Népszabadság, 2014. augusztus (72. évfolyam, 179-203. szám)
2014-08-15 / 191. szám
10 Népszabadság 2014. augusztus 15., péntek Fórum Olvasói levél A pápa és Marx Rétvári Bence, a KDNP államtitkára korábban felkérte a Corvinus Egyetem vezetőit, hogy az egyetem aulájából vigyék el Marx szobrát. A rektor akkor nemet mondott. Most - amikor az intézményben Kehi-ellenőrzés van - a rektor kijelentette, hogy Marx Károly szobrát az egyetem történeti kiállításán helyezik el. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen akkor végeztem, amikor még nem díszítette az aulát a XIX. század egyik nagy gondolkodójának a szobra. Azonban később, amikor Az értelmiség útja a demokráciától a diktatúráig SZEGŐ MÁRTA magyar értelmiség cihelődik. Úgy indul, hogy marad. Készül belakni új életterét, amelynek falait már éppen rakják körülötte. Ki tudja, miféle más falak még tervrajzok a kegyúr asztalán. Határainkra lehullóban az „illiberalizmus” függönye, immár nemcsak a Nyugattól, de szomszédjainktól is elkülönítve bennünket. Kiépülőben az Aczél György-i centrumok, amelyek a 3T jegyében adagolják az éltető oxigént a vastüdőre fogott szellemi-kulturális életnek, a tudás- és információs csatornáknak. Tovább fokozódik a helyi közösségekben, a munkahelyeken a kölcsönös gyanakvás, a félelem, a kiszolgáltatottság, ami a demokrácia évtizedei után új erőre kapott az elmúlt esztendőkben. Az etatizmus térnyerésével visszájára fordul a nietzschei mondás: „Ahol az állam véget ér, ott kezdődik az ember.” Az értelmiség - ne tévedjünk, nemcsak a „balliberális”, de a jobboldali is - útravalónak egyetlen súlyos terhet cipel: Ki vagyok én? Polgár, demokrata homo politicus vagy pusztán szakember, alkalmazott, akinek meg kell őriznie munkahelyét a vállalatnál, az iskolában, az egyetemen, a kórházban, a közintézményekben? Vállalkozó, aki állami rendeléshez akar jutni a jövőben is, EU- pénzekért is sikeres pályázóként. Aki a magángazdaságból sem akar megbélyegzett fekete bárányként elkullogni? Nyugdíjas, aki békében és biztonságban szeretne majd lelépni a pártról? És egyáltalán, mi az, hogy polgár, mi az, hogy demokrata? Az antalli legszűkebb kamarillarendszer fóruma? A sem polgári, sem fiatal, sem demokrata Fidesz, amely egy szisszenés nélkül csusszant át a vezérelvű alakulatba? (Nem lenne itt az ideje nevet változtatni?!) A szabad demokraták, akik szabadon falták fel egymást? Többről van itt szó, mint alámerülésről és kibekkelésről. Az értelmiségnek meg kell találnia új identitását, miközben nem tud nem részt venni az ország le- vagy felépítésében. A túlélést célzó alkalmazkodás nem morális kérdés - ez egyszerűen az élő anyag diktátuma. „Végtére az ember mindenhez hozzászokik” - nyugtázza a siralomházban Camus főhőse. Alighogy kukorékolt a kakas, Péter máris megtagadta mesterét, akinek „testét és vérét” mint a szövetség jelét órákkal korábban magához vette. Mit csodálkozunk akkor a Kádárt éltető egymilliós tömegen 1957 május 1-jén? Majd a ’89-es rendszerváltás hangzavarán, amikor annyian igyekeztek megszabadulni a rájuk sült gúnyától? A magyar értelmiségnek valójában nem huszonöt, hanem közel negyven éve volt a demokrácia útjára lépésre és az úton való menetelésre. A 70-es évek közepétől - ahogyan arra Kovács András Falak című filmje is jelt adott - az értelmiség mind bátrabban tapogatta ki láthatatlan falait, és tágította szélesebbre a gondolkodás, a cselekvés, az alkotás, a gazdasági vállalkozás szabadságát. Elindult a polgárosodás, az „újrapolgárosodás” útján. A rendszerváltásra készen állt az európai partnerségre. Az, hogy milyen baklövéseket, káros kompromisszumokat kötött, hogyan hasadt szilánkokra a politikai árkokban, meghaladná e gondolatsor kereteit. Ezek nem súlyosabbak, mint amilyeneket bárhol a világon politikusok, társadalmi csoportok elkövetnek, megélnek történelmük során. Az igazi vesszőfutás az értelmiség számára - merészkedem a jobboldali értelmiséget is idesorolni - 2010-ben kezdődött, de a bomba 2014-ben robbant: a rációt felülírta, törvényt ült ál az „irráció” (NB.: már ha van illiberalizmus...). Ahogyan a róka a holló szájából a sajtot, Orbán és csapata úgy énekelte ki a teljhatalmat a társadalom többségétől. Háromszáz fő-Többről van itt szó, mint alámerülésről és kibekkelésről. Az értelmiségnek meg kell találnia új identitását, miközben nem tud nem részt venni az ország le- vagy felépítésében. az egyetemen közreműködtem a tankönyvírásban és az oktatásban is, a szobor már az aulában volt. Nemcsak érzelmi okok miatt utasítom el az államtitkár kérését, hanem azért is, mert a szovjet és a magyar diktatúrához semmi köze nem volt Marx Károlynak. Az államtitkárnak - aki kereszténydemokratának tartja magát - egyebek között célszerű lett volna II. János Pál pápává választásának 15. évfordulója alkalmából a La Stampa című olasz napilapnak adott nyilatkozatát elolvasnia. Karol Wojtyla ezen újságban rámutatott arra, hogy Marx az ultraliberális kapitalizmusnak azokat a káros következményeit tárta fel, amelyeket XIII. Leó pápa a XIX. század végén enciklikájában, a Rerum Novarumban a szegények védelmében megfogalmazott. A pápa is felhívta a figyelmet arra, hogy az államnak segítséget kell nyújtania az elesettek védelmére. rintért - ez még egy tál lencse sem! - hatalmat nyert, néhány ezer forintnyi rezsicsökkentésért teljhatalmat. Huszonöt év nem volt elegendő a polgári tudat térnyerésére. Ehhez az értelmiségnek új nyelvre is lett volna szüksége, amellyel megszólítja a társadalmat, értelmes párbeszédet generál az öntudatra ébredő polgárok között arról, hogy honnan jöttünk és hová megyünk. Demokratikus párbeszédre nem választási pártok választási szócsatáira szűkült le a társadalmi diskurzus. Vezető politikusok kölcsönös kriminalizálására. Jól időzített „tematizálásokra”. Szekértábor-csatározásokra. A nagybetűs címszalagokra épülő népszerű képes napilapok, a kancsaiul festett egekbe repített tévésorozatok nyelvezetére szocializált (szűkített) tömegek számára az értelmiség absztrakt fogalmai gyakran nem érthetőbbek, mint a papság latin nyelvű litániái. Bólogathatnak, de nem teszik azokat magukévá. Orbán megtanulhatta az orwelli leckét az Állatfarmból: lózungok kellenek, mint amilyen a „négy láb jó és két láb rossz”. Vagy a közelmúltból: „Előre a szocialista építés útján!” így: „Isten, haza, család” kisajátítása, mintha nem ez lenne az általános értékrend. Sorolhatnánk még az ilyen axiómák sorát, amelyeket 2010 óta szisztematikusan sulykoltattak a közmédiával, és amelyek mély gyökeret is vertek a közgondolkodásban (IMF, EU, külföldi tőke, spekuláció, „a liberális nem szeret dolgozni”, rezsicsökkentés stb.). Axiómák, mert ezek tartalmát soha nem tisztázzák, nem kérdeznek rá. Ezért is figyelemre méltó Orbán Kőik János Pál - aki élharcosa volt a magát kommunistának nevező igazságtalan, totalitárius rendszernek - a napilapban kijelentette, hogy „a szélsőséges kapitalizmus védelmezői minden módon igyekeznek elhallgatni még azokat a hasznos elemeket is, amelyeket a kommunizmus vallott: a munkanélküliség elleni harcot, a szegények iránti gondoskodást.” A pápa arról is szólt, hogy a kapitalizmus már nem olyan, mint a XIX. században, ami jórészt a szocialista gondolat eredménye. A szakszervezetek harca miatt van szociálpolitika. Nemcsak az olasz napilapban, hanem más alkalommal is síkraszállt a pápa az elesettek védelmében. A Vatikánban hatezer olasz munkás, szakszervezeti vezető és a gyáriparosok szövetségének képviselői előtt a pápa felszólította a világ szakszervezeti vezetőit, hogy „határozottan követeljék a jelenlegi gazdasági rend megváltozó elmúltban tett megjegyzése, miszerint a szavak sokféleképpen értelmezett tartalmát egyértelművé kell tenni. Eljön még az ő ideje, megmondja ezek értelmét. Hogy mennyire érvényes a fogalmi zűrzavar, azt a balliberális értelmiség bűnbakjelölése is jól mutatja. A tavaszi választási kudarcot követően megindult a támadás a „megmondóemberek” ellen. Ezek értetlenül álltak e támadások közepette, hiszen autonóm emberek közötti érintkezésről és nem vallási igehirdetőkről van szó. E nemzetközi hírű kiválóságok szavait mindenkinek szabadságában áll elemezni, értékelni, befogadni, elvetni. Bizony, az axiomatikus és az analitikus gondolkodás csatája zajlik itt is. Az értelmiség új identitás keresésének egy sajnálatos jelensége a napokban Geszti Péter kiszerkesztése a Népszabadság hasábjain. Hány ilyen kitörésnek vagy csak hallgatólagos hümmögésnek, fejcsóválásnak leszünk még tanúi a jövőben? Illendő-e a hatalom tenyeréből ennie egy alkotói autonómiájára büszke polgárnak? Megvehető-e egy Kossuthdíjjal vagy a színháznak nyújtott állami apanázzsal egy színházigazgató? Ha nem, meddig nem? Sorakoznak-e már az önkéntes Mefisztók állami kegyekért? Mikor indul be az a bizonyos öncenzúra, amely negyven évig uralta a sajtót, az irodalmat, a filmet, általában a művészeti életet, amikor az általunk érzett, kitapogatott falig merészkedünk csak? Ugatni még szabad? - dalolta Hofi a saját temetésén, 2002 tavaszán, az első Orbán-kormányzás végén, tatását. „A tőke mind hatalmasabbá, antihumánusabbá válik. A munkát azonban sohasem lehet a tőke alá rendelni, mert az ellentétes az Isten által teremtett renddel. A Mindenható a munkások mellett áll.” Ezen igaz és nemes gondolatok gyökerei Marx írásaiban is megfogalmazódnak. Nem várom el az államtitkártól, hogy Marx főművét, A tőkét tanulmányozza, de ha a neves gondolkodó egyik rövid, az Erdei falopásokról című írását elolvassa, akkor meggyőződik arról, hogy Marx mindig a szegények szószólója volt. A kereszténydemokrata államtitkárnak harcos kiállása előtt célszerű lett volna nemcsak II. János Pál pápa, hanem Ferenc pápa írásait is tanulmányoznia, akkor talán Marx Károly szobra a jövőben is az egyetem auláját díszítené. dr. Takács Imre Hajdúszoboszló MARABU RAJZA A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában. Kiss Péter öröksége a most a társadalmi kérdésekre érzékeny, baloldali gondolkodású fiatal lennék, olyan ember és olyan politikus szeretnék lenni, mint amilyen Kiss Péter volt. Az ő példás életútja iránti tiszteletből csatlakoznék a Magyar Szocialista Párthoz. Nem a hatalom és nem a vagyonszerzés lehetősége vonzana, hanem az, hogy politikusként tehetek az emberekért, elsősorban a nehezen élőkért, a kiszolgáltatottakért, ahogy ő tette egész politikai pályája során. Észrevenném, hogy sok politikus lekezelő, pökhendi stílusával szemben neki nem szálltak fejébe az elért sikerek. Megmaradt szerény, közvetlen, a választók sorsával törődő embernek. Feltűnne, hogy miközben politikusok hosszú sorát vádolták meg alappal vagy anélkül korrupcióval, az ő neve ilyen ügyekben soha nem került szóba. Szeretnék abban is rá hasonlítani, hogy nyilvános szereplésein nem a „színészi teljesítmény”, hanem az elmondottak tartalma, igazsága gyakorolt hatást. Persze ehhez elengedhetetlen a tanulás, a tapasztalatok gazdagsága és a gondos felkészülés. Az ügy igazságába vetett hitet nem lehet hangzatos, de üres szólamokkal pótolni. Csodálnám Kiss Péter nyilatkozatainak bölcsességét, a konfliktus kiélezésével szemben a megegyezésre irányuló törekvését. Ez is hozzájárult vitathatatlan tekintélyéhez, ahhoz, hogy ellenfelei is tisztelettel beszéltek vele és róla. Pályakezdőként nagy megtiszteltetésnek tartanám, ha bekerülnék egy általa vezetett csapatba, hiszen Kiss Péter kétségkívül az MSZP legsokoldalúbb politikusa volt. Öt kormányban töltött be miniszteri posztot, a legnehezebb területeken irányított. Volt miniszterelnök-helyettes Bajnai Gordon kormányában, ahol meghatározó szerepe volt abban, hogy a válságot Magyarország lakossága kevésbé szenvedte meg, mint jó néhány uniós tagország állampolgárai. Több alkalommal is irányította a Miniszterelnöki Hivatal nagy áttekintő és összehangoló képességet igénylő munkáját, illetve a munkaügyi és szociális tárcát. Azért is dolgoznék szívesen vele, mert „csapatjátékos” volt. Munkatársait kizárólag a teljesítményük alapján válogatta ki. Sok vezetővel ellentétben nem igényelt tőlük lojalitásnak beállított alázatot és hízelgést, „csupán” színvonalas munkát. Amikor 1998 nyarán az MSZP elnökévé és a parlamenti frakció vezetőjévé választottak, Kiss Péter lett mindkét poszton a helyettesem. Egy kormányzást éppen elvesztő pártba nem könnyű lelket verni, szinte lehetetlen helyreállítani a győzelembe vetett hitet és győzelemre vezető politikai programot kidolgozni. Hogy ez sikerült, abban nagyon nagy szerepe volt Kiss Péternek. Lendvai Ildikó Kiss Péterre emlékezve úgy fogalmazott, hogy akinek Péter a helyettese volt, az száz százalékig számíthatott rá. Nem az első számú vezető mögött állt, hanem mellette, de néhány centiméterrel hátrább. Ezt tapasztaltam magam is. Ez illett személyiségéhez. Nem szerepelni, hanem használni akart. Egyetértek Lengyel Lászlóval, aki szerint Kiss Péter bebizonyította: a politika lehet becsületes foglalkozás is. Egyetértek Bajnai Gordonnal is, aki szerint Kiss Péter több volt, mint politikus, államférfiként emlékezhetünk rá. Kiss Péter baloldali elkötelezettsége mentes volt a demagógiától, modern, európai irányultságú volt. Baloldaliságának pillére volt a demokratikus értékrend és a társadalmi igazságosság. Egyáltalán nem közhely azt mondani, hogy Magyarország, a demokratikus baloldal, az MSZP helyzetében most különösen nagy szükség lenne rá. Halála pótolhatatlan veszteség, de életműve példaként velünk marad. Tegyünk meg mindent, hogy a baloldali érzelmű, ám még tapasztalatlan fiatalok az ő példáját kövessék, az ő politikai örökségét váltsák valóra. Kovács László, az MSZP volt elnöke