Népszava, 1901 (29. évfolyam, 1–151. sz.)
1901-01-15 / 6. szám
1901. korai reggeli órákban friss süteménynyel ellátni. Azonban ezt csak úgy tehetik, ha megengedtetik nekik, hogy a kemenczét már vasárnap délután 6 órakor besüthessék s a kovászoláshoz stb. már este 10 órakor hozzálássanak. Csak ezt kérik, egyebet nem. A nagyközönség persze azt hiszi, hogy ez nagyon ártatlan kívánság, mert nem tudja, hogy ezáltal a sütőmunkások teljesen elesnek a vasárnapi munkaszünettől, melynek déli 12 órától éjjeli 12 óráig kellene tartani, mert az émilített műveletek a munka tulajdonképeni megkezdését jelentik. Tudni kell még azt is, hogy nincs három oly sütőműhely Budapesten, ahol vasárnap déli 12 órakor már befejeznék a munkát, még a „legtisztességesebb" sütődékben is eltart az egy fél vagy egy órával tovább, némely helyeken még 2 óra után is javában folyik a munka. Már most mit tegyen a sütőmunkás a rendelkezésére álló néhány óra alatt? Aludjék-e, sétáljon-e a friss levegőn, vagy foglalkozzék a családjával? Bizony keserves probléma ez, melyet a fővárosi sütő mesterek még keservesebbé akarnak tenni, nem a maguk érdekében, nem, a közönség érdekében azáltal, hogy a munkaszünet megrövidítésért erőszakoskodnak. A hatóságok pedig haboznak. Nem tudják, melyik félnek adjanak igazat, mert egyfelől állnak a dúsgazdag, tehát befolyásos sütőmesterek, akik azonkívül még a közönség érdekével leplezik kizsákmányolási szomjukat, másfelől pedig a szegény védtelen munkások, akiknek más erősségük nincs, mint a törvény jog és igazság, — no, és a humanizmus. Ilyen körülmények között nem maradt más hátra, minthogy a helyszínen tanulmányozzák a kérdést, s úgy történt, hogy Abonyi miniszteri tanácsos a munkások és munkaadók bizalmi embereiből alkotott bizottság élén látogatásokat tett a fővárosi sütődékben. A napilapok nyomán mi is közöltünk néhány részletet ama borzalmas állapotokról, melyeket ez a bizottság a sütődékben talált. De bármily borzalmasok is e részletek, konstatálnunk kell, hogy ezek még mindig nem hű korában le kell mondania, mert a megátalkodott ciánusok radikális minisztériumot akarnak, ő pedig egy életen át megszokta, hogy konzervatív legyen. A minap egy előkelő mágnás ellenzékbe ment, holott tudhatta, hogy ez egyenesen a felség személye ellen való sértés. Meg is jelent a félhivatalos újságban a figyelmeztetés; az édesapját dörgölték orra alá az előkelő urnák, az apját, ki, állítólag, e szavakkal búcsúzott el az élettől: „én, valamint kedves családom, mindig hívek leszünk a királyhoz!" A mágnás azonban nem hagyta magát, s a félhivatalosban közzétette a helyreigazítást, hogy az öreg úr nem úgy mondta el végső szavait, mint a félhivatalos verzió állítja, hanem úgy, hogy: „én, valamint kedves családom, mindenkor hívek leszünk a hazához!" A félhivatalosban maga a trónörökös felelt e kibúvásra: „hogyan, hát király és haza nem azon egy fogalom?!' Hogyne, felelt vissza a politikus, de csak amig a hazát szolgálja !" Így mesziről káprázik az ember szeme, ha ilyesmit olvas — de e kép mögé, hátterül, el kell képzelni a szép Kopenhágát, ódon palotáival, megzöldült rézfedelű kincsesházaival, patinás jóllétével s kövér gőgtől duzzadó önérzetes polgárságával. Ilyen nép fölött nehéz urnák lenni; ezeknek csak az imponál, akinek még több a pénze, mint nekik, ilyen ember pedig, a mai rossz világban, a vasúti királyok közt inkább találtatik, mint a koronásak közt. S Belgium — Belgiumban meg éppen nehéz királynak lenni. Belgium a világnak egyik leggazdagabb s legmiveltebb földje. A bánya munkája többet keres, mint minálunk a szolgabíró — de nem is parancsol neki a szolgabiró! Sem a szolgabíró, sem a király. Második Leopold urnak, a tükrei a sütödékben tényleg uralkodó undokságoknak és visszaéléseknek. Lapunkban néhány év előtt bővebben ismertettük ezeket, sőt maguk a sütőmunkások még 1895-ben emlékiratban hozták ez állapotokat a képviselőház tudomására, amely emlékiratot minden képviselőnek s minden napilapnak megküldtek. Akkoriban Várady Károly országgy. képviselő szóvá is tette a képviselőházban ez ügyet s szemelvényeket olvasott fel az emlékiratból. A képviselőkben meghűlt a vér ezek hallatára, megbotránkozásuknak élénk kifejezést adtak, de ez mind nem volt elégséges arra, hogy a hatóságot, a sütödék alapos megvizsgálására rábírja. És így megesett az a szégyen, hogy egy miniszteri tanácsos véletlenül derítette fel e vérlázító állapotokat, melyek a hatóságok s illetékes tényezők tudtával évek óta így tartanak. Mint a lapok írják, a főváros polgársága körében most mozgalom indult meg, hogy véget vessenek a budapesti sütödékben észlelhető szégyenletes viszonyoknak. A mozgalom élén több országgyűlési képviselő és fővárosi bizottsági tag áll. Január hó 20-ára, vasárnapra, a Vigadóba nagy tiltakozó népgyűlést hívnak egybe, ezenkívül interpelláció tárgyává teszik az ügyet úgy a képviselőházban, valamint a főváros jövő közgyűlésén is. Előre is megmondhatjuk, hogy ennek a mozgalomnak, — ha ugyan megindult — sem lesz semmi sikere. A főváros hatóságait nem lehet felrázni a megcsontosodott közönyből, melylyel adófizető és szavazó polgárok, helyesebben a klikkek támaszainak visszaéléseivel szemben viseltetik. A rendőrség is mindig nagy buzgalmat és erélyt fejt ki, ha szegény és védtelen munkás emberek ellen kell eljárnia, sőt olyankor a legnagyobb brutalitástól sem riad vissza, de vak és süket, ha a szegény nép vérén meggazdagodott pékmesterekről van szó. Csak így lehetséges, hogy a fővárosban, mely százezreket költ „közegészségügyi" czélokra, a legegészségellenesebb viszonyok állandósíttassanak, csak az magyarázza meg, hogy ott, ahol a lakosság legfontosabb tápszere, a mindennapi kenyér készül, ott oly belgák koronás urának, megkötöttebb a keze, akármelyik tanfelügyelőnél. Ha a hivatala nem adna rá módot, hogy valamivel könnyebben sózhatja rá az államra például a Kongó-részvényeket, mint más, magános vállalkozó, határozottan jobb volna akár üveggyárosnak is lenni, mint királynak. Az üveggyárosnak több a jövedelme s viszont a szerelmeit nem tárgyalják a kamarában, mint ő felségéét, a belgák királyáét. Ha az üveggyáros nincs megelégedve a politikai helyzettel, az ellenzékre szavaz s kiadja a mérgét. De ő felsége , ki kérdi őt, mit tart a politikai helyzetről? Legkevésbbé a miniszterei, akiknek mindig van egy Demokleskardjuk, amit a fölkent fő felett lógathatnak, ha ez a szent koponya renitens talál lenni. Bruxelles mellett, egy csinos kis mezei lakban ott dolgozik, tanul s írja a könyveit egy Émile Van Der Velde nevű szeretetreméltó uri ember, kiről közönségesen ugy szokás beszélni, mint a belga köztársaság leendő elnökéről. Ez az uri ember a szoczialisták főembere, s mint az egész polgári társadalom, a király ő felsége is ő előre búvik a papok oltalmába. Szomorú, de igaz : ő felsége kényre, kedvre, személyes, rangbéli sőt vagyonbeli biztossága dolgában is ki van szolgáltatva a klerikálisoknak, s ezek elég lelketlenek arra, hogy gúnyos mosolylyal éljenek vissza kedvező helyzetükkel. Hiszen olvashatták a minap az ő felsége trónbeszédjét, melyben csak úgy kóválygott az elégedetlenség a kormánynyal szemben, mely ő felségének még mindig nem akar állandó néphadsereget adni, s olvashatták, hogy a trónbeszéd után, perde közben, ő felsége keményen kikelt a belga vasutakon való rendetlenség ellen. A tudósításban ez állt: „hiába mosolyognak az undorító a szenny és piszok, oly hallatlan mérvű a tisztaság hiánya, annyi a féreg, poloska és tetű, hogy leirni teljesen lehetetlen. És ha a sütőmesterek annyit vétkezhetnek a közönség ellen, elképzelhető, hogy mennyit vétkeznek munkásaik ellen. Valóban a sütőmunkások helyzete még ma is olyan, hogy megszégyenítő a társadalomra, mely megtűri, hogy élelmiszerekkel dolgozó munkások ily szomorú sorsban tengődjenek. Minden elfogulatlan ember tehát a legnagyobb rokonszenvvel támogatja a sütőmunkások mozgalmát, amely ha sikert arat, nem csak a munkások helyzetét javítja meg, de megtisztítja a sütőműhelyeket is az évtizedes piszoktól. És ezek után kíváncsian várjuk, miként dönti el a kereskedelemügyi miniszter a vasárnapi munkaszünet kérdését. (a) NÉPSZAVA HÍREK. 3. oldal. — A gyalázatos műhelyviszonyokról és az ellenőrző hatóságok hallatlan lelkiismeretlenségéről beszél az alábbi levél: Jelenleg mint lakatos Erzsébet körut 31. szám alatt, Földessy József házában, a pinczehelyiségben dolgozok. Miután ezen pinczehelyiség oly egészségtelen, hogy ember nem bír benne dolgozni, alacsony, nedves, az ablakain nincs se keret, se üveg, de még a bejáratnál sincs sem ajtóráma sem ajtó és egész nap szabadon özönlik be a léghuzam és a hidegség, ennek következtében Jeszenczki Károly lakatossegéd a minap egy ajánlott levélben tudatta a VII. kerületi elöljáróságot, hogy vizsgálja meg ezen műhelyhelyiséget, mert már egy ott lévő tanoncz is megbetegedett a nedvesség és a léghuzam által. Erre harmadnap eljött az orvos és miután megvizsgálta az egész pinczehelyiséget, ott mindjárt azt a kijelentést tette, hogy: ezen műhely lako "hatatlan, mert még istálónak sem való! Kijelentette, hogy intézkedni fog. Ezzel elment. Négy nap múlva eljött egy mérnök és megtekintette a helyiséget, de már az máskép nyilatkozott Jeszenczki Károly laurak, én sírhatnám, ha a vasutjainkra gondolok !" Tudják, mi ebben a feltűnő ? Nem a király lelkiismeretes figyelme, melyet még a vasúti szakaszok állapota sem kerül el, hanem az, hogy a megfedett urak mosolyogni mertek. Mosolyogni, mikor a király haragszik! S a föld nem nyilt meg s nem nyelte el őket! Ez a mosoly előttünk, idegenek előtt, mindenképpen érthetetlen. Belga benfentesek előtt, úgy lehet, nem. Minekünk tetszik ez a pompás király, ki maga áll élére a közönség egy régi jogos panaszának. De maga ez a közönség — isten tudja, esetleg gondolkodóba esik, hogy ő felségét egyszerre csak ott tisztelheti a maga élén. „Mi érdeke lehet benne ?" ez a kérdés száguld Ostendétől Verviersig. „Baisse? Hausse? Prioritás, obligáczió, államosítás ?" És megeshetik, hogy a közönség, mely esztendők óta izgat a vasúti szakaszok állapota ellen, vasárnapra meetinget és körsétát tart a „belga vasutak jó hírnevének bizonyos érdekelt oldalról való méltatlan megbarczólása ellen." A parlamentben a szoczialisták kijelentik majd, hogy a vasúti miniszter az egyetlen tisztességes ember az egész kormányban. A vége az lehet, hogy a mai kormány megbukik, s új kabinet alakításával ő felsége a kitűnő hazafit, a mult kormány vasúti miniszterét fogja megbízni, mint aki bizonyos érdekelt oldalról való méltatlan támadások ellen oly önérzetesen tudja megvédeni Belgium becsületét. S ez még mindig jobb, mint Obrenovics Milán úrral egy palotát bérelni Bécsben, mert így olcsóbb. Pedig ilyesmi is megtörténhetik, sőt ha, amire nemrég, úgy látszik, komolyan gondoltak, Francziaország annektálta volna Belgiumot, máris megtörtént volna. Manneken.