedély nélkül is közölhet Magyarországon, sehol jelét nem látom teljes életműkiadásának. Páskándit is csak negyvennégy éve ismerem. Ő az országos magyar ifjúsági hetilapnál, én a kolozsvári napilapnál robotoltam boldogan, amikor egy levlapon, valamikor ’49-ben, ’50-ben ismeretlenül gratuláltam neki. Harminc évvel később viszonozta, kortárs szerkesztőként, az Apám könyvét (Haldoklás anyanyelven) című könyvem okán. Szorosabb kötelék köztünk végül tán, főként az volt, hogy külön-külön mindketten igen szerettük szegény (Majtényi) Eriket. Egyébként az Utunk kivezényelt szerkesztőségével ott voltam szörnyű perén, amelyen hat (hét?) évre ítélték; amikor a fiam 1957 decemberében megszületett, két olcsó díványt vettem albérletembe, otthon rémülten olvastam le a deszkájáról, hogy a szamosújvári börtönben készült (akkor Géza ott ült) hónapokig róla s vele álmodtam, a szabadlábon maradottak bűntudatával. Jött egy végtelen folyosón felém, arcát-fejét vasgolyó fedte, két lyukkal a szemének, mégis tudtam: ő az. Egyébként letartóztatása előtt két nappal járt utoljára az Egyetem utca 3. szám alatti szobámban. Akkori menyasszonyommal hetekig-hónapig rettegtünk, mert mindenütt követtek bennünket; várt a civil az Utunk előtt, a Szentegyház utcában, főtéri átjáróházak útvesztőibe menekültünk, dobogó szívvel élveztük a teljesen felesleges politikai bújócskát, hiszen, ha akarták volna, akkor kapnak el, amikor kedvünk szottyan. Géza máig sem tudja: Keresztes Évákával, Reich Mikivel odakint mint próbáltuk szervezni a védelmét, gyűjteni a pénzt, míg Mikit is le nem csukták - gondolom, végső soron ez is belejátszott Miki későbbi pesti öngyilkosságába. Életem legkeservesebb históriájába is azért keveredtem harmadmagammal - a háromból az egyik beépített hölgy volt - (rég hangszalagra mondtam, s letétbe helyeztem a történetet), mert néhányadmagammal tiltakoztam kéziratainak „államvédelmi értelmezése” ellen. Szabadulásakor, a hatvanas évek második felében a kiadója lehettem, fordíttatója, a hetvenes években a televízióban minden áron „színre vinni” akartam a Vendégségben-t, a szereposztás is megvolt már - s nem „direktbe” állította le a hatalom, hanem az unitárius egyházat kényszerítették tiltakozni a képernyős változat ellen is. A Tornyot választok volt másik kedvenc Páskándi-művem, azt sem engedték... Végül Fischer István készítette el az első Páskándi-játékfilmet abban a maroknyi, gettónyi bukaresti magyar tévészerkesztőségben, nevetséges és valószínűtlen anyagi-technikai feltételek között, olyan megrázó volt, hogy nem engedték bemutatni. Egyértelműen a politikai szadizmust, az elnyomó megkülönböztetést és a kollaborációs cinkosságot leplezte le - volt bajunk belőle s miatta épp elég, miközben a legnevesebb román filmkritikus négyszemközti házivetítésen a Romániában készült legjobb filmnek nevezte, s hadd ismerjem el: a film bemutatását szigorúan betiltó, egymást követő két román tévéelnökben is volt annyi becsület, hogy gratulált a rendezőnek. (Az egyik elnök öngyilkos lett, a másik repülőszerencsétlenségben pusztult el.) Nyilvános bemutatójára jó másfél évtized késéssel, a nyolcvanas évek második felében, a Radnóti Színpad erdélyi estjén került sor, hála annak az átcsempészett példánynak, amelyet mintha Karikás Péternek köszönhettünk volna... Ott volt a teremben az időközben Németországban nagy tévés karriert befutott Fischer István is (szökése miatt hat és fél év börtönre ítélte a román haditörvényszék), meg persze Páskándi is. (Olykor többek között ennek a szinte titkon készített, Romániában tudtommal mindmáig be nem mutatott filmnek a kockázattörténetét idézem föl magamban - ha már más nem idézi -, amikor némelyek, jó- avagy rosszhiszemű tájékozatlanok, gyanakvással vagy rágalommal közelítik meg mindazt, amit erdélyi, romániai magyarok a könyvkiadásban, rádióban, televízióban cselekedni igyekeztek, s olykor szorongva-sziszegve tapasztalom, hogy a feddhetetlen tanúk egy része hallgat... Páskándiról ezt nem mondhatom, a szóban forgó filmről épp mostanság, a Kossuth-díja után is jószívvel megemlékezett...) Érdekesnek, szemérmesnek, rokonszenvesnek éreztem, hogy viszont sokáig csak a Weiszkopf úr, hány óra? című (sok-sok évvel később megfilmesített) remekében vallott a börtönéveiről: csodáltam is évtizedekig, megrendülten, hogy nem henceg a szenvedéseivel. Alig látjuk egymást, mintha csak futó ismerősök lettünk volna. (Mintha az Apám könyvét, a Svájci villát és a többit meg sem írtam volna, teljesen elújságírósodtam, cikkeim ezreivel elfedtem szépíróságom, miközben a világ úgy mozdult el köröttemalattam, hogy ismét balra tolódtam, ami ma nem éppen divat.) Boldogan ismétlem meg 1949-50-es lelkes fölismerésemet (Géza akkor tizenhét éves volt) - brávó, gratulálok a Kossuth-díjhoz. Novák Ferencről majd máskor róla könyvet írnék. S abban arról is, hogy Kányádi s Páskándi életművét is tán jobban ismeri nálam. Meg arról is, hogy milyen szívós és nemes erőfeszítéseket tesz szüntelenül, hogy legendás „kékfestős” asztala köré újra összeültesse azokat, akik valamikor épp a lényeget tekintve együvé tartoztunk. A József Attila Színházban egészen jól mulat a közönség a zseniális Caragiale Elveszett levelének előadásán. Deák Tamás igényes, leleményes, a lehetetlent sikeresen megkísérlőmegkísértő tolmácsolásában játsszák a pazar szatirikus vígjátékot. Lehetetlen műfordítói vállalkozás, mert Caragiale műve nyelvileg is egy világ „parodisztikus parafrázisa”: áttételek, célzások, áthallások sivítanak és kuncognak benne, s megannyi replika azóta a román köznyelvben szállóige, kiszólás, szólásmondás lett, helyzetek és alakok tömör, önmagáért beszélő karikatúrája. Ma tehát a Caragiale-művek a román színpadon a zenei remekművek esetében jól ismert mindkét hatóerővel egyszerre működnek, ahogyan egy Mozart egyszerre bűvöl el az eredetiségével és azzal, hogy fölismerjük az ismert dallamot... „Avem si noi falitii nostrii” - mondja Caragiale, ami szó szerint valóban ezt jelenti, amit az (egyébként zseniális) fordító írt le: „megvannak nekünk is a mi csődbe jutottaink” - de a román szöveg szarkazmusában ott az időközben reárakodott szibarita váz és a linkóci, ott a blőd hencegés azzal, hogy kérem, nemcsak zsidó boltosok mentek tönkre Iasiban, uraim, micsoda disznóság ez, itt kisemmiznek minket, bizony román boltosok is beadták a kulcsot, hol a román hazaffyság, ha ezzel nem dicsekszünk kellőképpen, vannak virtigli, echt román csődök is, hát mindig, mindenütt csak a zsidók?! ...Van azután a szállóigévé önállósult replikának más értelme is, arra mutat, fintorral és szamárfüllel, hogy mindig, mindenütt, minden táborban vannak szamarak, csirkefogók, jobb, ha nem nagyon firtatjuk a dolgot, söpredék, hízelgő csőcselék, aljanép minden oldalon akad. És még sorolhatnám a szólás tartalomgazdagodásának elemeit, amelyek miatt a román nézőtérből e mondatra kipukkad a röhögés. Legalább úgy, mint arra a (Salamon Bélától ismert) mondatra, hogy: Ha én egyszer kinyitom a számat... Nos, a fordító nem lábjegyzetelhet a súgólyukból, ő a világon semmit, vagy szinte semmit sem menthet át a színpadra abból, ami a szöveg alatt-fölött-mögött búvik meg, s még kevésbé abból, amivé a történelem értelmezte a történetet. Valamicskét azonban tehet ezért a rendező s a színész. Én ezt az előadást sok-sok évtizeddel ezelőtt láttam: a világ legpimaszabb kísérletében. Tessék elképzelni: román színházi fesztivál, Bukarest, valamikor réges-régen, mondjuk, az ötvenes években. És a marosvásárhelyi Székely Színháznak „van pofája” egy Caragialéval utazni a román fővárosba, a román színházi fesztiválra! Kérem, mintha a borszékiek akarnák sajtkészítésre tanítani a hollandokat. Mintha Habarovszk akarna valcert exportálni Bécsbe. Csakhogy a Székely Színház nagyon jól tudta, mit csinál. Először is: épp a fénykorát élte. Ott volt Delly Ferenc, Szabó Ernő, Borovszky Oszkár, Kovács György, a rendező Tompa Miklós, és sok más ragyogó név, hatalmas tehetség. Másodszor, teljes jogai arra „spekulált” a vásárhelyi magyar társulat, hogy az Elveszett levél esetében nem kell tolmács. Nincs ugyanis olyan bukaresti, vérbeli színházjáró, aki ne ismerné replikáról-replikára az egész darabot. Lehet nyugodtan magyarul játszani, úgy is megérti mindenki. Harmadszor: soha jobb alkalom arra, hogy megmutassuk („mi, a Székely Színház”), hogy ismerjük a dörgést, Caragialét s azt a világot, amelyről szól. Ott szorongtam-rettegtem a nézőtéren. Lopva körülnéztem: a román színházi világ krémje, színe-java a teremben. A vásárhelyi színháznak jó híre volt, a román kollégák és kritikusok roppant kíváncsiak voltak, mit tudnak kihozni ezek a székely-magyarok - csak Cargalialéból. Kérem! Soha életemben ekkora sikert! Soha ekkora ünneplést! Könnyezve röhögött az egész profi nézőtér, amikor a román demagóg politikust játszó Szabó Ernő (Hannibál tanár úr...) hadonászó szónoklatának csúcspillanatában a karmantyújából messzire kirepült a celuloidmanzsetta! Nem tudom, a vastaps román színészek, rendezők, díszlettervezők, színműírók, kritikusok vastapsa - mennyi ideig tartott. Tíz perc? Húsz? Még több? Igaz, Szabó Ernőék tudták, hogy például a darabban kevés szöveggel szereplő, „a központból küldött” szenilis, szélhámos politikus: Agamemnon (becézve: Agamicá) Dandanáché csúcs- és kulcsfigura. Román színpadon csak a legnagyobb komikusok játszották. S ha szatirikus vígjátékban van kabinetalakítás, ha van mód és szükség rendkívüli teljesítményre, leleményre és humorra, sokértelműségre és mélységesen hiteles karikatúrára, hahotára és keserűségre, akkor ez a figura a maximumot követeli rendezőtől és színésztől egyaránt. (Caragialénál a nevek is beszélnek. A homéroszi keresztnévhez, az Agamemnonhoz párosított vezetéknév töve, a dandana: gond, baj, nagy lárma, zavarodottság, zajos botrány. A végződés pedig - Dandenache, ejtsd: Dándánáké - ugyancsak görögös névre utal, Dándánákisz., márpedig legalább Borsi-Kálmán Béla történelmi művéből is illik tudnunk, hogy az ókirályságbéli, főképp a havasalföldi román polgárság kialakulásában a görögség nagy szerepet játszott...) A József Attila Színházban - talán a mű színháztörténeti pályafutásának érthetően, elkerülhetetlenül hézagos ismeretében - Dandanache csupán egy totyakos epizodista, vén hülye, semmi más. Dramaturgiai szerepétől, jelképi erejétől, szatírái térfogatától megfosztva, a darabot értelmező szálaitól, szatirikus vegyértékeitől elvágva, a figura légüres és humoros térben totyog, mintegy a befejezett darab után... A jelmeztervező sugalmazása (díszmagyar) sem nyert tartalmat, Agamba a régi Ludas Matyi buta arisztokratakarikatúrája lett csupán. Egyébként a közönség igazán egészen jól mulatott. Bodor Pál Könnyezve röhög a nézőtér Erdélyi célzatú naplótöredékek SZERENCSEITEK RT 11 DUNA INTERSERVICE MITSUBISHI HASZONGÉPJÁRMŰVEK ÉRTÉKESÍTÉSE, MÁRKASZERVIZE 1037 Bp., Zay u. 24.