Népszava, 1904. szeptember (32. évfolyam, 107–119. sz.)
1904-09-01 / 107. szám
1904. szeptember 1. NÉPSZAVA az állapotában Dönnigest, valamint Helena vőlegényét, egy Rakovitz nevű román földbirtokost párbajra hívta ki. Rakovitz golyójától halálos sebet kapott és három nappal később, 1864-ben, augusztus 31-én Genfben meghalt. Lassalle eszméi közül némelyik nem állhatott meg az újabb idők tudományos kutatásai előtt, de Lassalle érdemei elévülhetetlenek és emlékét a hálás proletárság kegyelettel őrzi meg. 871MLE. Budapest, augusztus 31. A vesztett sztrájk. A malommunkások sztrájkja befejeződött, anélkül, hogy a munkások bármily eredményt érhettek volna el. A malombárók győztek munkásaik fölött, akik visszatérnek az óriási malomkaszárnyákba és húzzák tovább az igát, mint eddig. A munkások veresége nem lep meg senkit. A harcz túlságosan egyenlőtlen volt. Egyfelől a milliomos malombárók, akik kartellre lépve egymással, szoros szervezetet alkottak s akiknek kész rendelkezésére állott minden pillanatban minden hatóság, az iparfelügyelőktől kezdve a legutolsó rendőrig és másfelől a munkások, akiknek egyetlen fegyverük az elkeseredés volt, az ilyen küzdelem eredménye nem lehetett kétséges. Az elkeseredés csak indító oka lehet egy-egy kétségbeesett küzdelemnek, de győzelemre vivő fegyvere soha. S ezért az elkeseredés sztrájkjai vesztett csaták mindenkor. A malommunkások sztrájkja szolgál egynéhány tanulsággal az egész munkásságnak. Legelső és legfőbb tanulsága, hogy erős és megszilárdult szervezet nélkül nem lehet sztrájkot győzelemre vinni. Hiába van az igazság a munkások oldalán , igazságuk tudata csak megerősítheti őket küzdelmükben, de eszközöket a kitartásra, az együttmaradásra nem nyújt nekik. Mert sem a vállalkozók, sem a hatóságok nem törődnek ezzel az igazsággal, hanem durván letapossák, elnyomják, mert hiszen az ő győzelmük éppen abból áll, hogy a legelemibb igazság érvényesülését is elfojtsák. A sztrájkhoz, mint minden háborúhoz, elsősorban pénz, pénz és ismét pénz kell. A munkásoknak csak úgy lehet pénzük, ha erős szervezetet alkotnak, amely a szükséges összegek fölött rendelkezik. És ezért nem elég a munkások alkalomszerű szolidaritása, hirtelen való összetartása, hanem kell az idők folyamán megerősödött és elválaszthatatlan kapcsot alkotó szervezet, amely nem alkalomszerűen, hanem állandóan fűzi egybe a munkásokat, soraikat állandóan harczi készenlétben tartja. Amit most a malommunkásoknál tapasztalhatunk, ezt láthattuk minden szervezkedni kezdő szakmánál. A munkaviszonyok folytonos rosszabbodása a legindifferensebb tömegnek is kinyitja a szemét és ráviszi a szervezkedés útjára. De ez az út járatlan nekik, nyitott szemmel most már kétszeresen látják helyzetük nyomorúságát, érzik elviselhetetlenségét, elkeseredésük tűrhetetlenné teszi számukra a viszonyokat s igy a szervezkedés utján való második lépésük rendszerint a sztrájk. Ezek a sztrájkok rendszerint vesztett sztrájkok. És ezáltal fölötte veszedelmesek. Mert szervezetében megerősödött szakma munkásai el tudnak viselni minden vereséget, szervezetükben újra találkoznak s újra munkához fognak a csarta kiköszörülésére, de az alig szervezett, alkalomszerű szolidaritásra lépett munkástömegek az első vereség után rendszerint szerteszélednek, mert a hibát nem önmagukban keresik, hanem azt vélik, hogy maga a szervezkedés és a sztrájk a hatástalan, a czéltalan. S azért a mostani alkalomból kifolyólag sem késünk hangsúlyozni, hogy az ilyen sztrájkoktól mindenképpen tartózkodni kell. A sztrájk nem lehet önmagában czél, csak eszköz jobb munkafeltételek kivívására. Ott, ahol ez az eszköz még nem czélravezető, ott nem szabad alkalmazni. A malommunkások utolsó gyűlésükön megfogadták, hogy továbbra is hűen kitartanak szervezetük mellett. Úgy legyen. Tanuljanak kizsákmányolóiktól, akik, bár milliomosok, a sztrájk hírére mégis szervezetet alkottak, kartellre léptek és egyöntetűen léptek fel. Kitartó munkával ki kell építeni a munkások szervezetét, a szolidaritás nagybecsű ideális kapcsa mellett létre kell hozni a szoros anyagi kapcsot is: az egyöntetű küzdelem eszközeit. Ha majd a malommunkások harcza nemcsak az elkeseredés, de a proletár öntudat küzdelme is lesz, akkor nem fognak győzedelmeskedni fölöttük kizsákmányolóik. Azért hát most ne hagyják cserbe szervezetüket, de inkább kétszeresen ragaszkodjanak hozzá, tegyék nagygyyá és erőssé — az ország munkássága pedig vonja le a tanulságokat e küzdelemből s a malommunkások vesztett küzdelméből merítsen erőt és tanulságot győzelmes küzdelmek megvívására. — Az asztaltársaságok alkonya. Széll Kálmán alatt megjelent 1901-ben 6933. sz. alatt egy kegyelmes rendelet, amely szerint szabad néhány embernek egy helyiségben rendszerint összejönni, beszélgetni, lapot olvasni, sőt — kis mértékben jótékonykodni is, szóval minden olyast cselekedni, ami a rendelet szavaival élve „a társaság tagjainak körén kivül nem terjed" és „komolyabb czélt nem tűz maga elé". A vidéki hatóságok azonban eddig is ugy vélekedtek, hogy mihelyst szoczialisták alakítanak asztaltársaságot, azonnal „komolyabb" a czéljuk s ezen megtisztelő véleményüknek ugy adtak kifejezést, hogy lépten-nyomon feloszlatták az asztaltársaságainkat, ami legtöbbször csendőri, rendőri erőszakkal, elkobzással és elvtársaink hatósági megfigyelés alá helyezésével járt. Az eldorádói szabadságnak azonban véget vetett a belügyminiszter úrnak egy újabb rendelete, amely kimondja, hogy az asztaltársaságoknak szabályzatuk nem lehet, tagjaiknak jogokat nem biztosíthatnak, kötelezettségeket nem róhatnak rájuk, politikai, társadalmi, önképző vagy jótékonysági czélokat nem tűzhetnek maguk elé. Tisza úr tehát csak olyan asztaltársaságokat akar zárni, amelyek kellő mennyiségben elfogyasztott szeszszel növelik az állam bevételeit s tagjaik a részegeskedésnél egyébben sem tűnnek ki. Ha például notórius szoczialisták fognak összejárni, akik se nem igen isznak, se nem színésznők vagy Hazafi Veray Jánosok nevéről nem nevezik magukat, csak a maguk dolgáról beszélgetnek, akkor életbe lép a rendelet: a hatóságnak követelnie kell az alapszabályok benyújtását (amelyeknek tudomásul vétele persze épp oly fehér holló lesz, mint eddig), vagy ha ez nem történik, „megfelelő rendszabályok foganatosítása". rének szükséges előfeltétele az erős szervezet és a munkásság önkéntes fegyelme, a kongresszus a teljes általános sztrájkot, oly értelemben, hogy minden munka megszüntettessék, kivihetetlennek tartja, mert az mindenkinek létezését — tehát a proletariátusét is — lehetetlenné teszi. Tekintettel továbbá arra, hogy a munkásság felszabadítása nem lehet ilyen hirtelen erőpróba eredménye, azonban az lehetséges, hogy egy sztrájk, amely az egyes, a gazdasági életre fontos iparágakra, vagy nagyszámú üzemekre kiterjed, mint végső eszköz felhasználtatik, csakis jelentékeny társadalmi átalakulások keresztülvitelére, vagy a munkásság jogai ellen intézett merényletek visszaverésére; a kongresszus óvja a munkásokat, hogy az anarkisták részéről az általános sztrájkért indított propaganda uszályhordozóivá szegődjenek oly értelemben, hogy a jelentőségteljes mindennapi csatározást a szakegyesületi, politikai és szövetkezeti téren fölöslegesnek tartsák , és felhívja a munkásokat, hogy egységüket és hatalmi állásukat az osztályharcban szervezetük fejlődésével erősítsék, mert, ha a sztrájk egy politikai czéllal összekapcsolva egykor hasznosnak és szükségesnek mutatkozik, ennek sikere csakis attól függ." A hollandiak határozati javaslata mellett a faurésisták és az Allemanisták is beterjesztettek határozati javaslatot, amely az általános sztrájkot mint erős fegyvert ajánlja. Henriette Roland-Holst elvtársnő indokolása után a kongresszus 36 szóval négy ellen elfogadta a határozati javaslatot. Ez a szavazás azt jelenti, hogy a belga és hollandi általános sztrájkok bukása a szocziáldemokrata pártokat arra bírta, hogy tartózkodóbban viselkedjenek ezzel az eszmével szemben. Mindjobban kifejezésre jut, hogy az aprólékos mindennapi küzdelmet tartják az összes pártok a legfontosabbnak. A szakegyleti szervezkedés, a munkásság nevelése az osztályharcra, az együttes gazdasági és politikai küzdelem — csakis ezzel lehet tartós és maradandó eredményeket elérni. Vannak esetek, amikor az általános sztrájk jogosult és szükséges. Ilyenkor csakis úgy számíthatunk sikerre, ha erős szakszervezetek és osztálytudatos munkások szállnak harczba. Érdekes, hogy éppen ott becsülik túl az általános sztrájkot, ahol a szakszervezetek a leggyöngébbek. A hollandi szakszervezetek nagy része, a franczia szociáldemokrata pártok és a német szakszervezetek egy töredéke, amely csak gátolja a szakszervezeti mozgalom fejlődését, éppen ezek propagálják az általános sztrájkot, mint hatalmas, nélkülözhetetlen fegyvert. A hollandi határozati javaslat azért fordul az anarkisták által propagált gyorsan ható általános sztrájk ellen, mert a hollandi szakszervezetek jelentékeny része az anarkisták uszályhordozója. Ezek a szervezetek borzalommal gondoltak a politikai harczra és nagy csapásnak tartják a politikai mozgalmat. Érthető volna a dolog, ha Hollandiában a szakszervezetek erősek volnának, azonban az összes szervezetek csak tengnek. A famunkás-kongreszszuson a hollandi famunkás küldöttek meglepő tudatlansággal szóltak hozzá még a gazdasági kérdésekhez is. A franczia szakszervezetek még a kezdet kezdetén vannak. Erős, fegyelmezett, osztálytudatos és az osztályharczra nevelt munkástömeg nincs a szervezetekben. A franczia pártok politikai sikereiket jórészt nagy szónokaiknak — a pillanatnyi hangulatnak — köszönhetik. Dr. Friedeberg, aki a „német munkások" nevében beszélt az általános sztrájk mellett, az úgynevezett „szabad szakegyletek" küldötte. Körülbelül 10—12.000 munkás nevében beszélt. A német szakszervezetek mintegy 30 küldötte összesen 900.000 tag képviseletében gúnyosan hallgatta Friedeberg, fejtegetéseit mikor a politikai harcz ellen és az általános sztrájk mellett beszélt. Alemane ugyancsak megjárta, mikor Friedeberg beszéde után örömének adott kifejezést, hogy német munkások nagyobb Marx-rokonszenvvel fogadják az általános sztrájk eszméjét mint azelőtt. A német küldöttek nevében Robert Schmidt ábrándította ki igen alaposan Allemanet. Határozottan megcáfolta Friedeberget és fejtegetéseit , mint olyanokat, amelyeket a német szervezett munkásoknak csak egy parányi töredéke oszt, visszautasította. Különösen azt utasította vissza, hogy a német munkások nevében beszéljenek a politikai harcz meddőségéről. Három millióval több választó szavazott le a német pártra. A párt jelentékeny sikereket ért el a munkások javára parlamenti úton, tehát esztelenség és könnyelműség oly országban a politikai harcz meddőségéről beszélni. Az általános sztrájk határozati javaslatának a már fent jelzett szavazással való elfogadása után a csütörtöki ülés véget ért. Weltner Jakab. 3. oldal.