Népszabadság, 2002. szeptember (60. évfolyam, 204-228. szám)
2002-09-19 / 219. szám
10 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2002. SZEPTEMBER 19., CSÜTÖRTÖK A bűnbaktól a realista lényeglátóig Szemben áll-e egymással a nemzet és a haladás ügye? Választanunk kell aközött, hogy magyarok legyünk vagy szabadok? Nincs más mód, mint hitet tenni „haza” és „haladás”, hazafi és emberbarát, önazonosság és korszerűség valamelyike mellett, s a másik ellen? A ma kétszáz éve született Kossuth Lajos életműve azt bizonyítja, hogy a szembeállítás hamis, hiszen a két ügy csak egymásra vonatkoztatva értelmezhető. Ennek ellenére a XIX-XXI. századi hazai és külföldi politikai köztudatban több, egymástól különböző, egymással gyakran ellentétes, de olykor egymást is átható Kossuth-kép található. A köztudatban jelen lévő Kossuth-képek valójában ez időszak politikai diskurzusainak és szimbolikus politizálásának jelképei. A külföldi Kossuth-kép furcsa kettősséget mutat. A szomszédos országokban, elsősorban Romániában és Szlovákiában, de más országokban is Kossuth nacionalista diktátort jelenít meg, amely felfogás mögött kisebbségi érzetet, sértettséget, a kollektív emlékezet sérüléseit és ezek kompenzálásait érzékelhetjük. A pozsonyi diéta falán nem a magyar országgyűlés és Kossuth, hanem Ludovit Stur emléktábláját találjuk. Zágrábban Jelacic tér ésszobor van, Kolozsvárott és Marosvásárhelyen pedig Avram láncú szobrát láthatjuk. New York-i emlékműve és a washingtoni kongresszus előcsarnokában található mellszobra viszont a politikai szabadság lánglelkű apostolának, a liberalizmus magyarországi képviselőjének, a demokrácia magyar bajnokának állít emléket, ahogy londoni, párizsi és torinói emléktáblája is. Annak, aki szerint a demokrácia a nép érdekében, a nép által és a nép számára való kormányzás. Ez inspirálta Abraham Lincoln gettysburghi temetési beszédének híres fordulatát: „government of the people, by the people, for the people”. Hazai függetlenségi párti (és mindenekelőtt az alföldi parasztság körében virágzó) kultusza és az annak nyomán állított szobrai a magyar szabadság, a jobbágyfelszabadítás, a magyar függetlenség megszemélyesítői. A Kerepesi temetőben található mauzóleuma viszont a nemzeti géniusz, a magyar birodalmi eszme megtestesüléseként ábrázolja. A két világháború közötti időszak és a Kádárkorszak Kossuth-képe mindenekelőtt a magyar konzervatív értelmezések XIX-XX. századi vonásait viselte magán. Kemény Zsigmond szerint Kossuth érzelmi politizálásával kilendítette rendes kerékvágásából a magyar politikai életet. Asbóth János Három nemzedék című írásában Széchenyi-Vörösmarty, Kossuth-Petőfi, Deák-Arany politikus-irodalmár párosai közül Kossuth és Petőfi képviselte a kártékony kettőst. Gyulai Pál a hübrisz (a túlzásba vitt erény vétekhez vezető) megtestesítőjét látta Kossuthban. Réz Mihály Kossuth ellenfelét, Dessewffy Aurélt felmagasztalta, Kossuthot pedig demagógnak minősítette. A szocialista Szabó Ervin értelmezésében Kossuth a rendi partikularizmus politikusa volt. Németh László Kossuthot a hígmagyarok közé sorolta. Szekfű Gyula szerint Kossuth liberális volt, aki külföldi sémák és hazai rossz beidegződések nyomán nacionalizmust, sérelmi politizálást gerjesztett, s ez megbénította a magyar közélet szereplőinek felelősségtudatát és valóságérzékét. Mályusz Elemér cáfolata ezt az értelmezést fordította visszájára. Ő a rendi kisnemesi politikust értékelte nagyra Kossuthban. Kosáry Domokos 1943-ban tudományos igényű, komoly forrásfeltáráson és forráskritikán alapuló monográfiát írt Kossuthról. 1946-ban megjelent és most újabb kiadás előtt álló könyvének fogalomhasználata, interpretációs kerete és értékítéletei a sérelmi politikus szektűi képét mutatják. Ebbe a magyarázatba építette be a szerző Mályusz kisnemesi politikus értelmezését, ám saját forráskutatásai, annak életrajzi vonatkozásai mindkét magyarázaton több ponton túlmutattak: Kossuth értelmiségi szerepét és egyéniségét tették érzékelhetővé. Jászi Oszkár 1918-1920-as politikai memoárjainak angol változatát (Forradalom és ellenforradalom Magyarországon) Kossuth emlékének ajánlotta, A Habsburg-monarchia felbomlása című, Chicagóban 1929-ben megjelent könyvében pedig nagy elismeréssel írt róla. A magyar népi mozgalom és a németellenes függetlenségi népfront számos képviselője ugyancsak követendő példát látott Kossuth törekvéseiben. Igaz, ez náluk, Jászi értelmezésével szemben igen gyakran nem vált el a romantikus sémáktól. Azóta viszont alapvető tudományos munkák láttak napvilágot, amelyek feltárták a reformkori magyar liberalizmus politikatörténetét, ám tanulságaik nem illeszkedtek a Kossuthot sérelmi-rendi politikusnak láttató értelmezések sémáiba. A romantikus megközelítések elutasítása esetén - ezeknek a műveknek köszönhetően - immár nem vagyunk kénytelenek a konzervatív séma és a totalitárius indoktrináció különböző típusai közül választani. A kommunista indoktrináció - Révai József, Mód Aladár és Andics Erzsébet nevéhez köthető — Kossuth-képe több forrásból táplálkozott. Kialakítói elvetették Szabó Ervin értelmezését, ám visszájára fordították, és így eszményítették Kemény Zsigmond démonizáló ábrázolását a tömegérzelmeket mozgósító nagy szónokról. Ennek a Kossuth-képnek az újdonságát Révai József értelmezése alkotta. Az, amely a középosztályt helyettesítő magyar „harmadik rend”, a középbirtokos nemesség történelmi szerepét értékelte, újraértelmezve Beksics Gusztáv és Szekfű Gyula tételeit. Ez viszont az antiliberális nacionalizmus „zárt társadalom” modelljének (Szekfű Gyulához és Szabó Dezsőhöz egyaránt visszanyúló), a „nemzeti öncélúság” mítoszának a kisajátított haladásmitológiával összekapcsolt sémájába illeszkedett, haladás és reakció, angyalok és ördögök, jó és rossz misztériumjátékának megjelenítéseként. Ideológusai a totális zsarnokság elődei sorába emelték be következetlen forradalmárként azt, aki minden (így az orosz) zsarnokság egyik hazai ellenfele, a magyar liberalizmus és demokrácia elkötelezett politikusa volt. Révai Józsefnek a következetlen forradalmár Kossuthról alkotott képét a nemzeti függetlenség és demokrácia jegyében értelmezte újra és állította szembe a zsarnoksággal az 1956-os forradalom ifjúsága, de ezeket a célkitűzéseket az újabb szovjet megszállás és az azt követő megtorlás eltaposta. Március 15. megünneplése ismét (mint már oly sokszor) tabu lett. 1959-ben kezdődött az a Molnár Erik nevéhez fűződő - a forradalom leverését követő párthatározatok sorától korántsem függetleníthető - nemzetvita, amely a nemzeti függetlenségi hagyományok helyét a haladással szemben álló rendi, partikuláris, kiváltságőrző küzdelmek sorában jelölte ki, s azok ettől kezdve így szerepeltek a tudományos és ideológiai diskurzusban. Tudományos közbeszédünkben máig ez látszik az európai álláspontnak, a romantikus nacionalizmus ellenében kialakított egyetlen lehetséges civilizált nyelvezetnek és tematikának, holott maga is része a rossz kettősségeknek. Molnár Erik álláspontja az indoktrináció, az ideológiai besorolás korábbi tabui közül sokat megdöntött, ugyanakkor újakat is teremtett. A „népi, tehát nemzeti, nemzeti, tehát haladó” (Szűcs Jenő által feltárt) azonosításának sémájával szemben azt az előfeltevést rögzítette, miszerint a nagyobb, a birodalmi egység fejlettebb, mint a nemzeti, s az abszolutizmus a haladás előkészítője. Ezzel pedig rehabilitálta Szekfű Gyulának a Habsburg-birodalomra vonatkozó pozitív és a függetlenségi mozgalmakat illető negatív értékelését is. Király István 1973-as fordulata pedig ismét a „zárt társadalom”, a „nemzeti öncélúság” sémáját elevenítette fel. A kései diktatúra Széchenyi-kultusza — ahogy a Horthy-korszakban, ekkor is — a politika és a gazdaság elválasztására irányult, s Kossuthnak abban természetesen nem volt helye. A rendszerváltás utáni Magyarország politikai pártjainak jobboldala a kisajátított nemzeti, a hangsúlyozottan — Szent Istvántól Bethlen Istvánig - nem demokratikus hagyományok jegyében mutatta be a nemzeti múltat, s a legutóbbi országgyűlési választások idején és az azt követő hónapokban már egyenesen a politikai élet hiszterizálásához használta azt fel. A baloldalon pedig — a máig meg nem emésztett utódpárti örökségtől nyilvánvalóan nem függetlenül — sokan nem tudnak mit kezdeni a kossuthi örökséggel, s a Kádár-rendszer egyre nyíltabb apológiája még inkább elvágja őket attól, hogy le tudjanak számolni a diktatúra tehertételével. A mára már egyedüli liberális párt 1989-ben saját elődei egyikeként említette Kossuth Lajost. Önmeghatározása 2002-ben így szól: „Kossuth a szabadság embere, az SZDSZ a szabadság pártja.” Internetes honlapjának mottója pedig Kossuth-idézet: „hazám jövendőjét nem a hatalomban, hanem a szabadságban keresem.” Március 15. és október 23. nemzeti ünnepeit azonban egyre inkább a szélsőjobboldal politikai hisztériakeltői sajátíthatták ki maguknak. A Kossuthnóta 1944 után ismét szélsőjobboldali tüntetők száján hangzik fel, szélsőjobboldali jelképek társaságában, a közösség ügyének a szabadság ügyével való szembefordítása jegyében. Kossuth azonban valójában nem a „nemzeti elzárkózás”, a „zárt társadalom”, a „nemzeti öncélúság” jelképe. A nemzeti függetlenség szimbóluma nem választható el a liberalizmus és a demokrácia, a szabadság képviselőjétől attól, aki a közösség ügyét a szabadság ügyére vonatkoztatta és alapozta. Bibó István 1948-ban átértelmezte Szabó Dezső és Németh László tételeit arról, hogy a jobbak félreszorultak, a silányabbak pedig egyre sikeresebbek lettek a magyar közéletben. Szerinte ez hamis politikai konstrukciók eredménye volt, ami paranoid és skizofrén beállítottsághoz vezetett. 1867 és 1944 között azok, akik valóságérzékük jegyében hatni akartak, kénytelenek voltak gyakorlati megfontolásokból elfogadni az elfogadhatatlan állapotokat, ezért viszont lényeglátásukkal fizettek. Azok viszont, akik nem veszítették el lényeglátásukat, leleplezték a hazai politikai viszonyokat, görcsösek, sértettek, üldözési mániások lettek, és ádáz prófétákká váltak. A kívánatos viszont az, amikor valóságérzék és lényeglátás együtt van. Két esztendővel később pedig úgy látta, hogy Kossuth „realista lényeglátó” volt. Bibó Istvánt ugyanis Szabad György Kossuth-könyve szembesítette azokkal a sémákkal, amelyeket Kossuthról mint nagy szónokról hallott és olvasott. „... nekem az volt a legmeglepőbb, hogy a szónokiasnak ismert Kossuthba mennyi ép realitásérzék szorult. Eddig mindig úgy fogalmaztam, hogy Kossuth történeti igazával azonosítom magam, de személyét és jellemét bizonytalannak éreztem, nagy szónok volta nem vonzott Most mind valószínűbbnek érzem azt a tételedet, hogy a legnagyobb ingerültséget azzal keltette, hogy birtoktalan létére teljesen modern, új módon, az újságírói foglalkozáson keresztül jutott döntő politikai szerephez.” (Újhold Évkönyv, 1991/1. 280-281.). A közösség ügye és a szabadság ügye Kossuth értelmezésében elválaszthatatlan egymástól. Szembeállításuk ugyanis meghamisítja mindkettőt. Bibó István szavaival: ,Ahhoz, hogy egy európai közösség modern politikai fejlődése harmonikus és egyenes vonalú legyen, lényegileg egy dolog szükséges: az, hogy a közösség ügye és a szabadság ügye egy ügy legyen. Sajnos, annyira megszoktuk már, hogy észre sem vesszük, micsoda szörnyű fából vaskarika elvárni és kifejleszteni a szabad ember jellegzetes erényeit, a spontán lelkesedést, a tudatos önfeláldozást és a felelős aktivitást egy olyan közösségért, mely nem biztosítja a szabad ember kifejlődésének az elemi feltételeit.” Dénes Iván Zoltán A közösség ügye és a szabadság ügye Kossuth értelmezésében elválaszthatatlan egymástól. Szembeállításuk ugyanis meghamisítja mindkettőt. KOSSUTH 200 — E percnek kisszerűsége szorítva hat le lelkemre... Kaján Tibor karikatúrája ______TELEVÍZIÓ__________ Szeressük, vagy ne szeressük? Csak annyi benne a lelemény, hogy vannak arcok, melyeket a néző nézni szeret. Mivel színészekről van szó, ez persze ennél többet jelent: jelenti a szeretni való gesztusokat, játékot, ami ha nem is rajzol rögtön személyiséget, mert ilyen semmi kis szövegekkel erre úgysem lesz módja, legalább valami fájdalmas hiányérzetet fölkelt. Hogy tudniillik kellemes időtöltés volna igazán megismerni Brigit és Brúnót, milyenek lehetnének, ha kiengednék őket a szituációs képketrecből, bele valami nagyobb jelenetbe, ahol sok az ember, komplikált a dialógus, kibomlik a szexepil, szem és test sokkal változatosabban tud a lélek tükrévé válni. Itt ilyesmiről szó sem lehet. A Szeret, nem szeret szeretőpárja a hosszú távú tervek szerint is csak képketrectől képketrecig vándorol, napról napra, meghagyva a nézőnek annyi reményt, hogyha az ágyketrecet összefűzi gondolatban az autóbelső ketreccel, akkor a tízpercek kidobta személyiségmorzsákból mégiscsak össze lehet rakni majd legalább egy olyan párocskát, mint a Rém rendes család Al Bundyja, oldalán az ő Peggyével. Amúgy is céloz itt arájuk író, rendező és persze a két ifjú magyar kedvenc, Szabó Győző és Oroszlán Szonja. Csak annyi kell, hogy a férfikarakter megállapodjék a jóravaló mackós ember és a nagydarab ellenszenves tahó ikerfigurái között, és persze Brigi is megszülessen, legalább annyira, mint Peg, eldőljön, hogy Szonja a szőke nős imázst erősíti-e, vagy az álbutaság alól megcsillanó praktikus női bölcsességet, amit majd csak megfűszerez izgató szexéhség, ahogy azt a Mrs. Bundytól eltanulni ajánlatos. Szóval figura még születhet, kérdés, hogy a műfajnak lesz-e ideje megszületni. Hogy beveszi-e ezt a TV 2-es megfiatalodási igyekezetét nyugtázó, de nem feltétlenül díjazó közönség? Hiszen van ilyen formáció a világban, de leginkább van a villámtréfa mint műsorokat elszigetelő, de a pörgést, lendületet mégis garantáló kötőanyag, ami éppenséggel lehet „fiatalos” is. A Szeret, vagy nem szeret talán jobban megtalálná a helyét, ha nem tízperces hosszúságban sugároznák, hanem négyszer kettő és fél percesben. Vagyis napjában négyszer bukkannának föl a kedvünkre való figurák, csak úgy, a semmiből, mindenféle műsorfoglalat nélkül. És főleg, ha ezek a nyilván sok mindenhez értő fiatal színészek tényleg improvizálnának! Hiszen tudnak is, ígérik is, és úgyis tesznek, mintha... de azután mégsem. Hogy van az, hogy Jancsónál ugyanezeknek a színészeknek lehet rögtönözni, a kereskedelmi televíziónál viszont a szövegmondás igazi szabadságának az a feltétele, hogy civil legyél, és leselkedjenek rád? Vagyis ha van ez a szituációs játék, ami nyilván sokkal olcsóbb, mint a konkurencia sokszereplős saját gyártású napi szappanoperája, akkor ez az itthon újnak számító találmány legalább lazaságban mutasson példát. Legyen tényleg műsorsávonként fölbukkanó sorminta, sok apró hétköznapi meglepetés. A graffitit utánzó fölvezetés maradhat, hogy jelezze, amit látni fogunk, maga is jókedvű televíziós firka. Merthogy az lesz, ha egyszer jó lesz, semmi több. Ebben a minőségben éppenséggel varázsolhat is annyi életet a csatorna teljes műsorfolyamába, mint akármely realityinjekció. Hiszen annyi sajnos már kiderült, hogy ez a bizonyos műsorfolyam fiatal arcokkal és testekkel és a hozzájuk kapcsolódó fiatalos botrányokkal együtt is tud „folyamszerűtlen” lenni. Sarkos és szigorú, akár a régi szép időkben. Hirsch Tibor Hétvégén nyitott kapuk A múzeumok lesznek a főszereplői a most hétvégén megrendezendő kulturális örökség napjainak. Az előtérben a háttér cím azt mutatja, hogy a látogatók - természetesen ingyen - az előlük egyébként elzárt helyekre is bejuthatnak. Szeptember 21-én és 22-én 440 épület nyitja meg kapuit országszerte. Az idén tizedik alkalommal megrendezett örökségnapok egy európai eseménysorozat része. Évről évre több épület várja az érdeklődőket, akik egyre nagyobb számban keresik fel a máskor csak belépődíj ellenében vagy egyáltalán nem látogatható műemlékeket, templomokat, közintézményeket. Tavaly például 75 ezer látogatót regisztráltak ezen a különleges hétvégén. (Európa-szerte mintegy 20 millió érdeklődő keresi fel ilyenkor a nyitva tartó intézményeket.) Az idei örökségnapok különleges eseménye a „múzeumok éjszakája”. Hét nagy budapesti közgyűjtemény szombaton éjszakába nyúló programmal várja a közönséget. A Nemzeti Múzeumban és a Millenáris Parkban tárlatvezetés, a Természettudományiban csoportos kalandtúra lesz. A Műcsarnokban gigantikus performanszot tartanak, a Néprajzi Múzeum ír zenével várja az érdeklődőket. A Rendőrség-történeti Múzeumban ujjlenyomat-vételen lehet részt venni, de lesz lézerpisztoly-lövészet is. A Szépművészeti Múzeumban a „szabálytalan” tárlatvezetés mellett este nyolckor megszólalnak az egyiptomi kiállítás tárgyai. Varga Kálmán, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnöke szerdai sajtótájékoztatóján elmondta: az idén 165 magyarországi és három, a környező országokban lévő település csatlakozott az örökségnapok rendezvénysorozatához. Megnyílik például Székely Bertalan szadai műteremháza és a gödöllői Nagy Sándor-ház. Ezen a hétvégén látogatható lesz a máskor zárt orosházi zsinagóga, az ózdi olvasóegyleti székház, a dunaújvárosi római fürdő és a Storno család soproni műterme is. Budapesten az érdeklődők bebocsátást nyernek az Országos Műszaki Múzeum raktárépületébe. A 440 részt vevő intézmény mintegy fele múzeum - mondta el Tamási Judit, a hivatal kommunikációs vezetője. A közgyűjtemények természetesen a kiállítások mellett különféle programokkal is várják a látogatókat. Az orosházi Szántó Kovács János Múzeumban például szilvalekvárt főznek, a szentendrei Dobos Múzeumban csokoládét öntenek. Az örökségnapok részletes programja a Pesti Est különszámában és az interneten is megtalálható, többek között a www.muzeum.hu, a www.epiteszforum.hu és a www.nkom.hu címen. N. K.J.