Népszabadság, 2002. március (60. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-19 / 65. szám

Anya és lánya egy színpadon Londonban komoly kulturális esemény­nek számít, hogy a királyi családdal ri­valizáló színészdinasztia, a Redgrave- Richardson „együttes” két jeles tagja, a 64 éves Vanessa Redgrave és 37 éves lá­nya, Joely Richardson első ízben lép fel együtt a West Enden, a patinás Theatre Royalban Oscar Wilde Lady Winder­mere legyezője című korai darabjában. A világsikert aratott filmekből (Júlia, Isadora, Nagyítás stb.) jól ismert Vanesse Redgrave szülei (Rachel Kemp­­son és az ötvenes-hatvanas évek egyik legjelentősebb művésze, Sir Michael Redgrave), volt férje (Tony Richardson, többek között A hosszútávfutó magá­nyossága és a Tom Jones rendezője), testvérei (Corin és Lynn), lányai (Joelyn kívül Natasha), sőt veje (Liam Neeson) és unokahúga, Jemma Redgrave is a színház és mozi világának sztárjai. Fran­­co Nero olasz színésszel folytatott vi­szonyából származó 25 éves fia, Carlo Sparanero most kezdi filmrendezői pá­lyafutását, amit Vanessa Redgrave dup­lán támogat, játszik és első ízben produ­cerként működik közre a The Fever (A láz) forgatásában. A baloldali elkötelezettségéről, paci­fizmusáról és időnként excentrikus ügyek támogatásáról is híres Vanessa Redgrave kifejezetten szeret családta­gokkal közösen fellépni a színpadon, utoljára Csehov Cseresznyéskertjében nyújtva emlékezetes alakítást fivérével, Corinnal. Joely Richardson elsősorban filmekből (A hazafi, 101 kiskutya stb.) ismert, bár múlt nyáron a Broadwayn játszotta a Madame Melville című darab címszerepét. Anya és lánya a fő indok a száztíz éves Wilde-darab megtekintésé­re, mert üde, spontán és meghitt játékuk „feldobja” a kissé poros, szentimentális színművet, amely nem számít az ellent­mondásos író legjelentősebb alkotásai közé. Richardsoné a címszerep, Lady Windermere, a viktoriánus erkölcsi ma­gaslaton álló társasági hölgy, aki naivul azt hiszi, férje a botrányos magaviseletű Mrs. Erlynne szexuális bűvkörébe került és pénzeli. Amit Lady Windermere nem tud, az az, hogy Mrs. Erlynne, akit ter­mészetesen Vanessa Redgrave játszik, valójában soha nem ismert édesanyja. Joely Richardson meggyőzően adja elő Lady Windermere átalakulását hiszé­keny idealistából érzelmes realistává, felismerve, hogy az embereket nem le­het jókra és rosszakra osztani, mintha Is­ten külön teremtményei lennének. Joely Richardson nehezen szánta el magát, hogy a világ egyik legkarizmati­­kusabb színművészével ossza meg a ref­lektorfényt. Különösen annak ismereté­ben, hogy Redgrave szívesen kísérlete­zik és okoz meglepetést a próbákon. El akarta kerülni, hogy ne saját jogán, ha­nem Redgrave lányaként kapjon jelentős színpadi megbízást. Anya és lánya a ma­gánéletben is gyakorta feszült viszony­ban van egymással, egyrészt nagyon kö­zel állnak egymáshoz, másrészt gyakran kerül sor köztük hangos veszekedésre. Mostanra elérkezett pályafutásának arra a fokára, amikor biztos volt abban, hogy nem nyomasztja a nagy Redgrave-vel való összehasonlítás. Végül is úgy érzi, nagyon is megérte a vállalkozás, mert láthatta, milyen mértékben elhivatott még ma is édesanyja, mennyire törődik minden részlettel és vágyik ugyanolyan mohón a sikerre, mintha most fejezte volna be a főiskolát. A Lady Windermere legyezőjét az egyik legnevesebb brit rendező, a Royal Shakespeare Company és a National Theatre volt igazgatója, Sir Peter Hall állította színpadra. London, 2002. március R. Hahn Veronika M Heller Ágnes: Modernitás és terror - Rockenbauer Zoltán: Két nagy zsidó festő a XX. században - Kőbányai János: Marc Chagall és ÉS JÖVŐ Ámos Imre - Jakov Katz: A magyar zsidó történelem egyedisége - Michael K. Silber: Jakov Katz és a magyar zsidó történetírás - Em- 4 i' ' bér Mária: Három befejezetlen történet - Kovács Éva—Vajda Júlia: IZOlltó Körülmetélés a Soa utáni Magyarországon - Boreczky Ágnes: Egy L­z Új múlt, többféle jövő, Dunai Andrea: Az új berlini Zsidó Múzeum­­ ,­­ Szép Ernő, Kántor Zsolt, Úri Assaf versei-Giorgio és Nicola Press- SZámból burger novellái - Bácskai Sándor szociográfiája. NÉPSZABADSÁG __________Zene___________ Dohnányi ébredezik Mivel Dohnányi még mindig nem teljesen elfogadott zeneszerző, a hallgató feljogosítva érzi magát, hogy tanácsokat adjon a mester­nek, miként is lehetne a II. szimfó­niából még jobb darabot szerkesz­teni. Mert siker volt a mű a Feszti­válzenekar előadásában, és a taps alatt a karmester, Gennagyij Rozs­­gyesztvenszkij is a partitúrát emel­gette, mintha azt mondaná: nem nekem szól az ováció, hanem ne­ki, de azért érezhető volt némi el­­gyötörtség a közönségen. Jó volt, elég volt. Hogy pontosan hol fá­radtunk el, nehéz megmondani. Valószínűleg kissé terjedelmes a darab, ami érthető egy késői mű esetében: ha már nem írok negy­ven szimfóniát, akkor amennyi el­készül, legyen teljes világ, nem Haydn-szerű, gyors huszonöt perc. Ugyanakkor a bruckneri, mahleri méreteket Dohnányi ma­ga cáfolja, amikor rövid, feszes Burlát ír harmadik tételnek. Más­felől az utolsó tétel megállna ön­magában is, bevezetés, variációk és fúga és utána még kóda is - ez még elmondva is hosszú, hát még elzenélve, három tétel után. De mégsem lehet az utolsó tételt ön­magában játszani el, hiszen akkor mi értelme lenne benne a mű nyi­tódallamát fölidézni, úgyhogy he­lyesebb elejteni a pártfogó hang­vételt: a szimfónia úgy a legjobb, ahogy van. Szép zene, de nem át­ütő erejű, a hallgató figyelme haj­lamos az elkalandozásra. Ameny­­nyire én látom, ezen legfeljebb egy Seregi-kaliberű koreográfus tudna segíteni, a második tételre nagy, érzelmes pas-de-deux-t le­hetne komponálni, és akkor nem az lenne a kérdés, hogy érdemes-e eljátszani a művet, hanem hogy miért adják elő ilyen ritkán. A má­sik lehetőség az, hogy Dohnányi helyett egy angol nevet kell a kot­ta fölé képzelni, és akkor arról be­szélnénk, hogy kissé furcsa világ, talán idegen is, de gyönyörű zene, tud ez a (mondjuk) Vaughan Williams. Számomra kevésbé volt rokon­szenves a hangverseny nyitószá­ma, Weiner Leó zenekari átirata Bach C-dúr toccata és fúgájából. A széthangszerelt szólamok a mű értelmét tették kérdésessé, vagy legalábbis megváltoztatták azt, a szólamok önálló mozgása és egy­máshoz való kapcsolódásuk he­lyett a hangsúly a hangzásra esett, olyan letűnt zenei eszményt kép­viselve, amelyben a szimfonikus zene volt minden muzsika csúcsa, és a karmester a világ császára. A kultúrának ezt az állapotát a Fesz­tiválzenekar Rozsgyesztvenszkij­­jel is legfeljebb csak mint nosztal­giát tudta fölidézni, hangosan és bátran játszott a zenekar - azt hi­szem, ezzel minden jót és rosszat elmondtam róluk. A két ritkaság között egy távoli ismerős, Richard Strauss Bur­­leszkje, a zongoránál Viktória Posztnyikovával, aki markáns muzsikus személyiségnek bizo­nyult, nagy kedvvel gyúrta a bil­lentyűket, bár túl van már a leg­szebb virtuóz évein, kissé szögle­tes, csörömpölő lett mostanra a já­téka. Gennagyij Rozsgyeszt­­venszkij vezénylése azonban to­vábbra is tiszta, egyszerű, félreért­hetetlen, sallangmentes. A kon­cert alatt az sajnos nem jutott az eszembe, hogy korunk egyik leg­nagyobb karmesterét látjuk, amire többféle magyarázat is kínálko­zik. Például, hogy nem is az. Vagy a művek nem voltak a karmesteri zsenialitás bemutatására alkalma­sak, esetleg Rozsgyesztvenszkij nem volt kiugró formában. Ha van egy kis szerencsénk, újabb hangversenyek alkalmával még eltöprenghetünk a kérdésen. Fáy Miklós s Fényképezett építészet Tulajdonképpen semmi különös nincs azokon a képeken, amelyek most a Budapesti Városvédő Egyesület Eötvös utcai kiállítóter­mében láthatók. A Kádár-kor év­tizedeiből való házak, amelyeket nap mint nap láthatunk. Köztük olyan ismert épületek, mint a Du­­na-parti szállodák, a Petőfi Sándor utcai telefonközpont vagy a He­vesi téri színház. A fotókon azonban, amelyeket Haba Péter válogatott az idén szá­zadik évfolyamába lépő (Új) Ma­gyar Építőművészet több tízezer felvételt tartalmazó archívumá­ból, ezek a házak nem az általunk ismert, használatban megkopott, utált vagy szeretett épületek, ha­nem műalkotások. Fotóművészet és építőművészet találkozik rend­kívüli erővel ezeken a képeken, a kapcsolatból pedig önálló műfaj születik. Volt már ilyen korábban is - mondja a kiállítás rendezője mégpedig a harmincas évek­ben, amikor az építészeti fotó kvalitásai végső soron az építé­szetre is ösztönzőleg hatottak. A Városvédő Egyesületben kiállított felvételek tanúsítják, hogy 1956 után mindez megismétlődött. A változások és az új építészeti alkotások dokumentálása érdeké­ben nemrégiben fotópályázatot hirdetett meg több szervezet. Erre a hivatásos fotósok mellett amatő­rök is jelentkezhetnek: a legfel­jebb tíz képből álló anyagot már­cius 20-ig várják a Jelenkori Fotó­­művészeti Gyűjtemény és Doku­mentációs Központban. A felvé­telekből májusban, a fotóhónap idején kiállítást rendeznek. KULTÚRA , 2002. MÁRCIUS 19., KEDD 11 Magyarországra jön az Alcina Gyönyörű, fülledt szépség, elvirágzó, fel­­fellobbanó, akár a főhős, ugyanakkor ta­lányos, többrétegű, megfejtésre váró, akár az opera díszlete, egy foszló tapétá­­jú, ódon helyiség csámpás karosszékkel, a sarokban limlommal, középen a hatal­mas, tükörnek tetsző üres kerettel. A ke­retben rejlene a magyarázat, benne az el­varázsolt világ, az álságos dolgok valós­nak tetsző fonákja? A rokonszenves fiatal rendezőpáros, Jossi Wieler és Sergio Morabito nyitva hagyja a választ. Georg Friedrich Händel barokk operája, az Alci­na amúgy is többolvasatú mesevilág. Legalább háromszáz éve úgy is adják elő. Alcina, a csábos szépasszony szigete elízium, menedék, az örök tavasz, az örök ifjúság, a szerelemcselszövések, ér­zéki örömök csalfa helye. Mert Alcina kétarcú, egyfelől telivér asszony, szere­lemre éhes kurtizán, másfelől gonosz tündér, aki az odatévedt, bepalizott, elká­bult hímeket állatokká, sziklákká vará­zsolja. De ettől nem boldog. Minek Händel csodálatos zenéjéhez a zavarónak látszó történet? A stuttgarti Alcina elgondolkoztat, kiegészít, jelez, irányít, magyarázza Jossi Wieler a két felvonás közti szünetben a stuttgarti ope­raház másfél emeleti kistársalgójában. Elmondja, hogy rendezőtársával hosszan töprengtek az Alcina értelmezésén, aktu­alizálásán. A varázssziget a háborús vi­lágban­­ demilitarizált zóna, aki oda be­lép, leadja fegyvereit. A szereplők ele­gáns, öltönyös, nagyrészt urak szerepébe bújt hölgyek. Alcina egyik jelmeze Chanel-kiskosztüm, az őt játszó gyönyö­rű és fantasztikus hangú Catherine Naglestad a színpadon különösebb kö­rülményeskedés nélkül anyaszült mezte­lenre vetkőzik, komótosan átöltözik. El­dördül egy 1911-es mintájú Colt is... Rejtett társadalomkritika, antimilitariz­­mus Händelnél, miért ne? - kérdi Mora­bito. A mesevilág, a varázslósziget esz­köz arra is, hogy az operában kibonthas­sák a kor tabutémáit, a hivatalos morál ellen vétő (szerelmi) kapcsolatokat, teszi hozzá. Georg Friedrich Händel barokk operá­ja, az Alcina a nagyszerű stuttgarti ope­ratársulat előadásában Budapestre ké­szül, március 25-én mutatják be parádés szereposztással, a tervek szerint a cím­szerepben Catherine Naglestaddal. Stutt­gart, a Magyarországgal kiváló kapcso­latot tartó Baden-Württemberg tarto­mány fővárosa Európa, a világ egyik leg­nagyobb opera- (mellette állandó szín­ház-, és balett-) társulatával büszkélked­het. A csaknem négyszáz tagú operatár­sulat abszolút multikulti, ötvenegy nem­zet fiai-lányai, köztük magyarok, énekel­nek, zenélnek benne. Baden-Württemberg Németország egyik leggazdagabb tartománya, nem szűkmarkúak a társulat segítésében sem, tavaly mintegy 124 millió márka (jóval több mint 15 milliárd forint) tartományi, városi támogatást kaptak. Ennek is kö­szönhető, hogy a jegyárak mondjuk a New York-i Methez képest igen mérsé­keltek, egy operajegy a havi átlagjövede­lem körülbelül fél-egy százalékába ke­rül. Minden valamire való stuttgarti be­mutatóra csomagot kínálnak, amelyben van egy nap szálloda, egy jó operajegy és egynapi bérlet a város tömegközlekedési járműveire. Mindez a szállodakategória függvényében (általában négyfélét kínál­nak) 70-135 euróba (17-33 ezer forintba) kerül. Telt házak előtt játszanak, a legutóbbi szezonban a helyek 94 százalékát elad­ták. Pedig műsorra tűznek nehéz, nem­csak a tömegízlésnek szóló műveket, Luigi Nonót, Szofija Gubajdulinát, Lige­ti Györgyöt (most vasárnap adták elő az 1961-ben írt Atmosphéres-t). Stuttgart megdolgozik a sikerért, a tá­mogatásért. Mert nem véletlen, hogy a sokak szerint lefelé tartó, hanyatló ope­raműfajt el tudja adni, a fiatalabb nemze­déket is becsalogatni. Az opera, a jó ko­molyzene elfogadására, megszeretésére neveli a Madonnán, U2-n, Britney Spearsen, technózenén felserdülő gene­rációt. Játszik szépet, hagyományost és merészen, polgárszem- és fülsértően mo­dernet, Donizettit, Mozartot, Lammer­­moori Luciát, Varázsfuvolát, és Nono-fé­­le maoista beütésű újforradalmi operát. Megengedheti magának —­és megtiszteli vele roppant igényes közönségét —, hogy Németország a világ legjobb rendezőit, karnagyait, énekeseit, zenészeit szerződ­tesse. Minden bemutatóját eredetiség, átgon­dolt koncepció jellemzi, hatalmas előké­szítő munka előzi meg. Az Alcinához például egy igényesen megírt, szerkesz­tett százoldalas kis könyvet adtak ki (5 euróért árulták a foyerben) a történettel, a történelmi háttérrel, a rendezőkkel, szereplőkkel készített interjúkkal, kis ta­nulmányokkal, a próbákon készült fotók­kal. A minap mutatták be Franz Schreker megkapó muzsikájú, zaklatott történetű, 1918-ban írt operáját, a Megbélyegzette­ket (Die Gezeichneten), az idei szezon egyik nagy sikerét, szenzációját. Stuttgart-Berlin, 2002 márciusa Dunai Péter A stuttgarti társulatot 25-én láthatjuk Budapesten N. K. J.holnap a lapban!

Next