Népszabadság, 2002. február (60. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-21 / 44. szám
10 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2002. FEBRUÁR 21., CSÜTÖRTÖK Újra indul a vándoropera Ilyentájt szokták készíteni az első mérleget. Amikor egy társulat munkálkodását már egy évad tapasztalatai segítik. De amikor az Opera Stagione eljutott az összegzést kínáló születésnapjához, már fel kellett függesztenie a működését. Utoljára, augusztusban a Csárdáskirálynőt adták elő hazai földön, éspedig Hódmezővásárhelyen. Ugyanezzel a produkcióval kisvártatva még felléptek három olasz városban. Azután következett az igencsak hosszúra nyúlt őszi-téli szünet, amelyet csupán egy-egy hangverseny szakított meg. A vendégművészeket foglalkoztató vándoropera végül is e műfajból két premiert tartott, a Bánk bán és Don Pasquale előadásáét. Volt karácsonyi és újévi koncert. Tavasszal pedig a műsorukat a János vitézzel és az emlegetett Csárdáskirálynővel egészítették ki. Végül is belföldön harmincegy, külföldön három előadást tartottak a múlt évadban, amely mégsem úgy sikerült, ahogyan szerették volna. Elgondolásuk szerint ugyanis a költségeknek egyik felét - tizennyolc és harminckét százalékos arányban — a kultusztárca és a szponzorok állták volna, a másik felét pedig a városi önkormányzatok. Ám Pápa kivételével ez utóbbiak szerényebb támogatást nyújtottak, így az első évad múltán a költségvetésben hiány mutatkozott, amelyet külföldi vállalkozások kasszájából, így José Cura koncertjének nyereségéből tudtak csak pótolni. Nem is tettek le arról, hogy ismét hasonló nagyságrendű művésszel lepjék meg a honi közönséget. Annál is inkább, mert hamarosan újraindul az Opera Stagione. A szóvivőjük, Magonyi Zsolt operaénekes elmondása szerint kénytelenek lesznek csökkenteni a bemutatók, illetve az előadások számát. A Tosca kerül újonnan a repertoárjukra, amelyen megmarad a Kálmán Imre-nagyoperett és a - szlovákiai és romániai városokba is meghívott - Bánk bán. Ezúttal is a támogató városok, Pápa, Nagykanizsa és Hódmezővásárhely anyagi segítségére és minisztériumi forrásokra alapoznak. Ígéretek már vannak. Ha pénz is lesz, opera is lesz. B. E. Melis György Tiborcot énekelte a Bánk bánban Tátrai emlékezik. Illetve emlékezett, hisz majd’ öt éve annak, hogy a vonó után a tollat is végleg letette. Volt hozzá mankója is, több mint hat évtizednyi naptár, bennük gondosan feljegyzett teendői: próba, hangverseny, utazás - egyszóval minden. Az első évekből valami négy notesze elveszett, fájlalja is e hiányt. Pontosan emlékszik, csupán néha nyit fel más évre érvényes naptárat, s így egyegy esemény elkóborol. Kétszáznegyvennégy (244!) karmester és karmester pálcáját élvezte vagy nyögte, miközben a zenekari muzsikus egyre közelebb került a pulpitushoz, hogy aztán évtizedekre bérletet váltson a hadonászó emberek baljától méternyi közelségbe tett hangversenymesteri székbe. Mindegyikről nem írhatott persze, de legalább néhány óriást megjelenít. Klemperert, Kleibert, Mengelberget, a kiváló román Constantin Silvestrit meg Ferencsiket, természetesen. Elképzelni nem tudom, mit dolgozhatott naponta. Hisz miközben Isten után az első az időnként átkeresztelt nagyzenekarban (ma: Nemzeti Filharmonikusok), vonósnégyesével jó 130 magyar és külföldi kortárs művet mutatott be, és mennyi, nálunk ismeretlen régit. Tömérdek munkát fektetett az általa karmester nélkül irányított Magyar Kamarazenekarba, mely Magyarországon ebben a műfajban az első volt. Hogy mi intrika fojtogatta - végül „sikerrel” - ezt a válogatott csapatot, arról jobb nem beszélni. Hanglemezeinek listája alighanem magyar csúcs. És azt még nem is említettem, hogy tanított, a Konziban, majd a Zeneakadémián, végül kicsinyeket a törökbálinti alsó fokú zeneiskolában. Hihetetlen, mi mindent mívelt egyetlen ember. Tátrai-formátumú muzsikus többnyire íródeákot hív memoárügyben. Neki nem volt szüksége segítőtársra, nem szedett fogalmazásgátlót, ízes-formás tárcáknovellák sorakoznak emlékirataiban. A nyelvvel éppoly szabatosan bánt, akár vonójával. Egy roppant küzdelmes élet dokumentumai sorakoznak ebben a könyvben. Küzdelem a kenyérért, amit fiatalságában zenésznek oly szűken mértek, utóbb meg művészi céljainak megvalósításáért. Volt üldözött 1945 előtt is, után is, miközben minden korban mentette az üldözötteket, erején felül akár. Sokat megtudhatunk Tátrai Vilmostól - bár írását, sajnos, nem fejezhette be, milyen volt zenei életünk, és egyszerűen az élet maga. A memoár egyszersmind emlékkönyv, felidézi a művészt és az embert a család, fel egy sor pályatárs. A „Tisztelt Olvasót” - milyen hangsúlyos nyitány - Göncz Árpád szólítja meg a kötet első lapjain. Sajtó alá rendezője Jatrai Zsuzsanna és ifj. Jatrai Vilmos. Breuer János _________Könyv_________ Hegedűszó alkonyatban Az Egészségügyi Minisztérium pályázati felhívása Az egészségügyi miniszter pályázatot hirdet a „Hagyományos magyar konyha egészségesen” témakörben. A pályázat célja: megtalálni, kiválogatni a magyar konyha hagyományos receptjeiből a legegészségesebbeket. „Zöldség-gyümölcs minden nap!” jelszó bevitele az ősi receptek sorába. A kormány „Egészséges nemzetért” népegészségügyi programjának külön fejezete foglalkozik az egészséges táplálkozás témakörével. Ennek lényege: az állati zsiradék, a só és a fölösleges kalória visszaszorítása. Egyben a szénhidrátban dús édességek bevitelének nagymértékű csökkentése. A köret zöldség, a desszert pedig gyümölcs alapú legyen. A pályázat beküldésének határideje: 2002. március 10. A pályázatokat az Egészségügyi Minisztérium címére (1051 Budapest, Arany János u. 6—8.) kell beküldeni „Hagyományos magyar konyha egészségesen 44 felirattal. A pályázók felvilágosítást kaphatnak a további részletekről a 311-0643-as telefonszámon. A pályázatok elbírálása: az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet és a Budapesti Gazdasági Főiskola Kereskedelmi, Vendéglátói és Idegenforgalmi Kar által delegált tagokból, illetve az országos tisztifőorvos által delegált tagból alakuló bírálóbizottság teendője. A nyertesek névsorát a bírálóbizottság 2002. március 18-án sajtótájékoztatón teszi közzé. A nyertes receptek elkészítésére országos bemutató keretében kerül sor 2002. április 2-án, a Szentendrei szigeten lévő Rosinante fogadó konyhájában, kemencéjében és összes termeiben. A pályázat résztvevői: mindenki pályázhat. Különösen számítunk a nyugdíjas vagy aktív korú háziasszonyokra, tapasztalt, idősebb és fiatalabb nőkre és férfiakra, vendéglátó iskolák hallgatóira, tanáraira. A tudomány bebizonyította, hogy az egészséges táplálkozás jó hatással van szervezetünkre. „Répa, retek, mogyoró,...” - ősi szólás, várjuk a pályázatokat. Pályadíjak: Fődíj: 150 ezer Ft Első díj: 75 ezer Ft (3 db) Második díj: 50 ezer Ft (5 db) Harmadik díj: 25 ezer Ft (10 db) A nyertesek szállást igényelhetnek 6800 Ft/fő összegért. Az alapanyagokat kifejezetten biokészítményekből a vendégfogadó készíti elő. Dr. Mikola István egészségügyi miniszter _____________________________________________________________________________________________________/ Tűzhalál 1969 Harminckét évvel ezelőtt történt drámai esetről sugároz dokumentumfilmet ma este a Magyar Televízió második csatornája. 1969. január 20-án Budapesten, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén fölgyújtotta magát Bauer Sándor 17 éves ipari tanuló. Amikor a súlyos égési sérüléseket szenvedett fiatalember ruházatát eloltották, arra a kérdésre, miért tette, amit tett, egy szemtanú szerint azt válaszolta, hogy „azért gyújtottam meg magamat, hogy tiltakozzam a szovjet megszállás ellen”. Akkor már volt egy hasonló vértanú, Prágában... A dokumentumfilmben megszólal az áldozat időközben elhunyt édesanyja, egyik nagybátyja, néhány barát és szemtanú. A film alkotói: Horváth Tamás rendező, Matúz Gábor szerkesztő-riporter és Oláh Zoltán operatőr, V.Gy. Hangjáték-pályázat MUNKATÁRSUNKTÓL A Magyar Rádió elnöksége hangjátékpályázatot hirdetett ez év június 15-i beadási határidővel. Az irodalmi szerkesztőség arról tájékoztatta lapunkat, hogy legfeljebb 30-40 gépelt oldal terjedelmű, kamarajellegű drámai műveket várnak. A pályázatra bárki küldhet írást. Az első díjas 400 ezer, a második díjas 300 ezer, a harmadik díjas 200 ezer forint jutalmat kap. A díjazott és a pályázat alapján elfogadott egyéb műveket a Magyar Rádió bemutatja. _________Zene__________ Hímnem, nőigen Furcsák ezek a fiúk, akik a Figaro házasságában működnek közre az Erkel Színházban. Ötvös Csaba, akinek elvben Almaviva gróffá kellene átlényegülnie, olyan mereven nézi a karmestert a monitoron át, mintha az olimpiai játékokat közvetítenék az ipari kamerák. Rozsos István Basilio szerepében jó karaktert rajzol, de valamiért rettenetesen ideges, elkapkodja a recitativókat, elhadarja, amit kell, hogy a csembaló alig éri utol, aztán gyorsan kimegy. Sárkány Kázmér a főfőszerepben szintén sajátságos eset. Bajszos Figaro, magyar változat, alulról célozgatja a szerep keretét, aztán az áriában elfelejt belépni, ettől érthető módon kizökken, az egész ária meg nem történt ügynek hat, de hát felvonás végén vagyunk, van egy egész szünete, hogy kipihenje magát. Nem piheni ki, a második felvonást furcsa rezignációban, rekedtes hangon evickéli át, és minden csak egyre romlik. A hang hurutossága elmúlik ugyan, de a negyedik felvonás bambulása már megmagyarázhatatlan. Figaro számára itt súlyosodnak az események, ami eddig játék volt, móresre okítás, győzelemre ítélt huzavona, az kétesélyessé válik, életre szólóvá és pillanatnyi tragédiává: azt hiszi, hogy megcsalja a friss feleség, aztán kiderül, hogy nem, megkönynyebbülés és egymásra ismerés. Hivatalosan. Mert a színpadon most csak annyi látszik, hogy Figaro ezt a részt nem szereti, vagy talán csak unja, szeretne hazamenni, elege van. Ami azon a szinten, ahol Sárkány Kázmér énekel, amilyenek a hangi adottságai, mindenképpen túlzás. Nem muszáj zseninek lenni, de akkor tessék dolgozni a színpadon. Van egy alapvető fontosságú negyedik férfiú is az előadásban, a karmester Vashegyi György, aki mind közül a legkülönb, határozott hangzási eszménnyel érkezik, bár az eredmény kompromisszumos jellegű. Nagyon kiemeli a fúvósokat, ami a vonóskar szokását ismerve nem rossz gondolat. A végső eredményben van valami angolos hatás, Klemperer is így vezényelte a londoni zenekarát, és ha ez az összehasonlítás egyáltalán eszébe jut az embernek, az már azt jelenti, hogy valami megmozdult. Nagy mocorgásról azért nincs szó, az előadás zenei megvalósítása csupa hiányérzet. A gyors hangulati változásoknak csak Mozart a mestere, Vashegyi még nem - de most már ne tovább, félre a férfiakkal, az este a hölgyekről szólt. Néhány fiatal énekesnő állt be mostanában a Figaróba, és akiket volt szerencsém látni, azokról tényleg elmondható, hogy a mostoha partnerviszonyok között is érdekesek tudtak maradni. Önmagában már ez is teljesítmény, mert elég nehéz úgy eljátszani egy csábítási jelenetet, hogy az elcsábítandó fölhúzott szemöldökkel a szirén válla fölött a semmibe bámul, vagy bágyadtan, pocakját kidugva bámészkodik. A hölgyek azonban tehetségesek. Közülük a legegyértelműbb, a legmaradéktalanabb teljesítményt Herczenik Anna nyújtotta, aki Fanchette miniszerepében pont annyit hozott, amennyit kell. Fiatal, friss, szép hanggal, mosolygós, lányos, aktív, de nem túltengő színpadi jelenlétével a szerep körvonalait teljesen kitöltötte, kissé talán az ártatlanság irányába meg is emelte az egészet, de ez nem árt. Hasonlóan kis szerepben éppen ellentétes benyomást keltett Szolnoki Apollónia, aki kezd amolyan jófajta színi szörnyeteggé válni. Marcellina a darab szerint Figaro anyja, úgyhogy elég furcsa ötlet egy vörös loboncú, huszonéves lányra bízni, de gondolom, ha Szolnoki kisaszszonynak azt mondják, hogy hozzon be egy fölmosórongyot, azt a megmozdulást is pillanatnyi operai főszereppé tudja magasztosítani, ami óvni, fejleszteni, használni való adottság. A hang szép, ebben a szerepben feltűnően az, a játék erőteljes, felszabadult, túlzó, karikírozó, de nem ízléstelen, a néző legfeljebb zavarban van, hogy a színpadon álló hét szereplő közül miért pont azt figyeli a legjobban, akinek a legkisebb a szerepe, de talán ha a többiek is rátennének egy lapáttal, helyreállna az egyensúly. A legkészebb, de leginkább vitatható szerepértelmezést Váradi Zita mutatta be Susannaként. Egyfelől imponáló a biztonság, ahogy az énekesnő a hosszú szerepben mozog, másrészt viszont van a fölfogásában valami furcsa korlátozottság, mintha nem hinne az általa játszott alak dimenzióiban. Érthetetlen számomra, ahogy a rózsaária alatt néhány gesztussal, szétvetett karral, égre emelt tekintettel kiteszi az idézőjelet, mintha azt mondaná: nem, nem Susanna szól most, ez csak egy szép betétária, Susanna ennél sokkal egyszerűbb, sokkal jobban tudja, hogy mit akar. Nem az a baj, hogy ez az interpretáció ellenkezik a közvélekedéssel vagy akár Mozart kívánságaival, mert egy énekes nyugodtan forduljon csak szembe a szokásokkal, Mozart pedig majd megvédi magát, csak a mű maga veszít az érdekességéből. Tényleg nincs egy perc, amikor Susannáról kiderülne, nem csupán az esze van a helyén, de maga is megindulva veszi észre, hogy itt ül a parkban, egyedül, éjszaka (mellesleg: nászéjszaka), és egy férfira vár? A legnagyobb távlatot továbbra is Cserna Ildikó hangjában érzem. Az orgánum maga érettebb, asszonyosabb a többiekénél, legalább egy számmal erőteljesebben is szól, drámai jellegű, de a sok szép dolog mellett mindkét ária halványabbra sikerült az ideálisnál. Az első ária esetében még érthető, ez a szerep kezdete, nehéz rögtön a csúcson indulni, de a másodiknál sem állt meg a levegő úgy, ahogy jó lenne. Részben ez talán a karmester hibája, a tempóhoz való merev ragaszkodásé, de szívesebben törném a fejem azon, hogy mitől volt ez ennyire jó, és nem azon, hogy miért csak majdnem. Fáy Miklós Megjelent Társadalomelméleti és kulturális lap XXXI. évfolyam, 2. szám M . [Hl ára: 297 Ft ÁRVÁLÁSZIÓ A külföldi működőtőkeberházások ára Dragotanóra Miben bűnös tulajdonképpen Amerika? A kampányharc, háború, ütközet Pogonyi Lajos beszélgetése Bruck Gáborral Tamás Pál www.newbalkanpolitics.org. Heri István A zámolyi romák ,roms de Zámoly' Ságvári Benő Magyarország a The Economis és a Financial Times hasábjain Balogh Robert Jó állapotban” jeligére