Népszava, 1907. május (35. évfolyam, 104–129. sz.)
1907-05-01 / 104. szám
1907. május 1. NÉPSZAVA nézzetek egymás lelkébe is. Kérdezzétek meg egymástól: készen áll-e mindegyikünk a harcra? ! Vörös május ünnepén vizsgáljátok megönmagatokat is : tudtok-e bízni eléggé eszméink diadalában, önerőnk hatalmában; készek vagytok-e küzdeni, áldozni a proletariátus közös érdekéért, a világ munkásaiért és — önmagatokért?! Ha igen — reméljük, a válasz az lesz ezekre a kérdésekre, igen — akkor szent fogyadalomként maradjon szivetekben a jelszó: „küzdj és bizva-bizzál!" Küzdeni a végsőkig a vörös május eszméiért és bizni a győzelemben — ez legyen a jelszó, ezt fogadja meg minden munkás és akkor valóra váltjátok a nagy álmot az emberiség jövendőjéről! Való lesz az, ami ránk nézve ma még csak álom, amiről ma még csak álmodnunk lehet, de amiért már ma mindent, ha kell, életünket, életünk munkáját, nyugalmát is fel kell áldoznunk. Május elsejének ünnepén gondoljatok a sötét múltra, az elmúlt öntudatlanságra s örvendjetek annak, amit már elértetek. Gondoljatok a jelenre, a küzdelmek, a kitartás, a munka és nyomorúság idejére, melyből önmagatokat kell kiszabadítanotok. Gondoljatok a jövendőre, a dolgozó emberiség nagy jövendőjére, amelynek ünnepe a mai, a tavaszi, az erővel teljes, a diadalmas május világünnepe! SZEMLE. Budapest, április 30. Megint szünet. Hónapok óta csak a legnagyobb erőmegfeszítéssel tudnak egy tanácskozóképes ülést összehozni. A parlamentben alig lézeng 30—40 ember s a Ház elnökén s a kormány tagjain halálos félelem vesz erőt, valahányszor fölmerül az a szándék, hogy a Ház határozatképessége konstatáltassék. Nekünk vajmi kevés örömünk telik a mai országgyűlésben. Nekünk, proletároknak, annál jobb, mentül kevesebbet ülésezik ez az osztályparlament. Mert minél ritkábban van együtt s minél nagyobb bajok tornyosulnak az elé, hogy üléseit megtarthassa, annál kevesebb ama káros törvények száma, melyet a proletárság szem" áldozatkész kiadójától. Ez csak arra való volt, hogy kávét ebédeljen és hentesárut vacsorázzék belőle. A versek is nagyon komiszul jövedelmeztek. Az első kötetért, amelyet a kiadója bocsátott a könyvpiacra, éppen három hónapig kellett ingyen dolgoznia. No, de a második kötettel már szerencsésebb lesz. Eladja ötven forintért. Aztán majd hoz ez a konyhára egy kis költői hírnevet is. A kollegák közt jó emberek is vannak, akik szívesen megírják, hogy a „Harmatcseppek, az idei könyvpiacon mekkora feltűnést keltettek és Kende Endrét, a serdülő költői gárda legtehetségesebb tagjai közé sorozhatják. Arról a nyomorult prokuristáról, meg arról a vastag pénztárnokról mikor írnak a lapok? Ha az egyik leugrik a harmadik emeletről, vagy a másik kiszökik egy csomó pénzzel Amerikába, akkor talán nyomdafesték alá kerül a nevük. Aztán az Ilonka barátnői megpukkadnak majd az irigységtől, mikor a gyönyörű ciklusban olvassák: „Ha Vulkán volnék és te ibolya, Mely a tövében szépen nyiladoz: Az én lávám nem törne ki soha, Nem okádnék, nem van szivem ahoz". Gyorsan, kiadót kell fogni, mert itt lesz a vasárnap. — A főnök urat keresem — nyitott be Endre az Apolló-nyomda irodahelyiségébe. — A másik teremben van — mutattak a szomszédos sötét lyuk ajtajára. Endre bement a főnök úrhoz, ahoz a pocakos hajú, aranyláncos gyomrú, kopasz úrhoz, aki ebben a pillanatban a faktorral veszekedett, mert a kiadásukban megjelenő „Unalmas Órák" című szépirodalmi lapba valami hiba csúszott be. — Mi a veszett fenének adnak egy lapban két verset ? — ripakodott a faktorra. — De kérem, a szerkesztő úr adta le. — Hát dobta volna ki egyiket a szerkesztő úrral együtt. Két hirdetés kiszorul egy nyomorult vers miatt. Hát lopom én a pénzt?! Nekem hirdetés kell, nem vers. A publikumnak is jobban kell az „Egészségi labdacs" mint a vers. Látott már olyan embert, aki verset olvasott, ha elrontotta a gyomrát, aki költeményeket vett be, ha a hideg rázta. Az istennyila üssön ebbe a sok fűzfa-poétába, ha már a rendőrség nem veszi a kezébe a megrendszabályozásukat. Igazán, ezek teszik tönkre a magyar nyomdaipart. Két hirdetést kihagynak egy rossz versért, aztán még az a marha szerkesztő majd a nyakamra küldi a poétát, hogy fizessek neki két forint ötven krajcát. Hát lopom én a pénzt ?! Endre szeretett volna nyomtalanul eltűnni. A főnök urat a nagy harag elvakította egy kicsit, de a következő pillanatban már észrevette a várakozó fiatal urat és hozzá fordult. — Szolgája! Tessék parancsolni. Igazán ezek az üzleti ügyek lekötik az embert. Bocsánat. — Kende Endre hírlapíró vagyok — mondta a költő olyan bátortalan remegő hangon, mintha szörnyen restellette volna bevallani, hogy ő kicsoda. — Mivel lehetek szolgálatára? — Egy könyvet szeretnék eladni — köhögte az ifjú költő. A főnök úr — úgy látszik — megszokta már Budapest, április 30. Idő az általános választójoggal. Prágából való elutazása alkalmából a király ismét nyilatkozatot tett az általános választójog jelentőségéről és következményeiről, mely bizonyítja, hogy a bécsi körök mennyire nem gördítenének akaaz ilyenféle ajánlatokat. Két kézzel se kapott az alkalmon, de ki se dobta Kende Endrét. A legtermészetesebb hangon mondta neki, miközben az arany órát ki- és behuzgálta : — Eladni? Azt én is szeretnék. Nekem is az a bajom, ami önnek. Szeretném a könyveimet eladni, de a kutyának se kell. Ezek az írók gyalázatosan becsapják az embert, ha nem vigyáz. Megvetetik a munkájukat és én, a bolond, nem csak kifizetem, de ki is szedetem. Ez, tetszik tudni, dupla kiadás, dupla bolondság. Ha megvenném, azután befütenék a kézirattal, sokkal jobban menne az üzletem. A szedés, a papiros nem veszne kárba. Mert ki vesz ma könyvet? Az ördög! Endre már menni akart, de még annyit mondott az Apolló főnökének. — De, uram, én roppant olcsón adnám. A főnök úr kacagott. — Ha ingyen adná, még akkor is drága volna nekem, ha kiadnám. Aztán micsoda könyv az ? — Költemények — vallotta be Kende Endre. — Fiatal barátom, ne tréfáljon. A költemények jó dolgok, elismerem, de csak adagonként szabad beadni a publikumnak. Ha egyszerre sokat adunk be, elrontja vele a gyomrát. Ha a saját költségin bele akar menni ebbe a dologba, én szívesen megcsinálom a költségvetést. Előre figyelmeztetem, hogy a szedés, a papír ma veszettül drága. Költemény-kötetet már csak a hitbizományok urai tudnak kiadni anyagi várkóztatás nélkül, önnek mennyi pénze van erre a célra ? Tud-e száz forint előleget adni ? Endre majd elszédült. kizsákmányolására, gúzsbakötésére hoznak. Nem sok kifogásunk van hát az ellen, hogy aképviselőház ma megszakította üléseit azon a címen, hogy itt vannak a görög ünnepek, tehát május 31-ig ne tartson ülést a képviselőház. De ahol a képviselők ilyen komolyan veszik a parlamenti intézményt, ott végre is fel kell vetni a kérdést, hogy meddig akar ez a hazug, üres, tartalmatlan rendszer uralmon maradni. Az ország népe ezer válsággal küzd, s az országgyűlés a görög ünnepekre való hivatkozással széjjel megy. A közállapotok züllenek, s a képviselőházban még a látszata se fedezhető fel annak, hogy ott valaki érdeklődnék a nép bajai iránt. Nincs egyetlen tény, melyből megállapítható lenne, hogy a képviselőház akármiféle vonatkozásban állana a néppel. Mint teljesen idegen és értéktelen intézmény vegetál , fogyasztja a szivarokat, jó borokat és anapidíjakat. Függetlennek érzi magát a néptől, mert tudja, hogy azt a népet, mely idáig megválasztotta őt, pénzért, pálinkáért és egy borjúpörköltért megnyeri magának akkor is, ha henyél s ha olyan törvényeket hoz, melyek a nép érdekeivel homlokegyenest ellenkeznek. Ez a léháskodás, a parlamenti üléseknek ez a züllöttsége, az egész országgyűlés tehetetlensége egyik főbizonyítéka annak, hogy ez a mai parlamenti rendszer végzetes az országra. A népnek népképviselet kell. Népképviselet meg a néptől függ, a néppel összeforrt, a néppel érez s a népért dolgozik. Munka és nem pihenő napokat keres. Ünnepnapja pedig csak akkor van, amikor olyan alkotást tud megvalósítani, amely a népet közelebb vitte a boldoguláshoz. Több főherceget! A pozsony-bécsi villamos vasút nagyon izgatja a függetlenségi párton a kedélyeket. Az urak kiváltképpen abban nem tudnak megegyezni, hogy miért kell, vagy miért nem kell ez a vasút. De ez a kérdés csak takaró, mert az urak tulajdonképpen azt nem tudják, hogy megszavazza-e vagy sem az alkotmánypárt meg a néppárt azt a vasutat. Kell-e vagy sem ez a vasút, nagyon mellékes nekik. A lényeges, hogy hazafiság dolgában túl ne licitálja őket, a függetlenségieket, valamelyik 67-es párt. Mert a koalíció most annyira egységes, hogy az egyes pártok bicskát szorongatnak a zsebükben és készek egy alkalmas pillanatban egymásra rontani és egymás vérét ontani. Ezt érzi a függetlenségi többség s fél a 67-es kisebbségtől. Fél, hogy mihelyt ő, a függetlenségi párt a maga pártgyűlésén megszavazza a vasutat, összeül a két hatvanhetes párt s elveti a vasutat azzal a megokolással, hogy ezen a vasúton literálják majd az országot Ausztriának. Ez a vasút tehát kész veszedelem Magyarországra s aki ezt a vonatot mégis akarja, közönséges hazaáruló. A nagy többséget most ilyen rémképek terrorizálják s ezért is halasztotta el a közgazdasági bizottság mai ülését néhány nappal, amikor majd a vasút tárgyalásra kerül. Az ember azt hihetné, hogy egy kultúrállam szívesen látja a közlekedési eszközök szaporodását. A közlekedési eszközök a kultúrát szolgálják, kultúr eszközök s ezért is alsóbb rendű kérdés, hogy a pozsonyiak közül hány ember megy majd Bécsbe egy pár cipőt vagy nadrágot bevásárolni. A pozsonyiak ezt mostanáig is könnyen megtették. De hát persze, hire jutott annak, hogy a pozsonyi főherceg beleavatkozott a vasút dolgába s maga kérte fel gróf Batthyány Tivadart, a közgazdasági bizottság elnökét, hogy csináltassa már meg ezt a vasutat. S ez aztán végképpen megvakította a függetlenségi pártot. Hát már nem csak Kossuth Ferencnek, de gróf Batthyány Tivadarnak is meg van a maga eleven főhercege? Bizony meg van. Mert hiába, a régi magyar antidinasztikus forradalmárokat üldözi a sors: a fiaik behódolnak a dinasztiának s boldogok, ha egy-egy főhercegnek szolgálatot tehetnek. Csak azt ne higyjük, hogy a függetlenségi párti képviselő uraknak ez a lojalitás fáj. Nem. A függetlenségi henhazafiak azon dühöngenek, hogy miért nem jut minden függetlenségi képviselőnek egy eleven főherceg, aki bizalmi szívességek, apró szolgálatok megtételére kérné. Ezt fontolóra vehetné a dinasztia. Ma csak mintegy 85 eleven főherceg és főhercegnője van a dinasztiának, de a függetlenségi párt kedvéért megtehetné a dinasztia, hogy az eddigi alacsony számú gyermekrendszert megváltoztatná s a dinasztia politikája érdekében kimondaná, hogy ezentúl minden főhercegnőnek hazafias kötelessége, legalább egy tucat főherceget szülni. Mert ha csak ez kell az uj korszak boldogságához, hát legyen tökéletes a boldogságuk. 3