Népszabadság, 1997. március (55. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-06 / 55. szám

1997. március 6., csütörtök KULTÚRA „Szálfa dőlt ki közülünk...” Harminc éve hunyt el Kodály Zoltán Máig hallani vélem a Kodály Zoltántól búcsúzó Szabolcsi Bence hangját, pedig harminc éve annak, hogy ott állt a rava­talnál. Megrendültségén átiz­­zott a szenvedély: „Amit vál­lalt, nem kevesebb volt, mint Magyarország újjáteremtése zenében. Mérhetetlen a munka, melyet elvégzett és reánk ha­gyott; szerzeményei többek, mint puszta zeneművek, tudo­mányos és nevelőmunkája több, mint tudomány és neve­lés. Nemzedékek munkáját vé­gezte el egymaga; nemzedékek tudatát formálta újjá, nemze­dékeknek adott hitet, bizalmat és távlatot, életcélt és meggyő­ződést. Az életnek azt a klasszikus teljességét, melyet a magyar nép költészetében és zenéjében fedezett fel, művein és tanításán át rásugározta egész környezetére, minden ta­nítványára, és tanítványa volt minden magyar költő, művész és muzsikus, minden alkotó szellem, tanítványa volt egész Magyarország.” Mint berzenkedtünk pedig öntudatos tudatlanságunkban „konzervativizmusa” ellen, he­ves vérmérsékletű unokái. A születésnapi Kodály-estek ri­tuáléja­­ a hosszú percekig zú­gó, felállva abszolvált ütemes taps­­ ellen is, összetévesztvén a tisztelet őszinte megnyilvánu­lását a személyi kultusszal, a „bölcs vezérek” megfélemlítés­ből fakadó, őszintétlen ünnep­lésével. Nem értettük, hogy ép­pen ez utóbbi ellen zúg Kodály­nak az a taps. Hanem a nép ér­tette jól; talán Kossuth Lajos temetésére gyűlt egybe akkora sokaság, amekkora Kodály Zol­tánt kísérte utolsó útján. Ha „csak” zeneszerző s a Psalmus Hungaricuson kívül egyetlen hangjegyet sem ír, ak­kor is a nemzeti panteonban volna a helye. Szerencsénkre, írt míves kamarazenét, kórust, könnyűt meg nagyon nehezet, dalt és daljátékot. Kodály fe­dezte fel a nyelvünk, a magyar vers lejtéséhez idomuló dalla­mot, amit hasztalan kerestek elődei. Ötvenévesen árulta el a titkát: „Egy kis faluban, ahol Berzsenyi nevét még nem is hallották, lett világos előttem, hogyan lehetne Berzsenyit dal­ban megszólaltatni.” Vagyis a népzene tanította meg arra, amit előtte senki sem ismert. Más úton, mint Bartók, vitte el Európába zenei provinciánkat. Zenekari műveiért a legna­gyobb karmesterek vetélked­tek: Furtwangler és Toscanini, Mengelberg és De Sabata (hosszú lenne a teljes névsor). . Milyen szívesen megfeledke­zünk a zeneszerzőről, amióta nincs közöttünk. Szobrot, azt emeltünk a szigorú szolmizálta­­tó bácsinak, hogy aztán döntö­gessük is, kedvünkre. Mintha nem alkotó művészként lett volna szenvedélyes pedagógus Kodály (nem jellemző ez száza­dunk zeneszerzőire). Akadé­miai tantermében jó százötven zeneszerzés-növendék fordult meg. Soha nem kívánt apró Ko­dályokat faragni belőlük, csak magára vethet, aki mégis azzá lett. Nevelt avantgardistákat és konzervatívokat, sanzon- és operettszerzőt csakúgy, mint szimfónia- és operaalkotót, karmestert a Fényes Cirkusz­nak meg a Stockholmi Filhar­monikusoknak. Nincs kortársa egy sem, akit az óvoda, az elemi iskola zenéje meg a Zeneművé­szeti Főiskola egyaránt foglal­koztatott. Sok muzsikus szerzett dok­torátust egykor­­ jól mutatott a névjegyen, s kevéske erőfeszí­tés jutalmául osztogatták a mezei jogászoknak. Roppant munkával megszerzett böl­csészdoktorátusát Kodály hi­valkodásra nem használta soha (szálkás betűkkel írt névaláírá­sa elől hiányzik a dr.). Mi végre is használta volna, tudóssá nem oklevele, munkássága avatta. Minden titulusnál be­szédesebb a sok ezer általa összegyűjtött, rendszerezett népdal, az intézményes zene­­folklór-kutatás megalapítása és irányítása. Évszám gyűjtött anyagot, szívós módszeresség­gel, rövid nyelvművelő elő­adáshoz is. Fantasztikus emlé­kezőképesség segítette: mind­arra, amit egyszer látott, hal­lott, olvasott, tapasztalt, hat­van év múlva is félelmetes pon­tossággal emlékezett. Ellenzékben teremtette meg ezt a roppant életművet, 1910- től, első szerzői estjétől kezdve szinte haláláig támadták sokan, sokféle gonosz indulatból. Tán meg is szokta: ügyeket védelme­zett, másokat, ha méltatlan sé­relmet tapasztalt, önmagát csak akkor, ha személyében kultúra­teremtő programját fenyegették. Pedig milyen örömmel száműz­ték volna zeneakadémiai kated­rájáról 1920-ban, az egész köz­életből 1949 után, a „kellemet­len” őszintét. De hát, a hetven felé közeledve oly tiszteletnek örvendett szerte e világon, hogy Rákosiék is legfeljebb piszkálni merték, kirekeszteni nem. Volt talán négy jó éve - mint Bibó Istvánnak­­ 1945 után. Képviselőnek hívta meg az első szabadon választott Nemzet­­gyűlés, a Tudományos Akadé­mia választott, a Művészeti Ta­nács kinevezett elnöke volt. Természetesen elnöke minden zenei szervezetnek. Ezenkívül a Magyar-Román Társaságnak is. Rejtély, miként győzte erővel, energiával; tény, hogy valóban irányította mindazt, aminek rá­bízták a vezetését. Utóbb, fogcsikorgatva bár, de el kellett fogadnia tekintélyét a hatalomnak. Minden üldözöt­tön persze - bár megtette, amit lehetett - nem segíthetett. „A szegényeket felmagaszta­lod, a kevélyeket aláhajigálod” - a Psalmus Hungaricus XVI. századi zsoltárfordítása volt a mottója ennek a hosszú és oly termékeny életnek. Ezért kö­szöntötték születésnapjain szívből, s ezért búcsúztatták sok ezren, ahányan csak elfér­tek Farkasréten. 1967. március 6-án távozott, Ady Az isten harsonája című versének kompozíciós csíráit hagyta íróasztalán befejezetten. Azóta megtanultuk, tudjuk, mennyire hiányzik. Breuer János VÁMOS LÁSZLÓ FELVÉTELE A zene embert szelídítő ereje Bartalus Ilona harminc évvel ezelőtt a kanadai művelődési minisz­térium meghívására utazott az észak-amerikai kontinensre, hogy a Kodály-koncepció szellemében tanítson zenét. A Magyar Televízió felkérésére mintegy ötven zenei tárgyú filmet készített. Sorozatai - a Gyere pajtás énekelni, a Dúdoló, a Kétszer kettő gyakran öt, a Le­gyen a zene mindenkié - elnyerték a MTV nívódíjait. A nemzetkö­zi hírű zenepedagógus, a Duna Televízió zenei vezetője itthon és külföldön Kodály Zoltán egyik legnépszerűbb szószólója.­ ­ A Liszt Ferenc Zene­­művészeti Fő­iskolát vörös diplomával végeztem el. Kezdő tanár­ként Budapest egyik legjobb iskolájába ke­rültem, a napi bizonyítás forgatagába. Az is­kolában gyakorta megfordultak híres emberek - Pablo Casals, Yehudi Menuhin, Benjámin Britten -, akik kíváncsiak vol­tak, mi is folyik ott. A kanadai művelődési tárca képviselőinek megtetszett, ahogyan tanítok, kihívtak magukhoz, így kezdő­dött nemzetközi pedagóguspá­lyám. - Milyen nehézségekkel találta szemben magát Észak-Amerikában? - Az első évek nagyon nehe­zek voltak. Egy szép, konzer­vatív módszert kellett átültet­nem abba a hipermodern, de­kadens világba. Meg kellett őket győznöm, hogy érdemes európai módra zenét tanulni, tankönyveket szerkeszteni. Tudtam, ha túlságosan a ma­gyar módszereket akarom al­kalmazni, nem tudom meg­nyerni a növendékeket. Meg­próbáltam tehát alkalmazkod­ni az amerikai mentalitáshoz. Ráhagytam a diákra, ha éppen meg akart bukni, és arcizmom se rezdült, amikor késve érke­zett az órára. Ráadásul óriási ellenállást kellett leküzdenem az énekléssel szemben. - Miben mutatkozott meg az ellen­állás és hogyan tudta leküzdeni? - Az egyik tanítványom nem volt hajlandó énekelni, vagy csak úgy, ha hátat fordít ne­kem. Tudtam, ha lelki prédiká­ciót tartok vagy megszégyení­tem a társai előtt, akkor meg­bukom, mint pedagógus. Hiába mondta azt Kodály, hogy éne­kelni kell! - ráhagytam a gye­rekre, legyen, ahogy ő akarja. Pár héttel később, az egyik órán aztán felém fordította a székét és beült a félkörbe. Amikor Ka­nadában megrendeztem az első népdalversenyt, elsők között je­lentkezett rá. Szemem láttára zajlott le az átváltozása. - Mennyien lehetnek önök, akik misszióként tekintik a Kodály-kon­­cepció propagálását? - Fogyunk. A generációm, az ötvenesek még fanatikus embe­rek. A húsz-harminc évesek már sokkal cinikusabbak, nem tartják olyan nagyszerűnek és grandiózusnak Kodály szelle­miségét, mint mi. Kicsit el is va­gyok keseredve emiatt. A ben­nünket jellemző hit kialvóban van. - Mi ennek az oka? - Pénzcentrikussá vált körü­löttünk minden. Ebbe a képbe nem illik bele a kodályi koncep­ció, amelyhez idő, türelem és kommunikáció kell. Kodállyal visszahódíthatnánk a rangun­kat és a méltóságunkat. Rá kel­lene büszkének lennünk, és nem a gyorséttermünkre vagy már­kás sportcipőnkre. Sajnos a szellem, a lélek és a tudás ki­ment a divatból. Nem is tudom, miről beszélünk egyáltalán. Hol is van a helye szegény Kodály Zoltánnak ebben az őrült világ­ban? - Honnan az ön hite, elszántsága? - A gyakorló pedagógus ta­pasztalatával mondom, hogy embert szelídítő ereje van a ze­nének. Megkérdőjelezni ezt, ki­sebbíteni Kodály érdemeit több mint tiszteletlenség! Kodály Zoltán az egyetemes kulturális gondolkodás kiemelkedő alakja volt, aki elszántan magyar. Nem csizmaszáraz ütögető, ha­nem olyan nagyság, mint ami­lyen Széchenyi István. Ha mindezt átgondolnánk, revide­álnánk egy kicsit a koncepció­ját, betennénk egy kis hangsze­res zenét, hogy ne csak ének le­gyen benne. A Kodály-szellemi­­ség megvalósítását újból kelle­ne kezdeni. N. M. A hazaszeretet kényszerítő hatalma Szokolay Sándor 1957-ben végezte el a Liszt Ferenc Zeneművé­szeti Főiskola zeneszerzés tanszakát. Alkotásaiért számos elis­merésben részesült. A Kossuth-díjat 1966-ban kapta meg, és két­szer adományozták neki az Erkel Ferenc-díjat. A Magyar Kodály Társaságnak alapító tagja és tizennégy éven át elnöke volt. 1993- ban megkapta a Magyar Művészetért díjat.­ ­ Kodály Zoltán a negyvenes évek végétől többször meglátogatta a békéstarho­­si énekisko­lát. Növen­dékként ma­gam is lelke­sen részt vettem a Kodály ötle­tére született és rögtönzött házi szolfézsversenyeken, amelyek jutalmaként Kodálytól dedikált kottát is nyertem. A Zeneaka­démián tőle tanultam a népze­nét. Szűkszavú szigorával, csal­hatatlan memóriájával és ítélő­képességével senkihez sem ha­sonlítható tekintélyt vívott ki. A személyes élménynél azonban sokkal lényegesebb és nagyobb értéket ismerhettünk meg Ko­dály emberi magatartásából. A legmagasabbrendű igényeket és nemes erőfeszítéseket megköve­telő mester volt. Megmaradni a közelében csak maximális telje­sítmények árán lehetett.­­ Kodály Zoltánnak, a zeneszer­zőnek ön szerint hol a helye a XX. századi magyar zeneirodalomban, a kortársak között? - Helye nem a kortársak kö­zött, hanem a klasszikusok kö­zött van! Kodály sokrétű poli­­hisztori tevékenysége miatt - hiszen népzenekutató tudós, nemzetnevelő és szolmizátor is volt - hajlamos a felületes vizs­gálódó a zeneszerzői munkássá­gát a sor végére helyezni. Nem­zetféltő szeretete Ady Endre ze­nei ikerpárjává tette, és egyéb­ként is közismert, hogy a ma­gyar nyelv elszánt védelmezője volt. A zeneszerzőnek nem az érdemei vagy szakmai jelentő­sége marad fenn, hanem a mű­vei, mint hangzóélmény. - Zeneszerzőként mely alkotásait tartja meghatározónak, esetleg út­mutatónak saját művészetében? - Első helyre a Psalmus Hun­­garicust és a Budavári Te Deu­­mot teszem. Ahogy Vargyas La­jos is megfogalmazta, a művészi alkotások között ritkaság az olyan, amely hiánytalanul kép­viseli alkotóját és még kevesebb az olyan, amely az egész nemzet művészetét egymaga képviseli. A Divina Comedia, a Hamlet, a Faust, a Bűn és bűnhődés ilyen alkotások. A Psalmus a magyar zenének egyszeri, sűrített pilla­nata. Kodály egész életművét a hit és a nemzettudat nagy ötvö­zetének tartom. Zenekari művei közül a magyarság szimboli­kussá nőtt helyhatározó remek­műve a Galántai táncok és a Marosszéki táncok. Gyermek­karai közül fogalommá vált a Pünkösdölő, a Lengyel László és az Esti dal, amelyik a magyar lélek klasszikus megrajzolója. - Mely műveit tekinti leginkább a hazafiság megnyilvánulásainak? - Az ötvenes évek ma már nyilvánosságra került nemzet­romlása, politikai, szellemi, hit­beli elnyomása, történelemha­misítása Kodály lelkét is meg­indította. Zrínyi szózatával újra nagy tömegmozgató erővel szó­lalt meg. Ez a hang az országos fájdalommá nőtt érzéseket 1954-ben a Psalmus, valamint a Jézus és a kufárok erejével lob­­bantotta újra. Kodály legbát­rabb tettének nevezhetjük, hogy az ország elfojtott hangját akkor ő, az egyetlen, aki tehet­te, kiszabadította, felerősítette, harangzúgássá változtatta. Ki­mondta a hazaszeretet kénysze­rítő hűségével, hogy sehol más­hol Magyarországot meg nem találjuk. - Mit tart a legfontosabbnak Ko­dály Zoltán szellemi hagyatékából? - Nemzetét a legmagasabb műveltségű országok közé kí­vánta emelni. A nevelés görög ideálját vallotta. Alkotó élete minden nemzeti értékünk köz­kinccsé tételét szolgálta. A mai romboló idők fanyalgóinak joggal idézhetnénk szavait, mi­szerint az merjen elé állani és leckéztetni, aki a magyarság érdekében többet dolgozott ná­la. N. M. NÉPSZABADSÁG­­! Adatok a szolfézsoktatásról A Művelődési és Közoktatási Mi­nisztérium előzetes adatai alap­ján az 1996/97-es tanévben a ze­neiskolákban 105 513-an tanul­nak. Az alapfokú zeneművészeti oktatásban általában a szolfézs kötelező tantárgy, amelyet a ta­nárok hetente kétszer 45 percben tanítanak. A 374 szolfézstanár­nak heti 20 óra a kötelező óra­szám. A szolfézs-zeneelméletet főtárgyként legtöbben, 290-en, Budapesten tanulják. Fejér me­gyében 271 zeneiskolás választot­ta főtárgynak ezt a tantárgyat, míg Vas megyében egyetlen tanu­lót sem regisztráltak. Ott nincs fő­állású szolfézstanár sem, ellentét­ben a fővárossal, ahol 98-an taní­tanak az alapfokú művészeti ok­tatásban. Egy megyére átlagosan 14-15 szolfézstanár jut. A Magyar Zeneiskolák Szövet­ségének tavalyi felmérése, ame­lyet az alapfokú zeneoktatási in­tézmények 55 százalékában vé­geztek el, 340 szolfézstanári ál­láshelyet mutatott ki. Kiderült, hogy csak kétharmaduk tanítja a szolfézst teljes óraszámban, vagy­is főállásban. A többiek csak részben, például a hangszeres ta­nítás mellett oktatnak szolfézst és zeneelméletet. A szolfézstaná­rok megközelítőleg 70 százaléka zeneművészeti főiskolát végzett pedagógus, 17 százalékuk egyéb felsőfokú (tanárképző főiskola ének-zene szakos) végzettségű. Két százalékuk nyugdíjas és to­vábbi két százalékuk képesítés nélküli. A Magyar Zeneiskolák Szövetsége felmérése szerint szolfézstanárból tavaly 8 százalé­kos az országos hiány. A művelődési tárca előzetes adatai szerint az országban 2180- an tanulnak zeneművészeti szak­­középiskolában, így kötelezően szolfézs tantárgyat heti kétszer 45 percben. Szolfézs-zeneelmélet főtárgyat 241-en vettek fel, ame­lyet 75 tanár oktat. A budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában 33 diák, a pécsi művészeti szakközépiskolá­ban 30 diák, a miskolci Bartók Béla és a budapesti Weiner Leó szakközépiskolákban 26 diák ta­nulja főtantárgyként a szolfézs­zeneelméletet. A székesfehérvári konzervatóriumban viszont egy középiskolás sincs, aki a szolfézst főtantárgyként tanulná. A dal megszüli énekesét If­jabb Sapszon Ferenc a zeneművészeti főiskola tanárképzőjében elvégezte a zongora-ének-szolfézs szakot, majd a Zeneakadémián 1977-ben diplomát szerzett karvezetésből. Kilenc évvel ezelőtt alapította meg a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolát, amelynek művészeti vezetője. Hamburgban a Magyar Gyermekkultúráért díjjal, itthon a Pro arte Budapest kitüntetéssel és a Liszt Ferenc­­díjjal jutalmazták munkáját.­ ­ A külföl­dön működő kórus­­iskolákban a növendékek­nek lehetősé­gük nyílik ar­ra, hogy az ér­tékekkel egy helyen talál­kozzanak. A gyerekek hihetetlen dolgokra, sokkal többre képesek, mint amennyit egyáltalán kérni me­rünk tőlük. A 10-12 évesek a ze­neirodalom legnehezebb műveit rendkívül magas színvonalon képesek előadni. A gyerekek egyenrangú művésztársakká válhatnak, ha jól tanítják őket, amihez természetesen sok-sok munka, jó emberi kapcsolat és megszállottság kell. - Gondolom, önmagában is jelen­téstartalmú, hogy Kodály nevét vet­ték fel. - Halálának 30. évfordulóján az ember számvetést készít sa­ját munkájával és az országgal kapcsolatban is. Meg kell álla­pítani, hogy a kodályi nagy ne­velő elv kipróbálása eddig még nem történt meg. Nem egy szűk zenei réteg eredményességére gondolok. Ez egy sokkal mé­lyebb és szélesebb kört érint. Igazából még mostanra sem ér­tették meg sokan, hogy az ő ter­ve mögött egy tiszta emberkép áll. Az egész személyiséget akarta magasabb értékek eléré­sére sarkallni. Az élet minden területét átjáró igényesség ki­mondottan értékkövető nevelői magatartást kíván, amelyben Kodály példát mutatott. Saj­nos, ma egyre kevesebben éne­kelnek az iskolákban. Ha egy órának el kell maradnia, az biz­tosan az énekóra lesz. - Miért alakult ez így? - Ebben nem a terv a hibás, hanem a saját mulasztásunk. Kodály sírja közelében be kell vallanunk, hogy tervének meg­valósítását el sem kezdtük. Ő­­nmagunk felfedezésére, érté­keink megbecsülésére tanított, de mi más országok példáit, szokásait majmoljuk. A kodályi elveket akkor tudjuk megvaló­sítani, ha a kultúra értékei az életben és az iskolában is ér­vényre jutnak. Ha az anyák újra megtanulnak énekelni, a csalá­dokban az anyanyelv mellett a zenei anyanyelvet is megtanul­ják a gyerekeik. Ha felismerik a zenei nevelés fontosságát, ak­kor kiderül az is, hogy analfa­béta, aki nem érti ezt a világ­nyelvet. - És addig? - Szerencsére vannak olyan iskolák, ahol olyan gyerekek nőnek fel, akik a személyes él­mények és a zenei tudás birto­kában megmaradnak az egyete­mes értékek bűvöletében. Saj­nos az a generáció, amelyiknek mindez fontos volt, lassan kiöregszik. Az új generáció pe­dig már alig tapasztalta meg ennek a nagyszerűségét. Ezért is értékelem már-már csoda­ként, hogy az a négy osztály, amelyik már leérettségizett az iskolánkban, kórust alapított. - Van valami felismerhetően kö­zös bennük? - Igen, mert más emberek ők. A másságuk a belső értékkel va­ló napi találkozásból adódik. Ha az érték ránk talál, akkor megragad, elrabol és átformál. Nagyon nehéz tetten érni, ho­gyan és mikor történik mindez, de így van. Ahogy Babits meg­fogalmazta, nemcsak az énekes szüli a dalt, hanem a dal is meg­szüli az énekesét. - Mi az oka, hogy mégis ennyi vi­tát, indulatot tud kavarni Kodály eszméje? - Minden érték megoszt, mert az a jellemzője, hogy állás­­foglalásra kényszerít. A mai na­pig is meg kell küzdeni azzal a környezettel, amelyik vagy ér­zéketlenül vagy ellenségesen vi­szonyul hozzá. Kodály igazsá­gai ma aktuálisabbak, mint va­laha. Nagy szükségünk lenne rá, hogy tanácsért forduljunk hozzá. Nagy Marianna

Next