Népszabadság, 1997. március (55. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-06 / 55. szám
1997. március 6., csütörtök KULTÚRA „Szálfa dőlt ki közülünk...” Harminc éve hunyt el Kodály Zoltán Máig hallani vélem a Kodály Zoltántól búcsúzó Szabolcsi Bence hangját, pedig harminc éve annak, hogy ott állt a ravatalnál. Megrendültségén átizzott a szenvedély: „Amit vállalt, nem kevesebb volt, mint Magyarország újjáteremtése zenében. Mérhetetlen a munka, melyet elvégzett és reánk hagyott; szerzeményei többek, mint puszta zeneművek, tudományos és nevelőmunkája több, mint tudomány és nevelés. Nemzedékek munkáját végezte el egymaga; nemzedékek tudatát formálta újjá, nemzedékeknek adott hitet, bizalmat és távlatot, életcélt és meggyőződést. Az életnek azt a klasszikus teljességét, melyet a magyar nép költészetében és zenéjében fedezett fel, művein és tanításán át rásugározta egész környezetére, minden tanítványára, és tanítványa volt minden magyar költő, művész és muzsikus, minden alkotó szellem, tanítványa volt egész Magyarország.” Mint berzenkedtünk pedig öntudatos tudatlanságunkban „konzervativizmusa” ellen, heves vérmérsékletű unokái. A születésnapi Kodály-estek rituáléja a hosszú percekig zúgó, felállva abszolvált ütemes taps ellen is, összetévesztvén a tisztelet őszinte megnyilvánulását a személyi kultusszal, a „bölcs vezérek” megfélemlítésből fakadó, őszintétlen ünneplésével. Nem értettük, hogy éppen ez utóbbi ellen zúg Kodálynak az a taps. Hanem a nép értette jól; talán Kossuth Lajos temetésére gyűlt egybe akkora sokaság, amekkora Kodály Zoltánt kísérte utolsó útján. Ha „csak” zeneszerző s a Psalmus Hungaricuson kívül egyetlen hangjegyet sem ír, akkor is a nemzeti panteonban volna a helye. Szerencsénkre, írt míves kamarazenét, kórust, könnyűt meg nagyon nehezet, dalt és daljátékot. Kodály fedezte fel a nyelvünk, a magyar vers lejtéséhez idomuló dallamot, amit hasztalan kerestek elődei. Ötvenévesen árulta el a titkát: „Egy kis faluban, ahol Berzsenyi nevét még nem is hallották, lett világos előttem, hogyan lehetne Berzsenyit dalban megszólaltatni.” Vagyis a népzene tanította meg arra, amit előtte senki sem ismert. Más úton, mint Bartók, vitte el Európába zenei provinciánkat. Zenekari műveiért a legnagyobb karmesterek vetélkedtek: Furtwangler és Toscanini, Mengelberg és De Sabata (hosszú lenne a teljes névsor). . Milyen szívesen megfeledkezünk a zeneszerzőről, amióta nincs közöttünk. Szobrot, azt emeltünk a szigorú szolmizáltató bácsinak, hogy aztán döntögessük is, kedvünkre. Mintha nem alkotó művészként lett volna szenvedélyes pedagógus Kodály (nem jellemző ez századunk zeneszerzőire). Akadémiai tantermében jó százötven zeneszerzés-növendék fordult meg. Soha nem kívánt apró Kodályokat faragni belőlük, csak magára vethet, aki mégis azzá lett. Nevelt avantgardistákat és konzervatívokat, sanzon- és operettszerzőt csakúgy, mint szimfónia- és operaalkotót, karmestert a Fényes Cirkusznak meg a Stockholmi Filharmonikusoknak. Nincs kortársa egy sem, akit az óvoda, az elemi iskola zenéje meg a Zeneművészeti Főiskola egyaránt foglalkoztatott. Sok muzsikus szerzett doktorátust egykor jól mutatott a névjegyen, s kevéske erőfeszítés jutalmául osztogatták a mezei jogászoknak. Roppant munkával megszerzett bölcsészdoktorátusát Kodály hivalkodásra nem használta soha (szálkás betűkkel írt névaláírása elől hiányzik a dr.). Mi végre is használta volna, tudóssá nem oklevele, munkássága avatta. Minden titulusnál beszédesebb a sok ezer általa összegyűjtött, rendszerezett népdal, az intézményes zenefolklór-kutatás megalapítása és irányítása. Évszám gyűjtött anyagot, szívós módszerességgel, rövid nyelvművelő előadáshoz is. Fantasztikus emlékezőképesség segítette: mindarra, amit egyszer látott, hallott, olvasott, tapasztalt, hatvan év múlva is félelmetes pontossággal emlékezett. Ellenzékben teremtette meg ezt a roppant életművet, 1910- től, első szerzői estjétől kezdve szinte haláláig támadták sokan, sokféle gonosz indulatból. Tán meg is szokta: ügyeket védelmezett, másokat, ha méltatlan sérelmet tapasztalt, önmagát csak akkor, ha személyében kultúrateremtő programját fenyegették. Pedig milyen örömmel száműzték volna zeneakadémiai katedrájáról 1920-ban, az egész közéletből 1949 után, a „kellemetlen” őszintét. De hát, a hetven felé közeledve oly tiszteletnek örvendett szerte e világon, hogy Rákosiék is legfeljebb piszkálni merték, kirekeszteni nem. Volt talán négy jó éve - mint Bibó Istvánnak 1945 után. Képviselőnek hívta meg az első szabadon választott Nemzetgyűlés, a Tudományos Akadémia választott, a Művészeti Tanács kinevezett elnöke volt. Természetesen elnöke minden zenei szervezetnek. Ezenkívül a Magyar-Román Társaságnak is. Rejtély, miként győzte erővel, energiával; tény, hogy valóban irányította mindazt, aminek rábízták a vezetését. Utóbb, fogcsikorgatva bár, de el kellett fogadnia tekintélyét a hatalomnak. Minden üldözöttön persze - bár megtette, amit lehetett - nem segíthetett. „A szegényeket felmagasztalod, a kevélyeket aláhajigálod” - a Psalmus Hungaricus XVI. századi zsoltárfordítása volt a mottója ennek a hosszú és oly termékeny életnek. Ezért köszöntötték születésnapjain szívből, s ezért búcsúztatták sok ezren, ahányan csak elfértek Farkasréten. 1967. március 6-án távozott, Ady Az isten harsonája című versének kompozíciós csíráit hagyta íróasztalán befejezetten. Azóta megtanultuk, tudjuk, mennyire hiányzik. Breuer János VÁMOS LÁSZLÓ FELVÉTELE A zene embert szelídítő ereje Bartalus Ilona harminc évvel ezelőtt a kanadai művelődési minisztérium meghívására utazott az észak-amerikai kontinensre, hogy a Kodály-koncepció szellemében tanítson zenét. A Magyar Televízió felkérésére mintegy ötven zenei tárgyú filmet készített. Sorozatai - a Gyere pajtás énekelni, a Dúdoló, a Kétszer kettő gyakran öt, a Legyen a zene mindenkié - elnyerték a MTV nívódíjait. A nemzetközi hírű zenepedagógus, a Duna Televízió zenei vezetője itthon és külföldön Kodály Zoltán egyik legnépszerűbb szószólója. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolát vörös diplomával végeztem el. Kezdő tanárként Budapest egyik legjobb iskolájába kerültem, a napi bizonyítás forgatagába. Az iskolában gyakorta megfordultak híres emberek - Pablo Casals, Yehudi Menuhin, Benjámin Britten -, akik kíváncsiak voltak, mi is folyik ott. A kanadai művelődési tárca képviselőinek megtetszett, ahogyan tanítok, kihívtak magukhoz, így kezdődött nemzetközi pedagóguspályám. - Milyen nehézségekkel találta szemben magát Észak-Amerikában? - Az első évek nagyon nehezek voltak. Egy szép, konzervatív módszert kellett átültetnem abba a hipermodern, dekadens világba. Meg kellett őket győznöm, hogy érdemes európai módra zenét tanulni, tankönyveket szerkeszteni. Tudtam, ha túlságosan a magyar módszereket akarom alkalmazni, nem tudom megnyerni a növendékeket. Megpróbáltam tehát alkalmazkodni az amerikai mentalitáshoz. Ráhagytam a diákra, ha éppen meg akart bukni, és arcizmom se rezdült, amikor késve érkezett az órára. Ráadásul óriási ellenállást kellett leküzdenem az énekléssel szemben. - Miben mutatkozott meg az ellenállás és hogyan tudta leküzdeni? - Az egyik tanítványom nem volt hajlandó énekelni, vagy csak úgy, ha hátat fordít nekem. Tudtam, ha lelki prédikációt tartok vagy megszégyenítem a társai előtt, akkor megbukom, mint pedagógus. Hiába mondta azt Kodály, hogy énekelni kell! - ráhagytam a gyerekre, legyen, ahogy ő akarja. Pár héttel később, az egyik órán aztán felém fordította a székét és beült a félkörbe. Amikor Kanadában megrendeztem az első népdalversenyt, elsők között jelentkezett rá. Szemem láttára zajlott le az átváltozása. - Mennyien lehetnek önök, akik misszióként tekintik a Kodály-koncepció propagálását? - Fogyunk. A generációm, az ötvenesek még fanatikus emberek. A húsz-harminc évesek már sokkal cinikusabbak, nem tartják olyan nagyszerűnek és grandiózusnak Kodály szellemiségét, mint mi. Kicsit el is vagyok keseredve emiatt. A bennünket jellemző hit kialvóban van. - Mi ennek az oka? - Pénzcentrikussá vált körülöttünk minden. Ebbe a képbe nem illik bele a kodályi koncepció, amelyhez idő, türelem és kommunikáció kell. Kodállyal visszahódíthatnánk a rangunkat és a méltóságunkat. Rá kellene büszkének lennünk, és nem a gyorséttermünkre vagy márkás sportcipőnkre. Sajnos a szellem, a lélek és a tudás kiment a divatból. Nem is tudom, miről beszélünk egyáltalán. Hol is van a helye szegény Kodály Zoltánnak ebben az őrült világban? - Honnan az ön hite, elszántsága? - A gyakorló pedagógus tapasztalatával mondom, hogy embert szelídítő ereje van a zenének. Megkérdőjelezni ezt, kisebbíteni Kodály érdemeit több mint tiszteletlenség! Kodály Zoltán az egyetemes kulturális gondolkodás kiemelkedő alakja volt, aki elszántan magyar. Nem csizmaszáraz ütögető, hanem olyan nagyság, mint amilyen Széchenyi István. Ha mindezt átgondolnánk, revideálnánk egy kicsit a koncepcióját, betennénk egy kis hangszeres zenét, hogy ne csak ének legyen benne. A Kodály-szellemiség megvalósítását újból kellene kezdeni. N. M. A hazaszeretet kényszerítő hatalma Szokolay Sándor 1957-ben végezte el a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés tanszakát. Alkotásaiért számos elismerésben részesült. A Kossuth-díjat 1966-ban kapta meg, és kétszer adományozták neki az Erkel Ferenc-díjat. A Magyar Kodály Társaságnak alapító tagja és tizennégy éven át elnöke volt. 1993- ban megkapta a Magyar Művészetért díjat. Kodály Zoltán a negyvenes évek végétől többször meglátogatta a békéstarhosi énekiskolát. Növendékként magam is lelkesen részt vettem a Kodály ötletére született és rögtönzött házi szolfézsversenyeken, amelyek jutalmaként Kodálytól dedikált kottát is nyertem. A Zeneakadémián tőle tanultam a népzenét. Szűkszavú szigorával, csalhatatlan memóriájával és ítélőképességével senkihez sem hasonlítható tekintélyt vívott ki. A személyes élménynél azonban sokkal lényegesebb és nagyobb értéket ismerhettünk meg Kodály emberi magatartásából. A legmagasabbrendű igényeket és nemes erőfeszítéseket megkövetelő mester volt. Megmaradni a közelében csak maximális teljesítmények árán lehetett. Kodály Zoltánnak, a zeneszerzőnek ön szerint hol a helye a XX. századi magyar zeneirodalomban, a kortársak között? - Helye nem a kortársak között, hanem a klasszikusok között van! Kodály sokrétű polihisztori tevékenysége miatt - hiszen népzenekutató tudós, nemzetnevelő és szolmizátor is volt - hajlamos a felületes vizsgálódó a zeneszerzői munkásságát a sor végére helyezni. Nemzetféltő szeretete Ady Endre zenei ikerpárjává tette, és egyébként is közismert, hogy a magyar nyelv elszánt védelmezője volt. A zeneszerzőnek nem az érdemei vagy szakmai jelentősége marad fenn, hanem a művei, mint hangzóélmény. - Zeneszerzőként mely alkotásait tartja meghatározónak, esetleg útmutatónak saját művészetében? - Első helyre a Psalmus Hungaricust és a Budavári Te Deumot teszem. Ahogy Vargyas Lajos is megfogalmazta, a művészi alkotások között ritkaság az olyan, amely hiánytalanul képviseli alkotóját és még kevesebb az olyan, amely az egész nemzet művészetét egymaga képviseli. A Divina Comedia, a Hamlet, a Faust, a Bűn és bűnhődés ilyen alkotások. A Psalmus a magyar zenének egyszeri, sűrített pillanata. Kodály egész életművét a hit és a nemzettudat nagy ötvözetének tartom. Zenekari művei közül a magyarság szimbolikussá nőtt helyhatározó remekműve a Galántai táncok és a Marosszéki táncok. Gyermekkarai közül fogalommá vált a Pünkösdölő, a Lengyel László és az Esti dal, amelyik a magyar lélek klasszikus megrajzolója. - Mely műveit tekinti leginkább a hazafiság megnyilvánulásainak? - Az ötvenes évek ma már nyilvánosságra került nemzetromlása, politikai, szellemi, hitbeli elnyomása, történelemhamisítása Kodály lelkét is megindította. Zrínyi szózatával újra nagy tömegmozgató erővel szólalt meg. Ez a hang az országos fájdalommá nőtt érzéseket 1954-ben a Psalmus, valamint a Jézus és a kufárok erejével lobbantotta újra. Kodály legbátrabb tettének nevezhetjük, hogy az ország elfojtott hangját akkor ő, az egyetlen, aki tehette, kiszabadította, felerősítette, harangzúgássá változtatta. Kimondta a hazaszeretet kényszerítő hűségével, hogy sehol máshol Magyarországot meg nem találjuk. - Mit tart a legfontosabbnak Kodály Zoltán szellemi hagyatékából? - Nemzetét a legmagasabb műveltségű országok közé kívánta emelni. A nevelés görög ideálját vallotta. Alkotó élete minden nemzeti értékünk közkinccsé tételét szolgálta. A mai romboló idők fanyalgóinak joggal idézhetnénk szavait, miszerint az merjen elé állani és leckéztetni, aki a magyarság érdekében többet dolgozott nála. N. M. NÉPSZABADSÁG! Adatok a szolfézsoktatásról A Művelődési és Közoktatási Minisztérium előzetes adatai alapján az 1996/97-es tanévben a zeneiskolákban 105 513-an tanulnak. Az alapfokú zeneművészeti oktatásban általában a szolfézs kötelező tantárgy, amelyet a tanárok hetente kétszer 45 percben tanítanak. A 374 szolfézstanárnak heti 20 óra a kötelező óraszám. A szolfézs-zeneelméletet főtárgyként legtöbben, 290-en, Budapesten tanulják. Fejér megyében 271 zeneiskolás választotta főtárgynak ezt a tantárgyat, míg Vas megyében egyetlen tanulót sem regisztráltak. Ott nincs főállású szolfézstanár sem, ellentétben a fővárossal, ahol 98-an tanítanak az alapfokú művészeti oktatásban. Egy megyére átlagosan 14-15 szolfézstanár jut. A Magyar Zeneiskolák Szövetségének tavalyi felmérése, amelyet az alapfokú zeneoktatási intézmények 55 százalékában végeztek el, 340 szolfézstanári álláshelyet mutatott ki. Kiderült, hogy csak kétharmaduk tanítja a szolfézst teljes óraszámban, vagyis főállásban. A többiek csak részben, például a hangszeres tanítás mellett oktatnak szolfézst és zeneelméletet. A szolfézstanárok megközelítőleg 70 százaléka zeneművészeti főiskolát végzett pedagógus, 17 százalékuk egyéb felsőfokú (tanárképző főiskola ének-zene szakos) végzettségű. Két százalékuk nyugdíjas és további két százalékuk képesítés nélküli. A Magyar Zeneiskolák Szövetsége felmérése szerint szolfézstanárból tavaly 8 százalékos az országos hiány. A művelődési tárca előzetes adatai szerint az országban 2180- an tanulnak zeneművészeti szakközépiskolában, így kötelezően szolfézs tantárgyat heti kétszer 45 percben. Szolfézs-zeneelmélet főtárgyat 241-en vettek fel, amelyet 75 tanár oktat. A budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában 33 diák, a pécsi művészeti szakközépiskolában 30 diák, a miskolci Bartók Béla és a budapesti Weiner Leó szakközépiskolákban 26 diák tanulja főtantárgyként a szolfézszeneelméletet. A székesfehérvári konzervatóriumban viszont egy középiskolás sincs, aki a szolfézst főtantárgyként tanulná. A dal megszüli énekesét Ifjabb Sapszon Ferenc a zeneművészeti főiskola tanárképzőjében elvégezte a zongora-ének-szolfézs szakot, majd a Zeneakadémián 1977-ben diplomát szerzett karvezetésből. Kilenc évvel ezelőtt alapította meg a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolát, amelynek művészeti vezetője. Hamburgban a Magyar Gyermekkultúráért díjjal, itthon a Pro arte Budapest kitüntetéssel és a Liszt Ferencdíjjal jutalmazták munkáját. A külföldön működő kórusiskolákban a növendékeknek lehetőségük nyílik arra, hogy az értékekkel egy helyen találkozzanak. A gyerekek hihetetlen dolgokra, sokkal többre képesek, mint amennyit egyáltalán kérni merünk tőlük. A 10-12 évesek a zeneirodalom legnehezebb műveit rendkívül magas színvonalon képesek előadni. A gyerekek egyenrangú művésztársakká válhatnak, ha jól tanítják őket, amihez természetesen sok-sok munka, jó emberi kapcsolat és megszállottság kell. - Gondolom, önmagában is jelentéstartalmú, hogy Kodály nevét vették fel. - Halálának 30. évfordulóján az ember számvetést készít saját munkájával és az országgal kapcsolatban is. Meg kell állapítani, hogy a kodályi nagy nevelő elv kipróbálása eddig még nem történt meg. Nem egy szűk zenei réteg eredményességére gondolok. Ez egy sokkal mélyebb és szélesebb kört érint. Igazából még mostanra sem értették meg sokan, hogy az ő terve mögött egy tiszta emberkép áll. Az egész személyiséget akarta magasabb értékek elérésére sarkallni. Az élet minden területét átjáró igényesség kimondottan értékkövető nevelői magatartást kíván, amelyben Kodály példát mutatott. Sajnos, ma egyre kevesebben énekelnek az iskolákban. Ha egy órának el kell maradnia, az biztosan az énekóra lesz. - Miért alakult ez így? - Ebben nem a terv a hibás, hanem a saját mulasztásunk. Kodály sírja közelében be kell vallanunk, hogy tervének megvalósítását el sem kezdtük. Őnmagunk felfedezésére, értékeink megbecsülésére tanított, de mi más országok példáit, szokásait majmoljuk. A kodályi elveket akkor tudjuk megvalósítani, ha a kultúra értékei az életben és az iskolában is érvényre jutnak. Ha az anyák újra megtanulnak énekelni, a családokban az anyanyelv mellett a zenei anyanyelvet is megtanulják a gyerekeik. Ha felismerik a zenei nevelés fontosságát, akkor kiderül az is, hogy analfabéta, aki nem érti ezt a világnyelvet. - És addig? - Szerencsére vannak olyan iskolák, ahol olyan gyerekek nőnek fel, akik a személyes élmények és a zenei tudás birtokában megmaradnak az egyetemes értékek bűvöletében. Sajnos az a generáció, amelyiknek mindez fontos volt, lassan kiöregszik. Az új generáció pedig már alig tapasztalta meg ennek a nagyszerűségét. Ezért is értékelem már-már csodaként, hogy az a négy osztály, amelyik már leérettségizett az iskolánkban, kórust alapított. - Van valami felismerhetően közös bennük? - Igen, mert más emberek ők. A másságuk a belső értékkel való napi találkozásból adódik. Ha az érték ránk talál, akkor megragad, elrabol és átformál. Nagyon nehéz tetten érni, hogyan és mikor történik mindez, de így van. Ahogy Babits megfogalmazta, nemcsak az énekes szüli a dalt, hanem a dal is megszüli az énekesét. - Mi az oka, hogy mégis ennyi vitát, indulatot tud kavarni Kodály eszméje? - Minden érték megoszt, mert az a jellemzője, hogy állásfoglalásra kényszerít. A mai napig is meg kell küzdeni azzal a környezettel, amelyik vagy érzéketlenül vagy ellenségesen viszonyul hozzá. Kodály igazságai ma aktuálisabbak, mint valaha. Nagy szükségünk lenne rá, hogy tanácsért forduljunk hozzá. Nagy Marianna