Népszabadság, 2011. március (69. évfolyam, 50-75. szám)
2011-03-16 / 62. szám
www.nol.hu MA: Táncoló bábok SZÍNHÁZ A suszter álma címmel láthatják ma délután háromkor az érdeklődők a Nemzeti Táncszínházban a Fitos Dezső Társulat és a Vaskakas Bábszínház közös báb- és táncszínházi produkcióját. Ebben az álomban a cipők életre kelnek, topognak, kopognak, táncba visznek, s persze rosszalkodnak. » Nemzeti Táncszínház NÉPSZABADSÁG • 2011. MÁRCIUS 16., SZERDA Színház • Zene • Kiállítás • Film • Tánc • Építészet • Könyv • Televízió Bárkay Tamás Gombold újra! címmel közös öltözéktervezési pályázatot hirdetett a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (mint az országmárka alakításért felelős tárca), a Design Terminál Nonprofit Kft. és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem. A pályázat szeretné felhívni a kortárs hazai és nemzetközi divatszakma, valamint a közönség figyelmét a tradicionális magyar öltözék- és divattörténeti értékeket felhasználó, igényes mindennapi öltözködés fontosságára, a hagyományok modern szemléletű feldolgozására, újraértelmezésére, másrészt a kiemelkedő tehetségű, fiatal hazai divattervezők tevékenységére. A három kategóriában - látványruha, hétköznapi ruházat, kiegészítők - meghirdetett pályázatra akár férfi, akár női ruhákat vagy kiegészítőket tartalmazó kollekciók terveit várták. A kiírók a kisebbségi és nemzetiségi öltözködési hagyományok megjelenítését, a fellelhető tradicionális technológiák bevonását és az esélyegyenlőségi szempontok figyelembevételét (pl. extra méretek, generációs igények) jelölték meg kiemelt altémaként. A háromfordulós pályázat lezárásaként május 8-án, az Európa Nap programsorozat keretében megrendezendő nagyszabású divatbemutatón vonultatják fel a legjobb pályamunkákat. A szakterület specialistája üdvözli a programot. F. Dózsa Katalin művészettörténész, címzetes egyetemi tanár, muzeológus őszintén bízik benne, hogy az alkotók a páratlan és pazar kultúrkincsből merítve egyéni, meglepő és modern munkákkal állnak elő. Ránk férne, a kilencvenes években ugyanis csúnyán elrontották: a tradicionális magyar ruha politikai szimbólum lett, demonstrációs eszköz, a viselők százéves vagy még régebbi hagyományokat rángattak elő, szinte vagy egészen egy az egyben, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy az öltözködés és a divat folyamatosan változott, fejlődött és ez a trend azóta is kitart. Voltak persze jó kezdeményezések, mint például a Modern Etnikum nevű tervezőcsoporté, amely remekül ötvözte a mait a régivel (ipari háttér nélkül sajnos nem hagytak túl mély karcolást a közönség memóriáján), de amit ma magyar(os) öltözködésnek nevezünk, az itt és most a legjobb pillanatban sem több, mint történelmi jelmezbemutató, harmadrangú jelmezkészítők közreműködése nyomán. F. Dózsa Katalin kevés, mindenki által ismert vagy ismerhető ellenpéldát tud, a legszemléletesebb talán a mindig elegáns magyar first lady, Schmittné Makray Katalin, akinek kollekcióin rendkívül finoman keveredik a tradíció és a korízlés. Sok a félreértés. Talán már azt sem tudja mindenki, hogy amit tradicionális magyar öltözködési kultúrának nevezünk, az nem ezeréves vagy még öregebb hagyomány: valójában honfoglalásunk után bő hatszáz évvel, az ország három részre szakadása után kezdett igazából kialakulni. Alfája és ómegája a leginkább keleti, közelebbről török hatásokat mutató huszáregyenruha, ebből fejlődött ki a hagyományos férfi- és női viselet. Ez formában, színben, szabásban és a motívumok hányféleségét nézve igen gazdag, darabra mérve azonban már korántsem annyira. A férfiöltözék mindössze öt alaptételből áll: a dolmányból, a mentéből, az úgynevezett magyar nadrágból (szűk szabású, a deréknál félköríves varrással ékesített ruhadarab), a süvegből és a puha csizmából, a női pedig négyből: a szoknyából, a vállfűzőből, az ingből és az azonos anyagból készült kötényből és fátyolból. Nagyjából-egészében ez a szűk tucatnyi alkatrész formálódott évszázadokig, nem mellesleg igen erős hatást gyakorolva a kontinens divatjára, főként a katonai öltözködésre: a huszáregyenruha a civilizáltnak nevezett világ szinte összes hadseregében ismert volt. A tradicionális magyar öltözködés a XVIII. század végére, a polgárosodással éppen elkezdett volna kikopni, ám ekkor jött II. József, a kötelező németjével, mire mi válaszul, kurucos dafkeségből újra elővettük a huszáros formánkat. Ezt tette a nemzet aztán az 1830-as években is, ugyancsak a hazafias felindultságból - a kor szülötte az atilla néven ismert felsőruha, amely máig vissza-visszatér, hasonló okokból, legutóbb (talán) Dúró Dórán, a Jobbik politikusán láttuk, tulipiros változatban. A szabadságharc leverése után szekrénybe kerültek a szép ruhák, ahonnan csak Kazinczy Ferenc születésének századik évfordulójára, 1859-ben vették elő őket, igaz, akkor igen nagy lelkesedéssel. Szinte szó szerint mindenki atillát hordott ez idő tájt, a bizonyíték egy korabeli ábrázolat, amelyen jól látszik, hogy a tudományos akadémia tagjai között mindössze ketten akadtak, akiken nem volt zsinóros atilla a két külföldi tagon. A kiegyezéssel és a még erősebb polgárosodással megint elkezdett halványodni a mozgalom, amelyet legközelebb Trianon után, főleg népi körökben próbált újjáéleszteni a magas politika, nem túl nagy sikerrel. Annál nagyobb diadalt hozott viszont az 1933-as esztendő, amikor is bizonyos Ferenczy Ferenc belügyminisztériumi titkár, részben németellenes indíttatásból magyaros ruhaversenyt hirdetett, amelyet, ha akarunk, a mostani pályázat előzményének is tekinthetünk, kivéve, hogy most nincs bajunk a németekkel, és amely nemcsak itthon, hanem Franciaországban is felkavarta a divatéletet. A versenyt az utóbb európai hírűvé vált Tüdős Klára iparművész nyerte. A második világháború utáni évtizedekben nyilván nem termett túl sok babér a magyar öltözéknek, csak a hetvenes években, a világszerte hódító folklórmozgalommal bukkantak fel újra az első darabok, és ezek is persze inkább a népi hátországból: kékfestőruhákat, erdélyi posztókabátokat, népies táskákat kezdett el hordani a fiatal városi értelmiség - nem mellesleg a rezisztencia jegyében. A többi pedig már nem történelem. Román mágnás díszmagyarban A magyaros viselet ma jelmezbemutató, így pályázaton gomboltatnák újra tradicionális viseleteinket Személyre szabják Fotó: Kocsis Zoltán • A nagyon tradicionálisnak és magyarnak ismert, többnyire szélsőjobboldali politikuson és híveiken látható bocskai egyáltalán nem tradicionális: alig hetvenéves kreálmány, a Ferenczy-féle versenyre készült, és nagyjából az atilla zakósításának lehetne nevezni - világosította meg elménket a művészettörténész. Nem volt különösebb sikere, lévén igen kényelmetlen, jobbára már születése után is csak a jobboldali radikálisok hordták. Jobbára, mert például Bajcsy- Zsilinszky Endrének is volt egy, igaz, csak akkor vette fel, ha parlamenti felszólalásra készült: innen tudták, hogy parlamenti felszólalásra készül. Az ugyancsak emblematikus viselet, a szintén huszáregyenruha-alapú díszmagyar viszont régi. Több száz éves darabok is akadnak belőle, amelyeknek kultúrtörténeti értékét tovább növeli, hogy gazdáik igyekeztek minél több ősi családi ékszerrel, kiegészítővel díszíteni. Egyről viszont nem árt nem megfeledkezni: hajdan a történelmi elit hordta, az egyetemi tanár volt a legalacsonyabb rangú ember, aki a szokásjog szerint díszmagyart ölthetett. Igaz, hogy a színromán mágnás, Gozsdu Manó (Emanuil Gojdu) is viselte olykor, de neki elnézték, mert mint Herczegh Ferenc, a jeles író fogalmazott: ötszáz hold felett mindenki magyar úr (volt). Facebookon a mellbimbós szívvadász Hallottunk már matematikussal közös képen dolgozó képzőművészről és a vernisszázsukat csoportos festéssel felturbózó kiállítókról. De hogy egy képzőművész legjellemzőbb szimbólumaiból az interneten „klikkeljenek” össze kollektív művet anonim felhasználók, ez azért meredek. Valaczkay Gabriella Választhatok pingvinharcost, szájfejű férfit, súlyzózó majmot, tűzhányós koporsót, de még mellbimbós, vadászpuskával rohanó szívet is. Miután regisztráltam a http://efzambo.visualminds.hu/ interneteimen, ott egy digitális képkeret alatt filmszalagszerűen futnak el Zámbó István motívumai, amelyeket a Grey Budapest reklámügynökség munkatársai fotóztak ki a zenész-író-performer-festő életművéből. Mindezt azért, hogy képzőművészethez konyító (és nem konyító, de minimálisan kreatív) internetezők március 16-tól szabadon garázdálkodhassanak velük. Az ef Zámbó és Te című projekt lényege ugyanis az, hogy a művész jellegzetes szimbólumait felhasználva új műveket hozzanak létre ismeretlen alkotók. És versenyezzenek: egy képbe összesen húsz regisztrált felhasználó emelhet be egy-egy elemet, ott aztán még kedvére tologathatja, nagyíthatja, forgathatja figuráját. Sőt ha elég pimasz hozzá, madarát, virágát, pöttyös labdáját vagy kétfejű bikáját még egy előtte alkotó motívumaira is rápakolhatja. Az elkészült (vagyis összesen húsz online festő keze nyomát őrző) képeket kiállítják a Facebook közösségi oldalán, ahol szavazni lehet rájuk. A legmenőbb digitális műtárgyak közül aztán ef Zámbó választ, és jó nagy méretben megfesti azt. A projekt háromdimenziós gyümölcsét később elárverezik, és a bevételből jótékonykodnak. A legtöbb szavazatot kapott netművészek között pedig még százezer forintot is kisorsolnak. Ha idáig minden világos, akkor jöhet az a kérdés, hogy minek ez az egész. Képzőművész-ambícióit miért más valaki formanyelvén akarná közölni az, akinek mellkasát ilyen fajta ambíciók feszegetik. Ef Zámbónak pedig miért éri meg olyan képet megfesteni, amelyiket saját, jól ismert szimbólumvilágából mozaikoltak? - A számítógép zseniális, sőt végtelen számú lehetőséget rejt magában, el kell fogadni, hogy ez egy új dimenzió - győzköd ef Zámbó, amikor arról faggatom: ő generációjának informatikagyűlölő, kényszerűségből internetező vagy a világhálótól megmámorosodó rétegébe tartozik-e. - Ott van, mondjuk a zeneszerzés, amely számítógépes programok által mára közkinccsé vált. Bárki komponálhat zenei előképzettség nélkül. - És ez jó? - kérdezem a magyar underground polihisztorának is nevezett művészt. - Jó, mert kreatívvá tesz. És jó az is, hogy egy gombnyomással kékké változtathatjuk a korábban piros képernyőt, ha éppen olyanra akarunk alkotni. Rengeteg dolgot egyszerűbbé és gyorsabbá tesz a számítógép meg az internet. Másrészt nekem régi vágyam, hogy megcsináljak egy szimbólumok variálásán alapuló játékot, amelyben a gyerekek saját környezetüket tudják újraépíteni. Valahogy úgy, ahogy azt Vajda Lajos tette Korniss Dezsővel együtt a harmincas-negyvenes években. Akkoriban a Szentendre körüli régióban gyűjtöttek témákat, és közben megfogalmazták a „konstruktív-szürrealista sematika” elvét. Nekem eddig nem volt időm kidolgozni a saját játékomat. Aztán tavaly nyáron, amikor a VOLT Fesztiválon játszottunk a zenekarommal, az ef Zámbó Happy Dead Banddel, a koncert után beszélgetésbe elegyedtem egy fiatalemberrel, Spielmann Gáborral. Elmeséltem, hogy én mi mindennel foglalkozom még, ő meg elárulta, hogy reklámügynökséget visz. Nekem azonnal megtetszett Spielmann játékötlete, és bár ők lefektettek bizonyos szabályokat, én nem tartom kizártnak, hogy a verseny végén nem egy művet választok a kínálatból, hanem több munkából rakom össze a festményt. Ahogy azt is el tudom képzelni: lesz olyan magyar vagy külföldi jelentkező, aki egy egész online-képet kisajátít majd magának. (Ez a szabályok meg a játékszoftver értelmében egyelőre csak úgy lehetséges, ha az illető húsz különböző névvel regisztrál, hiszen egy felhasználó csak egyetlen elemet illeszthet egy képbe.) Ef Zámbó egyébként azt sem tartja lehetetlennek, hogy a projekt továbbgyűrűzik, és idővel nemcsak egy, hanem egy egész kiállításra való művet mutatnak be a Roham Galériában. Izgalmas ez a virtuális világ, ebben semmi sem lehetetlen. Nemrég egy barátommal hat különböző festményemből raktunk össze egy képet, aztán kinyomtattuk, és kiállítottam Székesfehérváron. Fura volt másfélszer hétméteresben látni. Mondtam is a haveromnak: nézd, itt egy festményem, ami nincs is! Összeklikkelt művészet