Népszabadság, 2002. október (60. évfolyam, 229-254. szám)
2002-10-30 / 253. szám
10 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2002. OKTÓBER 30., SZERDA Gyanítom, hogy a szocialisták és a szabad demokraták nem kis részben azért nyerték meg a tavaszi választást, mert kézzelfogható jelét adták annak, hogy az adócsökkentést komolyan gondolják: ennek egyik formája lett volna az eva, az egyszerűsített vállalkozási adó, mely tekintetbe vette volna, hogy nem kis számban vannak Magyarországon olyan, főleg szellemi tevékenységet végző vállalkozások, amelyek relatíve alacsony bevételt termelnek, viszont még ehhez képest is elenyésző a költséghányaduk, ráfordításaik nagyobb részét tehát a különböző adófajták teszik ki. Nekik ügyeskedniük kell, költségeket „termelni”, hogy ne fizessék ki a gatyájukat is Állam Bácsinak, ki tudja, mire. Az eva, amely lényegét tekintve egyfajta átalányadózás, erre kínált volna megoldást. Állam Bácsi azt mondta volna: add ide a másfél dézsmát, cserébe nem kérdezem, milyen költségeid vannak, te pedig megszabadulsz az állandó gyomorgörcstől. Az ígéretes kezdet után mára eljutottunk oda, hogy az evát több foglalkozási ágban éppen azok nem vehetik majd igénybe, akiknek a kedvéért tulajdonképpen kitalálták. Természetesen saját foglalkozásom helyzetének átgondolása vezetett erre a következtetésre. Ezért lehet, hogy néhányan, akik megtisztelnek e sorok elolvasásával, legyinteni fognak, na persze, majd még sajnálni fogom az ügyvédeket. A helyzet azonban az, hogy az ügyvédekről mint dúsgazdag ingyenélőkről táplált hiedelem téves, az ügyvédek között ma - már csak létszámuk miatt is - kemény verseny folyik, ami természetesen leszorítja szolgáltatásaik árát. Másrészt korántsem csak az ügyvédeket és a hozzájuk hasonló foglalkozást végzőket (közjegyzőket, szabadalmi ügyvivőket, önálló bírósági végrehajtókat) érintik a következőkben vázolt problémák. Az eva igénybevételének egyik feltétele az, hogy az adózó az evával érintett adóévet megelőző két évben változatlan szervezeti formában működjön. Nyilvánvaló, hogy a Pénzügyminisztériumnak e szabály beiktatásával az volt a célja, hogy elkerülhető legyen a különböző nagyvállalkozások szétaprózása olyan kis cégekre, amelyek egyenként már nem lépik túl az eva választása szempontjából felső határt jelentő 15 millió forintos éves bruttó árbevételt. Így persze minden kezdő vállalkozás a kis magyar lelemény, és ennek eredményeképpen a kis magyar gyanakvás áldozata lesz. Ám nem szükségszerű, hogy ez minden foglalkozási ágban így legyen. Vannak ugyanis olyan szakmák, amelyek esetében a vállalkozási tevékenység végzésének feltétele nem pusztán az elhatározás, hanem egyrészt egy képzettség megszerzése (nem csupán az egyetemi diploma, hanem rendszerint a többéves gyakornokoskodás után letehető szakvizsga is) és a köztestületi tagság. Ezek hiányában az adott tevékenység (jogszerűen) nem végezhető. Ily módon a fiatal, kezdő ügyvédek vagy közjegyzők (akik, higgyék el, nem keresnek olyan jól) nyilvánvalóan nem tudják teljesíteni a kétévi működésre vonatkozó szabályt. De - s a probléma ezért mutat túl a mi szakmánkon - ugyanez igaz a kezdő állatorvosra, háziorvosra és gyógyszerészre is, mindöszszesen feltehetően több tízezer emberre. Pedig az eva - a kormánypártok eredeti szándékai szerint - mások mellett nekik is alternatívát kívánt volna nyújtani. Hiszen ők tipikusan abba a vállalkozói körbe tartoznak, amelyen az eva segített volna. A dolgok jelenlegi állása szerint azonban egyelőre kimaradnak az olcsóbb állam s a csökkenő közterhek megígért jótéteményeiből, a Pénzügyminisztérium ugyanis köti az ebet a karóhoz, holott a probléma egy félmondatos módosítással megoldható lett volna. Talán még most sem késő a törvényjavaslat hibáit korrigálni, s akkor nem tűnne úgy, hogy az új kormánypártok is a Fidesznek a választási program és a kormányprogram különbözőségéről szóló tanítását vallják. Nehéz-Posony Márton ügyvédjelölt Hova lett az eva? juk A 4- 8 \! - Az egyszerűsített vállalkozói adó se rossz, de nem tudod, hogyan lehet hozzájutni egyszerűsített vállalkozói jövedelemhez? marabu rajta Megmondom a vallásomat - Vallása, felekezete? - Micsoda? - Az mi? - Ez egy keleti világvallás. Pontosabban annak az egyik ága. - Inkább azt mondja meg, hogy minek keresztelték! - Azt miért kellene megmondanom? - Hogy beírjam a vallását! - Megmondtam a vallásomat. - De nincs ilyen megjelölés. Azt nem tudom beírni. Ez a párbeszéd alig másfél éve zajlott egy pesti belvárosi lakásban egy népszámláló és egy épp összeírás alatt álló magyar állampolgár között. A derék honpolgár, miközben bizonygatta, hogy az ő vallása létezik, noha nem jár együtt kereszteléssel, azon tűnődött, hogy az összeíró vajon szándékosan nem akarja a kérdőíven feltüntetni az ő vallását, vagy egyszerűen nem készítették fel arra, hogy milyen felekezetek képviselőivel találkozhat munkája során. A megjátszott, vagy valós értetlenkedés számára azért is meglepő volt, mert a szóban forgó vallás híveinek száma, társadalmi támogatottsága és médiajelenléte alapján mindenképp a tíz legismertebb hazai egyház közé tartozik. Aztán elszégyellte magát a polgár, hogy szándékosságot sejt e tudatlanság mögött, és segíteni próbált a siető összeírónak. - Hagyja, akkor majd én beírom, hiszen - ahogy ön is mondta -, én is kitölthetem az ívet. - Inkább én írom be. - De mit ír be? - Amit mondott. - Le tudja írni? - Hmmm... Patthelyzet alakult ki. Az öszszeíró nem akarta átadni a kérdőívet, a meglepett összeírt pedig ragaszkodott ahhoz, hogy vallásának általa említett formája szerepeljen az íven. A népszámláló végül elrohant. Nem volt ideje ilyen részletekkel foglalkozni, hiszen jövedelme az összeírtak számától függ. Az összeírt pedig úgy érezte, hogy visszaéltek az idejével, visszaéltek a pénzével - hisz végtére is az izgága biztost részben az ő adójából fizették és főként visszaéltek állampolgári jogaival. Vajon mi az oka annak, hogy nem lehetett az általa megjelölt vallást vita és győzködés nélkül megjelölni? Vajon az miért nem szerepelt a lehetséges (értsd a kérdező számára is nyilvánvaló) válaszok között, ha már egyszer rákérdeztek? Vajon hány összeírtnak engedte a biztos, hogy ő töltse ki e kényes rubrikát? Vajon hány öszszeírt nevezett meg eleve könynyen elfogadható felekezeti hovatartozást, csakhogy elkerülje a kényelmetlen magyarázkodást, vagy a kellemetlen emlékeket? És egyáltalán miért kellett a népszámlálási kérdőívre felvenni a felekezeti hovatartozást? Csak reménykedni tudott, hogy ez a -legjobb esetben is — ellentmondásos kategória nem kerül majd feldolgozásra. Csalódnia kellett. Az összegyűjtött adatok befolytak a Központi Statisztikai Hivatalba, ahol tudományosnak mondott szempontok alapján vallási csoportokat határoztak meg és elemeztek ki. Az összeírt állampolgár ezeket látván pedig azon tűnődött, hogy ő vajon a „más istenhiten alapuló vallások”, vagy „az örök világtörvényt hirdető vallások” követői között szerepel, hiszen teista vallása istentől eredő örök világtörvényt is hirdet. Vajon ki és hogyan dolgozta fel a begyűjtött adatokat? És mire volt jó ez az egész? A 2001. év vége felé, ahogy közeledett a költségvetési törvény tárgyalása, világossá vált, hogy nemcsak egy türelmetlen összeírórólés néhány, később pub-Most azoké a pártoké a parlamenti többség, amelyek tavaly határozottan felemelték szavukat az állam világnézeti semlegességét sértő törvénnyel szemben. likussá váló tudományos bakiról) van szó a népszámlálás vallási kérdésénél. Ennél sokkal többről: az állam világnézeti semlegességének csorbulásáról, amely a különböző egyházaknak juttatott állami támogatás kivételező elosztásában nyilvánul meg. Az akkori kormány ugyanis - mit sem törődve tekintélyes nemzetközi szervezetek, a brüsszeli Human Rights Without Frontieres (Emberi Jogok Határok Nélkül) vagy az oxfordi International Association for Religious Freedom (Nemzetközi Vallásszabadsági Szervezet) emberjogi aggályaival, az akkori ellenzéki pártok, az MSZP és az SZDSZ tiltakozásával - megszavaztatta, hogy az egyházaknak juttatandó hitéleti támogatás állami kiegészítése ne az adófelajánlók, hanem a népszámlálási adatok arányában történjen felosztásra az egyházak között. Ezzel jelentősen átrendeződtek az állami kiegészítések addig hatályos és az állampolgár szabad választásán nyugvó elosztási rendszerében kialakult arányok. Mégpedig egy tudományos szempontból igen erősen megkérdőjelezhető adatfelvétel alapján. A népszámlálás nemterjedt ki a vallásosság vagy a vallás gyakorlásának vizsgálatára” (KSH), és nem arra kérdezett rá, hogy az állampolgár kit akar támogatni, hanem arra vonatkozott, hogy mely „egyházhoz, felekezethez, vallási közösséghez tartozónak vallja magát”. S mint tudjuk, e kettő között igen jelentős különbségek adódhatnak. Felmerül például a kérdés, hogy ha a népszámlálás szerint a lakosság hetven százaléka katolikus, akkor a közülük kikerülő több millió adófizető közül vajon miért csak háromszázezer gondolta azt, hogy adója egy százalékának felajánlásával támogatja az egyházat? Elgondolkodtató. Az összeírásra ráadásul túlfűtött hangulatban került sor, amikor tévéklippek és óriásplakátok buzdítottak a nagy egyházakhoz való tartozás „megvallására”, miközben más felekezetek az összeírás ellen tiltakozva egyenesen eltanácsolták híveiket a válaszadástól. A vallási hovatartozás alapvetően személyes ügye a népszámlálás alkalmával politikai manifesztáció jellegét kezdte ölteni. Az állami paternalizmus ebben az ügyben is megkérdőjelezte az állampolgárok nagykorúságát, mégpedig egy olyan ügyben, melyben szigorúan érvényesülnie kellene az állam világnézeti semlegessége alkotmányos elvének. A korábbi szabályozás tiszteletben tartotta az állampolgárok szabad akaratát, amennyiben a polgár az adója egy százalékának felfagy fel nem ajánlásával el tudja dönteni, hogy kíván-e támogatni valamely egyházat vagy felekezetet, és ha igen, melyiket. A 2001-es törvény ehhez képest nyilvánvalóan visszalépés jelentett, hiszen abban a törvényhozói akarat az állampolgár szabad döntését „korrigálta” egy enyhén szólva kétes adatbázis alapján. A kurtán furcsán összeírt állampolgár pedig még sokkal kellemetlenebből érezte magát, amikor látta, hogyan használták fel az adatait, hogyan korlátozták az akaratát, hogyan rövidítették meg a felekezetet, amelyhez tartozik. Most újra költségvetési törvény készül. Most azoké a pártoké a parlamenti többség, amelyek tavaly határozottan felemelték szavukat az állam világnézeti semlegességét sértő törvénnyel szemben. Most még van mód annak kijavítására, hiszen az csak 2003 januárjával lép életbe. Később azonban már nagyon-nagyon nehéz lesz. A legnagyobb egyházak ugyanis szerzett jogon követelni fogják az igencsak megemelt támogatást, ami komoly tehertételt jelenthet a költségvetésnek. Ez pedig elcsendesítheti az állampolgári akarat tiszteletén alapuló eredeti rendszer visszaállítását szorgalmazó hangokat. Állampolgárunkat átverték. Beengedte lakásába az államot, hogy az a közjó érdekében felmérhesse őt. Az állam azonban visszaélt a bizalmával, és a szerzett adatokat nem arra használták fel, amire kérték. Az állampolgár most újra reménykedik. Itt az idő, hogy beváltsák az ígéretüket azok, akik egy éve kiálltak az érdekében. Reméli, hogy tartják a szavukat. Sonkoly Gábor történész Babarczy Eszternek a Kertész Imréről és életművéről közölt kolumnás cikkét olvasva (Nobel-dilemma - itt az alkalom, október 19.) kedvem támadt biztatóan átkarolni az ifjú s bizonyára csinos esztétát, a szemébe nézni, és azt mondani: „Fel a fejjel! Bennünket, magyarokat még az ág is húz, de több is veszett Mohácsnál! Irodalmunk egyik legnagyobbja ugyan Nobel-díjat kapott, de majd csak kiheverjük!” Nem hiszem, hogy Babarczy Eszter ugyanennyire elkeseredett volna, ha a mai magyar irodalom egy másik jeles alkotóját tüntette volna ki a stokholmi bizottság. Csak hát, bármily kevéssé indokolta is az érvényes „magyar irodalmi kánon”, a díjat Kertész Imre kapta meg, akinek munkássága mindenekfelett a huszadik századi európai történelem máig felfoghatatlan kollektív tragédiájának, a holokausztnak a feldolgozására, a múlttal való szembenézés követelményére épül. Ez az esztétikai ábrázoláson túlmutató igény ébreszt azután kétségeket a hermeneutikailag képzett esztétában: „A szembenézés igénye ...valami töredelem, valami meghajlás, valami melldöngetés és meakulpázás felhangját hordozza. A ...szembenézés igénye finom változat a bűnök és bűnösök, áldozatok és tettesek visító versengésére a magyar közéletben, amelyet nagyon is jól ismertünk már.” A jeles szerző a „gondolattalanság, az érzelmi hisztéria, a fel-feltörő agresszív védekezés és a manipulatív technikák” áramlataitól fél, „amelyeket primitív célokra primitív emberek” mozgósítanak. Megfellebbezhetetlenül jelenti ki: „A magyar kultúrának nincs szüksége bűntudatra, és sokkal gazdagabb annál, sokkal merészebb és európaibb, semhogy a bűntudat kultúrájának elfojtásait és rítusait gyakorolja.” Látható, hogy mitől tart Babarczy Eszter, és milyen veszélyre akar figyelmeztetni: nem szeretné, ha a nyolcvanas évek közepén általa „csodálatos, maníroktól mentes egzisztencialista regényként” olvasott Sorstalanság, illetve szerzőjének Nobeldíja kapcsán elszabadulnának az indulatok, és parttalanná válna a diskurzus az áldozatok összeméricskéléséről, illetve a bűnökért viselt felelősségről. Higgyék el, én ugyanezt szeretném. Riaszt a gondolat, hogy a Nobel-díj kapcsán újra feltámad egy érzelmektől fűtött, de sehova sem vezető, tartalmatlan közhelyek és megrendítő tanúvallomások hordalékát maga előtt görgető vita. Meggyőződésem szerint a Nobel-díj bizottság és a nyugati közvélemény nem erre buzdít a kitüntetéssel, hanem arra, hogy az Európai Unióba való belépésünk küszöbén, a harmadik évezred elején végre megfelelő távolságból, elegendő empátiával, ugyanakkor mégis tárgyilagosan vizsgáljuk meg a holokauszt okainak, illetve az érte viselt felelősségnek a kérdését. Közvéleményünk ezzel bizonyíthatja, hogy képes túllépni a politikai sztereotípiákon, és konszenzust tud teremteni az európai kultúra legnagyobb tragédiájának megítélésében. Kertész Imre maga mondta nekem legnagyobb regényéről, a Sorstalanságról, hogy azt „semmiféle politikai célra nem lehet felhasználni”. Teljesen igaza van: a megrendítően szép szöveg azért annyira hiteles, mert elutasítja a holokauszt minden utólagos értelmezését, és hitelesen idézi fel a zsidók, különösen az 1944-ben, tehát a háború végén deportált magyar zsidók korabeli érzéseit, akik semmit sem értettek abból, ami velük történik. Ilyen értelemben Kertész Imre Nobel-díja nemcsak a magyar zsidóság világszerte viszonylag kevéssé ismert tragédiájára irányítja rá a figyelmet, hanem azt is tudatosíthatja a világ közvéleményében, hogy a magyar zsidók sorsának megismerése, illetve megértése kulcsot adhat az európai holokauszt feldolgozásához. De térjünk most vissza az esztétához, Babarczy Eszterhez, pontosabban a „posztmodern világlátáshoz”, melynek képviselői az utóbbi két évtizedben vitát kezdtek a népirtás ábrázolásáról, miután konstatálták, hogy az értelmezés terén a „moralizáló antifasizmus” intellektuális tartalékai kimerültek. Felismerték, hogy a történelemtudomány, illetve a pszichológia továbbra sem boldogul a „kemény dióval”, a holokauszttal, és képviselői évtizedek elteltével még mindig képtelenek konszenzusra jutni a legalapvetőbb kérdésekben. Hayden White amerikai „posztmodern történész” magyarra lefordított művei népszerűek a hazai filozófusok és esztéták között, akik a Sorstalanságban Babarczy Eszterhez hasonlóan csak „egy maníroktól mentes egzisztencialista regényt” láttak. White ismeretesen azt állítja, hogy „nincsenek történelmi tények”, következésképp ezek okait sem lehet rekonstruálni. A történetírás az ő felfogása szerint nem egyéb, mint „narráció”, melynek hitelességét mindenekelőtt esztétikai minősége határozza meg. Ilyen értelemben a részleteiben feltárhatatlan és amúgy is korlátozottan dokumentálható holokauszt csak a róla szóló irodalmi alkotásokban és filmekben létezik, melyeknek előállásához nincs szükség sem valódi élményekre, sem pedig új, eddig ismeretlen dokumentumokra. Én ezt a megközelítést a holokauszt „esztétikai relativizálásának” tartom, ami teljesen használhatatlan Kelet-Európában, ahol még velünk él az elpusztított zsidók millióinak emléke. Ez a megfontolás azonban nem tartotta vissza a magyar értelmiség jeleseit attól, hogy a kilencvenes években áradozzanak White-ról, bár jellemző módon az egyik neki szentelt kötetet a történész a „nagyszülei emlékének” ajánlotta. S az sem lephet meg senkit, hogy a White kétes teóriáit illusztráló „holokauszttémájú” kisregény szerzője - aki egyébként előszeretettel ír különféle történelmi korokban játszódó és az olvasóval „bújócskát játszó” műveket - szintén rendelkezik néhány, a származásuk miatt elpusztított felmenővel... Tényleg ne lenne más eszköz a holokauszt, mindenekelőtt az okok és a felelősség problémájának elemzésére, mint a médiában lejáratott, végtelenségig elkoptatott „antifasiszta moralizálás” és az értelmiségi elit berkeiben népszerű „esztétikai-filozófiai relativizmus”? Kertész Imre életműve bizonyítja, hogy van. Talán a Nobel-díj ráirányítja a hazai közvélemény figyelmét az új megközelítéseket tartalmazó társadalomtudományi, mindenekelőtt történeti és szociálpszichológiai irodalomra, ami az utóbbi évtizedekben született. Próbáljuk meg tudatosítani: nem folytathatjuk le az elkerülhetetlenül szükséges, tisztázó vitát közelmúltunkról úgy, mintha a holokauszt másnapján, mondjuk 1948 őszén lennénk, közvetlenül azután, hogy Bibó István nagyszerű tanulmánya megjelent a Válasz című folyóiratban. És 1975 tavasza is visszavonhatatlanul elmúlt, amikor a Sorstalanságot a Szépirodalmi Kiadó végre megjelentette azután, hogy a Magvető igazgatója, Kardos György évekkel azelőtt elutasította. Aczél György barátja, harcos- és rabtársa a Kertész Imrének írott visszaküldő levélben, bár a témát „iszonyatosnak és megrázónak” nevezte, megformálását „rosszízűnek” és az „olvasókat sértőnek” tartotta. Babarczy Eszter cikke szerint: „szükségünk van megismerésre, ráismerésre, az érzelmi azonosulás és távolság játékaira, de abszolút »mi« érzésekre és »mi« dicsfényre egyfelől, abszolút bűntudatra és önmegsemmisítésre másfelől nincs szükségünk”. Kardos György nem a Sorstalanság irodalmi értékét nézte, hanem a kiadása nyomán esetleg feltámadó viták ellen volt kifogása. Babarczy Eszter viszont nem tagadja, hogy remekműről van szó, de attól tart, hogy a művészi befogadáson túlmenő diskurzusra ad alkalmat a Nobeldíj. Lehet, hogy a kiváló esztéta nem tesz mást, mint hogy posztmodern érveivel megspékelve megismétli Kardos György elutasítását? Pelle János a Heti Válasz szerkesztője A bűntudat rítusai