Népszabadság, 2014. december (72. évfolyam, 280-304. szám)
2014-12-29 / 302. szám
www.nol.hu NÉPSZABADSÁG Kultúra i ii Interjú Varró Vince orvosprofesszor személyes története a szörnyű huszadik századról Derűs zárójelentés A gének és a szerencse határozza meg az ember sorsát, állítja a 93 éves Varró Vince belgyógyászprofesszor, aki Az én huszadik századom zárójelentése címmel írt könyvet. Életútja, teljesítménye és kora alapján megengedi magának, hogy egyéni és egyedi véleménye legyen a dolgokról. Tanács István SZEGED Milyen élet nézett ki önnek, amikor megszületett? Az ember életét két dolog határozza meg: a gének és a szerencse. A szerencse a fontosabb. Engem a zsidó származásom miatt nem vettek föl Magyarországon az orvosegyetemre. Belgrádban kezdtem a tanulmányaimat, mert anyai ágon a Bácskából származom. Az, hogy megtanultam a szerb nyelvet, később, a bori munkaszolgálat alatt többször megmentette az életemet. A lágerben könnyen tudtam csencselni a szerb parasztokkal, nem éheztem annyit, a bajtársaimmal is volt mit megosztanom időnként. Túléltem. Tizenéves volt, amikor az antiszemita hisztéria fölerősödött. A felmenőim nagyon korán asszimilálódott zsidó magyarok voltak. Nagyapám magyar nyelvű ügyvéd volt Nagykikindán. Trianon után a szerb nyelvű jogi államvizsgát nem is tudta letenni. A családtagjaim tudatában voltak a zsidóságuknak. Édesapám egyáltalán nem volt vallásos. Édesanyám is csak úgy, hogy érdemes az Istennel jóban lenni, nem árt, ha itt is van barátom, meg ott is. Megismétlődhet a holokauszt? A világon nem csak zsidó holokauszt volt. Én idesorolom az örmény népirtást, vagy több, Afrikában lezajlott genocídiumot. Nem tartom kizártnak, hogy holokausztszerű jelenségek előfordulnak a jövőben is, de nem valószínű, hogy a zsidókkal. Miért? Sajnos a történelmet nem annyira a ráció, sokkal inkább érzelmi motívumok és az erő befolyásolják. A kiegyezés után a főurak, dzsentrik és a hozzájuk kötődő köztisztviselői réteg, illetve a nagy létszámú parasztság között lett egy óriási hiátus: az iparé és a kereskedelemé. Ebbe a modernizációs űrbe a sváb és a zsidó népcsoport képviselői nyomultak be. A svábokat sem nagyon szerették a magyarok, de mögöttük ott állt Ausztria, Németország - hatalmas erő és kultúra. A zsidók mögött pedig nem volt senki. 1956-ot hogyan élte meg? Régóta tisztában voltam vele, hogy a nép nem akarja a Rákosi-féle kommunista rendszert, viszont úgy látszott, egy jobb szocialista rendszert sokan szeretnének. Azt is tudtuk, hogy sok orosz katona van az országban, ezért akármi történik, annak nem lesz jó vége. Ha akkor nem Nagy Imre, egy döntésképtelen, határozatlan ember lett volna a vezető, másként alakulhattak volna a dolgok. Pénz nélkül hogyan tudtak önálló kutatási eredményeket elérni? Kellettek a nemzetközi kapcsolatok. Én már 1957-ben, a megtorlás évében protekcióval eljutottam Finnországba. Kellett hozzá, hogy több nyelven tudtam előadni, rangos külföldi folyóiratokban jelentek meg a cikkeim. A nyugatiak szerették, ha vannak előadók a vasfüggönyön túlról is. 1976-ban kisebb csodaszámba ment, hogy az Európai Gasztroenterológiai Társaság konferenciáját Budapesten, a Nemzeti Galériában rendeztük. A vezető nyugati orvosokhoz képest mi szegények voltunk, de szégyelltem, amikor a kommunista országokból való kollégák követelőztek, hogy fizessék ki az útjukat. Mit gondolt, amikor 1989-ben hallotta Orbán Viktor beszédét? Hogy végre itt egy nyugati szellemű, bátor fiatal gárda. Nem tudom, igaz-e a legenda, hogy Antall József a halálos ágyán magához hívatta Orbánt, figyelmeztette, hogy a magyar népnek nem kell az a liberális politika, amit akkor vitt a Fidesz. Tény, hogy Orbán átvitte pártját a jobboldalra, és ma már a Horthy-rendszert szeretné feleleveníteni azokkal a változásokkal, amit az európai uniós tagság és a modern gazdaság jelent. Nyugdíjasan tudta lassítani az addigi pörgést? 1991-ben levetettem a fehér köpenyt, azóta nem volt rajtam. Olvasok, sétálok, úszók, tévét nézek. Kilencvenhárom éves vagyok, de ritkán éreztem ilyen jól magamat, mint nyugdíjasként. Eldöntöttem, hogy nem kívánok beleszólni semmibe a klinikán. Van egy szobám, mellette az a WC, ahová negyven éven át jártam. Egyszer elkevertem valahová a kulcsát, kértem az egyik nővért, hogy nyissa ki nekem. Mikor a kilincsre tettem a kezem, odajött egy másik nővér, hogy bocsánat, bácsika, de ez a személyzetnek van fönntartva. A TELJES INTERJÚ a www.nol.hu-n olvasható „Sajnos a történelmet nem annyira a ráció, sokkal inkább érzelmi motívumok befolyásolják” fotó: Karnokcsaba Névjegy DR. VARRÓ VINCE Orvos, gasztroenterológus. 1921. október 13-án született Budapesten, 1936-tól a Mátyás Király Gimnáziumba járt, majd 1946-ban jogi doktor lett a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1949-ben orvosdoktori diplomát szerzett Budapesten, 1949-től orvosként dolgozott a szegedi orvosegyetem II. belgyógyászati klinikáján. 1970-1991 között tanszékvezető professzor, 1972-1982 között a Magyar Gasztroenterológiai Társaság elnöke volt. 1991-től professor emeritus. Részvételi színház „Legfontosabb a rend!” Borbély Zsuzsa „Mi a baj? Mi történt?” - üvölti a családfő a szemlesütve hallgató asztaltársaságnak. Ekkorra már mind a harminc újságíró lélegzet-visszafojtva ül. „Szerintetek jó ez így, hogy itt senki nem mond semmit? Vagy szólaljanak meg?” - lép ki a szerepéből az apa, Takács Gábor, kérdését félig társulatához, félig a közönséghez intézve. Szükség van néhány másodpercre, míg visszazökkenünk a történetből a MU Színház valóságába. Az Anblokk Egyesület és a Káva Kulturális Műhely Elveszettek - A hiányzó pillanat című előadása fikció a fikcióban. A kerettörténet szerint a Verzió Társulat nyúlt főpróbáján vagyunk. Luc Bobanksi szociológus Éjszakák (Nuits) című darabját próbálják a színészek, akiknek segíthetünk kidolgozni a végső változatot. Az eredetileg középiskolások, egyetemisták és önkéntesként dolgozók számára készült előadást ezen az estén a sajtó munkatársainak mutatják be. Egy vidéki orvos családja készülődik a karácsony estére. A doktor beteghez ment, kint hóvihar tombol. Az érkező nővér egy útközben látott robbanásról és segítségre szorulókról számol be. Mindenki a kintiek segítségére sietne, a betoppanó új állatorvos, dr. Vidal azonban átveszi a parancsnokságot, és elkezdi megszervezni a segítségnyújtást. Feladatokat oszt, azonosítószámot vezet be, Excel-táblát készít az ismeretlenek kategorizálására, hiszen: „Ilyen helyzetekben a legfontosabb a rend!” Követik a férfi utasításait, de mire eljutnak a cselekvésig, már csak annak lehetnek tanúi, ahogy a csoport eltűnik egy szakadéknál. „Kikről beszéltek? Nem is történt semmi!” - válaszolja nevetve az állatorvos, amikor megpróbálják felelősségre vonni. Meggyőzőereje ismét hat. Belenyugszanak a közös hazugságba. Ekkor ér haza az apa. Az első néhány perc az amatőrszínjátszás döccenéseit mutatja, amit fokozatosan vetkőz le az előadás. A jelenet folytatásáról folyó beszélgetésben mindenki részt vesz.Mi a következő lépés? Elmondják a családfőnek? Miért hódolt be mindenki? Miért nem mondtak ellent Vidalnak? Kinek ismerős ez a helyzet?” A szünet után három csoport dolgozik külön a színészekkel. A háromórás játékidő jelentős részében a néző navigál aszerint, hogy mit lát fontosnak, vagy mit lát bele a szituációba. Közben pedig maga is kutatási anyagul szolgál. A kutatószínház projektben az esténként elhangzottakat elemzik. A gimnáziumokba elvitt előadások előtt és után pedig azt vizsgálják, hogy befolyásolta-e az élmény a diákok gondolkodását. RÉSZLETES INFORMÁCIÓ: http://hianyzopadtars.hu/elveszettek-a-hianyzo-pillanat/ honlapon található © Közös hazugság fotó: csoszó Gabriella Ünnepeld szerelmesen az ünnepeket! ZTSfrandi.hu HIRDETÉS