Népszabadság, 2010. április (68. évfolyam, 76-100. szám)
2010-04-24 / 95. szám
2010. ÁPRILIS 24., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 4 • Hétvége K Karsai László klencvenöt éve, 1915. április 24-én, miközben az antantcsapatok Gallipolinál a partraszállásra készültek, Konstantinápolyban mintegy 250 örmény értelmiségit, papot, kereskedőt tartóztattak le és deportáltak. Sokan ezt a napot tekintik az örmény népirtás kezdetének. Több évszázad csalódásai, megaláztatásai és az oszmánok bosszúvágya vezetett az 1915-ös örmény népirtáshoz. Valaha a Szahara Atlasz-hegységétől a perzsa határig, a Fekete-tengertől Budáig terjedő óriási birodalom urai voltak az oszmán-törökök. 1683-ban még Bécset ostromolták - de ettől kezdve egyik vereséget a másik után szenvedték el. Az Oszmán- Török Birodalom hajdanán viszonylag toleráns volt, megtűrte területén a más vallásúakat, például 1492 után, amikor az Ibériaifélszigetről kiűzték a zsidókat, sokan közülük Konstantinápolyban vagy a Balkánon találtak menedéket. A birodalomban a nem muzulmánok, a keresztények és a zsidók is hivatalosan „védettek” voltak: tilos volt téríteni őket, tulajdonuk, vagyonuk lehetett. Nem tanúskodhattak muszlimok ellen, nem lehetett muszlim feleségük, nem építhettek új templomot, voltak területek, ahol külön adókat vetettek ki rájuk, és megkülönböztető ruhákat kellett hordaniuk. Ugyanakkor a muszlim hatóságok jelentős belső autonómiát biztosítottak számukra, például lehettek saját iskoláik is. Először 1535-ben I. Szulejmán szultán (1494-1566) I. Ferenc francia királlyal (1494-1547) kötött szerződése biztosított területenkívüliséget és más kedvezményeket a Fényes Porta területén a külföldi állampolgárságú keresztény kereskedőknek és zarándokoknak. Ezt később kiterjesztették az Oszmán Birodalomban élő római katolikus keresztényekre, és 1774 után, II. (Nagy) Katalin orosz cárnő (1729-1796) idején, az ortodox keresztényekre is. A keresztények az Oszmán Birodalomban nem egyenlő jogokat kaptak, hanem privilégiumokat: kevesebb adót fizettek, katonai szolgálat alóli mentességet élveztek. A nagyhatalmak pedig lehetőséget kaptak arra, ha megsértik ezeket, joguk van beavatkozni. Az orosz birodalom (is) a muszlim uralom alatt élő keresztények állítólagos és valóságos jogsérelmeire hivatkozva sorozatosan beavatkozott a török birodalom belügyeibe. A török birodalom elveszítette a XIX. század folyamán Egyiptomot, Algériát, Tunéziát, Ciprust és a Balkán nagy részét. Az egyre frusztráltabb török politikai elitben fokozatosan erősödött az a meggyőződés, hogy a birodalomban élő keresztények, főleg az örmények, belső ellenségek, „ötödik hadoszlopot” alkotnak. Az új, modern, fiatal török elit nacionalista, pántörök, fajvédő-fajüldöző, Európát járt tagjai a rasszista, antiszemita francia és német ideológusoktól tanultak. „Modernizáltak”, de szelektáltak is csak azt vették át a „hitetlen” „gyaur” Nyugattól, ami szerintük hasznos. Ezek az „ifjú törökök” ismerték a holland, az angol, a spanyol gyarmatosító politika történetét, és ennek tapasztalatait is hasznosították már 1894-ben, amikor II. Abdul Hamid szultán idején egy örmény faluban egy adómegtagadást ürügyként kihasználva válaszul pogromokat szerveztek országszerte, amelyek során tízezrével mészárolták le az örményeket. 1912-1913-ban, a balkán háborúk idején, az Oszmán Birodalom elveszítette európai www.nol.hu Népirtás a török birodalomban Az egyre frusztráltabb török politikai elitben fokozatosan erősödött az a meggyőződés, hogy a birodalomban élő keresztények, főleg az örmények, belső ellenségek, „ötödik hadoszlopot” alkotnak. területeinek döntő többségét, muzulmánok tömegei menekültek a birodalom területére. Ez felkorbácsolta a keresztényellenes törökök nacionalista indulatait. 1913. január 26-án Mehmet Tálát, Ahmed Dzsemál és Iszmail Enver vezetésével új, szélsőségesen nacionalista kormány jutott katonai puccsal hatalomra Konstantinápolyban. Számukra az örménykérdés „rendezése” nagyon fontos volt, és csak az alkalmat várták, hogy lecsaphassanak. Miként Hitler számára a második, Tálát pasáék számára az első világháború jelentette a megfelelő alkalmat népirtó terveik végrehajtására. Mind a második világháborús zsidó holokauszt, mind az első világháborús örmény népirtással kapcsolatban gyakran fölmerül a kérdés: meg lehetett volna akadályozni száz- és százezrek, milliók lemészárlását? Az örmény népirtás idején (1915-1917) Németország és a Monarchia Törökország szövetségesei voltak, sem Berlinben, sem Bécsben, sem pedig Budapesten nem törődtek az örményekkel. Az antanthatalmak az örményeket először autonómia kiharcolására biztatták, majd cserbenhagyták őket. Valószínű, hogy az örmény népirtás régóta dédelgetett ötletének megvalósításához a végső lökést az első nagy katonai vereségek adták. Iszmail Enver pasa (1881-1922), az Ifjú Török triumvirátus legifjabb tagja, hadügyminiszter, 1914. december 25-én az oszmán Harmadik Hadsereg 95 ezer emberét támadásra vezényelte Oroszország ellen. Két héttel később 20 ezer emberével visszavonulásra kényszerült, a többieket megölték, fogságba estek, vagy megfagytak. A vereségért Enver és Talát az örményeket hibáztatták. Jól tudták, hogy az orosz cári hadseregben szép számmal harcolnak örmény önkéntesek is. Bosszúból leszerelték az oszmán hadseregben fegyveres szolgálatot teljesítő örményeket, akiket különleges, fegyvertelen katonai munkásszázadokba soroztak be. E büntető munkásszázadok tagjait fegyveres őreik a következő hetek-hónapok során halálra dolgoztatták, kínozták, vagy csak egyszerűen agyonlőtték. Tálát pasáék ezenkívül megparancsolták, hogy az orosz határ mentén élő örményeket az ország belsejébe deportálják. A török börtönökből 1915 elején csaknem harmincezer köztörvényes bűnözőt engedtek szabadon, különleges gyilkos különítményeket szerveztek belőlük, tagjaik a következő hónapok során tízezrével rabolták ki, gyilkolták meg az orosz határ menti területekről és nagyvárosokból a birodalom belső területeire, Anatólia, Szíria sivatagos részeibe deportált örményeket. A deportáltak vagyonát elkobozták, azokat az örmény árvákat, akiknek a szüleit meggyilkolták, erőszakkal iszlám hitre térítették. Mivel a törökországi levéltárakban az örmény népirtással kapcsolatos anyagokban nem lehet kutatni, a szakértők csak találgatják, hogy végül is hány örmény pusztult el az első világháború idején. A legalacsonyabb becslések szerint körülbelül 550 ezer, 800 ezer, míg az örmény származású történészek becslése szerint 1500 ezer, 1700 ezer örmény esett áldozatul a XX. század első európai népirtásának. Ma Törökországban többéves börtönbüntetést kockáztat az, aki azt állítja, hogy nem csak a török hadsereg ellen fegyveresen harcoló örmény „terroristákat” öltek meg az első világháború idején. A zsidó holokauszt tagadóinak egyik leghíresebb ellenfele, Deborah Lipstadt amerikai történész teljes joggal nevezte ezt a magatartást a népirtás utolsó állomásának. Ma az Európai Unióba törekvő török hatóságok megpróbálják átírni a történelmet, hogy démonizálják az áldozatokat, és rehabilitálják az elkövetőket. Lengyelország megtámadására készülve 1939. augusztus 22-én Adolf Hitler Obersalzbergbe rendelte tábornokait. Hivatalos jegyzőkönyv nem készült a beszédéről, de megbízható források szerint többek között Dzsingisz kán példájával buzdította könyörtelenségre a Wehrmacht és a Luftwaffe parancsnokait. „Dzsingisz kán nők és férfiak millióit gyilkoltatta le kénye-kedvére, felhőtlen nyugalommal. A történelem ma már mégis csak a hatalmas államépítőt látja benne... Halálfejes egységeimet készenlétbe helyeztem, és megparancsoltam, hogy könyörtelenül gyilkolják meg a lengyel származású vagy lengyelül beszélő férfiakat, nőket és gyerekeket. Csak ily módon szerezhetjük meg azt az életteret (Lebensraum), amelyre szükségünk van. Végül is ki beszél ma már az örmények kiirtásáról?” - tette fel szónokinak szánt kérdését a német nép Führere. Ebben is tévedett, az örmény genocídium emléke, nem utolsósorban az örmény diaszpóra bátor, fáradhatatlan értelmiségi tagjainak is köszönhetően, nem ment feledésbe. Az örmény mészárlás dokumentuma: ismeretlen emberek ismeretlen helyszínen, csontvázak ezreivel (fent) A francia Le Journal beszámolója a mészárlásokról (lent) Fotók: AFP Egy peremszemélyiség utóélete Gáli Ernő: Levelek 1949-2000 M Hovanyecz László ájusban lesz tíz esztendeje, hogy Gáli Ernő elhunyt. A nyolcvanhárom évet élt kolozsvári társadalomtudós hatalmas - több mint 800 tételből, ezen belül 17 könyvből álló - publikációs örökséget hagyott maga után. Az életmű azonban ezzel nem zárult le. Tudható volt, hogy a kisebbségtudomány romániai magyar úttörője élete egy válságos időszaka óta naplót vezetett. Az 1977-2000 közötti majd negyedszázad eseményeit igen részletesen megörökítő, egyszersmind elemző diárium két vaskos kötetben jelent meg 2003-ban. Halálának ötödik évfordulójára barátai, kollégái, tisztelői adtak ki testes tanulmánykötetet, amelynek címében munkásságának két kulcsszavát idézték: nemzetiség, felelősség. És most napvilágot látott több mint fél évszázadon át 1949 és 2000 között - folytatott levelezése is. Már a majd hetven nyomdai ívet kitevő Napló is lenyűgözte olvasóját. Mert távolról sem csupán az aktuális történések megörökítését tartotta feladatának szerzője - hanem az emlékezést, az önvizsgálatot, a koranalízist a napi események kapcsán. Nem terméketlen önmarcangolást, hanem minden lehetséges tényezőt számba vevő elemzést arról, miként vált hithű kommunistából a totalitarizmussal szembeforduló, ám baloldaliságát soha fel nem adó gondolkodóvá. A most megjelent Levelek még inkább árnyalják képünket Gáli Ernő pályájáról, s tovább növelik tiszteletünket iránta. Elsőként a mű, a levelezés méretei nyűgöznek le. A hagyaték 5612 levelet tartalmaz. Levelezőpartnerei száma 522. Közöttük természetesen ott vannak a romániai szellemi élet kiemelkedő alakjai Domokos Gézától Gálfalvi Zsolton, Méliusz Józsefen, Sütő Andráson át Szász Jánosig. Nagyszámú magyarországi levelezőtársa közül Ilia Mihállyal váltotta a legtöbb levelet - 390-et. A nyugati magyar emigrációt többek között Deák István, Fejtő Ferenc, Molnár Miklós és Szépfalusi István reprezentálja. És természetesen fontos helyet foglalt el a levelezőpartnerek között a román szellemi élet néhány jeles képviselője. Az óriási anyag igen sokrétű. Két témát mindenképp kiemelendőnek tartunk. Az egyik a baloldalisággal kapcsolatos önkritikáé. Amint kiváló bevezető tanulmányában Salat Levente, az életmű egyik legjobb ismerője megállapítja, Gáli Ernő írásaiban 1969-től kimutatható a dogmatizmussal való szembefordulás. Hogy ez hová fejlődik viszonylag rövid idő alatt, azt hitelesen illusztrálja Szász Jánoshoz 1979-ben írott levele: „Számomra ...két probléma a legizgalmasabb: 1. Minek minősíthető szociológiailag ez a világ? 2. Mi a mechanizmusa annak a hamis tudatnak, amely oly tökéletesen úrrá lett rajtunk a negyvenes évek végén és az ötvenes években, s amely alól oly nehéz volt emancipálódnunk. Ha sikerül ezekre elfogadható válaszokat találnunk, akkor talán feleletet kapunk arra a kérdésre is... hogyan tovább? És itt kötődik egyéni vívódásunk a marxizmus sorsához... Marx nyilván nem felelhet a gulágokért, de nem is vonható ki az általa kidolgozott, még pontosabban, a nevével fémjelzett ideológia a felelősségre vonás alól.” Másfelől viszont jellemző, hogy az önkritika nem jelent önfeladást. Az 1989-es fordulat után írja ugyancsak Szász Jánosnak: „Rám, ránk, az egész mai baloldalra abszolút jellemző Hobsbawm századvégi diagnózisa: ködben botorkálunk. Az irányvesztettségben is egy biztos: nem fogom kibontani és magasra emelni a restauráció zászlaját.” 1996-ban a Párizsban élő szociológus, Karády Viktor figyelmét arra hívja fel, hogy helytelen a „szocialista eszmevilágot a Mein Kampf ideológiájával közös nevezőre hozni”. Egyik utolsó levelében, 2000 márciusában szintén Szásznak írja: „Nem tudok mit kezdeni a Schröder-Blair-féle III. úttal, és nagyon zavar a csúcsokon garázdálkodó korrupció (Craxi, Mitterrand, Dumas stb.).”