Népszabadság, 2002. március (60. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-19 / 65. szám
Anya és lánya egy színpadon Londonban komoly kulturális eseménynek számít, hogy a királyi családdal rivalizáló színészdinasztia, a Redgrave- Richardson „együttes” két jeles tagja, a 64 éves Vanessa Redgrave és 37 éves lánya, Joely Richardson első ízben lép fel együtt a West Enden, a patinás Theatre Royalban Oscar Wilde Lady Windermere legyezője című korai darabjában. A világsikert aratott filmekből (Júlia, Isadora, Nagyítás stb.) jól ismert Vanesse Redgrave szülei (Rachel Kempson és az ötvenes-hatvanas évek egyik legjelentősebb művésze, Sir Michael Redgrave), volt férje (Tony Richardson, többek között A hosszútávfutó magányossága és a Tom Jones rendezője), testvérei (Corin és Lynn), lányai (Joelyn kívül Natasha), sőt veje (Liam Neeson) és unokahúga, Jemma Redgrave is a színház és mozi világának sztárjai. Franco Nero olasz színésszel folytatott viszonyából származó 25 éves fia, Carlo Sparanero most kezdi filmrendezői pályafutását, amit Vanessa Redgrave duplán támogat, játszik és első ízben producerként működik közre a The Fever (A láz) forgatásában. A baloldali elkötelezettségéről, pacifizmusáról és időnként excentrikus ügyek támogatásáról is híres Vanessa Redgrave kifejezetten szeret családtagokkal közösen fellépni a színpadon, utoljára Csehov Cseresznyéskertjében nyújtva emlékezetes alakítást fivérével, Corinnal. Joely Richardson elsősorban filmekből (A hazafi, 101 kiskutya stb.) ismert, bár múlt nyáron a Broadwayn játszotta a Madame Melville című darab címszerepét. Anya és lánya a fő indok a száztíz éves Wilde-darab megtekintésére, mert üde, spontán és meghitt játékuk „feldobja” a kissé poros, szentimentális színművet, amely nem számít az ellentmondásos író legjelentősebb alkotásai közé. Richardsoné a címszerep, Lady Windermere, a viktoriánus erkölcsi magaslaton álló társasági hölgy, aki naivul azt hiszi, férje a botrányos magaviseletű Mrs. Erlynne szexuális bűvkörébe került és pénzeli. Amit Lady Windermere nem tud, az az, hogy Mrs. Erlynne, akit természetesen Vanessa Redgrave játszik, valójában soha nem ismert édesanyja. Joely Richardson meggyőzően adja elő Lady Windermere átalakulását hiszékeny idealistából érzelmes realistává, felismerve, hogy az embereket nem lehet jókra és rosszakra osztani, mintha Isten külön teremtményei lennének. Joely Richardson nehezen szánta el magát, hogy a világ egyik legkarizmatikusabb színművészével ossza meg a reflektorfényt. Különösen annak ismeretében, hogy Redgrave szívesen kísérletezik és okoz meglepetést a próbákon. El akarta kerülni, hogy ne saját jogán, hanem Redgrave lányaként kapjon jelentős színpadi megbízást. Anya és lánya a magánéletben is gyakorta feszült viszonyban van egymással, egyrészt nagyon közel állnak egymáshoz, másrészt gyakran kerül sor köztük hangos veszekedésre. Mostanra elérkezett pályafutásának arra a fokára, amikor biztos volt abban, hogy nem nyomasztja a nagy Redgrave-vel való összehasonlítás. Végül is úgy érzi, nagyon is megérte a vállalkozás, mert láthatta, milyen mértékben elhivatott még ma is édesanyja, mennyire törődik minden részlettel és vágyik ugyanolyan mohón a sikerre, mintha most fejezte volna be a főiskolát. A Lady Windermere legyezőjét az egyik legnevesebb brit rendező, a Royal Shakespeare Company és a National Theatre volt igazgatója, Sir Peter Hall állította színpadra. London, 2002. március R. Hahn Veronika M Heller Ágnes: Modernitás és terror - Rockenbauer Zoltán: Két nagy zsidó festő a XX. században - Kőbányai János: Marc Chagall és ÉS JÖVŐ Ámos Imre - Jakov Katz: A magyar zsidó történelem egyedisége - Michael K. Silber: Jakov Katz és a magyar zsidó történetírás - Em- 4 i' ' bér Mária: Három befejezetlen történet - Kovács Éva—Vajda Júlia: IZOlltó Körülmetélés a Soa utáni Magyarországon - Boreczky Ágnes: Egy Lz Új múlt, többféle jövő, Dunai Andrea: Az új berlini Zsidó Múzeum , Szép Ernő, Kántor Zsolt, Úri Assaf versei-Giorgio és Nicola Press- SZámból burger novellái - Bácskai Sándor szociográfiája. NÉPSZABADSÁG __________Zene___________ Dohnányi ébredezik Mivel Dohnányi még mindig nem teljesen elfogadott zeneszerző, a hallgató feljogosítva érzi magát, hogy tanácsokat adjon a mesternek, miként is lehetne a II. szimfóniából még jobb darabot szerkeszteni. Mert siker volt a mű a Fesztiválzenekar előadásában, és a taps alatt a karmester, Gennagyij Rozsgyesztvenszkij is a partitúrát emelgette, mintha azt mondaná: nem nekem szól az ováció, hanem neki, de azért érezhető volt némi elgyötörtség a közönségen. Jó volt, elég volt. Hogy pontosan hol fáradtunk el, nehéz megmondani. Valószínűleg kissé terjedelmes a darab, ami érthető egy késői mű esetében: ha már nem írok negyven szimfóniát, akkor amennyi elkészül, legyen teljes világ, nem Haydn-szerű, gyors huszonöt perc. Ugyanakkor a bruckneri, mahleri méreteket Dohnányi maga cáfolja, amikor rövid, feszes Burlát ír harmadik tételnek. Másfelől az utolsó tétel megállna önmagában is, bevezetés, variációk és fúga és utána még kóda is - ez még elmondva is hosszú, hát még elzenélve, három tétel után. De mégsem lehet az utolsó tételt önmagában játszani el, hiszen akkor mi értelme lenne benne a mű nyitódallamát fölidézni, úgyhogy helyesebb elejteni a pártfogó hangvételt: a szimfónia úgy a legjobb, ahogy van. Szép zene, de nem átütő erejű, a hallgató figyelme hajlamos az elkalandozásra. Amenynyire én látom, ezen legfeljebb egy Seregi-kaliberű koreográfus tudna segíteni, a második tételre nagy, érzelmes pas-de-deux-t lehetne komponálni, és akkor nem az lenne a kérdés, hogy érdemes-e eljátszani a művet, hanem hogy miért adják elő ilyen ritkán. A másik lehetőség az, hogy Dohnányi helyett egy angol nevet kell a kotta fölé képzelni, és akkor arról beszélnénk, hogy kissé furcsa világ, talán idegen is, de gyönyörű zene, tud ez a (mondjuk) Vaughan Williams. Számomra kevésbé volt rokonszenves a hangverseny nyitószáma, Weiner Leó zenekari átirata Bach C-dúr toccata és fúgájából. A széthangszerelt szólamok a mű értelmét tették kérdésessé, vagy legalábbis megváltoztatták azt, a szólamok önálló mozgása és egymáshoz való kapcsolódásuk helyett a hangsúly a hangzásra esett, olyan letűnt zenei eszményt képviselve, amelyben a szimfonikus zene volt minden muzsika csúcsa, és a karmester a világ császára. A kultúrának ezt az állapotát a Fesztiválzenekar Rozsgyesztvenszkijjel is legfeljebb csak mint nosztalgiát tudta fölidézni, hangosan és bátran játszott a zenekar - azt hiszem, ezzel minden jót és rosszat elmondtam róluk. A két ritkaság között egy távoli ismerős, Richard Strauss Burleszkje, a zongoránál Viktória Posztnyikovával, aki markáns muzsikus személyiségnek bizonyult, nagy kedvvel gyúrta a billentyűket, bár túl van már a legszebb virtuóz évein, kissé szögletes, csörömpölő lett mostanra a játéka. Gennagyij Rozsgyesztvenszkij vezénylése azonban továbbra is tiszta, egyszerű, félreérthetetlen, sallangmentes. A koncert alatt az sajnos nem jutott az eszembe, hogy korunk egyik legnagyobb karmesterét látjuk, amire többféle magyarázat is kínálkozik. Például, hogy nem is az. Vagy a művek nem voltak a karmesteri zsenialitás bemutatására alkalmasak, esetleg Rozsgyesztvenszkij nem volt kiugró formában. Ha van egy kis szerencsénk, újabb hangversenyek alkalmával még eltöprenghetünk a kérdésen. Fáy Miklós s Fényképezett építészet Tulajdonképpen semmi különös nincs azokon a képeken, amelyek most a Budapesti Városvédő Egyesület Eötvös utcai kiállítótermében láthatók. A Kádár-kor évtizedeiből való házak, amelyeket nap mint nap láthatunk. Köztük olyan ismert épületek, mint a Duna-parti szállodák, a Petőfi Sándor utcai telefonközpont vagy a Hevesi téri színház. A fotókon azonban, amelyeket Haba Péter válogatott az idén századik évfolyamába lépő (Új) Magyar Építőművészet több tízezer felvételt tartalmazó archívumából, ezek a házak nem az általunk ismert, használatban megkopott, utált vagy szeretett épületek, hanem műalkotások. Fotóművészet és építőművészet találkozik rendkívüli erővel ezeken a képeken, a kapcsolatból pedig önálló műfaj születik. Volt már ilyen korábban is - mondja a kiállítás rendezője mégpedig a harmincas években, amikor az építészeti fotó kvalitásai végső soron az építészetre is ösztönzőleg hatottak. A Városvédő Egyesületben kiállított felvételek tanúsítják, hogy 1956 után mindez megismétlődött. A változások és az új építészeti alkotások dokumentálása érdekében nemrégiben fotópályázatot hirdetett meg több szervezet. Erre a hivatásos fotósok mellett amatőrök is jelentkezhetnek: a legfeljebb tíz képből álló anyagot március 20-ig várják a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációs Központban. A felvételekből májusban, a fotóhónap idején kiállítást rendeznek. KULTÚRA , 2002. MÁRCIUS 19., KEDD 11 Magyarországra jön az Alcina Gyönyörű, fülledt szépség, elvirágzó, felfellobbanó, akár a főhős, ugyanakkor talányos, többrétegű, megfejtésre váró, akár az opera díszlete, egy foszló tapétájú, ódon helyiség csámpás karosszékkel, a sarokban limlommal, középen a hatalmas, tükörnek tetsző üres kerettel. A keretben rejlene a magyarázat, benne az elvarázsolt világ, az álságos dolgok valósnak tetsző fonákja? A rokonszenves fiatal rendezőpáros, Jossi Wieler és Sergio Morabito nyitva hagyja a választ. Georg Friedrich Händel barokk operája, az Alcina amúgy is többolvasatú mesevilág. Legalább háromszáz éve úgy is adják elő. Alcina, a csábos szépasszony szigete elízium, menedék, az örök tavasz, az örök ifjúság, a szerelemcselszövések, érzéki örömök csalfa helye. Mert Alcina kétarcú, egyfelől telivér asszony, szerelemre éhes kurtizán, másfelől gonosz tündér, aki az odatévedt, bepalizott, elkábult hímeket állatokká, sziklákká varázsolja. De ettől nem boldog. Minek Händel csodálatos zenéjéhez a zavarónak látszó történet? A stuttgarti Alcina elgondolkoztat, kiegészít, jelez, irányít, magyarázza Jossi Wieler a két felvonás közti szünetben a stuttgarti operaház másfél emeleti kistársalgójában. Elmondja, hogy rendezőtársával hosszan töprengtek az Alcina értelmezésén, aktualizálásán. A varázssziget a háborús világban demilitarizált zóna, aki oda belép, leadja fegyvereit. A szereplők elegáns, öltönyös, nagyrészt urak szerepébe bújt hölgyek. Alcina egyik jelmeze Chanel-kiskosztüm, az őt játszó gyönyörű és fantasztikus hangú Catherine Naglestad a színpadon különösebb körülményeskedés nélkül anyaszült meztelenre vetkőzik, komótosan átöltözik. Eldördül egy 1911-es mintájú Colt is... Rejtett társadalomkritika, antimilitarizmus Händelnél, miért ne? - kérdi Morabito. A mesevilág, a varázslósziget eszköz arra is, hogy az operában kibonthassák a kor tabutémáit, a hivatalos morál ellen vétő (szerelmi) kapcsolatokat, teszi hozzá. Georg Friedrich Händel barokk operája, az Alcina a nagyszerű stuttgarti operatársulat előadásában Budapestre készül, március 25-én mutatják be parádés szereposztással, a tervek szerint a címszerepben Catherine Naglestaddal. Stuttgart, a Magyarországgal kiváló kapcsolatot tartó Baden-Württemberg tartomány fővárosa Európa, a világ egyik legnagyobb opera- (mellette állandó színház-, és balett-) társulatával büszkélkedhet. A csaknem négyszáz tagú operatársulat abszolút multikulti, ötvenegy nemzet fiai-lányai, köztük magyarok, énekelnek, zenélnek benne. Baden-Württemberg Németország egyik leggazdagabb tartománya, nem szűkmarkúak a társulat segítésében sem, tavaly mintegy 124 millió márka (jóval több mint 15 milliárd forint) tartományi, városi támogatást kaptak. Ennek is köszönhető, hogy a jegyárak mondjuk a New York-i Methez képest igen mérsékeltek, egy operajegy a havi átlagjövedelem körülbelül fél-egy százalékába kerül. Minden valamire való stuttgarti bemutatóra csomagot kínálnak, amelyben van egy nap szálloda, egy jó operajegy és egynapi bérlet a város tömegközlekedési járműveire. Mindez a szállodakategória függvényében (általában négyfélét kínálnak) 70-135 euróba (17-33 ezer forintba) kerül. Telt házak előtt játszanak, a legutóbbi szezonban a helyek 94 százalékát eladták. Pedig műsorra tűznek nehéz, nemcsak a tömegízlésnek szóló műveket, Luigi Nonót, Szofija Gubajdulinát, Ligeti Györgyöt (most vasárnap adták elő az 1961-ben írt Atmosphéres-t). Stuttgart megdolgozik a sikerért, a támogatásért. Mert nem véletlen, hogy a sokak szerint lefelé tartó, hanyatló operaműfajt el tudja adni, a fiatalabb nemzedéket is becsalogatni. Az opera, a jó komolyzene elfogadására, megszeretésére neveli a Madonnán, U2-n, Britney Spearsen, technózenén felserdülő generációt. Játszik szépet, hagyományost és merészen, polgárszem- és fülsértően modernet, Donizettit, Mozartot, Lammermoori Luciát, Varázsfuvolát, és Nono-féle maoista beütésű újforradalmi operát. Megengedheti magának —és megtiszteli vele roppant igényes közönségét —, hogy Németország a világ legjobb rendezőit, karnagyait, énekeseit, zenészeit szerződtesse. Minden bemutatóját eredetiség, átgondolt koncepció jellemzi, hatalmas előkészítő munka előzi meg. Az Alcinához például egy igényesen megírt, szerkesztett százoldalas kis könyvet adtak ki (5 euróért árulták a foyerben) a történettel, a történelmi háttérrel, a rendezőkkel, szereplőkkel készített interjúkkal, kis tanulmányokkal, a próbákon készült fotókkal. A minap mutatták be Franz Schreker megkapó muzsikájú, zaklatott történetű, 1918-ban írt operáját, a Megbélyegzetteket (Die Gezeichneten), az idei szezon egyik nagy sikerét, szenzációját. Stuttgart-Berlin, 2002 márciusa Dunai Péter A stuttgarti társulatot 25-én láthatjuk Budapesten N. K. J.holnap a lapban!