Népszabadság, 2000. október (58. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-17 / 244. szám
10 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2000. OKTÓBER 17., KEDD __________Dokumentumfilm__________ Az öreg hölgy tablettája Egy tavaly készült háromnegyedórás filmből megtudható a fogamzásgátló tabletta rémisztően tárgyilagos története. Az utóbbi évek tapasztalata úgy fogalmaztat: természetesen kanadai a film, és természetesen a Spektrum TV-ben látható. Az emberi nem felének (a gyöngébbek kedvéért: a nőknek) több évezredes alávetettsége, valamint a földkerekség háromnegyedének korántsem évezredes, csupán a tőkés világpiac kialakításának korában bekövetkezett „túlnépesedése” (hadd ne magyarázzuk, miért kell itt az idézőjel) kellően indokolja a tömegcikként forgalmazott fogamzásgátló szer létrejöttét és használatát. De története akkor is rémtörténet. Hogy a tabletta mellékhatásairól tájékoztatót követelők érveit könyvben első ízben összefoglaló újságírónő ellen végtelenül galád módon fogott össze az ellenérdekelt gyártók és gyógyászok félvilágnyi maffiája, ilyesmi hallatán már szemünk se rebben. Hozzászoktunk. Megszokhatatlan viszont, s ezért minden egyes példáját újra meg újra agyunkba kell vésni, ahogyan az üzleti-politikai hatalom képviselői bánnak (el) azokkal, akikből élnek: a földnek rabjaival. Megszokhatatlan, hogy amikor az úgynevezett nagydózisú tablettát bizonyítottan veszélyes (sőt az esetek nem csekély százalékában: gyilkos) mellékhatásai miatt már rég betiltották az USA-ban és a fejlett országokban, még évtizedekig elárasztják vele az úgynevezett harmadik világot. És semmi véletlen nem volt abban sem, hogy a tablettát már kifejlesztésének kísérleti stádiumában is az USA-ból nézve leginkább „kéznél levő” latin-amerikai asszonyokon próbálták ki anélkül, hogy megmondták volna nekik: kísérleti nyulak vagytok. Ez egyébként Az öreg hölgy látogatását író Dürrennmatt tollára méltó história. Ennek a valóságosan abszurd drámának a Claire Zachanassianját történetesen Catherine Dexter McCormicknak hívták. A gazdag öreg hölgy kétmillió dollárral segítette ki a tablettát fejlesztő tudósokat. Ennek fejében határidőt szabott. És megjelölte a helyet, hogy hol próbálják ki, de gyorsan, most már embereken is a pirulát. Így lett a fogamzásgátló Güllenje a valóságban: Puerto Rico. Ahol győzött, ugyebár, a tudomány igazsága. (Az elhanyagolható számú hullát nem boncolták föl. Így aztán gyilkosságra, akárcsak Dürrenmattnál, semmi bizonyíték.) Cs. K. Szász János és a piros kabátos kislány Vasárnap este a Beverly Hillsben lévő Laemmle Music Hallban szokatlan világpremiernek volt tanúja a Los Angeles-i magyar kolónia. Szokatlannak, de nemcsak azért, mert aki Spielberg megjelenésére számított, csalódott. A világhírű amerikai rendező-producer nem tette ugyan magasztosabbá az estét a megjelenésével, Szász János dokumentumfilmjének azonban Spielberg cégére sem kell. A Holocaust szemei című 56 perces dokumentumfilm az első abból a szériából, melyet Spielberg Shoa Alapítványa a legnevesebb keleteurópai rendezőktől rendelt - már önálló életét éli. A Los Angeles Times kritikusa már a bemutató előtt a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel írt a filmről, s ez elég ahhoz, hogy felkeltse Hollywood érdeklődését. Szász filmje csakugyan szokatlan. A témát Spielbergtől kapta, és az ihletet sem mástól. Tudatosan vagy nem, Szász a Schindler listájának egyetlen színes elemére, a krakkói gettóban bujkáló piros kabátos kislány tragikus felvillanására fűzi fel a magyar vészkorszakról rendelkezésre álló fekete-fehér dokumentumanyagot, melyet a túlélők visszaemlékezéseivel ötvöz. S mindezt kerettörténetbe helyezi: egy tizenéves magyar cigánylány az éjszakai macskaköves utcán ázott szótárat talál, melyet lapozni kezd, s hangosan felolvassa a címszavakat. Holocaust, zsidótörvények, numerus clausus, gettó, koncentrációs tábor, felszabadulás. Az interjúban elbeszélt péntek esti zsidó vacsora korabeli gyerekrajzban elevenedik meg. A fekete-fehér dokumentumkockákon bandukoló riadt kisgyerekek játékmackója vádló gombszemű színes macivá válik. Az Auschwitzba induló vagonsor elé kötött fekete-fehér mozdony vidáman kattogó játék villanyvonattá, a masírozó nyilasok harsány színű ólomkatonákká. A holocaust-szótárat lapozgató kislány arca töredezett feketefehér gyerekarcokba tűnik át, s a néma szempárok mindennél többet elmondanak az átélt borzalmakról. A szótár lapjain összefutnak a betűk, s nevekké dátumokká állnak össze, emléket állítva annak a másfél millió gyermeknek, akiket halálba küldtek náci és nyilas gyilkosaik. A Szász interjúalanyai között megszólaló Heller Ágnes lehetetlen feladatnak nevezi Szász vállalkozását, mert a „holocaust irracionális esemény volt, mely kívül van a történelmen. A holocaustról csak a halottak tudnának mesélni, de azok nem tudnak, mert halottak”. A legártatlanabb halottak azonban „megszólalnak” ebben a filmben. A szemük beszél. Szásznak még azt sem kell hozzátennie, hogy ezt az opuszát a mai gyerekeknek szánta. Azoknak, akik nem ismerik a vészkorszak történetét, címszavait, adatait, tragédiáját. S a felnőtteknek, akik életük számtalan viharában oly könnyen felejtenek. Mihail Romm Hétköznapi fasizmusa óta nem szólalt meg film ilyen erővel a vészkorszakról. Szász János 56 perces adózása a Schindler piros kabátos kislányának a nemzetközi dokumentumfilm-művészet remekműve. Világpremierjének helyszíne pedig fél sarokra volt az Amerikai Filmakadémiától, ahol az ilyesmit díjjal szokták jutalmazni. Véletlen? Hollywood, 2000. október Návai Anikó Korlátlan bérlet A korlátlan számú filmélményre feljogosító mozibérlet immár végérvényesen meghonosodott Franciaországban. Az UGC filmszínházhálózat után a második legnagyobb piaci szereplő, a Gaumont is - az MK2 és a Quartier Latin néhány művészmoziját tömörítő Cinés Classiques támogatásával — előrukkolt saját kártyájával. A függetlenségüket még őrző művész- és kísérleti filmszínházaknak nem marad más választásuk: csatlakozniuk kell a két nagy tábor valamelyikéhez. Guy Verrechia, az UGC első embere még március végén vezette be az eddigi játékszabályokat felforgató bérletét: a havonta 98 frankért - kicsit kevesebbért, mint két mozijegy áráért - árusított kártya tulajdonosa Párizsban és a fővárost övező Ile-de-France régióban egy éven át annyi filmet nézhet, amennyit csak bír. A konkurencia — elsősorban Nicolas Seydoux, a Gaumont főnökének vezérletével — először jogi eszközökkel, valamint példátlanul heves média-ellenkampánnyal igyekezett feltartóztatni a „korlátlan bérlet” térhódítását. A lobbizás hatására és Catherine Tasca kulturális miniszter fellépésére az UGC a versenyhivatal döntéséig - felfüggesztette az árusítást. A testület július végi határozatában nem ítélte el a lépést, így a megtámadott cég újabb offenzívába kezdhetett. Az eredmény az UGC-t igazolja: a bérletből az elmúlt öt hónapban több mint százezer talált gazdára. Ha az illetékes állami szervek nem biztosítanak védelmet, nincs más választásunk, mint egy saját bérletprogram indítása - indokolta a fordulatot Seydoux. A Gaumont Pass elnevezésű plasztikkártyája szintén havi 98 frankba kerül, de csak fél évre szól, viszont érvényes az egész franciaországi hálózatban. A párizsi kulturális tárca nem tervez beavatkozást, amit sokan a Hollywooddal szembeni kapitulációként értékelnek: az UGC-t a Foxhoz, a Gaumont-t a Disneyhez fűzik szoros szálak. Úgy tűnik, Franciaországban gyökeresen átalakul a mindenkori kulturális kormányzatot a filmes szakmával összekötő érdekszövetség, amely Európában eddig egyedülálló módon biztosította a hazai filmgyártás, illetve -forgalmazás sokszínűségét a tengerentúli dömpinggel szemben. Párizs, 2000. október Dési András Ezer év a feldebrői templomban Magyarország Árpád-kori templomai vagy elpusztultak, vagy többé-kevésbé - olykor a felismerhetetlenségig - átépítve vészeltek át ezer évet. Aligha volt azonban még egy közöttük, amelynek olyan kalandos kutatás árán, rejtvényekben bővelkedő feltárással bukkantak a nyomára, mint a feldebrőinek. Igaz, mindaz, ami ma látható a hajdani feldebrői templomból - pontosabban abból a háromból, amely a török megszállásig a híveket szolgálta -, ott volt a földben és a falakban évszázadokon át. Mégis csak 1865-ben jött el a pillanat, hogy egy tudós felfigyeljen az épület egyik különös részletére. Kovalovszki Júlia régész a Tájak Korok Múzeumok Kiskönyvtára sorozatban most megjelent ismertetőjében (a millennium tiszteletére teljesen átdolgozták a korábbi füzetet) végigköveti az elmúlt 135 év történéseit. Ott kezdi, hogy Henszlmann Imre, a múlt század jeles régésze bebocsátást nyert a plébánia altemplomának akkor ismert középső részébe - amely akkor papi temetkezőhelyként szolgált, és el volt zárva az avatatlanok szeme elől —, és felismerte az építmény különleges voltát. Aztán ott fejezi be, hogy 1982-re tízéves munkával elkészültek a rekonstrukcióval, bemutatva mindazon építészeti részleteket, amelyek a föld alól és a barokk templom falaiból kibonthatók voltak, és az értő szem számára a páratlan emlék egész építéstörténetét nyomon követhetővé teszik. A mai épületben tehát nemcsak a rendkívüli szépségű ezeréves altemplom csodálható meg, hanem a barokk templom falán kívül, valamint odabent, a belső térben is felszínre kerültek a korábbi korok emlékei: oszloplábazatok, boltozatok, lépcsők és ablakok. A legutóbbi feltárást vezető régész leírása azért is érdekes, mert végigolvasva a laikus is megérti: a legalaposabb kutatás is roppant keveset árul el ezer év történéseiről. Szinte semmit nem tudni például arról, pontosan mikor emelték a különleges formájú, húszszor húszméteres, négyzet alaprajzú, mind a négy oldalán félköríves apszissal bővülő, öthajós, középen elhelyezett toronnyal koronázott templomot. Az is csak Györffy György bravúros (és történeti tényekkel mindmáig nem alátámasztott) elméletének köszönhető, hogy sejtjük: talán Aba Sámuel volt a templom építtetője, és ő volt az is, akit 1044-ben egy időre az itteni altemplomban temettek el. A feltárt falmaradványokból kiderül, hogy a hívek alighanem ablakokon keresztül tekinthettek le a sírra és az altemplom oszloperdejére, valamint az ottani, részben ma is látható freskókra. A későbbi eseményekről sem tudunk sokkal többet. Tény, hogy a különös formájú épület nem egészen kétszáz évig állt. A XII-XIII. század fordulóján talán földrengés érhette - át kellett alakítani, s ha már így alakult, a mesterek igazodtak a kor divatjához. A középső torony helyett két nyugatit építettek, az öthajós, centrális elrendezés helyett egy háromhajós, hosszanti templomteret alakítottak ki. Ekkortól az épület már minden bizonnyal plébániaként szolgált, körülötte a falubeliek temetője létesült. A templomot legközelebb a XV században újították fel, az akkori szokásoknak megfelelően gótikus kaput nyitottak rajta, belül pedig falfestményekkel díszítették. A török érkezése azonban ezt az épületet is szinte eltörölte a föld színéről. Az 1500-as évek közepén romba dőlt, és csak a XVII. század utolsó éveiben kezdték újra használni. Újabb fél évszázadba telt, hogy 1744-45-ben a Grassalkovichok kegyúri támogatásának köszönhetően újjáépíthessék a feldebrői hívek. Lassan harminc éve, hogy senki sem látta ezt a barokk plébániatemplomot. Pedig ott áll az ma is, tábla is mutatja, merre található az ország egyik legizgalmasabb műemléke. Csak éppen ez a templom nem az a templom. Az a templom, az a minden bizonnyal tizenkettő egy tucat barokk építmény a tíz évig tartó feltárás és helyreállítás befejezésekor végképp megszűnt létezni. Ma már csak a hívek emlékezetében él. Igaz, ott élénken. Most, hosszú idővel azután, hogy elkészült a hazai műemlékvédelem egyik legmerészebb alkotása, a helybéliek - miután nagy szakértelemmel felsorolják a látnivalókat - még mindig úgy nyilatkoznak a templomukról: régen persze nem így nézett ez ki, így aztán Feldebrő nemcsak azért érdekes, mert ezer év templomépítészete tanulmányozható egyetlen épületen belül. Nem is csak azért, mert az eredeti, XI. századi építmény legközelebbi és egyetlen párhuzamát a franciaországi Germigny des Prés-ben láthatja az ember. Hanem azért is, mert jól mutatja: a műemlék-helyreállításra vállalkozónak nem pusztán a művészettörténethez és a históriához kell értenie, hanem az emberi lélekhez is. Hiszen azok, akik lakják vagy használják a jeles épületet, ragaszkodnak a megszokott formájához is; olykor évtizedekbe telhet, amíg egy közösség beletörődik abba, hogy áldozatot kell hoznia a tudomány és a köz oltárán. Esetünkben is: hiába telt el egy emberöltő a felújítás megkezdése és a millenniumi év között, a falubeli idősebbek ma sem elsősorban a páratlan Árpád-kori emléket látják a templomukban, hanem azt a semmi különös barokk építményt, amely már csak az emlékezetükben él. N. Kósa Judit A templomhajó feltárás közben * Lehet, hogy nincs rajta túl sok szeretnivaló, potrohos, csokornyakkendős, mogorva pasas, szűkszavú géniusz, aki csak kétféle embert ismer, a zsenit és a tökkelütöttet. De ha nem kell vele dolgozni, nem kell tőle tanulni, és harminchét évvel a halála után nincs arról szó, hogy a személyes kapcsolat bármit is ronthatna a helyzeten, akkor jó tudni, hogy a Ki volt a valaha élt legnagyobb magyar karmester? vetélkedőben Reiner abszolút döntős, és csak a zsűri állandóan változó öszszetétele dönt arról, hogy a dobogó hányadik fokára állhat föl. Szóval Reiner lángész, bár a lángésznek abból a fajtájából való, amely nem az egész életét mutatja példának, csak a szaktudását és a művészetét. Külseje alapján legfeljebb egy B kategóriás vámpírfilmben lehetne főszereplő, ahová nem sikerült Lugosi Bélát szerződtetni, modorát illetően a vele dolgozók elmesélhetik, hogy milyen érzés az, amikor valaki csak keveset szól, és azt is jobb lenne, ha nem tenné, de ha a zenekar elé állt, akkor ott az történt, amit ő akart. Ujjmozdulatra, csuklórándulásra, szemöldökemelésre szakadtak bele a robotba a zene névtelenjei, a zeneszerző dicsőségére. Egy most kiadott Reiner-lemezen szinte véletlenül kerültek egymás mellé a szerzők, a CD, mint műfaj ugyanis véget vet a régi időknek, amikor még egy lemezre annyi zene jutott, amennyit egyszerre érdemes volt meghallgatni. Két Richard Strauss szimfonikus költemény mellé értelmetlenség magyar és szláv táncokat tenni, de a hetven perc fölötti „totál timing” ma piaci követelmény, és a piac az, amivel a szorult helyzetben lévő kiadók a legutoljára szeretnének rosszban lenni. Az album végére tehát odakerült Brahms és Dvorák, a táncok szoros, szigorú és lendületes előadásban, bár mintha éppen a magyar táncok lennének kicsit túlságosan rendben tartva, túl szigorúan fogva. (Ki tudja? Lehet, hogy a cseh hallgatók éppen fordítva gondolják.) A táncok azonban tényleg csak ráadásként szerepelnek. Az album magja a Till Eulenspiegel és a Halál és megdicsőülés, két szimfonikus költemény a lehető legszimfonikusabban és a lehető legkevésbé irodalmian, ami pontosan a Reiner-jelenség lényegét jelenti. A felvétel időpontja is érdekes, mert az 1914 óta külföldön, és 1922-től Amerikában élő Reiner éppen itt volt a szomszédban, a Bécsi Filharmonikusokat oktatta Richard Straussra, 1956 szeptemberében. Az oktatást komolyan kell venni, Reiner annyira jóban volt Strauss-szal, hogy A hallgatag asszony című opera bemutatóját is ő vezényelte, de tudott is Strauss művészetéről valamit, ami aztán az idők során meglehetősen háttérbe szorult, pedig tökéletesen jellemző volt a komponistára. Az alap Richard Strauss állandóan változó mértékben, de mindig jelen lévő józansága ír egy szimfonikus költeményt Halál és megdicsőülés címen. Ez így maga a köd, a programzenei dagály, nagy szavak a nagy érzések érdekében. Csakhogy ugyanez a Strauss, aki a nagyszabású programot megalkotta, azt is mondja, hogy végre egy olyan zenére fordítható sztorira volt szükségem, amely cmollban kezdődik és C-dúrban végződik. Vagyis a halált csak a zenei hatás kedvéért követi a megdicsőülés. A történetnek azonban még egy csavarja van, az a Strauss, aki haldoklásából egy pillanatra magához térve azt mondja a körülötte állóknak, hogy amit most átélek, azt megkomponáltam huszonöt éves koromban, pont az történik velem, amit a zenében megírtam. A három Straussból a középső az, akit Reiner vezényel. Őt nem érdekli a történet, nem érdekli a hatás, nem játszik a papírzsebkendő-gyárosok javára. Van olyan felvétel, amelyen jobban érezni a kihagyó szívverést, a létért folyó harcot, az utolsó leheletet, ahogy van olyan Till Eulenspiegel, amely drámaibb, harsányabb, érzékletesebb. De olyan, ahol jobban hallani, hogy hányfelé is osztották a hegedűket, ahol ennyire takkra együtt vannak a zenészek, ahol ilyen furcsán kerülik a hatásokat a tiszta zene érdekében, ha van is, most nem jut az eszembe. Ha tényleg igaz, hogy Budapest az egyetlen olyan főváros, ahol közteret neveztek el Reinerről, akkor kapaszkodhat a világ, amíg utol nem ér minket. (Decca Legends, 1957-2000) Fáy Miklós __________Zene__________ Szeressétek Reiner Frigyest! A Ki volt a valaha élt legnagyobb magyar karmester? vetélkedőben abszolút döntős.