Népszabadság, 2002. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)

2002-08-31 / 203. szám

24 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. AUGUSZTUS 31., SZOMBAT New York nem felejt A Ground Zero körül magasra csapnak az érzelmek és az árak Horváth Gábor Maradj közel Jézushoz! - tanácsolja a magas, szikár hittérítő, de egyelőre azzal is beérném, ha a gyerekeimhez tudnék közel maradni. A Világkereskedelmi Központ (WTC) helyén tátongó lyuk kö­rül akkora a tumultus, hogy könnyen el­sodorhatják az embert. A Mária-képet még a kezembe tudja nyomni, de egy pil­lanat múlva már szem elől téveszt. A ké­pek darabját két centért lehet megrendel­ni Kentuckyból (plusz postaköltség). Sok fogyhat belőlük, mert itt rengetegen van­nak. Kattognak a fényképezőgépek, az emberek kerekre tágult szemmel szoron­gatják a dróthálóból készült kerítést. Nem egészen egy évvel a szeptember 11-i ter­rortámadások után a WTC helyén lévő Ground Zero New York legnagyobb lát­ványossága. Maga a gödör legalább ötvenszer ak­kora, mint az Erzsébet téri volt. Most már szép, szabályos építési terület, de a látszat csal: ez másfél ezer azonosítatlan áldozat sírja. A közeli Staten Islanden felállított ideiglenes tisztiorvosi állomáson csak­nem 19 ezer emberi maradványt őriznek. Van, akiből csak kis darabka maradt. A rokonoktól kapott DNS-mintákkal való egybevetés négy hétig is eltart - ez jelen­leg a világ legnagyobb hasonló adatbázi­sa. A családoktól fogkefét, fésűt kértek, amelyet az áldozat használt, esetleg em­lékbe ejtett haj­tincset. A rendkívül apró­lékos munka ellenére legkevesebb nyolc­száz embert aligha fognak tudni azonosí­tani, a tűzvészben nyom nélkül vesztek oda. Ilyen értelemben a gödör most már örök időkre temető marad. Az áldozatok legfrissebb listáján 2819 név áll. Az utolsó négy ezekben a napok­ban került le róla: egy nőt leánykori ne­vén is nyilvántartottak, három emberről pedig már azt sem tudni, ki jelentette be az eltűnésüket, egyetlen hozzátartozóju­kat sem sikerült megtalálni, és senki sem érdeklődött utánuk. Nem túl régen két, el­tűntként nyilvántartott férfiről derült ki, hogy él: mindketten elmeorvosi kezelés alatt állnak, de ennek nincs köze a terror­­cselekményekhez. Az első napokban még hatezres lista fokozatosan szűkült, mostanság pedig minden eddiginél szigo­rúbban nézik át: szeptember 11-én a vá­ros mostani és korábbi polgármestere fogja felolvasni az áldozatok nevét, a megemlékezés szervezői nem szeretnék blamálni a politikusokat. Pedig egyáltalán nem kizárt, hogy a jegyzékben még mindig akad néhány szélhámos. Anyagi haszon reményében legkevesebb hatvan ember jelentette be eltűntként saját magát vagy rokonát. A valóban elhunytak családtagjai - a leg­újabb döntés értelmében a meleg és lesz­bikus kapcsolatban élők élettársai is - je­lentős, akár több millió dolláros kártérí­tést is kaphatnak. Eddig mindössze né­hány tucat család jutott pénzhez. Mintegy hatszáz család, illetve a men­tésben, romeltakarításban részt vevő rendőr és tűzoltó viszont több mint 1100 milliárd dolláros kártérítésre perelt be hét, arab tulajdonban lévő nemzetközi bankot, nyolc mohamedán egyházi se­gélyszervezetet, három szaúdi herceget, a Bin Ladenek családi vállalkozásait és a szudáni kormányt. A nemzetközi joggya­korlatban példa nélkülinek számító lépés fő oka nem az, hogy a hozzátartozók pénzhez jussanak, hanem az, hogy anya­gilag tönkretegyék mindazokat, akiknek közük lehetett a terroristák finanszírozá­sához. A szaúdiak kikérik maguknak a gyanúsítást, és biztosak benne, hogy a bí­róság nem ítélhet ellenük. Mellesleg a washingtoni nagykövetük is egy herceg. Sok hozzátartozó azt szeretné, ha a két toronyház korábbi helyén nem épülne semmi. Azt kérik, hogy az új létesítmé­nyek hagyják szabadon a kérdéses terüle­tet, itt legfeljebb emlékpark legyen. A hat és fél hektáros terület hasznosítására kiírt első pályázatot a kedvezőtlen lakossági visszhang miatt érvénytelenítették, a kö­vetkező határideje 2003 szeptembere. A környező toronyházakra már felszereltek néhány különleges kamerát, amely a kö­vetkező években automatikusan rögzíteni fogja az itt bekövetkező változásokat, egyelőre azonban még azt sem tudni, mi kerül a WTC helyére. Az előző javasla­tok gazdasági értelemben racionálisak, építészetileg viszont sivárak voltak, már­pedig a New York-iak valami grandió­zusat, a környékbeliek valami kelleme­sen használhatót, a családtagok pedig va­lami fenségeset szeretnének. Csakhogy a telek a kikötői hatóságé, amelyik évi 120 millió dollárt zsebelt be a bérleti díjból. A hasznosítás joga egy magáncégé, ame­lyik nem jótékonykodásból, hanem iro­dák bérbeadásából él, így a hozzátartozók hiába akarnak emlékművet, a környékbe­li lakók kulturális intézményeket, a város pedig turistalátványosságot - a mostani konstrukcióban csak irodaházakat lehet építeni. Manhattan déli csücskén egyaránt ma­gasra csap az üzleti szellem és az érze­lem. Itt, a tőzsde és a Szabadság-szobor tőszomszédságában ez talán nem számít újdonságnak, ám a látogatót valósággal sokkolja, mennyi árus húz hasznot a tra­gédiából. A Tragedy című fényképalbu­mot nyolc dollárért kínálja a kínai árus. A rendőrség, illetve a tűzoltóság emblémá­jával ellátott trikókat, baseballsapkákat kínálóktól alig lehet megközelíteni a Szentháromság-templom kicsiny temető­jének kerítését. A rögtönzött emlékkiállí­tássá alakított kovácsoltvas rácson fény­képek, zászlók, az áldozatokra, az ember­életek mentése közepette odaveszett rendőrökre, tűzoltókra emlékező levelek, üzenetek, aláírások, fényképek. Egész is­kolai osztályok küldtek fotókat, gyerekek kedvenc plüssállataikat tűzték ki, csak hogy kifejezzék valahogy: ők is osztoz­nak a fájdalomban. A rendőröket hagyományosan New York legjobbjainak, a tűzoltókat pedig a legbátrabbaknak nevezik. A legjobbak és legbátrabbak közötti tradicionális amerikaifutball-meccs minden évben nagy, a régi SZÚR-okhoz hasonló ün­nep, ám az idén szomorúan zajlott. A végén még a szokásos pezsgős örömün­nep is elmaradt: a tűzoltók egykori ál­landó irányítójátékosának özvegye azt mondta, minden labdánál ösztönösen a férjét kereste. Pedig őt maga alá temette a WTC. Az amerikai sajtóban az évforduló kö­zeledtével naponta több blokkban emlé­keznek a tavalyi eseményekre. Ezek a műsorok általában nem az okokat kere­sik, hanem az áldozatok életét, családját, munkáját mutatják be. Nagy vita folyik arról, hogy a tévétársaságok mutathat­ják-e, és ha igen, hányszor ismételhetik a pillanatot, amikor a gépek a felhőkarco­lókba csapódnak. A média azonban min­den moralizálgatás mellett sem tudja ki­vonni magát a piaci viszonyok alól: a CNN-től jó pénzért bárki megrendelheti a kérdéses felvételeket videokazettán vagy DVD-n, aztán annyiszor pörgetheti ma­gának oda-vissza, ahányszor csak akarja. A közeli Greenwich Street elegáns vendéglőiből tavaly szeptemberben in­gyen hordták az ételt a mentésben részt­vevőknek. Robert De Niro Tribeca Grillje a város egyik leghíresebb helye, állítólag isteni a konyha, és az ember gyakran ösz­­szefuthat a társtulajdonosok közül Baris­­nyikoval vagy Sean Penn-nel, de a felső középosztály alattiaknak semmiképpen sem ajánlható: átszámítva egyetlen fogás 7-10 ezer forintba kerül. Nincs telt ház, de hát itt aligha a vasárnapi családi ebéd­ből származik a fő jövedelem. New York legjobbjai és legbátrabbjai pedig már megint nem ide járnak, ha megéheznek. Igaz, szeptember 11. után sokat beszéltek róluk, nagy ünnepségeken dicsérték őket, és a politikusok imádtak velük fény­­képezkedni, de a fizetésüket nem emelték meg annyival, hogy törzsvendégek le­gyenek a nagy hírű, de alig néhány utcá­­nyi Tribecában. Sokkal nagyobb a zsúfoltság a kőha­­jításnyira lévő kínai negyed, a China­­town utcáin. A Canal Streeten és kör­nyékén ezen a vasárnap délután gyakor­latilag lehetetlen volt leparkolni. Az árusok rengeteg mindent kínáltak a ha­mis Rolexektől, a kalóz CD-ken át a szintén nem teljesen eredeti autómag­nókig. New York legjobbjai unottan cir­káltak, egy-egy járőrautó láttán legfel­jebb a két legközelebbi boltos rántotta le a redőnyt, hogy húsz másodperc múl­va újra „Grand openinget” ünnepelhes­sen. Nem kisebb a forgatag a szomszé­dos Little Italyban sem, ahol már régen nem az olasz a köznyelv. A két, alapve­tően kereskedelemből élő negyedet ala­posan megviselte a turizmus szeptem­ber 11. utáni visszaesése. Annál na­gyobb elánnal igyekeznek az itteniek bepótolni a kiesést most, hogy a látoga­tók száma ismét a régi. Ráadásul min­denki eljön megnézni a Ground Zerót, ahonnan visszafelé útba esik a Broad­way és a Canal Street sarka: nincs olyan premierfilm, amit itt ne lehetne DVD-n megvenni. De a turistáknak sokat kell vásárolniuk, hogy a kereskedők behoz­zák a négy és fél milliárd dollárra be­csült elmaradt forgalmat. A városban 75 Ground Zero a kilátóteraszról a szerző felvételei York tűzoltó képét özvegye, Joan és négy gyermeke tűzte ki Az optimizmus vége Miklós Gábor A világ nagyon gyorsan kiheverte szep­tember 11-ét. Ma már csak enyhe nyomai vannak annak a napnak. Az első sokk gyorsan elmúlott. Pár hétig, hónapig érezte mindenki, hogy valami borzasztó, maradandó történt. Olyan változás, amely befolyásolja az egyszerű emberek életét. Először is az amerikaiakét, aztán a többiekét. Pár hétig volt ez a dátum az egyetlen, globális beszédtéma. Pár napig érezte úgy a világ gazdagabb fele, hogy valami borzasztó dolog történik vele. Egyszerre kizökkentünk a nyugodt gaz­dagság védett övezetéből. Az, hogy a világ legerősebb államára, vezető hatalmára egyszerre csak szinte megsemmisítő katonai és erkölcsi csapást lehet mérni, sokkoló volt. A fejlett világ sebezhetőnek, sőt védtelennek érezte ma­gát. És nem annyira a kormányok, a világ hatalmasai, mint az úgynevezett egyszerű emberek kezdtek el félni. Addig ugyanis csak nagyon kevés helyen és nagyon ke­vesen érezhették magukat a potenciális célpont, az áldozat szerepében. Szeptem­ber 11-e óta bárkivel, bárhol, bármi meg­történhet. A szimbolikus csapás szimbo­likus célpontokat ért. A világkereskedel­mi központ ikertornyait és a Pentagon öt­­szögletű épületét. De, ami megmaradt az a menekülők arca volt. Azóta bárki lehet bárhol egy hasonló támadás célpontja. Szeptember 11-vel tehát elveszett az egykori első és második világ éppen megszerzett biztonságérzete. Mert ne ta­gadjuk, a hidegháború vége, a szocialista világrendszer összeomlása kölcsönösen előnyös volt. Úgy tűnt ezentúl nem kell félni attól, hogy valamilyen konfliktus mindent elpusztító atomháborúvá válik. A biztonság évtizede véget ért ezzel. Va­lami más kezdődött. Igaz, addig is voltak, akik vitatták a kor sztárfilozófusának Francis Fukuyamának a optimista téziseit a történelem végéről. Arról, hogy Szovjetunió összeomlása a liberális demokrácia és a piaci kapitaliz­mus általános és békés uralmát hozza. Komoly elméletek fejtegették, hogy a vi­lágot vallási-civilizációs megosztottság fenyegeti, hogy ezek a civilizációk kibé­­kíthetetlenek, hogy elkerülhetetlenül glo­bális háború lesz ebből. Az elmélet apja, Samuel Huntington a jövő fő civilizációs konfliktusát éppen a Nyugat és az iszlám világ összecsapásában látja. Szeptember 11-e óta sokan hinni kezdtek neki. Nagyon rövid idő alatt kiderült, hogy a merényleteket honnan irányítják. Szinte pillanatok alatt kirajzolódott az új kor go­noszának, Oszama bin Ladennek az arc­képe. Ideális ellenség. Dúsgazdag és jól képzett férfi, összeesküvő, a Nyugat el­lensége. Középkorias üzeneteit a legkor­szerűbb technikával küldi fanatizált em­bereinek. Hálózata is a premodern és posztmodern vegyüléke. Egyszerre alkal­mazzák a legkorszerűbb pénzügyi techni­kákat és az őskori bankárkodás elemeit. Persze jó lenne tudni, mennyi a való­ság és mennyi a mítosz ebben a férfiban és szervezetében? Valóban oly nagy ha­talma lenne, valóban tömegpusztító fegy­verei vannak? Valóban akkora a befolyá­sa az arab és muzulmán világban? Akik trikókon viselik a képmását, akik videó­­üzeneteit nézik valóban készen állnak a Nyugat elleni dzsihádra? Bin Laden és hálózata mindenesetre immár egy éve dacol a világ első számú hatalmával. Amerikát bekényszeríttette, becsábította az afganisztáni háborúba. Nem lehet tudni, mikor és hogyan mászik ki ebből megoldhatatlannak látszó konf­liktusból. Amerika immár egy éve bi­zonygatja, hogy nem a muzulmán világ­gal háborúzik. Egyáltalában nem biztos, hogy a muzulmán világ ezt elhiszi neki. Mert az afganisztáni háború könnyen Irakban folytatódhat. A Nyugat és az iszlám világ viszonya szeptember 11-e óta lett első számú aggo­dalom tárgya. Különösen, mert kiderült, hogy ez a Nyugat belső ügye lett. Sok millió muzulmán él a fejlett országokban, s naponta újabb ezrek próbálnak bejutni a jólét és biztonság erődjeibe. Ezt Magyar­­országon is érzékeljük, hiszen erre vezet az egyik ösvény. Menekülési vagy el­­özönlési útvonal? Mindenesetre a nyu­gat-európai országokban mind többen rettegnek ettől. Így lett a bevándorlók je­lenlétének ügye az egyik legfontosabb belpolitikai kérdéssé több európai or­szágban. A szeptember 11-e utáni válasz­tások jobboldali meglepetéseinek ez lehet a fő oka. Ha van a szeptemberi napnak hozadé­­ka, az az, hogy a nyugati, a „keresztény” világ elkezdődött érdeklődni az iszlám iránt. Azóta próbálja megérteni a muzul­mánok kultúráját, gondolkodását, reak­cióit. Az amerikai tömeglapok nyíltan tették fel a kérdést: miért gyűlölnek min­ket? És a kérdés nem az őrjöngő Ameri­­ka-ellenes tüntetőkről szóló tévéfelvéte­lek, vagy az arab országok gyűlöletbe­széddel mérgezett sajtója miatt volt jo­gos. Megdöbbentő volt az öngyilkos gép­rablók személye. Jó anyagi körülmények közül származó, képzett, nyugatias élet­módot folytató fiatal férfiak voltak a vég­rehajtók. A vezéregyéniség Mohamed Atta volt. Egyiptomi középosztályi csa­ládból származó tehetséges építészmér­nök volt, aki hosszú évekig tanult Német­országban, hogy városrendező lehessen. Ehelyett a várospusztítást választotta. Az elmúlt egy év szembesített a tömegessé váló vallási fanatizmus és a vallási alapon szerveződő terror jelenségével. A mo­dern világ képtelen kezelni ezt. Az iszlám világa nem hisz a Nyugat­nak. És az USA és az EU is egyre kevés­bé képes partnereket találni ebben a tér­ségben. Kénytelenek ráébredni, hogy eb­ben a világban nincsenek demokratiku­san megválasztott vezetők és kormányok, s hagyományos szövetségeseik nem is annyira titokban, a fő ellenséget finanszí­rozzák. És ott van mindehhez a véres konflik­tus a Szentföldön. Szeptember 11-e óta még kisebb az esélye a békés megoldás­nak. Talán azért is, mert sokan elhiszik, hogy a terror eredményes eszköz lehet. És egyre kisebb az értéke az emberi életnek! Szeptember 11-ének és következmé­nyeinek több értelmezése van. Az egyik az amerikai elnöké. Ő azt üzeni, hogy ez Gonosz erő valamilyen akciója volt.

Next