Népszabadság, 2005. november (63. évfolyam, 256-280. szám)
2005-11-02 / 256. szám
NÉPSZABADSÁG MAGYARORSZÁG - ÁLLÁSPONT Legfeljebb Mécs-párti egyezség Munkatársunktól Mécs Imre kezdeményezésére megeshet, hogy a négy parlamenti párt egyegy képviselője közösen emlékezik az 1956-os forradalom leverésére november 4-én a 301-es parcellában. Ugyanakkor nem pártvezetőkről van szó, esetükben közös ünneplésre esély sincs. Mécs Imre múlt pénteken nyílt levélben hívta közös emlékezésre Donáth Lászlót (MSZP), Csapody Miklóst (MDF) és Horváth Jánost (Fidesz), hogy állítsák meg azt a káros folyamatot, amelyben a nemzeti ünnepeket a különböző politikai erők aktuális céljaikra használják fel. Az 56-os forradalmi múltja miatt annak idején halálra ítélt SZDSZ-es képviselő lapunknak elmondta: olyan képviselőtársainak címezte a levelet, akikkel közösen gondolkodik a forradalomról, és kapcsolatot tudnak teremteni a másik oldallal is. Donáth László édesapja, Donáth Ferenc a Nagy Imre-per egyik elítéltje volt, Horváth Jánost pedig annak idején a nyilasok is letartóztatták, a forradalom után is menekülnie kellett, és az Egyesült Államokban ápolta ’56 emlékét. A képviselőtársait Mécs a Nagy Imre Társaság megemlékezésére hívta péntek délután három órára a 301-es parcellába. Itt politikusok, közjogi méltóságok is koszorúznak majd, de különkülön. A tavalyihoz hasonló központi megemlékezés ezúttal nem lesz a forradalom mártírjainak sírjainál. Gyurcsány Ferenc kormányfő is magánemberként helyezi el koszorúját. Mécs Imre tavaly november 4-én a 301-es parcellában. Az idén képviselőtársaival koszorúzna együtt A Marketing listáján nincs áttörés A Marketing Centrum október 20. és 26. között mérte fel a pártok támogatottságát, s azt találta, hogy bár némiképpen csökkent a két vezető politikai erő közötti különbség, a más közvélemény-kutatók által mért áttörés nem történt meg. Náluk továbbra is a Fidesz a „most vasárnapi” parlamenti választás esélyese. Az MSZP változatlanul a politika iránt erősen érdeklődők, a budapestiek és a 60 évnél idősebbek körében örvend nagyobb népszerűségnek, mint a Fidesz. Az ellenzék nagy pártjának a kistelepüléseken és a rendszeresen templomba járók, illetve a 30 évnél fiatalabbak körében nagy az előnye. A Marketing Centrum parlamentje hárompárti, mert az SZDSZ-nek 5 százalékot mértek, s az MDF 3 százaléka is több mint a más felmérésekben publikált októberi adatok. A mostani eredmény egy eleme a választásokon egy, a pártok közötti különbségből mérhetőnél szűkebb különbséget valószínűsít. A várhatóan szavazó pártkötődés nélküliek körében ugyanis jelentős többségben vannak azok, akik azt szeretnék, hogy a 2006- os választások után is a jelenlegi koalíció maradjon kormányon. A valószínűleg szavazó, pártot választó megkérdezettek között a Fideszre 40, az MSZP-re 33, az SZDSZ-re 5, az MDF-re 3 százaléknyi voks jutna a Marketing Centrum felmérése szerint. Önkormányzati hitelháború Tíz év alatt mindössze tizenkilenc helyhatósági csőd Számháború alakult ki arról, mennyi is valójában az önkormányzatok hitelállománya. A Fidesz szerint a nagy adósságállomány a csődbe jutott települések számát növeli. 1996 óta a 3200-ból csak 19 település jelentett be fizetésképtelenséget. Az önkormányzatok teljes hitelállománya eléri a hétszázmilliárd forintot, ebből közel 150 milliárdot az utóbbi két évben vettek föl - mondta Kovács Zoltán, az Országgyűlés önkormányzati bizottságának elnöke a napokban. Igaz, a fideszes politikus a parlament önkormányzati vitanapján tavasszal még csak ötszázmillióról beszélt. Kormányzati források ezzel szemben azt állítják: tavaly decemberben mindössze 266 milliárdos volt a helyhatóságok adósságállománya, s most sem haladja meg a háromszázmilliárdot. Eközben az ÁSZ ugyanazon időszakra vonatkozóan 460 milliárd körüli összeget említ. S hogy a zűrzavar még teljesebb legyen: az MNB honlapján fellelhető adatok szerint a hazai pénzintézetektől az önkormányzatok az idén március végéig 184 milliárdnyi hitelt vettek fel. Egyetlen közös pont azért van: az adósság minden forrás szerint folyamatosan növekszik. Ám ennek értékelésében már nincs összhang, mert a kormányoldal szerint jó, ha fejlesztési célokra hitelt vesznek fel, míg az ellenzék szerint rossz, mert az eladósodás csődbe viszi a településeket. Kormányzati és számvevőszéki források egybehangzóan állítják ugyanis, hogy a hétszázmillió kivételével valamennyi szám korrekt. Az MNB ugyanis a hazai bankok által folyósított hitel összegét teszi közzé, míg a PM-ben ehhez hozzácsapták a 84 milliárd forint körüli, külföldi pénzintézetektől fölvett kölcsönt is, így jön ki a tavalyi 270 milliárd forint körüli hitel. Az ÁSZ azonban másként számol, és tartozásként könyveli el a helyhatóságok valamennyi fizetési kötelezettségét, így a tényleges hitelt és a határidőn túl kifizetetlen számlákat és más lejárt kötelezettségeket egyaránt. A hétszázmilliárdot azonban sem a belügyi, sem a pénzügyi tárca, sem az ÁSZ nem tudta értelmezni. A helyhatóságok ténylegesen fennálló, mintegy 270 milliárdos adóssága jórészt fejlesztési célokat szolgál, ezt támasztja alá, hogy ebből 141 milliárdnyi a hosszabb futamidőre felvett hitel, 84 milliárd pedig külföldről származik, és alapvetően beruházások finanszírozását szolgálja. Tény ugyanakkor, hogy működési költségeik egy részét a települések valóban kénytelenek kölcsönökből fedezni, ám az önkormányzatok ilyen rövid lejáratú adóssága alig haladja meg a negyvenmilliárd forintot. Ez pedig egy 2700-2800 milliárd forinttal gazdálkodó rendszerben nem tekinthető soknak. Szakértők szerint az adósságállomány összességében sem aggasztó, hiszen még az egyébként tényekkel nem alátámasztott hétszázmilliárd sem haladja meg a helyhatóságok éves bevételeinek 25 százalékát. Ráadásul tény, hogy a helyhatóságok egyelőre csődbe sem jutnak: 1996 óta a 3200-ból csak 19 település jelentett be fizetésképtelenséget. Az önkormányzatok hitelállományának alakulása (milliárd forint) A hitelek megoszlása 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 Hazai bankoktól felvett hitel 44,4 50,3 56,6 72,2 115,1 145,9 182,5 Ebből egy éven belüli lejáratú 12,2 11,8 13,9 16,7 26,3 30,6 40,7 Külföldről felvett hitel 9,5 7,7 14,3 28,0 46,9 62,4 84,0 Forrás: BM L. K. 2005. NOVEMBER 2., SZERDA 3 Talánból tutiba TAMÁS ERVIN . Értsük meg Gémesi Györgyöt. Nem a zavaros magyarázatait - a helyzetét. Tizenöt éve helyi notabilitás, fölverekedte magát az országosan ismert politikusok közé, tele funkcióval, ranggal, aminek viszont mindegyike választott. Olyan, mint az egymás elé állított dominók, elég az egyiket meglökni, dőlhet az egész. Régóta töpreng ő már azon, miként lehetne jellemileg épen, harcosként kitartóan, politikusként elvhűen, ám a nyíltan vállalt vitákat, pláne botrányokat elkerülve átszállni a talonból a tutiba. Nézzük a másik oldalt. Gémesi ügyes, rokonszenves. Lépései selymesen óvatosak, nem megy fejjel a falnak, mondatai nem verik ki a biztosítékot. Tétmeccset nem dönt el, de lehet számítani rá, hozza a formáját. Elképzelhető, hogy a Fidesznél először valóban arra gondoltak: igazi társ lenne az MDF élén. Praktikusan hangzik a feltételezés, hiszen Dávid Ibolya kiütésével, néhány renitens eltüntetésével „csomagban” kapták volna meg a pártot is. Az ötlet mégsem vált tetté, talán a kiszemelt karaktere, talán a helyzet miatt Dávid Ibolya megritkult csapatában erős, és valószínűleg már éber is. Hogy az első palotaforradalom idején Gémesi miért nem távozott, arra is inkább habitusa ad magyarázatot. Nem a hangos ellenállás és a gyors döntések embere, nem asztalborogató típus, és valószínűleg az uniós parlamenti választások után maga is több esélyt látott az MDF parlamentbe kerülésére, mint most. Reménye lépésről lépésre csökkent, és minden lépésnél egyre intenzívebben kereste a kapcsolatot a legnagyobb ellenzéki párttal, hogy legalább ozt tudják: ő tulajdonképpen másként gondolkodó. Téved, aki azt hiszi, hogy Gémesi György zökkenő nélkül érkezik majd a Fideszhez, pontosabban a KDNP-hez illetve a KDNP-hez, pontosabban a Fideszhez. A fogadók közül többen úgy ítélik meg, hogy túl sokat várt, üres kézzel érkezik, ráadásul ügyel a renoméjára, a látszat kedvéért úgy tesz, mint aki nem kötelezte még el magát, pedig dehogynem. Szerencséje, hogy körzetében nem volna erős, a Fidesz szívéhez nőtt kihívója, ezért a mainstream úgy véli, ésszerű, ha bármilyen színben vagy függetlenként befuttatják, s később a KDNP-ben köt ki. Most tehát azt mond, amit akar, hiszen nekik is érdekük, hogy inkább egy „ál-senki földjéről”, ne pedig Jágóként kampányoljon. (Hogy a másik „ingadozó”, Sisák Imre forgatókönyve hasonló lesz-e Gémesiéhez, még nem tudni, bár ezt egyszer sem könnyű előadni.) Szinte biztos, hogy több átlépő, kilépő, félreálló nem lesz - a hűségen túl főként azért nem, mert bezáródik a kapu, nincs fogadókészség. Az MDF-frakció felszeletelése tehát feltehetően abbamarad, a terv csak átabotában lett végrehajtva, amely a fórum számára súlyos, a Fidesz számára azonban még így is kockázatokkal járó állapot. Volt-e egyáltalán esélyük, s ha igen, mi 2006-os parlamentbe kerülésükre? Az antalli nosztalgia igazán már csak bennük él. A visszafogott, párbeszédet szorgalmazó, jó értelemben úri konzervativizmusuk a centrumból remélhetett szimpátiát, ehelyett jobbára a baloldalból kiábrándultak szavaztak rájuk az uniós választáskor. Következménye az lett, hogy Orbán Viktor gyorsan megbocsátott az eltévelyedetteknek, Budapestnek, a Kádár kor iránt nosztalgiázó kisembereknek. Most pedig, hogy lassan újra magára haragítja őket, a közvélemény-kutatások jelzése szerint a balról centrumba érkezők visszasereglenek a szocialistákhoz. Ismét kiürül, vagy soha nem volt tele az MDF szavazatkasszája? Tény, hogy a legutóbbi mérések egyike sem adott sok esélyt számukra, sőt, a két nagy párt szívóhatása akkora, hogy a náluk erősebbnek tűnő SZDSZ sem befutó már. Sokszor bebizonyosodott, hogy bár elvben és érzésben van, voksokban nem elég erős a centrum - azaz a magyar társadalom még nem tart ott, hogy az érdemi döntésnél képes legyen teljes határozottsággal kimutatni: szüksége van a „mérleg nyelvére”. Persze, sok még a bizonytalan, és a következő hónapokban mérvadó körök kedvenc témája lesz egy kétpárti parlament előnyeinek, de inkább veszélyeinek a taglalása. A két nagy pártnál a csupasz racionalitás válik főszereplővé - a Fidesz a kétpártiságra játszik majd, a szocialisták nem, de elég lecke lesz nekik az SZDSZ-t fölhúzni úgy, hogy közben annak eminens érdeke az MSZP-től való megkülönböztethetőség. Könnyen lehet, hogy az MDF állva hal meg. Tisztességesen, sokak által megsiratva kár érte - fogalmazzuk majd, voksainkról mélyen hallgatva Berlin, de főként Varsó ACZÉLENDRE A varsói gyors Budapest helyett, úgy fest, ezúttal a berlini főpályaudvarra érkezett meg. Röviddel azután, hogy Varsóban vakvágányra futottak a koalíciós tárgyalások és Kazimierz Marcinkiewicz kisebbségi kormányt alakított, Berlinben ugyancsak megjelent a holtvágány. A két helyzetet rokonítja, hogy a dolgok pillanatnyi állása szerint két, komoly reformokra készülő, illetve ilyeneket igénylő országban pontosan az fog hiányozni, ami egy reformprogram végrehajtásához leginkább szükséges: a közös cél és a szilárd párt- és parlamenti háttér. Amúgy - Európa egészét nézve - a teljesen zűrzavaros német helyzet ad több aggodalomra okot, hiszen az unió költségvetését (elvileg) még az idén el kellene készíteni, s ez egy határozott német nagykoalíciós vonalvezetés hiányában nem lesz egyszerű. Ugyancsak rokonítja a két szituációt, hogy a koalíció megformálása mindkét helyen ígéretesen indult és szörnyűségesen folytatódott. Németországban Schröder végre átengedte a kancellárságot Angela Merkelnek, az SPD elnöke, Franz Müntefering pedig motorjává vált a jobb- és baloldal nagykoalíciójának. Ő lett volna alkalmas arra, hogy - alkancellárként - a szociáldemokratákkal ,lenyelesse” a kompromisszumokkal teli közös programot. Mielőtt azonban ez megtörténhetett, saját pártja - balról - hátba döfte, és lemondásba kergette. Ez idő szerint Angela Merkelnek a totálisan fejetlenné lett SPD-ben nincs kivel tárgyalnia, még kevésbé programot alkotnia. Legfeljebb annyit nyugtázhat a nap végén, hogy a nagykoalíció nincs ad acta téve. Nota bene Lengyelországban sem, noha erre kevesebb pénzt tennék, mint a németre. Még akkor is, ha német oldalon klasszikus történelmi ellenfeleket, a lengyelen meg végtére is egyugyanazon tőről (a Szolidaritáséról) fakadt politikai szerveződéseket - egy inkább konzervatívot és egy inkább liberálist - ítélt együttműködésre a választási eredményben kifejeződő közakarat. Igen ám, de az Oderán túl Európa van, az Oderán innen meg valami más. Az Oderán innen olyan világ van, ahol a liberális értékeket nemcsak a sátántól valónak lehet minősíteni, hanem egybe is lehet mosni a globalizáció és a privatizáció átkaival, az elszegényedéssel, a munkanélküliséggel, a bűnözéssel, a korrupcióval, mindennel, ami sújt minket. Aki figyelte a csaknem egy időben zajló német és lengyel kampányokat, érzékelhette, hogy a német „vörösöket” és „feketéket” jóval kisebb távolság választja el egymástól (ideértve a polgári jó modort is), mint a lengyel jobboldal konzervatívjait és liberálisait. A Kaczynski fivérek egypárti kormánya a jövendőbeli liberális partnert már a koalíciós tárgyalások idején megalázta: magához ragadott minden parlamenti pozíciót, rátette a kezét a belügyre, a rendőrségre, a nemzetbiztonsági szolgálatokra, az ügyészségre. Most, az egyszínű kisebbségi kormánnyal - amelyet a szélsőséges kis pártok hajlandók kívülről támogatni - kezdődhet a tánc: Lengyelország „kommunistátlanítása” és a múlt politikai bűneinek megtorlása. (A liberálisok füle mögött sok van...”) Az első lépéseket bejelentették: változások valamennyi titkosszolgálat élén, plusz a katonai hírszerzés felszámolása/ átalakítása. A táncot a Kaczynski-párt legelszántabb purifikátorai irányítják.