Népszabadság, 2000. július (58. évfolyam, 152-177. szám)
2000-07-22 / 170. szám
_____________________________________________NÉPSZABADSÁG 2000. JÚLIUS Vico, Herder, Taine, Weber, Spengler, Éliás: csak néhány azok közül, akik szerint az emberek és emberi közösségek jellemvonásait, viselkedését, „habitusát” nagymértékben meghatározza az, hogy mikor, hol, milyen környezetben, milyen világban élt és él. Ez persze már-már közhely, de érdekes dolgok is kikerekedhetnek belőle, ha valaki olyan alapossággal elemzi ezt, ahogy például Norbert Éliás tette, aki két vaskos kötetben vizsgálta, hogy az „udvari élet” és a „civilizálódási folyamat” hogyan határozta meg a XVI-XVII-XVIII. századi európai politikai-társadalmi elit magatartását, magatartásvilágát. Hankiss Elemér kínálkozik a kérdés: hogyan hatottak vajon az elmúlt tíz esztendő történései és változásai a magyar társadalom „habitusára”? Így általánosságban persze nem lehet válaszolni e kérdésre, mert a különböző helyzetben lévő társadalmi rétegekre, csoportokra nyilván másképp és másképp hatottak. Legfeljebb néhány gyakran emlegetett tulajdonságra utalhatnánk. Árnyaltabb és hitelesebb képet kapunk akkor, ha az egyes társadalmi rétegeket és csoportokat külön-külön vesszük szemügyre. Nincs még elegendő empirikus vizsgálat ahhoz, hogy komoly statisztikákkal és táblázatokkal bűvészkedjem. Az alábbiakban csak arra vállalkozom, hogy néhány ecsetvonást tegyek a ma még éppen csak kirajzolódóban lévő portrékon, és teszem ezt tiszteletlenül, önkényesen, jó- vagy rosszkedvemben. Hátha kedvet kapnak mások a portrék komolyabb és alaposabb megfestésére. A vadászok Emblémájuk: a tigris. Filozófiájuk-vallásuk: III. Richárdé. Jelmondatuk: pénz és hatalom. Autójuk: behemót Mercedes vagy Land Rover, leginkább mindkettő. Miben bíznak? Önmagukban, pénzükben, hatalmukban, a nyájállatok gyengeségében. Az elmúlt tíz év zavaros átmenetének dzsungelében vadászó urak és hölgyek, akik nem országnak, hanem vadászterületnek tekintették a Pannon-medencét, nagyvadra mentek, nem ismertek istent, embert és törvényt, a ragadozó macskák ügyességével és kíméletlenségével szerezték meg a zsákmányt, ugyanúgy, ahogy elődeik Angliában 1660 és 1830, Franciaországban 1770 és 1900, Amerikában 1850 és 1930 között. Bűneiket ott egy idő után, lovagi és bárói címek fénye, politikus fiak-unokák dicsősége, jótékonysági alapítványok kenetteljes altruizmusa feledtette el. Érdemeiket a piacgazdaság kialakításában kevesen vitatják. A vadászok egy része időközben már nálunk is megszelídült - mint látható, sokkal rövidebb idő alatt, mint annak idején Nyugaton — tisztes nagypolgárrá, újgazdaggá civilizálódott, a dzsungelből kikanyarított tisztáson már felépítette a maga kicsinyített, de azért jókora Loirementi kastélyát, parkját, vadaskertjét, vízeséses csónakázótavát. Jól jelzi a változást az, hogy a kilencvenes évek közepén a vadkapitalizmus, dzsungelkapitalizmus valamennyi nagyvadászát és rablólovagját a „maffiózó” jelzővel illettük (nem egészen alaptalanul), mára a „maffia” szó jelentése beszűkült, és elsősorban csak a szervezett bűnözésben részt vevőkre utal. Kérdés, mennyiben új nálunk ez a magatartásforma. Mennyiben csak az elmúlt tíz év sajátja? Tömeges megjelenésében mindenképen új. Az államszocializmus merev keretei között ilyen nyíltan és ilyen csörtetéssel nem lehetett vadászni. És a zsákmány sem a nagy vagyon volt, hanem a hatalom, a befolyás, a pozíció. Ezt pedig inkább lopakodással, szervilizmussal, politikai opportunizmussal, a patrónusok kiszolgálásával, az elvhűség és ügybuzgalom látszatával, időnként kis hazaárulással lehetett megszerezni. Vitathatatlan, hogy ehhez is kellett valamiféle tehetség. (Megjegyezendő még, hogy a vadászatnak az új, vagyonszerző formája kicsiben, a második gazdaságban, már a nyolcvanas években beindult.) Vállalkozó polgárok Emblémájuk: Széchenyi arcképe. Filozófiájuk, vallásuk: weberi, puritán. Jelmondatuk: vállalkozás, akarat, tisztesség. Autójuk: Audi 4-es vagy 6-os. Miben bíznak? Önmagukban, ügyességükben, szorgalmukban, a magyar gazdaság dinamikus fejlődésében. Ez így kissé idealizált kép. Azokra utal, akik szaktudással, szorgalommal, szerencsével sikeres kis-, közép- vagy nagyvállalkozást indítottak, megvetették a lábukat a piacon, prosperáló kis-, közép- vagy nagyvállalatok vagy vállalatbirodalmak gazdái lettek. Habitusuk a tisztes kispolgár, középpolgár, nagypolgár, az újgazdag habitusa vagy ezeknek valamiféle keveréke. Ennek a szerepnek és magatartásformának a kialakulása is megindult már a nyolcvanas években a második gazdaságban, de nyíltan és méltósággal vállalható, társadalmilag elismert szereppé és habitussá csak a kilencvenes években vált. A globális polgárok Emlémájuk: a földgömb. Filozófiájuk, vallásuk: a kanti világpolgár hitvallása. Jelmondatuk: a világ egy és oszthatatlan. Autójuk: elegáns, fekete, nagy. Miben bíznak? A nemzetközi gazdaság erejében, önmaguk szaktudásában, kapcsolataikban, a „klubban”. Azok az üzletemberek, bankárok, menedzserek, nemzetközi szakemberek, akik a kialakulóban lévő globális térben mozognak, a globális hálókat építik és használják, az új, globális nyelvet beszélik, otthonosan mozognak a globális lét tereiben és korridorjaiban, a repülőterek VIP- váróiban, ötcsillagos nemzetközi szállodákban, konferencia-központokban, nagybankokban és multinacionális vállalatok fellegváraiban, exkluzív klubokban. Habitusuk jegyei: elegancia, szakszerűség, fegyelem, zárkózottság, „globális korrektség”, globális öntudat, nagy ego, bizonyos fokú übermensch-tudat. Természetesnek és indokoltnak tartják, hogy az adott ország lakosságának átlagánál tízszer-húszszor-ötvenszer többet keresnek, mert „ők hozzák az országnak a jólétet”. S különben is: ez az értékük a globális piacon. Ők már ezen a piacon élnek. Többnyire udvariasan rejtik el gazdagságukat, hatalmukat és öntudatukat szerencsétlenebb, lokális létre kárhoztatott szomszédaik elől. Pénzhez nem nyúlnak, arany vagy platina hitelkártyával fizetnek. Vagy nem is kell fizetniük. Mindenki örül, ha fizethet nekik. Új a szerep és új a vele járó habitus. 1989 előtt legfeljebb egy vagy két magyar bankár és diplomata mozgott a globális erőtérben. Illetve pontosabban: a globalitás Nyugat-központú erőterében. A Moszkvából szerveződő globális hálózatokban viszont, ahol jelen voltak, túl nagy szerepet játszott a pártfegyelem, a KGB és a félelem ahhoz, hogy az ottani magatartást a mai értelemben vett globális habitus elődjének tekinthessük. Politikusok Emblémájuk: az Országház. Filozófiájuk, vallásuk: széchenyizmus keverve machiavellizmussal. Jelmondatuk: titkosított. Autójuk: Mercedes és Audi (a vitatott kék lámpával vagy nélküle). Miben bíznak? Hatalmukban, pártjukban, a demokratikus intézményrendszer stabilitásában. Az új politikai osztály villámgyorsan alakult ki. Már kasztosodik. Új nevek egyre ritkábban bukkannak föl. Az elmúlt tíz évben, egyfelől, rendkívüli teljesítményre voltak képesek: gyakorlatilag a semmiből, illetve nyugati mintákat követve, kialakították és működésbe hozták a demokrácia, a jogállam és a piacgazdaság intézményrendszerét. Ez méltán töltheti el őket elégedettséggel és öntudattal. Másfelől viszont - itt nem részletezendő okok következtében - belebonyolódtak az úgynevezett „törzsi háború” retorikájába, szenvedélyeibe, szimbolikus és más konfliktusaiba, és ezzel komoly kárt okoztak az országnak. Szerencsére a társadalom józansága keretek között tartotta ezt az ideológiai és érzelmi zűrzavart. Habitusuk jellemző jegyei: az elvégzett feladat adta öntudat. A hatalomtudat. 1989 után néhány hónap leforgása alatt elhitték, hogy mindenkinél jobban tudják, mi az ország érdeke. A társadalmi ellenőrzést nyűgnek érzik, a társadalommal való dialógust fölöslegesnek (azért emlegetik olyan sokat). A világszerte ismert politikusi kettősség és zavarodottság. Egyfelől a nemzet hivatástudattól fűtött napszámosainak kell mutatkozniuk. Másfelől menthetetlenül belekeverednek tisztességes-tisztességtelen alkukba. A hipokrízis álarca már rájuk fagyott, csak egy-egy kétértelmű mosoly villan ki alóla. Korrupciós gyanúk lengik körül őket, a társadalom elbizonytalanodott tisztességükkel és szavahihetőségükkel kapcsolatban. Védekezésképpen szekértáborba vonulnak, és magasra srófolják klánszellemüket, öntudatukat, elittudatukat, hivatástudatukat. 1989 - vagy mondjuk 1985 - előtt a szó szorosabb értelmében nagyon kevés politikus volt Magyarországon. Csak a párt országos, megyei és helyi vezetői, illetve a legerősebb vörös- és zöldbárók játszották, játszhatták azt a hatalmi játékot, amelyet politikának szokás nevezni. Nem tudom, de érdekes volna megvizsgálni, vajon az akkori, oligarchikus politika mennyiben termelt ki más politikai habitust, mint a mai demokratikus, parlamentáris politika. Valószínűleg jelentős mértékben. A hatalom türelmetlen és kíméletlen reakcióit mindenképpen visszaszorította. Az önmagát titkosító kamarillapolitika játékterét beszűkítette. A mai politika áttetszőbb (minden jogosan kifogásolt homályossága ellenére), társadalmilag és a médiumok által ellenőrzöttebb (minden ravaszkodása ellenére), jogilag szabályozottabb (a jogot csűrő-csavaró próbálkozásai ellenére), a választókkal erősebb kapcsolatot tart, az erőszak lehetőségének lebegtetésével és a megfélemlítéssel nem, vagy jóval kevésbé él és így tovább. Mindez nyilván más politikusi habitust alakított, alakít ki. Folytatás a 27. oldalon A magyar társadalom habitusának alakulásáról hétvége rohant a kertben TETTAMANTI BÉLA RAJZAI 22., SZOMBAT_____________________________________________