Népszabadság, 2016. augusztus (74. évfolyam, 179-204. szám)
2016-08-12 / 189. szám
10 FÓRUM 2016. augusztus 12., péntek | NÉPSZABADSÁG A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában. Havi húszmilla nettó kidobott pénz az MLSZ által kibocsátott több mint száz prolicences „diploma”, amelynek tandíja ma már meghaladja a másfél millió forintot Igaz, érettségi sem kell feltétlenül hozzá. Ezúttal sem úsztuk meg a szokásos nyári betlit. Egyetlen állva maradt együttesünket, a Videotont is kiebrudalták augusztus első hetében a második számú európai labdarúgókupa selejtezőinek lépcsőházából. A többiek (FTC, MTK, DVSC) számára már a bejárati ajtó is zárva maradt. A tények makacs dolgok, a számokkal nehéz vitatkozni. Még akkor is, ha relativizálásban bárkivel felvesszük a versenyt. A konok, egyszempontú UEFA sajnos makacsul ragaszkodik a valódi teljesítmény méréséhez. Több rangsort alkalmaz, hogy a beosztások, sorsolások alkalmával objektivitása megkérdőjelezhetetlen, támadhatatlan legyen. A rangsorok egyike (UEFA Country Ranking 2016-17) az egyes tagországok klubcsapatainak a kontinens kupaküzdelmeiben elért eredményein alapul. Mindig a legutóbbi öt évben megszerzett pontok alapján alakul ki az aktuális erősorrend. Magyarország fél évtized alatt 9,5 pontot tudott összekaparni. Összehasonlításként csak a szomszédokét ragadom ki a listából: Ukrajna 37,433, Horvátország 23,5, Románia 21,65, Ausztria 20,975, Szerbia 15,125, Szlovénia 12,875, Szlovákia 11,375. Nem tudom megállni, hogy ne említsem Liechtenstein 11 pontját. Többször is ellenőriztem, igaz. Az említett időszakban mindössze egyszer (2012, Videoton) sikerült a csoportkörig eljutnunk az Európa Ligában. Az elit zónában, a Bajnokok Ligájában ennek akár csak a megközelítése is az álmok világába tartozik. Csűrhetjük-csavarhatjuk, de ha azt mondjuk, hogy egy helyben topogunk a hátsó udvarban, akkor még hízelgően írtuk le a helyzetet. Vajon minek köszönhetik a környező országok, hogy a nyomukba sem érünk, hogy csak a hátukat látjuk, és azt is távolról? Tán valaminő stadionépítési láznak? Akadémiázásnak? A költségvetés ellenőrizhetetlen megcsapolásának, valaminő taoféleségnek? Netán a tájfunerősségű kormányzati hátszélnek? Esetleg a futball támogatása révén remélt ideiglenes menlevelek kiosztásának? Avagy a politikailag is ösztönzött font szponzorációs hálónak? Ha már a kérdéseknél tartunk, el tudják képzelni, hogy ilyen nemzetközi eredményességet felmutató, a bajnoki mérkőzéseken a háromezres átlagos nézőszámot sem elérő, minden évben masszív, többmilliárdos veszteséget termelő honi álprofi labdarúgásban lehet olyan játékos, aki havi nettó húszmilliós juttatásra számíthat? Ne hördüljenek fel, nem (csak) a klubszerződés papírján szereplő keresetről beszélek. Persze könnyen véget lehetne vetni a mendemondáknak, ha az illetékesek kibontanák az igazság néhány részletét, például név nélkül nyilvánosságra hoznák a futballból, a futball révén náluk keletkező legmagasabb jövedelmeket. Legyünk tárgyilagosak. Az utóbbi időben azért történtek örömöt kiváltó események is a magyar labdarúgás háza táján. Válogatottunk majd fél évszázad után ismét Európa-bajnokságon mutatkozhatott be, ahol az árnyékát majdnem átlépve tisztesen helytállt. Csoportelsőként mehettünk tovább, közel jártunk a későbbi győztes, Portugália megleckéztetéséhez. A kellemes utóízt az sem változtatta meg, hogy a legnagyobb gólkülönbségű vereséget is mi szenvedtük el Belgium ellen. Igaz, a válogatottunk esetében kétségtelen előrelépéshez Németországban szocializálódott-képzett szakemberek segítségére szorultunk. Miként a szövetségben, jó néhány klubunkban, az utánpótlás korosztályokban is ezt a megoldást látják célravezetőnek. Meggyőződésem, hogy ez hasznos lesz a jórészt - tisztelet a kevés kivételnek - belterjes, mindig a külső tényezőket okoló hazai szakembergárda felvillanyozására. Óhatatlanul jön azonban az újabb kérdés: mi zajlik nálunk edzőképzés címén? Ehhez csak egy adalék: évtizedek óta nem olvashatjuk magyar edző nevét nemcsak a kontinens élmezőnyéhez tartozó együtteseknél, hanem egyáltalán bármilyen európai első osztályú csapatnál. Dárdai Pál lenne az egyetlen kivétel, de hát ő is Németországban szocializálódott szakember. Soroljam a szomszédok edzőlistáját? Ennek fényében nagy luxus, mondhatni, ablakon kidobott pénz az MLSZ által kibocsátott több mint száz prolicences „diploma", amelynek tandíja ma már meghaladja a másfél millió forintot. Igaz, érettségi sem kell feltétlenül hozzá... Üdvözölendő, hogy országszerte nagy számban épülnek pályák, rohamléptekben javul futballunk infrastruktúrája, több figyelem és pénz jut a labdarúgás tömegbázisának szélesítésére, az utánpótlásra. A kihívást, a sürgős teendőket itt a hatékonyság számonkérése, a társadalmilag elfogadott mérték eltalálása, a torz belső arányok radikális megváltoztatása jelenthetné. Tibor Tamás, az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgószakedző CIKKÜNK NYOMÁN Zsidók, romák nélkül nincs magyar így kérdezték Závada Pált egy interjúban az új könyvéről (ami az 1946-ban Kunmadarason és Miskolcon a holokausztot túlélő zsidó-magyarok elleni pogromokról szól, Egy piaci nap, Magvető, 2016): Igen baljós a regény légköre, ’46 tavasza: infláció, áruhiány, miközben indulatokat gerjesztő rémhírek terjednek. A visszatérő zsidókat a bosszúvágy fűti, a magyarokat pedig a frusztráció: nem elég, hogy visszajöttek, de megint nekik jön ki a lépés. Kész csoda, hogy nem robbantak ki máshol is pogromok. Mennyire volt általános ez a fenyegető, robbanásközeli hangulat?” Hol jelenhetett meg ez az interjú? Hiszen készítője az idézett kérdésében különválasztja a zsidókat és a magyarokat, mintha a zsidó-magyarok nem lettek volna (és nem lennének) magyarok (is). A regény légköréről szólva pedig azt az általánosítást fogalmazza meg, hogy „a visszatérő zsidókat", kivétel nélkül valamennyit, „bosszúvágy” fűtötte. Annak megmutatásával viszont adós marad, hogy a regényben megjelenő zsidó-magyar szereplők (akik túlnyomórészt egyszerűen folytatni próbálták az életüket, pontosabban azt, ami az életükből egyáltalán megmaradt) a regény mely részei szerint lennének bosszúvágytól fűtöttek. Mielőtt leírnám az idézett kérdést tartalmazó interjú megjelenésének helyét, hadd idézzek egy cikkből is. Ugyanott jelent meg, mint az interjú: „...az én olvasatomban erről szól ez a regény: nem biztos, hogy a bűnösöket és az áldozatokat be tudjuk azonosítani, sőt az sem biztos, hogy a saját maguk azonosítására maguk a bűnösök és az áldozatok képesek.” Závada Pál regénye (aminek remélem, hogy nagyon sok olvasója lesz) valóban sokoldalúan mutatja be a kunmadarasi és miskolci pogromokért való felelősséget. De ez nem jelenti azt, hogy a sokféle felelősség ne lenne azonosítható. És végképp nem jelenti azt, hogy az áldozatok, különösen az agyonvert zsidó-magyarok, ne lennének azonosíthatóak. Az idézett interjú és cikk a Népszabadságban jelent meg. Papp Sándor Zsigmond interjúja 2016. július 10-én, Kácsor Zsolt cikke 2016. július 19-én. Tisztelettel remélem, hogy mindketten és a Népszabadság szerkesztősége is válaszol az észrevételeimre. Jó szándékukat kétségbe nem vonva, tisztázandónak tartom az előbbiekben írtakat, kezdve azzal, hogy a roma-magyarokkal szemben különösen elterjedt, a magyarságból sokszor csak öntudatlanul, mégis egyértelműen kirekesztő szóhasználattal ellentétben: zsidók és romák nélkül nincs magyar. Mint ahogy a Balaton sincs valamely része nélkül. Az a rész is ott van. Nagyon ott van. Molnár Péter szólásszabadság-kutató Mélyen egyetértve Molnár Péter végkövetkeztetésével hadd jegyezzem meg: a szövegkörnyezetéből kiragadott interjúkérdés, akárcsak a recenzió kiollózott mondata, ebben a formában sem alkalmas a hozzászólás prekoncepciójának igazolására. Egyik esetben sem a kirekesztés, hanem a regény szövegébe való belehelyezkedés motiválta a fogalmazás módját. Závada könyve erről szól: a frusztrációról, a kapartságról, a talajt vesztettségről, a kommunista korifeusságban testet öltő bosszúvágyról. A regényben az emberi indulatok plasztikus leírásából kristályosodik ki végül az a kép, amelyből mi magunk vonhatjuk le a tanulságokat. Például, hogy egy szétzilált, erkölcstelenné vált országban a „béke" nem teremt automatikusan békét. N. Kósa Judit szerkesztő' OLVASÓI LEVÉL A Fidesz-egypercesek Örülök, hogy Szász Emese fantasztikus vívással olimpiai bajnok lett. Csodálatos volt nézni, amikor Hosszú Katinka „tönkreverte” óriási világcsúccsal a világot. Tiszta szívből gratulálok! Két fantasztikus siker az olimpia első napján. De felháborító, ahogyan a közszolgálatinak csúfolt sportadó elrontja az örömünket, lehetetlenné teszi, hogy legalább a legszebb, legörömtelibb pillanatokat politikamentesen éljük át. Megszámoltam, az Emese győzelmét követő két egyperces Fidesz-híradóban elhangzó tíz hírből kilenc migránsozott! Nem lehetne ezeket a hazug, álszent, uszító, gyűlöletkeltő pártreklámokat legalább az olimpia alatt elhagyni? Az ókori olimpiák alatt „hallgattak a fegyverek”, az ellenségeskedő hatalmak fegyverszünetet kötöttek. Gondolom, nem vagyok egyedül, aki a sportot szeretné nézni, szurkolni a magyar sikerekért, látni, tudni, hogy együtt dobog minden honfitársunk szíve, hisz mindannyian itt élünk, halunk, magyarok vagyunk! Ez a közös hazánk, közösek a sikerek, örömök, és kell a siker, mint egy falat kenyér. Könyörgöm, ne tegye tönkre egy ország örömét, ne ossza meg az országot, a szurkolókat a kormány. Ne szolgálja az olimpia, a magyar sportolók eredményei Orbán Viktor hatalmi érdekeit! Politikamentesen szeretnék örülni minden magyar sikernek, hiszen óriási munka van versenyzőink mögött! Elképzelhetetlen, hogy úgy üljünk az olimpia 17 napja alatt a televízió előtt, hogy nem „bombáznak” bennünket a Fidesz hatalmi céljait szolgáló, részrehajló egypercesekkel? Szegény Örkény István! Dr. Budácsik Lajos KOMMENTEKAN0L0N Az olimpia agyonnyom nucleus: Ez abból fakad, hogy itthon azt halljuk: ami magyar, az csak jó lehet, a magyar a világ legjobb úszónemzete, a legjobb vízipólós nemzete, a legjobb vívónemzet, mindenkinek jÁR az aranyérem, már csak a magyarsága okán is, a világegyetem is a magyaroktól származik. Nem csoda, hogy ettől a rengeteg baromságtól megannyi ember elvárja, hogy minden magyar aranyéremmel jöjjön haza. weiner3: Nem az olimpia, hanem az érmek díjazására felnyomott nagy pénzek, az elmúlt években drasztikusan megemelkedett finanszírozás nyomja agyon a sportolót és az edzőket is. A képernyőn keresztül is lejön, hogy másodpercek, pillanatnyi formák, szerencse, bírói döntés alapján juthat sikerhez és nagy pénzhez a sportoló. Kicsi a távolság, hogy valaki húszmilliót kap a harmadik helyért vagy puszit a hetedikért. spritzig: Az aranyérmeseinket miért nem nyomta agyon semmi? Néztem Szilágyi vívásait: felszabadultan, remek formaidőzítéssel harcolt és nyert. Ő nem ebből az országból jött? fromilid: A nép cirkuszt, győzelmeket akar. Ez egy betegség.