Népszabadság, 1999. november (57. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-10 / 262. szám
10 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1999. NOVEMBER 10., SZERDA Vesztesek az önkormányzatok Sok jó nem vár jövőre az önkormányzatokra. A benyújtott költségvetési törvényjavaslat áttanulmányozása után könnyen megjósolható, hogy a helyi működés, fejlesztés feltételei romlani fognak. ,A központi költségvetésből az önkormányzatok a tervezett infláció alsó értékéhez igazodó növekménnyel, míg az átvett és saját források tekintetében attól elmaradó többletekkel számolhatnak. Az ellátandó feladatok és a rendelkezésre álló források közötti egyensúly így a 2000. évben várhatóan tovább romlik” - olvasható az Állami Számvevőszék jelentésében. A költségvetési tervezet - ettől eltekintve - néhány pozitívummal is szolgál. Helyes például az a törekvés, amely a gyengébb gazdasági hátterű kisvárosi és falusi önkormányzatok jövedelempozíciójának javítására irányul. De ez önmagában nagyon kevés. A központi költségvetési szervek kiadásai jövőre közel 19 százalékkal, ezen belül a dologi kiadások csaknem 23 százalékkal növekedhetnek. Az önkormányzatok esetében a kilátások már másképp festenek: az összes bevétel 7 százalékkal növekedhet, míg a dologi kiadások változatlanok maradnak. Az önkormányzatok háttérbe szorítása, a központi és a helyi közigazgatás szembeállítása tehát jövőre is folytatódik. Figyelemre méltó a számvevőszék számítása: a központi költségvetési szervek támogatásának reálértéke 2000-ben 1994-hez képest 22 százalékkal növekszik, míg az önkormányzatok költségvetésből juttatott forrásainak reálértéke az 1994. évinek mindössze a háromnegyede lesz. A helyi közigazgatás ekkora mértékű visszaszorítása egy olyan periódusban megy végbe, amikor a kormány prognózisa szerint 1999-ben 4 százalék körüli, 2000-ben pedig 4-5 százalék közötti lesz a gazdasági növekedés. Ha ez valóban teljesül, úgy joggal feltehető a kérdés: miért nem jut több a helyi közösségeknek, az önkormányzatoknak? A válasz az, hogy a kormány tudatosan csorbítja a helyi önkormányzatok pozícióját, gazdasági önállóságát, és korlátozza működési feltételeiket. Úgy tűnik, a kabinet törekvése az, hogy az önkormányzatok csak abból és úgy gazdálkodjanak, amit és ahogy az állam számukra meghatároz. Ezt a megállapítást az is alátámasztja, hogy az önkormányzatok folyamatosan bővülő feladataikhoz nem kapják meg az önkormányzati törvény szerint őket megillető többletforrásokat, hanem például az önkormányzati rendszeren belül forráscserét végrehajtva teremtik meg a feladatellátáshoz a fedezetet. Ezzel a módszerrel kereste és találta meg a kormány a közoktatási törvény módosítása miatt szükséges mintegy 32 milliárd forintot úgy, hogy ezen a címen csökkentette a személyi jövedelemadó helyben maradó összegét, és osztotta újra — feladatarányosan - az önkormányzatok között. Megjegyzem, hogy az önkormányzati szövetségek számításai szerint a közoktatási feladatok támogatásának aránya 90 százalék helyett még így is csak 76 százalékos lesz. Az új feladatok ellátásához - így az okmányirodák felállításához, működtetéséhez, az otthonteremtési támogatáshoz, a munkanélküliség kezeléséhez - az önkormányzati rendszeren belül nincs fedezet. A tervezett központi források összessége továbbra sem veszi kellően figyelembe az önkormányzatok által ellátott feladatok nagyságrendjét, az inflációs hatásokat, esetenként a szakmai törvények által megfogalmazott igényeket sem. Úgy kell tehát döntenünk az önkormányzatok jövő évi jövedelemhelyzetének alakulásáról, hogy néhány nagy jelentőségű feladat esetében a feladatok, a költségkihatások, a finanszírozási rend még ismeretlen. A törvényjavaslatból kiviláglik a kormánynak az a törekvése, hogy korlátozza az önkormányzatok önállóságát, gazdálkodásuk autonómiáját. Ennek bizonyítéka többek között az, hogy a személyi jövedelemadó helyben maradó részét az 1999-es 15 százalékról jövőre 5 százalékra javasolja csökkenteni. Az elvont összeget, döntően a közoktatási feladatokkal arányosan, normatív módon kívánják elosztani az önkormányzatok között, így az szja-ból normatívák révén elosztott állami hozzájárulások aránya az összes támogatás egyharmadát teszi ki. A személyi jövedelemadó helyben maradó részének öt százalékra mérséklésével ez a bevételi forrás már jelképessé válik. Nevével ellentétben ez már nem átengedett önkormányzati bevétel többé, hanem egy állami támogatás, amelynek semmi köze a keletkezési helyéhez és ahhoz, hogy az adott évben mennyi szja-bevétel képződött. A kétharmados önkormányzati törvényt tehát egy feles költségvetési törvény úja felül. A mérséklődés döntően a fővárostól és a megyei jogú városoktól jelent elvonást, a községek jövedelempozíciója csak kismértékben javul. Az elvonás a legnagyobb problémát az új beruházások megkezdésénél, valamint a hazai és az EU-s fejlesztési támogatások elnyerésénél okozhatja. A törvényjavaslat arról is szól, hogy az önkormányzatok több mint 8 százalékos átlagkereset-növekedéssel számolhatnak. A költségvetés azonban ehhez csak 5 százalékos támogatástöbblettel járul hozzá. A további 3 százalékot az önkormányzatoknak létszámleépítéssel kell előteremteniük. Ez a terv teljesíthetetlen. Az önkormányzatok nagy része már megtette, igen nagy konfliktusok árán, mindazon intézkedéseket, amelyekkel létszám-megtakarítást lehet elérni. Kifogytak az önkormányzati tartalékok. Több kötelező feladat esetében pedig nemcsak hogy kizárt a létszámleépítés lehetősége, hanem a szaktörvény alapján még újabb munkaerő felvételére is kötelezik az önkormányzatokat. Így például egyes közoktatási feladatok ellátása, az okmányirodák, az otthonteremtés támogatási rendszerének működtetése, a munkanélküliség kezelésének újfajta feladatai többletlétszámot tesznek szükségessé. Elfogadhatatlan az a javaslat, amely szerint az önkormányzatok a dologi kiadásaik növekedéséhez egy fillér támogatást sem kapnak. A költségvetésből kiolvasható helyzet az önkormányzatokat eladósodásra - ha még van vagyonuk, akkor annak eladására - fogják kényszeríteni. Az önkormányzatok növekvő részénél minderre már nem lesz lehetőség, ezért valószínű, hogy növekedni fog az önhibájukon kívül veszteségesen gazdálkodók száma. S mit kíván tenni a kormány a bajba jutott önkormányzatok megsegítéséért? Azt javasolja, hogy 2000-ben még kevesebb önkormányzat jusson a működési forráshiány kezelésére szolgáló támogatáshoz. 2000-ben a belügyminiszter minden jogszabályi feltétel nélkül 500 millió forintot oszthat el az önkormányzatok között a működésképtelen önkormányzatok egyéb támogatása címén. Ez a javaslat elfogadhatatlan, mivel kizárja az önkormányzatok esélyegyenlőségét, a döntések objektivitását és kiszámíthatóságát. Valószínű, hogy ezt az 500 millió forintot is hasonló módon osztják el a kormánybarát polgármesterek és önkormányzatok között, mint ahogy az a címzett támogatások esetében eddig tapasztalható volt. Nem hagyható figyelmen kívül az a törekvés sem, amellyel a kormány az Országgyűlés hatáskörét szándékozik szűkíteni. Jelenleg a céltámogatások feltételeit törvény határozza meg. A feltételek között van az igények kielégítésének sorrendje is. A javaslat a sorrend megállapítását a szennyvízelvezetés és -tisztítás jogcímnél kormányrendeletbe utalná. Ez az elképzelés is csorbítja az önkormányzati rendszernek a hatalmi struktúrában meghatározott szerepét. Az önkormányzatok egyharmada idén úgynevezett önhiki - az önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe került önkormányzatok megsegítésére szolgáló támogatásra jogosult. Ez a jelenség a szabályozórendszer súlyos hiányosságait jelzi. A jövő évi változások tovább bonyolítják és még áttekinthetetlenebbé teszik az eddigi szabályozást. A jelenlegi támogatási technikák alkalmazásával az adatok és a részletes számítások birtokában lévő apparátusok behozhatatlan előnybe kerülnek a politikusokkal szemben, akik csak a szakbürokrácia által kijelölt pályán mozoghatnak majd. Ha a törvényjavaslatot a beterjesztők szándéka szerint fogadja el a parlament, úgy 2000-ben erősen leértékelődnek az önkormányzatok, a helyi közigazgatás, ez a szféra jövőre is a jövedelemelosztás vesztese lesz. Régóta hangoztatom, hogy új önkormányzati finanszírozási rendszerre van szükség, amely végre hosszú távú megoldást kínálva, megnyugtatóan rendezi a helyi önkormányzatok gazdálkodását. Az ÁSZ jelentése ugyanerre hívja fel a figyelmet. Wekler Ferenc az Országgyűlés alelnöke (SZDSZ) A végzetes évtized miniszterelnökei A rendszerváltás utáni politika s nyomában a média újra és újra azzal az igénnyel lép fel, hogy „reális képet” nyújtson az 1935 és 1945 közötti időszak magyar miniszterelnökeiről. Az átértékelési törekvésekhez ugyanakkor sajnálatos módon nem társulnak komoly forráskutatások, hanem aktuális pártharcokhoz kötődnek. Mindez azt jelzi, hogy huszadik századi történelmünk még mindig teli van elfojtásokkal és neurózisokkal. Az 1935 és 1945 közötti évtizedben addig soha nem ismert tragédiát élt át Magyarország: elvesztette a második világháborút, megszállták a német, majd a szovjet csapatok, és „mellesleg” mintegy hatszázezer zsidó származású magyar állampolgárt mészároltak le. A tragikus eseménysorozatban így vagy úgy szerepet játszó miniszterelnökök közül a népbíróság ítélete alapján 1946-ban hármat kivégeztek (Imrédy Bélát, Bárdossy Lászlót és Sztójay Dömét), hárman természetes halállal haltak meg (Gömbös Gyula, Darányi Kálmán, majd, már az emigrációban, Kállay Miklós), egy pedig öngyilkos lett (gróf Teleki Pál). Szálasi Ferencet nem sorolom a miniszterelnökök közé, az ő címe „nemzetvezető” volt. A felsoroltak közül 1990 óta hárman szerepelnek gyakran a magyar médiában: Gömbös Gyula, gróf Teleki Pál és Bárdossy László. Ez utóbbi rehabilitálását a MIÉP karolta fel, kétségbe vonva - a rendszerváltás óta nem először - az ellene hozott népbírósági ítélet jogosságát. Ez nyilvánvalóan náci szellemiségű provokáció, mely kül- és belpolitikánk ellen irányul. Míg Gömbös és Bárdossy egyértelműen negatív figurának számít, Teleki személye egészen más megítélés alá esik. Róla megemlékezéseket olvashattunk a Magyar Nemzet és a Népszabadság 1999. november 1-jei számaiban, születésének százhuszadik évfordulója alkalmából. Ezekhez szeretnék kommentárt fűzni. Az 1935 és 1945 közötti közép-európai politikusok pályafutását két, egymással összefüggő, de mégis különválasztandó szempont alapján célszerű megítélni. Az első a hitleri Németországhoz, a másik pedig a „zsidókérdéshez” fűződő viszonyuk. Az előbbiben Magyarország kényszerpályán mozgott, ezt Teleki is felismerte. (Illúziói összeomlását látva, tragikus módon öngyilkos lett.) Más a megítélés a „zsidókérdésben” elfoglalt álláspontja tekintetében. Gróf Teleki Pál - akiről a Magyar Nemzet publicistája, Török Bálint A reálpolitikus harca az erőszak ellen című cikkében utcát kívánna elneveztetni, s akinek tiszteletére már 1991-ben emlékévet tartottak, melynek egyik védnöke Göncz Árpád, az elnöke pedig Antall József volt - nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar zsidóságot törvényes úton, Dániel Goldhagen kifejezésével élve „szociális halottnak” nyilvánították. Teleki Pál miniszterelnöksége alatt fogadták el az 1920. évi XXV. tc.-t, a „numerus clausus” törvényt. Ezt 1928-ban sem törölték el, hanem csak a Népszövetség követelésére formailag módosították, melynek következtében pontosan annyi zsidó tanulhatott, mint addig. (Megjegyzendő, hogy egyes egyetemeken, például Szegeden, liberálisabb volt az egyetem vezetése, s hat százaléknál valamivel több zsidót is felvettek, de ez nem a törvény módosításának volt köszönhető, hanem annak, hogy nem volt elegendő keresztény jelentkező.) Teleki miniszterelnöksége alatt, 1939 tavaszán fogadták el a IV. tc.-t, a „második zsidótörvényt”, ősszel pedig azt a honvédelmi törvényt, mely megteremtette a munkaszolgálat intézményét. Továbbá 1940 második felében már intenzíven folytak a harmadik, „faji alapon álló” zsidótörvény előkészületei is, melyet csak Teleki halála után, már Bárdossy alatt iktattak törvénybe. Ezek a törvények felerősítették és radikalizálták a már meglévő előítéleteket, előkészítették a német megszállás után bekövetkező deportálásokat. Kosáry Domokos Hovanyecz Lászlónak adott interjújában azt nyilatkozta a Népszabadságnak Teleki „zsidópolitikájáról”, hogy „ma számunkra az egész elfogadhatatlan”. Miért, akkor elfogadható volt? Az a tény, hogy meg kell értenünk Teleki és kortársai lelki motívumait, nem jelentheti azt, hogy fel is oldozzuk őket a felelősség alól! A kiváló professzor utal továbbá arra is, hogy a még Imrédy alatt kidolgozott második zsidótörvényt „német nyomásra” fogadta el a magyar parlament. Ez sincs teljesen így, különös tekintettel arra, hogy akkor még nem tört ki a második világháború. Teleki, aki előzőleg kijelentette, hogy „ha rajta múlt volna, a zsidótörvény sokkal radikálisabb lett volna”, egy másik megjegyzése szerint „ki akarta fogni a szelet a nyilasok vitorlájából”. Ez olyan jól sikerült, hogy az 1939. május végi választásokon soha nem látott módon előretörtek a nyilas pártok, ráadásul a kormánypárt, a MEP képviselőinek jó része is velük rokonszenvezett. Érdemes röviden kitérni a már felsorolt miniszterelnökökre. Gömbös Gyula Magyarország revíziós céljai érdekében önként ajánlkozott Hitlernek szövetségesül, de 1935-1936-ban, fajvédő múltját megtagadva, nem folytatott antiszemita politikát. Teleki Pál külpolitikailag távolságot próbált tartani Hitlertől, de antiszemitizmusával minden elődjénél szorosabban kötötte Magyarország szekerét a náci Németországéhoz. Imrédy, Bárdossy, Darányi, Sztójay mindkét vonatkozásban Hitler lelkes szövetségesei voltak. Kállay Miklós volt az egyetlen, aki megpróbált a lehetőségekhez képest kitörni az elődei, köztük a nem utolsósorban Teleki Pál által felállított csapdából: lazítani próbált a német szövetségen, béketárgyalásokat kezdeményezett a nyugati szövetségesekkel, s közben, amíg tehette, ellenállt a zsidók deportálására irányuló nyomásnak. Miniszterelnöksége alatt átmenetileg sikerült enyhíteni a zsidó munkaszolgálatosok szenvedésein is. Úgy vélem, a „végzetes évtized” miniszterelnökei közül Kállay Miklós érdemli meg legjobban az utókor elismerését, annak ellenére, hogy nem vetett véget látványosan az életének, hanem 1944-ben előbb a török követségen keresett menedéket, majd a mauthauseni koncentrációs tábort „választotta”. Pelle János közíró A „végzetes évtized.” miniszterelnökei közül Kállay Miklós érdemli meg legjobban az utókor elismerését. Vállalkozók Pomogáts Béla / Íróbarátaim sorra szerzik be a vállalkozói papírokat, alapítanak betéti társaságot, és tanulják el az adózási technikák korszerű fortélyait. Magam mindeddig óvakodtam ettől, valahogyan nem tudom elképzelni magamat mint irodalomtörténeti vállalkozót. Pedig a korszellem alighanem ezt követeli mindenkitől, hiszen aki nem vállalkozó, az valószínűleg megrekedt egy olyan életformában, amely mára csak a boldogtalan előidők rekvizitumaként él tovább. Meg annak a több millió embernek a világában, aki, úgymond, bérből és fizetésből él. Természetesen ők is divatjamúltak, korszerűtlenek. Ma minden erőfeszítés, találékonyság, szorgalom és kezdeményezés a vállalkozásokat táplálja, és minden eredmény, érték, elismerés a vállalkozásokból ered. Vállalkozó az író, aki egyszemélyes betéti társaságként próbálja a piacon elhelyezni verseit, regényeit. Vállalkozó a politikus, aki eszméit, javaslatait, közismertségét, tekintélyét (vagy éppen az iránta megnyilvánuló ellenszenvet és megvetést) viszi a közélet piacára, hogy aztán hatalmat, befolyást, tisztséget, vagyontárgyakat szerezzen általuk. Vállalkozások tárgyai a politikai ideák és stratégiák. Vállalkozói vannak a liberalizmusnak, a konzervativizmusnak és a szocializmusnak, és még jó, ha az áru, amelyet ezek a vállalkozók a közösség, az ország nyakára kívánnak sózni, többé-kevésbé valódi, és nagyjából megfelel egy ideológiai minőségvizsgáló hivatal követelményeinek Nem mindig felel meg, vagy legalábbis kiderül róla (persze a választások után), hogy pótanyagból készült, és szétfoszlik elkopik tönkremegy a mindennapi használat kíméletlen körülményei között. Vállalkozás tárgya a helyi közigazgatás, az iskola és a kórház, hovatovább a rendőrség és a katonaság. Tulajdonképpen az ország sorsa is különféle vállalkozók, vállalkozásként működtetett politikai pártok és vállalkozói mentalitással fellépő elitcsoportok piaci versengésének tárgya. Megérhetjük hogy az a földdarab, az az emberi közösség, az a kulturális örökség, az a szakrális eszme, amelyet Magyarországnak nevezünk vállalkozási formában működik (vagy nem működik). Még az „ordas eszmék” is vállalkozások tárgyai. Például az antiszemitizmus, amely valaha, a boldog Ferenc József-i békeidőkben néhány zsörtölődő kávéházi úriember magánszenvedélye volt. Akkor még személyes érdek nélkül és tulajdonképpen nagyobb gonoszságokat sem tervezgetve szidták a zsidót két kisfröccs vagy két szilvórium között. Mára az antiszemitizmus közéleti vállalkozássá lépett elő, megfontolt befolyásolási és hatalomszerzési technikák kidolgozása, elsajátítása előzi meg, propagátorai erőteljesebb közéleti szereplést, távolabbi kilátásként pedig több pénzt remélnek tőle. Az ilyen vállalkozásnak kiszámított stratégiája és igen mozgékony taktikája van. Vállalkozás a születés, a házasságkötés és az elhalálozás. Igaz, többnyire nem annak, aki kényszerűségből, avagy jókedvéből ezeknek az eseményeknek a főszereplője lesz, hanem azoknak, akik mindebből pénzt tudnak csinálni, egy temetésből például nem is keveset. Hallom, hogy lassan napirendre kerül a vállalkozói alapon szervezett magántemetők, magánkrematóriumok, sőt magánbörtönök ügye. Életünk, sorsunk, családunk, munkánk és halálunk vállalkozói gépezeteket hoz mozgásba, és lassanként mindaz, ami évszázadokon vagy évezredeken keresztül az egyéni és közösségi emberi élet alkotórésze volt, a befektetés, az adásvétel és a haszonszerzés alkalma és tárgya lesz. Egy mindentől elidegenedett világban, ahol csak a pénznek van értéke, hitelessége, szerepe. Nem vagyok a piacgazdaság ellensége, és nem kívánom vissza az állampárti központi bizottság által vezérelt, központosított tervgazdálkodást. Az utóbbi tíz évben azonban, alighanem régi történelmi hagyományaink bűvöletében sikerült újra átesni a ló másik oldalára. A vállalkozói életforma, mentalitás, lelki berendezkedés önkéntes és kényszerű elterjedése alighanem túljutott az ésszerű határokon. Amidőn írók és más alkotó értelmiségiek is csak úgy képesek maguk és családjuk számára méltó életkörülményeket teremteni, hogy egyszemélyes betéti társaságokat alapítanak, akkor a szociális és erkölcsi rákosodás egy sajátos fajtájával kerülünk szembe. Védekezni kell. A polgár nem mindig vállalkozó, és a vállalkozó még nem feltétlenül polgár. A vállalkozói papírokat ezért nem váltom ki, nem nyitok számlakönyvet, és nem alapítok betéti társaságot. Noha tudom, hogy ez a konokság anyagi tekintetben rendkívül előnytelen.