Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-01 / 230. szám
1994. október L, szombat 1 / HELYETTE Hetek óta dédapámról próbálgatok írni, szépet, rendeset. Ez a dédapám író volt, egészen pontosan hírlapíró, még pontosabban tárcaíró. Cselekedett ugyan drámákat is, szépek meséi, novellái, de amire mindig vágyott, a regény, a Nagy Könyv nem készült el soha. Mindig valami mást kellett csinálnia helyette. A lapcsinálás rabságából szabadulni nem tudott. Sokat kell olvasnom hozzá, nemcsak őt, hanem barátait, kollégáit, társait, egyik történet, ami talán jövő hétre meglesz, a Club kávéházban játszódik 1899 októberében, ott ücsörög dédpapámmal Vázsonyi Vilmos, Molnár Ferenc, Ábrányi Emil, Goda Géza, terveznek, vitáznak, lapot csinálnak, képzelhetni, mennyit kell olvasnom ehhez a négy-öt flekkhez, ki hol lakott, mit csinált éppen, mennyi volt egy kávé, járt-e már a villamos a Lipót körúton és így tovább. Ki is csúsztam az időből, már tegnap le kellett volna adnom a szombati penzumot, félre kell tegyem a dédpapát, és írnom kell valami mást, addig is, helyette. Könyvelés Dédpapám harminchat évesen halt meg. Én már másfél évvel túléltem őt. Őutána hét kötet maradt. Az újságcikkek ezrei elvesznek persze örökre. Nem ártana még élnem egy kicsit. Dédapám után négy gyerek maradt. A második fiút tizenhárom évesen vitte el a láz. A megmaradt három együttesen - több mint kétszázötven évet élt. A legidősebb fiúnak éppen annyi nyugdíjasév jutott, mint amennyi apjának - dédpapának - születéstől a halálig összesen. Író akart lenni mindig a fiú is - de kilencvenöt év alatt sem jött össze hét kötet. Sem apám, sem anyám nem volt nyugdíjas soha. Volt viszont nyugdíjas feleségem. Dédmamám - Gojszi - harmincévesen maradt a négy gyerekkel magára. Még harminchét évesen is furcsa kimondani a hivatalban a családi állapotot firtató kérdésre: özvegy. Mindezek a megviselt családi biblia első két lapját böngészve ötlenek eszembe. A legkisebb, az írónő gyerek, nagyanyám testvére, Zsuzsa haláláig, 1990-ig gondozta a bejegyzéseket. Ha már kezembe keveredett, most gyorsan bevezetem az azóta felgyűlt adatokat. Elég szép kis munka volt. De most már csak egy-két számot kell majd bejegyeznie unokahúgomnak, és ez a történet véget ért. Konzílium Mindenkimet a rák vitte el. Egyedül dédpapa élt tüdővésszel. (Jó kis nyelv ez...) Az orvosokat - sokba botlott betegségének keserves éve alatt - tiszta szívéből megvetette, utálta, sőt gyűlölte is talán. Olvasom Konzílium című tárcáját, amelyben egy súlyos beteg kihallgatja orvosainak „konzíliumát”, amelyben persze őróla, az „ipséről”, akit végül egy vállrándítással ellöknek kegyesen valami akármi szanatóriumba, a betegről egy szó sem esik, csak előléptetésről, kórházi intrikákról, főnökökről, kamarákról és mindenekelőtt persze kollégák kicsinálásáról, olvasom dédpapát, és rohanok, rohanok egy anyával ki agglomerációba, egy átkozott, kietlen házba, amelynek egyik szobájának padlatán fiú fekszik, mellette üres pálinkásüveg és megtépett, üres orvosságoslevelek boglyája, és van pofozás, üvöltés, sírás és rohanás kocsival föl a hegyre, nem először, de a kapun, a nagy kerek előcsarnokba, és ott kell kopogni, keresni orvost, aki mondja, jön azonnal, addig kell ülni, várni, fiú mint a zsák anyja vállán, félig fekve, félig ébren, félig alva, kell előtérben várni öt percet, tízet, negyedórát, felet. Az előtér közepén pingpongasztal. Ketten játszanak. Két beteg. Az egyik közlekedési klausztrofóbiában szenved. Nem mer semmi járműre szállni. Neki pingpong után föl kell kapaszkodnia a 156-osra. Első nap megy egy megállót, második nap kettőt. A Moszkva térről már nem kell visszatérnie - gyógyultnak nyilvánítva metrózhat tovább. A másik játékos szeme vérvörös. Őneki álmatlansága van. Négy napig a szobájába nem léphet, még csak rá se pillanthat ágyra. A tudomány mai állása szerint majd csak el fog itt a fonjéban állva pilledni egyszer. A fiú hörög, az anya sír, a pingponglabda pattog. Orvos sehol. Fél óra teltével fehér köpeny villan. Sőt egy másik ajtó is nyílik az előtérnek túlsó oldalán. A két kolléga a pingpongasztalnál fut össze. Hangjukat alig nyomja el a labdapattogás. - Milyen volt? - Fantasztikus. - San Diegóba is átruccantatok? - Persze. Ott voltak a szekcióülések. - Gyönyörű a színed. - Kicsit sok volt ötvennégy referátum a serdülőkori suiciditásról, de... - De a kaja jó volt... - Az valami nagyszerű... - Én a torontói konferenciára megyek jövő héten... - Ott lakik a nagymamám. Fiú a padról lecsusszan, anyja egész testével remeg, a pingponglabda pattog. - Na várjál, majd még mesélek, csak elintézem ezt itt... A doktornő elmegy a pad mellett, biccent, belép szobába, ajtót becsukja maga után, kisvártatva kiszól, behívja a fiút, az nem tud járni, ápolónő jön, fiút végre ágyba fektetik, egy hét múlva kiengedik, adnak neki taglózó nyugtatót, kéthavi porciót, mondván, annyi elég lesz. Elég lett. Nem kellene olvasni dédpapát. Utcakép Megsárgult levelet forgatok kezemben. Dédpapának írta Goda Géza 1905 decemberében. A név mellett a cím is: Budapest, Kertész utca 41. III. 14. A fenébe, gondolom, fölállok az asztaltól, lépek az ablakhoz. A Kertész utca páros oldalának kopott, koszos, összelőtt bérházait látom. Úgy tűnik, most itt székelek. Van hely, hisz lett hely, szép nagy szoba, belehozattam életem kellékeit, zongorát, szekretert, Heltai-ágyat. Más lehetett a táj a századelőn, a hírlapírásba fásult levélíró ablakai a Habsburg Kávéház kirakataira néztek, szemben itt alant aligha hivalkodott a Holux Világítástechnikai Stúdió rideg cégtáblája, a komputerbolt helyén zsinagóga üzemelt, finoman szólva is kisebb volt a forgalom, a bűz, a zaj. Mindegy, pesti gyerek vagyok, trollvijjogástól hangos tájon éltem életem nagyobbik hányadát. De azért ez mégis túlzás, képedek el, mégiscsak sok az éktelen autótülkölés, szirénázás, üvöltözés, gyorsan átmegyek gyerekhez, itt a zongorától ablakhoz nem férek, átmegyek, nyitom az ablakot, közben majd leverek egy öklömnyi hullott vakolatdarabot, dühöngök, ezt már betettem egyszer, de a gyerek csak kitette, nincs benne félelemérzet semmi sem, nem tudja még, , hogyha leeshet valami, az leesik biztosan, sőt, hogyha fönn van valami, az is mind leesik egyszer, de ez még nem jut eszébe, sőt kiül az ablakba maga is, hiába mondom, kérlelem, könyörgöm, hogy ne üljön, ő csak annál inkább ül, kiül, ártatlan, bájos kamaszmosollyal ül, szőke haja csillog az őszi napsütésben, az istenit neki, ül idefenn a harmadikon, lábát fölhúzva, kezét lógatva, ül, szinte lebegve, szinte szállva ül, már ettől ideges vagyok, a vakolatdarabtól, mert a gyerek iskolában van, csak eszembe jutott a kődarabról, hogy ha itt lenne, biztosan kiülne, és amikor kihajlok, még idegesebb leszek, mert persze, hogy megállt egy barom, másodiknak a parkoló autósor mögött, egy metálbarna Mercedes, persze rögtön jött a teherautó, ami nem fért el mellette, most már a Zeneakadémiáig áll a sor és zeng dudaszó, a sofőrök kiszállnak, csoportba verődnek, szitkozódnak, átkozódnak és jóízűen rugdalják a csillogó kocsit, próbálják taszajtani odébb, de nem megy, próbálják dudával hívni gazdáját, de nem jön, és már látni odafentről, hogy jobb is talán, mert ha jön, hát szétverik, gyürkőznek többen is elszántan, és én is majd szétrobbanok, hogy lehet valaki ilyen pimasz, aljas, szemét, szorongatom a vakolatdarabkát, gondolom, ha jön az a mocsok, hát megdobom vele, törjön autó, törjön koponya, mit bánom én... És akkor a harmincöt kapuján kilép egy fekete ruhás, fekete szemüveges, középkorú úr. Kezében egy kocsikulcs. Mögötte feltűnik még egy fekete ruhás úr, aztán még egy, s végül a negyedik, fekete öltönyben az is. Mindhármójuk kezében egy-egy színpompás, hatalmas, majd’ malomkeréknyi temetői koszorú. Elcsöndesedik az utca, ki-ki kotródik kocsijához. Az első úr kinyitja a Mercedes csomagtartóját, a többiek begyömöszölik a koszorúkat, az utolsó becsukja a csomagtartót, beülnek mind, elhajtanak. Megindul a forgalom. Becsukom az ablakot, visszaülök az asztalhoz, befűzöm a papírt, na, gondolom, ez jó lesz talán helyette... Az utolsó tárca Úgy vélem, lassan kezdem sejteni, mi volt a baj dédpapával. Miért nem sikerült a Nagy Könyv, miért kerülte el a siker, miért feledte el őt az utókor. A tehetségéhez kétség nem férhet. De egyoldalú volt. Egyhangú, egyirányú, egyszínű, „együgyű”. Bármiről írt, és írt rengetegről, gyerekről, asszonyokról, házasságról - érdekes módon szerelemről nemigen -, öregekről, családokról, magányosokról, munkásról, parasztról, katonáról sokat, írókról, tanárokról, orvosokról, grófokról, bankárokról, prostituáltakról, keresztényekről és zsidókról, faluról és városról, Alföldről és Erdélyről, de bármiről írt is, egyről szólott mindig. Nem tudott kiengedni soha, nem volt képes nevetni, táncra kelni, hülyéskedni, hiányzott minden „mazartság” őbelőle is. Ökölbe szorított szívvel írt. S ezt örökítette tovább gondosan. „Az isten szerelmére kérlek, ne írj olyan tárcákat, amelyek elkeserítik a feleségek és a családok életét” - írta neki Gojszi mama, amikor dédpapa Az Újság hasábjairól értesítette a publikumot, ne szórakozzanak vele többé: „... az élet fájába való görcsös kapaszkodás után beletörődtem a kényszerűségbe. Megyek, ha hívnak.” Nem keserítette többet a családok életét. Ment. Baeher Iván HÉTVÉGE NÉPSZABADSÁG 27 A Gellért-paradoxon Gellért Endrének, a hazai színházi rendezés nagyjának legeredményesebb alkotói szakasza az úgynevezett szocialista realizmus idejére esett. Máig meg nem haladott előadásai a tökély szintjére jutottak el. Ha a művészetben létezne egyáltalán tökéletesség, 1945-ben a kis jelentőségű vígszínházi szépfiú a Nemzeti akkori kamarájában, az Andrássy úton egy katonai repülőgépen Moszkvából frissiben hozott gépiratú fordításból pályája első színreállításával remeket csinált. A színház évtizedekig műsorán tartotta a Viharos alkonyatot. Első rendezés, színháztörténetünk első szovjet színdarabja. Utóbb követi majd sok rossz is. Kényszerbemutatók. Stréberi erőlködések. Gellért nemcsak az óvóhelyekről fölmerültek, a háborúból magánbékével kilépett katonaszökevények és a megszabadultak örömével veti magát egy demokrácia ígéretével ékes színházi életbe, hanem Tyimirjazevnek, a nagy orosz természettudósnak a forradalommal szembekerülésében megragadta a hazai értelmiség vonzódásait és elriadásait egy új rendtől, a reményteli irtózást és az aggódó félelemmel teli odaadást. Érzékeny és érzelmes, őszinte humorral átitatott előadásában megfogalmazta kétségeit és reményeit az új világ színreléptekor. Megcsalt illúzióiért utóbb derékba tört életművével és életével fizetett. Férfias leszámolása összerímel Pünkösti Andor kérlelhetetlen számlaegyenlítésével. Pünkösti, a baloldali Madách Színház vezető rendezője öngyilkos lett 1944-ben a németek bejövetele után. Gellért a levert ’56 után a második orosz megszállást követően, tizenhat évvel később lett öngyilkos. „Szerencsés keverék volt. Apja Nyugatos költő - révén Pest legfelső intellektuális rétegének szelleme hatotta át. Édesanyja - a szép dunántúli dialektusát változatlanul őrző egykori kisgazdalány - révén a magyar középréteg vidéki rokonai - lelkülete nyílt meg előtte” - írja Illyés Gyula a Malom a Séden előszavában. Szerencsés keverék volt - mondhatjuk el róla mi, akik nem foglalkozunk származáskutatással kereszteznie sikerült színjátszásunk két hagyományát: a Nemzetiét és a Vígét korának legmodernebb színházi törekvéseivel. Kezdő színészként kitanulta a szerepjátszó ábrázolás emberi finomságait, a részletező jellemfestés fortélyait. Irodalmi sasfiókként Móricz Zsigmond térdén lovagolt. Babits dallama tanította anyanyelvében gyönyörűségét lelni. S a két háború közötti értelmiségi fiatalember kitanulta az orosz polgári színjátszás világszínpadokon gyűrűző ensemble technikáját. Szerencsés emberként indult művésszé tenni a rendezés iparát. Mostanában szinte kizárólag Németh Antal 1935-ös nemzeti színházi puccsát szokás nagyra tartani, amikor egyetlen éjszakán letarolta a magánszínházi nagyok seregét, átszerződtette vérátömlesztésül a feudálissá petyhüdt első színház kimerült hagyományaiba. Rendre elfeledkezünk róla, hogy a háborút követő Nemzeti társulatába gyűjtötte egyenrangú nagyok sokaságát. Paulay Ede igazgatása, a színház első aranykora óta - beleértve Hevesi második igazgatási szakaszát - nem mutatta a színház ekkora bőségét nagy tehetségeknek. Az avantgárd színészként induló Somlay Artúrnak igazságot szolgáltatva vezető szerepet adtak a társulatban. A Király Színház nagy táncoskomikusa, Rátkai Márton lett a vezető jellemszínész. Tímár József a drámai hős. Míg el nem csapta a politika és az intrika. Megőrizte Bajor Gizi királynői rangját. Átmentette a színház a Lersch baronesse Szörényi Évát. A korábban szegedi operettszubrett Mészáros Ági lett az első szerelmes naiva. Az Apollo Kabaré egykori komikusa, Peti Sándor csakúgy jelentős szerepeket játszott, mint Bartos Gyula és Bodnár Jenő, a régi Nemzetiből vagy a két Makláry a Vígből, Tőkés a Belvárosiból. Fiatalokkal merészkedett az élvonalba: Bánky Zsuzsa, Ferrarrn Violetta, Ruttkai Éva, Gábor Miklós, Kállai Ferenc. Színjátszásunk mindaddig perben-haragban álló, egymást kizáró stílusiskoláit művészi egységbe forrasztotta Gellért rendezéseiben. A főiskoláról frissiben kikerült zöldfülűek stilárisan összeolvadtak a múlt századi hagyományokat vérségi ágon folytató Vízvári-Tapolczai család tagjaival. Bajos fölsorolni a magas karátértékű tehetségek összecsábított színészi kincsesházát. Gellért rendezői virágkora a Nemzeti harmadik aranykora lett Paulay és Hevesi becses eredményű kormányzása után. A szocialista realizmusnak kinevezett korszakban színházi múltunk legtiszteletreméltóbb és legfolytathatóbb értékeivel hozott létre gyönyörűséges egységet. A Thália Társaságtól Gellért Lajos rokon világot felmutatva adott végszót a hódmezővásárhelyi Bessenyeinek, vagy a Németh Antal fölnevelte Gobbinak, Ungvári Lászlónak, Lukács Margitnak, a frakkos magánszínházi bonvivánból drámai hőssé lett Bástinak, vagy a Bárdos Arthurtól jött Baló Elemérnek. A századelő vígszínházi szerelmes színésznője - Makay Margit - megfért zavartalanul egyazon színpadon vidéki városok hősszerelmesével, Ladányi Ferenccel. A társulat gazdag változékonysága a két háború közötti színház emberi tartományát dicsérte. Más társadalom szülöttei és neveltjei voltak. Korukkal kontrában a letűnt világ értékeit képviselték. Alap és felépítmény meg nem felelésének lehettek a nézők kedvezményezettjei. Napjainkban hasonló elcsúszást tanúsíthatunk: a szabadság heteiben cenzúra sújtotta színészek lebéklyózott képzelettel, elbátortalanított egyéniséggel néptelenítik el színpadjainkat. Gellért főiskolai neveltjei, akik a háború után kaptak színészdiplomát, lassan kiöregednek már a játékból, többségük síremlékét is fölavatták. A polgári színjátszást követő szocialista realista szakaszt fölváltó színház azonban napjainkban a sovány esztendőkről vall sanyarún színészi eredményeiben. Az irigylendően dús színészetnek Gellért azonban nemcsak felhasználó kiteljesítőjeként lett nagy színházi embere kultúránknak. Igazából ő a magyar rendezéstörténet első nagyja, mivel színházi életműve szervesen következetes teátrális anyag. Irodalmi származása ellenére sem tartotta a színházat a literatúra szolgálójának. Elődei - Hevesi, Jób Dániel, Bárdos, Pünkösti Andor, Horváth Árpád, vagy a kisebb rendezőcsillagok: Kürti Pál, Bródy Pál - kiművelt irodalmárként egyetemi diplomával érkeztek a rendezői pulthoz. Szakítottak az esetlegességgel, a ripacsi félműveltséggel, történeti korok hebehurgya összezagyválásával. Szakítottak a romantikus színészi szólózások rendszertelenségével. A darabot akarták eljuttatni a nézőhöz a magánszám produkciója helyett. Ismerték az európai színház nagy eredményeit. Zsákutcáiban csakúgy eligazodtak, mint megkerülhetetlen tanulságaik közt. Ingerlőbb, idegen szérumokkal beojtották az eltunyult tradicionalizmust. Közös fölismeréssel a filológiailag biztos lábakon álló, művészettörténetileg kiiskolázott mise en scéne elsődleges fontosságú hatásának mégis a színészt tartották. Még Németh Antal is - aki az orosz-német színházi forradalmak tudatos közvetítőjeként - a legtechnicistább rendező volt közöttük, stiláris újításait csak azért vihette végbe, mert önálló színészi tehetségek segítették ebben és mert átháríthatta a játékmesteri feladatokat. Gellért Endre az első magyar rendező, aki egységet teremtett a külső és a belső rendezés között. Vagyis a színpadi keret (díszlet, jelmez, korhű kellékek) körüli szervezőmunkát ugyanolyan biztos kézzel tudta elvégezni, mint az alakítás folyamatának érzékeny segítségét. A szereposztás Gellértnél a legfontosabb alkotói-értelmezői tényező volt. Eldőlt a darab sorsa azáltal, hogy Bessenyeire osztotta Ványa bácsit Ungvári helyett. Hűvös eleganciával közlekedett a színházban. Odaadó érzékenységgel fölismerte a színészben elrejtett élettartalmakat. Tapintattal bogozta elő a próbákon, rávezetve a rutin helyett az őszinteség költészetére. Hevesi korának nemzetközi méretekben is legműveltebb színházi embere volt. Pünkösti tudós színikritikusként tette át gyakorlatba elméleti meggondolásait. Az érdekes irodalmi program és a darabok elfogulatlan szemmel elolvasott új színházi gondolatai azonban Gellért színrelépéséig nem eredményeztek öntörvényű színpadi alkotásokat. Gellért munkásságában kiteljesedtek a rendező-elődök részeredményei. Érzékenyen működő szerkezetei megragadták a nézőket, akik otthonosan beköltöztek egy-egy este erejéig a viktoriánus Angliába, a kiegyezés utáni pesti szaloni életbe, a hőségtől tikkadt alföldi nagyvendéglőre,napszámos parasztok bandájába vagy az orosz századvég vidéki tunyaságába. Gellért Endre paradoxona, hogy legszabadabban akkor alkotott, amikor ezer ádáz szem ellenőrizte a művészek rabságát. Ideológiai cövekek, szigorúan számonkért homunculus-szabályok közt tudott őszinte és igaz lenni. Kisszerű karriercsatározások közepén büszke nagyság. Importelméletek reklamáját át nem hágva magyar klasszikusok vagy idegenből fordított szerzők színrevitelével a magyar színjátszás legnagyszerűbb fejezeteit köszönhetjük teremtő tudásának. Ma nyolcvan éve született. M. G. P.