Népszabadság, 1997. december (55. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-23 / 299. szám

10 NÉPSZABADSÁG. KULTÚRA Kettős tükörben: Jozef Tiso Egy magyar-szlovák monográfiáról A dunaszerdahelyi Nap Kiadó Arcképek kettős tükörben című sorozatának első kötete, egy magyar és egy cseh történész (Ádám Magda és Josef Hanzal) monográfiája Eduard Benesről, erről a nagyon ellentmondásos, ám kiemelkedő képességű cseh politikusról­­ már tavaly napvi­lágot látott. A sorozat követke­ző kötete, G. Kovács László és Iván Kamenec közös munkája pedig Jozef Tisóról szól, e szá­zad talán legszélsőségesebb ér­tékeléseket kiváltó szlovák po­litikusáról. Jozef Tiso, aki 1887-ben szü­letett Nagybicsén és akit 1947. április 18-án akasztottak fel a népbíróság ítélete alapján Po­zsonyban, plébánosként az 1939 és 1945 között létezett Szlovák Köztársaság elnöke volt, pontosabban szólván: „Ve­zére” az ezeréves szlovák histó­ria folyamán először létezett önálló szlovák államnak, s Hit­ler kegyelméből lett azzá. So­kan, főleg nacionalista hangolt­­ságú politikusok, pszeudotörté­­nészek, azonban úgy vélik (no­ha ez ellen az állítás ellen a je­lenlegi szlovák önálló állam legtöbb hivatalos képviselője a leghatározottabban tiltakozik), hogy létezik valamiféle jogfoly­tonosság az egykori és a mosta­ni önállóság között. Ám sokan azok közül is, akik ismerik és elismerik Jozef Tiso súlyos vét­keit (szövetség a fasisztákkal, az a példátlan kegyetlenség, amellyel gyakorlatilag kiirtotta a szlovákiai zsidóságot, s végül, de nem utolsósorban a szlovák nemzeti felkelés elleni fellépé­se), találnak számára úgyneve­zett mentő körülményeket (pél­dául a második világháború idején valószínűleg Szlovákia volt az egyetlen állam, amely­ben a bíróságok nem hoztak ha­lálos ítéleteket, például Szlová­kiában valószínűtlenül magas volt az életszínvonal, s Tisónak még Horthynál is hosszabb ideig sikerült elkerülnie a köz­vetlen német katonai megszál­lást). Nem is szólva arról, hogy máig tartó viszolygást vált ki az a tény, hogy pap létére kivégez­ték. Nemhogy Prága kegyelem­ben részesítette volna, hiszen ő csupán a „kisebbik rosszat” vá­lasztotta, inkább Benes - nem szólva Gottwaldról - személye­sen álltak bosszút rajta. G. Kovács László és Iván Ka­menec roppant higgadtan fo­galmaznak, hiszen közös meggyőződésük: a történész nem bíró és nem ügyész, hanem tudós, aki a tények alapján ob­jektív helyzetet ábrázol és er­kölcsi felelőssége tudatában a teljes múlt rekonstruálására vállalkozhat. De nem csupán arról van szó, hogy a magyar és a szlovák történész szakmai né­zetei megegyeznek. Nem kevés­bé lényeges tény, hogy alaposan ismerik a kort és nem előítéle­tek, hanem a valóságos történé­sek alapján írnak Tisóról. Meg­mutatni és nem leleplezni akar­ják. Egyszersmind világosan cáfolva azt a tévhitet, hogy a történészek álláspontja között a határ a nemzeti hovatartozás szerint, nem pedig objektivitás és a felkészültség mértéke sze­rint húzható meg. Tiso személyiségének, csele­kedeteinek felmérésében a ma­gyar és a szlovák történész ál­láspontja lényegében egyező. Tiso, ez a szegény szlovák csa­ládból származó katolikus pap először egyházi karrierre vá­gyott, s mivel képességei kivá­lóak voltak, esélye is volt erre, de 1918-ig valószínűleg egyál­talán nem gondolt sem a törté­nelmi Magyarország felbomlá­sára, de komolyabb politikai szerepvállalásra sem. Az első világháború utáni szlovákiai politizálás csillantotta meg előtte a lehetőséget, s egyelőre a kereszténydemokrata eszmék megvalósítása érdekében még miniszteri posztot is vállal Prá­gában, holott valóságos célja a szlovák autonómia. A siker azonban a fejébe száll, s egyre inkább autokratikus cselekvé­sekre ösztönzi. Az úgynevezett „történelmi elhivatottság” ne­vében sodródik mind szélsősé­gesebb irányokba. Egészen ad­dig, amíg - Hitlert feltételek nélkül kiszolgálva - buzgó hí­vőként és papként a Vatikánnal is szembeszáll. Először a tekin­télyelvűség erőteljes képviselete jellemzi politikusi arcát, majd a terroreszközök felhasználása. S jellemző, hogy ahogy nő Hitler bizalma Tiso iránt, úgy csökken a Vatikán támogatása, de Tisót már csak Berlin érdekli... Nem állítható, hogy a két portré tökéletesen fedné egy­mást. G. Kovács esendőbb em­bernek látja Tisót, mint Kame­nec, aki - nem tagadva a kény­szerhelyzeteket sem - a politi­kai eltökéltség keményebb for­máit tételezi fel. G. Kovács sze­rint inkább az események so­dorták Tisót, míg Kamenecnek az az álláspontja: Tiso maga te­remtette azokat a helyzeteket, amelyekből már nem lehetett kiút. A nacionalizmus logikája a szélsőségek alkalmazásához vezet. Tiso persze előbb azt hi­tette el magával, hogy saját pártja szélsőségeseit úgy szerel­heti le, ha maga hajtja végre a Hitler által adott feladatokat, s így bizonyos cselekvési szabad­ságot őrizhet meg önmaga szá­mára. Ez azonban illúzió lett csupán, mert ugyan­­ elvben­­ lehetett különbség Tiso és párt­jának szélsőségesei között, de 1944-re ezek már gyakorlatilag eltűntek. Ebben a következte­tésben a magyar és a szlovák tu­dós egyetért. Dicsérnünk kell a kiadó vál­lalkozását és a történészek telje­sítményét egyaránt. Nemcsak Közép-Európa sötét múltjának jobb megértését segítik, hanem a magyar és a szlovák egészsé­ges közgondolkodás tapasztala­ti megismeréséhez is szemléletes példát nyújtanak. (A sorozatot Szarka László szerkeszti és ő írt hasznos utószót a kötethez.) Pozsony, 1997. december E. Fehér Pál PÁLYÁZATI FELHÍVÁS MÓDOSÍTÁSA A Magyar Villamos Művek Rt. (székhely: 1011 Budapest, Vám u. 5-7., cégjegyzékszám: 01-10-041828) (a továbbiakban: Kiíró vagy MVM Rt.) a Népszabadság című napilap 1997. október 22-i számában megjelent­­ a Kiíró tulajdonát képező és Százhalombattán, a Dunamenti Erőmű Rt. területén található olajtároló rendszer bérbeadására vonatkozó­­ pályázati felhívását módosítja. A módosított pályázati felhívás elválaszthatatlan részét képező tendercsomag módosítása 1997. december 29. napjától kezdődően átvehető munkanapokon 9.00 és 13.00 óra között az alábbi helyen: Cégnév: MVM Rt. Cím: H-1011 Budapest I. ker., Vám u. 5-7. IV. emelet 412. iroda Név: Józsa Ottó. Fax: 202-6186. Telefon: 202-0607 A tendercsomagot megvásárló személyeknek a Kiíró a pályázati felhívás módosításáról értesítést küld. MVM Rt. Kiíró PÁLYÁZATI FELHÍVÁS MÓDOSÍTÁSA A Magyar Villamos Művek Rt. (székhely: 1011 Budapest, Vám u. 5-7., cégjegyzékszám: 01-10-041828) (a továbbiakban: Kiíró vagy MVM Rt.) a Népszabadság című napilap 1997. október 22-i számában megjelent­­ a Kiíró tulajdonát képező és Tiszaújvárosban, a Tiszai Erőmű Rt. területén található olajtároló rendszer bérbeadására vonatkozó­­ pályázati felhívását módosítja. A módosított pályázati felhívás elválaszthatatlan részét képező tendercsomag módosítása 1997. december 29. napjától kezdődően átvehető munkanapokon 9.00 és 13.00 óra között az alábbi helyen: Cégnév: MVM Rt. Cím: H-1011 Budapest I. ker., Vám u. 5-7. IV. emelet 412. iroda Név: Józsa Ottó. Fax: 202-6186. Telefon: 202-0607 A tendercsomagot megvásárló személyeknek a Kiíró a pályázati felhívás módosításáról értesítést küld. MVM Rt. Kiíró Régi idők színjátszói Serly Lajos zeneszerző és színi­direktor Ó-Budán a Goldberge­­rék szolgálaton kívüli kékfestő üzemét saját pénzén átépítette színház céljaira, hogy azontúl egészen a második világhábo­rúban hadirokkanttá lett Kis­faludy Színház szolgálja a III. kerületi lakosság, az unatkozó gőzhajózók és a margitszigeti kalandra vágyó fürdővendégek művelődési szándékát. Száz éve, hogy állandó kőszínház nyílt Óbudán. Az évfordulóra az Óbudai Múzeum ünnepi helytörténeti füzetet adott ki csinos köntösben (Régi idők színjátszói - a Kisfaludy Szín­ház (­Budán - 1897) Alpár Ágnes színháztudóstól, aki az Országos Színháztörténeti Mú­zeum és Intézet kötelékében fél évtizede elvégezte már a Kisfa­ludy Színház történelmének egybegereblyézését, közreadta a bemutatók adattárát az 1892-1934 időszakra vonatko­zólag. A nagy összefoglalás helytörténeti változatában ide­genkezűség található: Serly ál­dozatos költségeiről azt állítja a könyv, hogy 40 ezer forintja bánta, amíg Bernthaller Adolf és Bayer építészek a raktárból színházat csináltak (17. oldal) és azt is mondja (21. oldal), hogy a színházalapításba bele­ölte 61 ezer korona vagyonát. Az óbudai publikum részvét­lenségén elkeseredett Serly egy év múlva a londoni néprajzi ki­állítás területén vezényelte 69 tagú zenekarát (17. oldal), négy oldallal utóbb a zenekar már 70 tagú. Serly kivándorol az Új­világba, megtartja azonban tu­lajdonában a színházat, bérleti díjat fizetnek neki az egymásra soroló színigazgatók. Rengeteg igazgató működik a távoli III. kerületben. A színház látoga­­tatlan marad a nézőktől. Akkor lendül föl némileg forgalma, amikor a villamosmegállótól közvetlenül behatolható Thália temploma, és egyetlenegyszer volt sikere, Goldfaden Szula­­mitjának helyileg megzenésí­tett változatával. A Kisfaludy Színház hol ka­baréval és orfeumi műsorral csábít, hol előkelő drámát és irodalmi műsort kínál. Mind­kettőt mindhiába. Színházi ka­landoroknak ugyanúgy beletö­rik a bicskájuk a vállalkozás­ba, mint a vidéki magyar Shakespeare-kultusz ápolójá­nak, Rakodczay Pálnak. Időn­ként mozivá alakítják át. Majd a közművelődés szerelmetes harmadik kerületi apostolai visszaimádkozzák színházzá. Rettenetes rossz társulatok, si­ralmas előadások, szedett-ve­­dett truppok ijesztgetik a nagy­érdeműt. Az óbudai színház a silány művészet etalonja volt sokáig. Ma befogadó színház­nak neveznék az óbudai mód­szerét: aki arra jár, fölütheti színpadán a díszletléceket és játszhat, ahogy tud. A Kisfa­ludy Színház viharos történel­me intő jeleket ad a mának: az úgynevezett befogadó színház képtelen meghonosodni, gyö­keret verni. Csak az újságok színházműsor rovatát tölti ki a program, de nem a széksoro­kat. Ahol nem hívja létre a színház működését egységes társadalmi réteg szórakozni­­művelődni vágyó igénye: ott nem tudja megvetni lábát az állandó színházi működés. Bukdácsolás lesz a sorsa. Vá­daskodás a történelme: ki mi­att nem megy a bolt: a fagyos nézők vagy az alacsonyan szár­nyaló előadások okolhatók a csődért. Az elmaradt bevételek vagy az elbokázott támogatási összegek eltűnése miatt omlik össze a kassza? A missziót tel­jesítő színház mindig rosszabb, mint a nyerészkedni akaró üz­leti vállalkozás. Amikor sal­­langos szólamokkal indokol­­gatják egy-egy színház meg­szervezésének szükségességét, ott mindig a politikusok su­­máksága búvik meg a jelszavak mögött. Elérni akarnak valami nemtelen célt, ennek érdeké­ben gründolnak színházat. Ol­lóval átvágják a nemzetiszín szalagot a megnyitón. Fényké­­peszkednek. Nyilatkoznak. Megfürdetik orcájukat a fény­ben. S hagyják dögrovásra menni a színházat, ami csak addig érdekelte az átmeneti kulturális férfiakat, ameddig leszámították segítségével nép­barátságuk és a kultúra szövét­­nökének elhivatott terjesztője hírlelését. A színháztörténet meg csak csodálkozik, miért nem mentek be a nézők a szín­házba, holott oda épült nekik a lakásuk közelébe. A színháztörténelem ezek nélkül a betolakodó színházzal politizálók nélkül is teli van huncutsággal. Azt állítja a hely­­történeti füzet, hogy a Kisfa­ludy Színház függönye előtt ha­jolt meg első ízben a nagyérde­mű tapsait megköszönni az ifjú Molnár Ferenc, mint Haupt­­mann Henschel fuvaros című drámájának fordítója. Alpár Ágnes szerint Kövessy Albert mutatta be a modern német drámát. Adattárában csak 1900-as óbudai előadásáról tud. Föltehetően csak a felújításról van színlap. Molnár Haupt­­mann-fordítása napjainkban is színen van a Katona József Kamrájában. Mikor került első­ül színre magyar nyelven? A Schöpflin-féle színházi lexikon szerint 1899. április másodikán adták Kesztler Edével a címsze­repben. A többi szerepeket Ar­­day Ida, Gyurmán Alice, Kápol­nai Irén, Sarkadi Aladár, Ko­vács Sándor, Tukorai Loránd és Pataki József játszották. Miért fordítja le az óbudai­aknak Molnár Ferenc húszesz­tendősen a német drámát, az kiderítetlen máig. Kilóg a Mol­nár-életműből. De még a fordí­tásai között sem lelni párját, többnyire párizsi körúti vígjá­tékokat tanított meg magyarul beszélni. 1945-ben még kis ideig pró­bálkoztak színházzal a III. ke­rületben. Visszamentek a ro­mos házból a Bródy kávéház­ba, ahonnan kiindult az óbudai állandó színészet. Azután föl­hagytak a próbálkozásokkal. Elkészült az Árpád híd. Óbuda a valóságban is megszűnt Pest környéki kisváros lenni. M. G. P. Az egykori óbudai Kisfaludy Színház Nemzetközi Petőfi-pályázat A Magyar Írók Nemzetközi Szövetsége a társult szervekkel együtt január 1. és március 15. között nagyszabású Petőfi­­rendezvénysorozatot szervez. Ennek része a Nemzetközi Iro­dalmi Petőfi-pályázat, a Pető­­fi-témájú kötetek megjelente­tése, tudományos tanácskozás, valamint a Petőfi Antológia közreadása. Jelenleg a Nemzetközi Iro­dalmi Petőfi-pályázatra tör­ténnek benevezések, felnőtt, általános és középiskolai kategóriákban, vers és kispró­za műfajában. Ennek beadási határideje: 1998. január 20. Ehhez kapcsolódva döntött a zsűri különdíjak átadására is. Különdíjakat ad ki a szerve­zőbizottság az alábbi témakö­rökben: A reformkori magyar írók (Széchenyi, Kossuth, Pe­tőfi) és a testkultúra. A koráb­ban meghirdetett Riporter ke­restetik című pályázathoz kap­csolódva riport Petőfi és kora vagy Petőfi és Európa téma­körben; Illusztrációk Petőfiről és koráról; Fotók helyi 1848-1849-es témákról, Petőfi­­szobrokról. E pályázatok beküldésének határideje: 1998. február 20. Érdeklődni a MINSZ-köz­­pontban lehet: 3300 Eger, Vé­­csey u. 65. Tel./fax: (36) 411- 099. 1997. december 23., kedd ■televízió Búcsú, de lehetséges „Búcsú a nézettségtől...” Vá­mos Miklós mondta így, talán Hemingway után szabadon, és a kereskedelmi televíziók napi sokszor huszonnégyórás mű­soróra-átadására célzott, arra, hogy abban úgyis el kell vesz­nie kedvenceknek és kiválasz­tottaknak. Mivel­­ ezt már nem tette hozzá - a távkapcsolós kattintgatás szokása nem egy­szerűen egyik vagy másik csa­tornának, egyik vagy másik műsornak előnytelen, hanem úgy ahogy van, hadüzenet a Nézettség szent ideájának és fétisének. Búcsú a Nézettségtől - való­ban. Ma már, ha az új típusú néző csatornákon át ugrabug­rálva el is akar jutni az ő ked­vencéhez, mint elbitangolt jó­szágot rendre megakasztja va­lami: szín és hang, villódzás - hol egy halálsikoly, hol egy női testrész - és felejti, hogy erede­tileg Friderikusz-, Szenes-, Betlen-, Frei- avagy Vámos-né­zőbe indult, esetleg az időjárás­jelentésre lett volna kíváncsi. Vámos Miklós szépen búcsú­zott el. Évek alatt megmutatta, hogy amíg mások a legesleg­te­­levíziószerűbb televízió titkát keresik, addig ő magas nézett­ségi indexet produkál minda­zon dolgok különös koncentrá­­tumával, ami a modern média­guruk szerint ellenjavallt: kép helyett szóval, pergős válaszok helyett lassú kérdésekkel, flit­­teres pódium helyett pasztell­­paravánokkal, az „együtt va­gyunk” zenés-táncos optimiz­musa helyett családias rossz­kedvvel, de legalábbis azzal a humort is megengedő melankó­liával, ami tényleg családias, merthogy egy átlagos magyar család esténként ebben a lelki­­állapotban néz televíziót. Megmutatta tehát, hogy ezzel nézőket lehet képernyő előtt tartani, néha érdekesebb, néha unalmasabb partnerek segítsé­gével. Most pedig - talán kárör­vendve - jósol. Jósol, mégpedig szokása szerint most is mellé­kesen, nem azzal a hangsúllyal, mint aki fontos dolgot mond. Céloz rá, hogy a javallt és ellen­javallt produkciók hamarosan együtt vesznek el a csatornák összefolyó képtengerében. Nem pusztulnak el, megmaradnak, de az igazi, követhető és átte­kinthető indexversengésnek mindörökre vége. Képernyőről csak olyan em­ber utal ma ilyesmire akinek mindegy. Aki talán­­ (majd meglátjuk) tényleg abba mer hagyni valamit, csak azért mert megunta. Aki hitelesen kívülál­ló. Talált tárgy a médiasztár­­ság: visszaadja bármikor. Hirsch Tibor

Next