Népszabadság, 2000. október (58. évfolyam, 231-255. szám)

2000-10-17 / 244. szám

10 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2000. OKTÓBER 17., KEDD __________Dokumentumfilm__________ Az öreg hölgy tablettája Egy tavaly készült háromnegyedórás filmből megtudható a fogamzásgátló tab­letta rémisztően tárgyilagos története. Az utóbbi évek tapasztalata úgy fogalmaztat: természetesen kanadai a film, és termé­szetesen a Spektrum TV-ben látható. Az emberi nem felének (a gyöngébbek ked­véért: a nőknek) több évezredes alávetett­sége, valamint a földkerekség háromne­gyedének korántsem évezredes, csupán a tőkés világpiac kialakításának korában bekövetkezett „túlnépesedése” (hadd ne magyarázzuk, miért kell itt az idézőjel) kellően indokolja a tömegcikként forgal­mazott fogamzásgátló szer létrejöttét és használatát. De története akkor is rémtör­ténet. Hogy a tabletta mellékhatásairól tájé­koztatót követelők érveit könyvben első ízben összefoglaló újságírónő ellen vég­telenül galád módon fogott össze az el­lenérdekelt gyártók és gyógyászok félvi­­lágnyi maffiája, ilyesmi hallatán már sze­münk se rebben. Hozzászoktunk. Meg­szokhatatlan viszont, s ezért minden egyes példáját újra meg újra agyunkba kell vésni, ahogyan az üzleti-politikai ha­talom képviselői bánnak (el) azokkal, akikből élnek: a földnek rabjaival. Meg­szokhatatlan, hogy amikor az úgyneve­zett nagydózisú tablettát bizonyítottan veszélyes (sőt az esetek nem csekély szá­zalékában: gyilkos) mellékhatásai miatt már rég betiltották az USA-ban és a fejlett országokban, még évtizedekig eláraszt­ják vele az úgynevezett harmadik világot. És semmi véletlen nem volt abban sem, hogy a tablettát már kifejlesztésének kí­sérleti stádiumában is az USA-ból nézve leginkább „kéznél levő” latin-amerikai asszonyokon próbálták ki anélkül, hogy megmondták volna nekik: kísérleti nyu­­lak vagytok. Ez egyébként Az öreg hölgy látogatá­sát író Dürrennmatt tollára méltó história. Ennek a valóságosan abszurd drámának a Claire Zachanassianját történetesen Catherine Dexter McCormicknak hívták. A gazdag öreg hölgy kétmillió dollárral segítette ki a tablettát fejlesztő tudósokat. Ennek fejében határidőt szabott. És meg­jelölte a helyet, hogy hol próbálják ki, de gyorsan, most már embereken is a pirulát. Így lett a fogamzásgátló Güllenje a való­ságban: Puerto Rico. Ahol győzött, ugye­bár, a tudomány igazsága. (Az elhanya­golható számú hullát nem boncolták föl. Így aztán gyilkosságra, akárcsak Dürren­­mattnál, semmi bizonyíték.) Cs. K. Szász János és a piros kabátos kislány Vasárnap este a Beverly Hillsben lévő Laemmle Music Hallban szokatlan világ­premiernek volt tanúja a Los Angeles-i magyar kolónia. Szokatlannak, de nem­csak azért, mert aki Spielberg megjelené­sére számított, csalódott. A világhírű amerikai rendező-producer nem tette ugyan magasztosabbá az estét a megjele­nésével, Szász János dokumentumfilmjé­nek azonban Spielberg cégére sem kell. A Holocaust szemei című 56 perces do­­kumentumfilm­­ az első abból a szériából, melyet Spielberg Shoa Alapítvá­nya a legnevesebb kelet­európai rendezőktől ren­delt - már önálló életét éli. A Los Angeles Times kri­tikusa már a bemutató előtt a legnagyobb tiszte­lettel és elismeréssel írt a filmről, s ez elég ahhoz, hogy felkeltse Hollywood érdeklődését. Szász filmje csakugyan szokatlan. A témát Spiel­­bergtől kapta, és az ihletet sem mástól. Tudatosan vagy nem, Szász a Schindler listájának egyetlen színes elemére, a krakkói gettó­ban bujkáló piros kabátos kislány tragikus felvillanására fűzi fel a magyar vészkor­szakról rendelkezésre álló fekete-fehér dokumentumanyagot, melyet a túlélők visszaemlékezéseivel ötvöz. S mindezt kerettörténetbe helyezi: egy tizenéves ma­gyar cigánylány az éjszakai macskaköves utcán ázott szótárat talál, melyet lapozni kezd, s hangosan felolvassa a címszava­kat. Holocaust, zsidótörvények, numerus clausus, gettó, koncentrációs tábor, fel­­szabadulás. Az interjúban elbeszélt pén­tek esti zsidó vacsora korabeli gyerekrajz­ban elevenedik meg. A fekete-fehér doku­mentumkockákon bandukoló riadt kis­gyerekek játékmackója vádló gombsze­mű színes macivá válik. Az Auschwitzba induló vagonsor elé kötött fekete-fehér mozdony vidáman kattogó játék villany­­vonattá, a masírozó nyilasok harsány szí­nű ólomkatonákká. A holocaust-szótárat lapozgató kislány arca töredezett fekete­fehér gyerekarcokba tűnik át, s a néma szempárok mindennél többet elmondanak az átélt borzalmakról. A szótár lapjain összefutnak a betűk, s nevekké­ dátumok­­ká állnak össze, emléket állítva annak a másfél millió gyermeknek, akiket halálba küldtek náci és nyilas gyilkosaik. A Szász interjúalanyai között megszólaló Heller Ágnes lehetetlen feladat­nak nevezi Szász vállalko­zását, mert a „holocaust ir­racionális esemény volt, mely kívül van a történel­men. A holocaustról csak a halottak tudnának mesélni, de azok nem tudnak, mert halottak”. A legártatla­nabb halottak azonban „megszólalnak” ebben a filmben. A szemük beszél. Szásznak még azt sem kell hozzátennie, hogy ezt az opuszát a mai gyerekeknek szánta. Azoknak, akik nem ismerik a vészkorszak történetét, címszavait, ada­tait, tragédiáját. S a felnőtteknek, akik életük számtalan viharában oly könnyen felejtenek. Mihail Romm Hétköznapi fa­sizmusa óta nem szólalt meg film ilyen erővel a vészkorszakról. Szász János 56 perces adózása a Schindler piros kabátos kislányának a nemzetközi dokumentumfilm-művészet remekműve. Világpremierjének helyszí­ne pedig fél sarokra volt az Amerikai Filmakadémiától, ahol az ilyesmit díjjal szokták jutalmazni. Véletlen? Hollywood, 2000. október Návai Anikó Korlátlan bérlet A korlátlan számú filmélményre feljogo­sító mozibérlet immár végérvényesen meghonosodott Franciaországban. Az UGC filmszínházhálózat után a második legnagyobb piaci szereplő, a Gaumont is - az MK2 és a Quartier Latin néhány művészmoziját tömörítő Cinés Clas­­siques támogatásával — előrukkolt saját kártyájával. A függetlenségüket még őrző művész- és kísérleti filmszínházaknak nem marad más választásuk: csatlakoz­niuk kell a két nagy tábor valamelyikéhez. Guy Verrechia, az UGC első embere még március végén vezette be az eddigi játékszabályokat felforgató bérletét: a ha­vonta 98 frankért - kicsit kevesebbért, mint két mozijegy áráért - árusított kár­tya tulajdonosa Párizsban és a fővárost övező Ile-de-France régióban egy éven át annyi filmet nézhet, amennyit csak bír. A konkurencia — elsősorban Nicolas Seydoux, a Gaumont főnökének vezérle­tével — először jogi eszközökkel, vala­mint példátlanul heves média-ellenkam­­pánnyal igyekezett feltartóztatni a „kor­látlan bérlet” térhódítását. A lobbizás ha­tására és Catherine Tasca kulturális mi­niszter fellépésére az UGC­­ a versenyhi­vatal döntéséig - felfüggesztette az árusí­tást. A testület július végi határozatában nem ítélte el a lépést, így a megtámadott cég újabb offenzívába kezdhetett. Az eredmény az UGC-t igazolja: a bérletből az elmúlt öt hónapban több mint százezer talált gazdára.­­ Ha az illetékes állami szervek nem biztosítanak védelmet, nincs más választásunk, mint egy saját bérlet­program indítása - indokolta a fordulatot Seydoux. A Gaumont Pass elnevezésű plasztikkártyája szintén havi 98 frankba kerül, de csak fél évre szól, viszont érvé­nyes az egész franciaországi hálózatban. A párizsi kulturális tárca nem tervez beavatkozást, amit sokan a Hollywood­dal szembeni kapitulációként értékelnek: az UGC-t a Foxhoz, a Gaumont-t a Dis­­neyhez fűzik szoros szálak. Úgy tűnik, Franciaországban gyökeresen átalakul a mindenkori kulturális kormányzatot a filmes szakmával összekötő érdekszövet­ség, amely Európában eddig egyedülálló módon biztosította a hazai filmgyártás, il­letve -forgalmazás sokszínűségét a tenge­rentúli dömpinggel szemben. Párizs, 2000. október Dési András Ezer év a feldebrői templomban Magyarország Árpád-kori templomai vagy elpusztultak, vagy többé-kevésbé - olykor a felismerhetetlenségig - átépítve vészeltek át ezer évet. Aligha volt azon­ban még egy közöttük, amelynek olyan kalandos kutatás árán, rejtvényekben bő­velkedő feltárással bukkantak a nyomára, mint a feldebrőinek. Igaz, mindaz, ami ma látható a hajdani feldebrői templomból - pontosabban abból a háromból, amely a török megszállásig a híveket szolgálta -, ott volt a földben és a falakban évszáza­dokon át. Mégis csak 1865-ben jött el a pillanat, hogy egy tudós felfigyeljen az épület egyik különös részletére. Kovalovszki Júlia régész a Tájak Ko­rok Múzeumok Kiskönyvtára sorozatban most megjelent ismertetőjében (a millen­nium tiszteletére teljesen átdolgozták a korábbi füzetet) végigköveti az elmúlt 135 év történéseit. Ott kezdi, hogy Henszlmann Imre, a múlt század jeles ré­gésze bebocsátást nyert a plébánia al­templomának akkor ismert középső ré­szébe - amely akkor papi temetkezőhely­ként szolgált, és el volt zárva az avatatla­nok szeme elől —, és felismerte az épít­mény különleges voltát. Aztán ott fejezi be, hogy 1982-re tízéves munkával elké­szültek a rekonstrukcióval, bemutatva mindazon építészeti részleteket, amelyek a föld alól és a barokk templom falaiból kibonthatók voltak, és az értő szem szá­mára a páratlan emlék egész építéstörté­netét nyomon követhetővé teszik. A mai épületben tehát nemcsak a rendkívüli szépségű ezeréves altemplom csodálható meg, hanem a barokk templom falán kí­vül, valamint odabent, a belső térben is felszínre kerültek a korábbi korok emlé­kei: oszloplábazatok, boltozatok, lépcsők és ablakok. A legutóbbi feltárást vezető régész le­írása azért is érdekes, mert végigolvasva a laikus is megérti: a legalaposabb kuta­tás is roppant keveset árul el ezer év tör­ténéseiről. Szinte semmit nem tudni pél­dául arról, pontosan mikor emelték a kü­lönleges formájú, húszszor húszméteres, négyzet alaprajzú, mind a négy oldalán félköríves apszissal bővülő, öthajós, kö­zépen elhelyezett toronnyal koronázott templomot. Az is csak Györffy György bravúros (és történeti tényekkel mindmá­ig nem alátámasztott) elméletének kö­szönhető, hogy sejtjük: talán Aba Sámuel volt a templom építtetője, és ő volt az is, akit 1044-ben egy időre az itteni altemp­lomban temettek el. A feltárt falmaradvá­nyokból kiderül, hogy a hívek alighanem ablakokon keresztül tekinthettek le a sírra és az altemplom oszloperdejére, valamint az ottani, részben ma is látható freskókra. A későbbi eseményekről sem tudunk sokkal többet. Tény, hogy a különös for­májú épület nem egészen kétszáz évig állt. A XII-XIII. század fordulóján talán földrengés érhette - át kellett alakítani, s ha már így alakult, a mesterek igazodtak a kor divatjához. A középső torony he­lyett két nyugatit építettek, az öthajós, centrális elrendezés helyett egy háromha­jós, hosszanti templomteret alakítottak ki. Ekkortól az épület már minden bi­zonnyal plébániaként szolgált, körülötte a falubeliek temetője létesült. A templomot legközelebb a XV században újították fel, az akkori szokásoknak megfelelően gótikus kaput nyitottak rajta, belül pedig falfestményekkel díszítették. A török ér­kezése azonban ezt az épületet is szinte eltörölte a föld színéről. Az 1500-as évek közepén romba dőlt, és csak a XVII. szá­zad utolsó éveiben kezdték újra használ­ni. Újabb fél évszázadba telt, hogy 1744-45-ben a Grassalkovichok kegyúri támogatásának köszönhetően újjáépít­hessék a feldebrői hívek. Lassan harminc éve, hogy senki sem látta ezt a barokk plébániatemplomot. Pe­dig ott áll az ma is, tábla is mutatja, mer­re található az ország egyik legizgalma­sabb műemléke. Csak éppen ez a temp­lom nem az a templom. Az a templom, az a minden bizonnyal tizenkettő egy tucat barokk építmény a tíz évig tartó feltárás és helyreállítás befejezésekor végképp megszűnt létezni. Ma már csak a hívek emlékezetében él. Igaz, ott élénken. Most, hosszú idővel azután, hogy elké­szült a hazai műemlékvédelem egyik leg­merészebb alkotása, a helybéliek - mi­után nagy szakértelemmel felsorolják a látnivalókat - még mindig úgy nyilatkoz­nak a templomukról: régen persze nem így nézett ez ki, így aztán Feldebrő nemcsak azért érde­kes, mert ezer év templomépítészete ta­nulmányozható egyetlen épületen belül. Nem is csak azért, mert az eredeti, XI. századi építmény legközelebbi és egyet­len párhuzamát a franciaországi Ger­­migny des Prés-ben láthatja az ember. Hanem azért is, mert jól mutatja: a mű­emlék-helyreállításra vállalkozónak nem pusztán a művészettörténethez és a histó­riához kell értenie, hanem az emberi lé­lekhez is. Hiszen azok, akik lakják vagy használják a jeles épületet, ragaszkodnak a megszokott formájához is; olykor évti­zedekbe telhet, amíg egy közösség bele­törődik abba, hogy áldozatot kell hoznia a tudomány és a köz oltárán. Esetünkben is: hiába telt el egy ember­öltő a felújítás megkezdése és a millen­niumi év között, a falubeli idősebbek ma­ sem elsősorban a páratlan Árpád-kori emléket látják a templomukban, hanem azt a semmi különös barokk építményt, amely már csak az emlékezetükben él. N. Kósa Judit A templomhajó feltárás közben * Lehet, hogy nincs rajta túl sok szeretniva­ló, potrohos, csokornyakkendős, mogor­va pasas, szűkszavú géniusz, aki csak kétféle embert ismer, a zsenit és a tökkel­­ütöttet. De ha nem kell vele dolgozni, nem kell tőle tanulni, és harminchét évvel a halála után nincs arról szó, hogy a sze­mélyes kapcsolat bármit is ronthatna a helyzeten, akkor jó tudni, hogy a Ki volt a valaha élt legnagyobb magyar karmes­ter? vetélkedőben Reiner abszolút dön­tős, és csak a zsűri állandóan változó ösz­­szetétele dönt arról, hogy a dobogó há­nyadik fokára állhat föl. Szóval Reiner lángész, bár a lángésznek abból a fajtájá­ból való, amely nem az egész életét mu­tatja példának, csak a szaktudását és a művészetét. Külseje alap­ján legfeljebb egy B kate­góriás vámpírfilmben le­hetne főszereplő, ahová nem sikerült Lugosi Bélát szerződtetni, modorát ille­tően a vele dolgozók elme­sélhetik, hogy milyen ér­zés az, amikor valaki csak keveset szól, és azt is jobb lenne, ha nem tenné, de ha a zenekar elé állt, akkor ott az történt, amit ő akart. Ujjmozdulatra, csuklórán­dulásra, szemöldökemelésre szakadtak bele a robotba a zene névtelenjei, a zene­szerző dicsőségére. Egy most kiadott Reiner-lemezen szin­te véletlenül kerültek egymás mellé a szerzők, a CD, mint műfaj ugyanis véget vet a régi időknek, amikor még egy le­mezre annyi zene jutott, amennyit egy­szerre érdemes volt meghallgatni. Két Richard Strauss szimfonikus költemény mellé értelmetlenség magyar és szláv táncokat tenni, de a hetven perc fölötti „totál timing” ma piaci követelmény, és a piac az, amivel a szorult helyzetben lévő kiadók a legutoljára szeretnének rosszban lenni. Az album végére tehát odakerült Brahms és Dvorák, a táncok szoros, szi­gorú és lendületes előadásban, bár mintha éppen a magyar táncok lennének kicsit túlságosan rendben tartva, túl szigorúan fogva. (Ki tudja? Lehet, hogy a cseh hall­gatók éppen fordítva gondolják.) A táncok azonban tényleg csak ráadás­ként szerepelnek. Az album magja a Till Eulenspiegel és a Halál és megdicsőülés, két szimfonikus költe­mény a lehető legszimfo­­nikusabban és a lehető leg­kevésbé irodalmian, ami pontosan a Reiner-jelen­­ség lényegét jelenti. A fel­vétel időpontja is érdekes, mert az 1914 óta külföl­dön, és 1922-től Ameriká­ban élő Reiner éppen itt volt a szomszédban, a Bé­csi Filharmonikusokat ok­tatta Richard Straussra, 1956 szeptemberében. Az oktatást komolyan kell venni, Reiner annyira jóban volt Strauss-szal, hogy A hallgatag asszony című opera bemutató­ját is ő vezényelte, de tudott is Strauss művészetéről valamit, ami aztán az idők során meglehetősen háttérbe szorult, pe­dig tökéletesen jellemző volt a kompo­nistára. Az alap Richard Strauss állandó­an változó mértékben, de mindig jelen lé­vő józansága­ ír egy szimfonikus költe­ményt Halál és megdicsőülés címen. Ez így maga a köd, a programzenei dagály, nagy szavak a nagy érzések érdekében. Csakhogy ugyanez a Strauss, aki a nagy­szabású programot megalkotta, azt is mondja, hogy végre egy olyan zenére for­dítható sztorira volt szükségem, amely c­­mollban kezdődik és C-dúrban végződik. Vagyis a halált csak a zenei hatás kedvé­ért követi a megdicsőülés. A történetnek azonban még egy csavarja van, az a Strauss, aki haldoklásából egy pillanatra magához térve azt mondja a körülötte ál­lóknak, hogy amit most átélek, azt meg­komponáltam huszonöt éves koromban, pont az történik velem, amit a zenében megírtam. A három Straussból a középső az, akit Reiner vezényel. Őt nem érdekli a törté­net, nem érdekli a hatás, nem játszik a pa­­pírzsebkendő-gyárosok javára. Van olyan felvétel, amelyen jobban érezni a kihagyó szívverést, a létért folyó harcot, az utolsó leheletet, ahogy van olyan Till Eulen­spiegel, amely drámaibb, harsányabb, ér­zékletesebb. De olyan, ahol jobban halla­ni, hogy hányfelé is osztották a hegedű­ket, ahol ennyire takkra együtt vannak a zenészek, ahol ilyen furcsán kerülik a ha­tásokat a tiszta zene érdekében, ha van is, most nem jut az eszembe. Ha tényleg igaz, hogy Budapest az egyetlen olyan főváros, ahol közteret neveztek el Rei­­nerről, akkor kapaszkodhat a világ, amíg utol nem ér minket. (Decca­ Legends, 1957-2000) Fáy Miklós __________Zene__________ Szeressétek Reiner Frigyest! A Ki volt a valaha élt legnagyobb magyar karmester? vetélkedőben abszolút döntős.

Next