Népszava, 1910. január (38. évfolyam, 1–25. sz.)
1910-01-15 / 12. szám
1910 január 13. NÉPSZAVA Tudvalevő, hogy az állam milliókat költ az úgynevezett kongruára, vagyis arra, hogy a papok az állam pénzéből kapjanak jelentékeny fizetés-kiegészítést. Apponyi, a csuhások legbuzgóbb pártfogója, a koalíciós uralmat arra használta föl, hogy a kongruát fölemelje. Erre jutott pénz bőven. Apponyinak láncolt a riják az izgatott vonalak és ül a vállak fölött a papirosra szinte odadöntött nyak. Az uj emberrajzolásnak gondolata viaskodik itten, nem az újságért, mert nem is történik itt bálványdöntő pózokért semmi hajsza, de egy más ember, új ember, az egyéniség hozza a maga szenvedélyességét, a maga törvényeit, a maga művészetét, amelynek fölismerése a közönség részére mindig csak később következik. Kernstock még maga is ködösnek érezheti a jövendőjét, a múlt évi Miénk tárlati képe és a mostani figurális képei csak az étappe-ot jelzik, de mögöttük izmok feszülését, a magábaszállásnak rajongó vágyait, egy nagy temperamentumnak háborgó küzdelmét, egy értékes agyvelőnek fanatikus elgondolásait érezzük — amíg a teljes kibontakozás első, addig is nem a legizgalmasabb szépségeit kapjuk egy háborúban levő talentumnak? Akik ezt észrevenni nem tudták, nem akarták, Kernstockot már azzal is bántották, hogy iskolát csinált. Akik a Könyves Kálmán termeiben Kernstock körül szerepelnek, gőgösen fogadhatják ezt a hozzájuk is adresszált megállapítást. Különösen azért volt szép ez a kiállítás, mert ritka látványosságot kínált. Egy-két ember közöttük annyira különálló, a maga művészetével reprezentáló, hogy a gáncsoskodók majd, talán nemsokára, nekik is külön-külön fölajánlhatják a katedrát. Elkapja az embert a gondolat, hogy ebben a szegény, beteg országban, mennyi talentum toppan elénk, mind többen és mind többen. Sok kallódás, lezüllés, mindenfajta szenvedés trágyázhatta meg ezt a földet, hogy nem nyugszik, uj és uj zsendülésnek indul s szüntelen harcba küldi a fiait. Harcosan, fiatalon, a benső küzdelemnek már világos eredményeivel állt elénk Pór Bertalan, Czigány Dezső, Czóbel Béla Mind a Ezt a hírt Apponyi most a „Magy. Tud." útján megcáfoltatja. Mindenesetre különös, hogy a „Budapesti Napló" név szerint megnehárman más csapáson járnak és a Kernstock negyedik útjával perspektíva emelkedik elénk, mennyire kiszélesedik a magyar festőművészet határa, ha győzik hittel, ha . . . Pór Bertalan nagy arcképe az utóbbi évek legérdekesebb produktuma. Hasonlatos a pályafutása Kernstockéhoz. Komoly sikereivel betelve, többre, nagyobbra szomjazott és talán jól mérjük az időt, négy évi lelki-gondolati vívódásnak dokumentuma ez a nagyszabású arcképtanulmány. Az egyszerűség a jellemzője ennek a képnek, ezért halkítja Por a színeit, ezért domináltatja alakjain a beszélő rajzot, ezért tömöríti erős marokkal egy hangulat alá családi csoportját. A hatást el is éri; különös, borús zengésű líla fogja össze ezeket a szomorú embereket. Az arcképfestésnek mélységeket nyitó gondolatával viaskodik Czigány Dezső is. Önarcképe a legdacosabban félrelöki a kipróbált módokat, hogy hogyan kerekedik ki egy portré, mindezt tudja, de önmagát érzi és szinte süvölt a hangja, az ő hangja, ahogyan, szilajon, durva izmossággal, szinorgiával, homlokon - szemeken - túli világok éreztetésével elénk viszi önmagát. Itt sem iskolaalapításról, újságok fölfedezéséről van szó, de egy szép, tüzes egyéniség bontakozik előttünk, aki magát mutatja és mert itt él köztünk és azt a nehéz, forradalmas levegőt szívja, ami már erre is lendül, belekapcsolja az egyéniségét, a művészetét, az időbe, mely harci kedvet követel minden emberétől. Nekünk külön érdeklődésünk a Czóbel Béla fejlődése is. A legintelligensebb festők közül való, aki csöndben, filozófus elvonultságban él a művészetének. Sokáig láttuk a küzdelmét, azt az eléggé meg nem érezhető állapotot, mely a magasrendű törekvés és a teremtőerő szenvedései harcából keletkezik. A román nemzeti párt vezetősége fölhívja az összes magyarországi románokat, hogy a küszöbön álló új választásokra az összes kerületekben erősen szervezkedjenek és csak olyan jelöltet állítsanak és olyan jelöltekre szavazzanak, akik a román nemzeti párt ismert programmja mellé állanak. A Sarajevoban megjelenő „Hrvatska Dnetnik" című lap heves támadást intéz Khuen Híderváry gróf személye és politikája ellen. A cikk miatt az országos kormány a lap összes példa-A harmónia, úgy látszik, most száll le a művészre, egyik jele a „Tájkép" című műve, mely a legszebb és pátoszával, forró szubjektivitásával a legizgalmasabb képe volt a Könyves Kálmán-tárlatnak. Most pedig igazi kedvünk van rá, hogy ebbe a kitűnő társaságba bevigyünk egy ifjú festőt, akit a közönség alig ismer. Egry József a neve. A Művészház első tárlatán szerepelt körülbelül harminc képpel. A mi hitünk szerint ez az ismeretlen, ifjú ember egymaga többet ér, mint az egész Műcsarnok. Nem tudunk róla semmit, csak azt, hogy ifjú és mindazt, amiről a képei beszélnek. Ilyenek a képtémái: az éjjeli menhely előtt, kaszások, szajnaparti kikötő, mosónő, a munka, a munkából hazatérők, csirkefogók, processzió, stb. Valami nagy szomorúságból, fájdalmak tájékáról jön ez a roppant erős ember és döngök a léptei s még nagyobb az örömünk, mert úgy látjuk, hogy felénk jön. Ami a képein megrendít, a komorságával föllázít, a meglátásaival igazságokat süt az eszünkre, azok a mi érzés- és gondolatvilágunkból valók. „A hazatérők", „A kaszások", a „Szajnaparti munkások" monumentális, leigázó hatása alól nem szabadulhat senki. Egy új nagy talentum. Mindegyre több. Akik lélekezni akarnak és mind belezsúfolódnak ebbe a szűk országba. Talán mást jelent ez a talentum-rajzás? ha százszor is nem akar, ha a pusztulásig védi is a maradiságát ez az ország, mégis kimozdítják sarkaiból az uj fiai? Reccsen, ropog a tradíciós Magyarország, robbantgatják a politikai bagolyvárait, döntögetik a tömlöcös társadalmi falait, televényesre forgatják a senyvedt kultúra földjeit — talán továbbzökkenünk a határtól, hogy kelet és nyugat között csökönyösen frakterkedjünk, csak bakterkedjünk, stb. l ismerése miatt mellőzik, a m. kir. kereskedelmi miniszter felkérte az Egyesült Államok postaigazgatóságát, hogy lássa el postahivatalait megfelelő utasítással arra nézve, hogy a kivándoroltaknak a postautalvány-megkeresések kiállításánál segítségére legyenek. Megkönnyíti a postautalvány-megkeresések kitöltését az Egyesült Államok postaigazgatóságának az az intézkedése, hogy olyan űrlapokat hoz forgalomba, amelyek magyar útbaigazító szöveggel is el vannak látva. Ezzel a rendelettel most már az amerikai kivándorlás két mozgalmi kérdése, az emberek kivándorlása és a pénz bevándorlása szabályozva van. A belügyminiszter rendelete helyes és kívánatos, hogy a keserves munkával megszerzett dollárokat kivándorolt munkástestvéreink ne veszítsék el. A kivándorlók által a nagy bankok közvetítésével és közvetlenül Magyarországba küldött összegek a következők: Ezekben az összegekben nem foglaltatnak benn azok az összegek, amelyeket a hazatérő kivándorlók hoztak magukkal. Kétségtelen, hogy a hazaküldött összegek hirtelen csökkenése 1908-ban nagy részben a visszavándorlás emelkedésére vezethető vissza, de nem kevésbé kétségtelen az is, hogy az amerikai munka új megindulásával ez az aranyfolyam újból meg fog indulni. Ezek nélkül az összegek nélkül a magyar parasztságot már teljesen elnyelték volna az adósságok, a bankok, a takarékpénztárak és uzsorások. S a szörnyű magas földárak, amelyek érthetővé teszik az erősen megindult parcellázásokat és jó részben ezeknek a pénzküldeményeknek a következményei. Kinek ad Apponyi kongruát és kinek nem? lelke és bizott a mája örömében, hogy olyan alaposan tömheti a csukásokat. De egy titkos fájdalom mégis rágódott a szivén: az, hogy a római csuhásokon kívül a protestáns papoknak is kellett kongruát adnia. Most azután, hogy a nagy férfiú eljutott uralmának végére, könnyít egy kicsit a szive titkos fájdalmán. Hogyan könnyít ? Úgy, hogy — hivatkozva az ex-lexre — a protestáns lelkészek kongruáját az újévben már nem folyósította. De ugyanez az ex-lex nem akadályozta meg őt abban, hogy folyósítsa a katolikus papság kongruáját. Erről az ügyről dr. Baksa Lajos, a református konventi iroda előadója, a „B. N." egyik munkatársa előtt egyebek közt ezt mondta: " A gyakorlat eddig az volt, hogy a minisztériumban mindég már az előső év decemberében elkészítették az utalványozási jegyzéket, úgy, hogy január elsején az illetékes püspökök már föl is vehették a pénzt s gondoskodhattak annak az elosztásáról. Most azonban ez nem történt meg! Miután hiába vártam az utalványozást, tudakozódtam a minisztériumban, ahol azt az értesítést kaptam, hogy Apponyi rendeletet adott ki, mely meghatározza, hogy az exlex alatt mely összegek utalványozhatók és melyek nem ? A protestáns papok kongruája a nemutalványozható összegek közt van fölsorolva. Tudtommal minden személyi jellegű illetményt — dacára az ex-texitek — pontosan utalványoztak. A kongrua, mint a protestáns papok fizetésének kiegészítése, tisztára a személyi illetmény jellegével bír . Apponyi egyedül erre vonatkozólag tett kivételt. Ugyanaz a hírlapíró a minisztériumban azt a fölvilágosítást kapta, hogy Apponyi az exlex állapotban csak az olyan személyi járandóságokat folyósította, amelyeket „az élet kényszere tesz elkerülhetetlenül szükségessé" ; továbbá, hogy a katolikus papok kongruáját a kultuszminiszter ige is kiutalványozta, mégpedig már 1909 december 26-án. Persze a jezsuita növendék talált jezsuita formulát, amellyel ezt a kétféle eljárást megokolta. Az egyenes észárású ember azonban váltig törheti a fejét, hogy miért nagyobb „az élet kényszere" a szent nőtlenségben élő katolikus papnál, mint a családos református lelkésznél ? Mi persze a legnagyobb lelkesedéssel tapsolnánk annak a miniszternek és annak a kormánynak, aki végleg megszüntetné az összes papok összes állami járandóságait. De ahogyan a hatalomból kicsöppent Apponyi elbánt a kétféle papsággal, arról csak egy véleménye lehet minden tisztességes embernek: az, hogy klerikális hitványság, millió koronákban 1902-ben 77.8 1903-ban 85.3 1904-ben 76.8 1905-ben 78.7 1916-ban 109.4 1907-ben 158.8 1908-ban 65.1 vezett vallás- és közoktatásügyi miniszteri tisztviselőktől hallotta. Az írástudatlanság országa. Bihar megye szomorú nevezetességre tett szert azon a címen, hogy az éh-tífusznak és Tisza Istvánnak a hazája. Hogy a lakosságnak nemcsak testi nyomorúsága nagy, hanem lelki nyavalyái is rengetegek, azt is tudtuk az eddigi jelentésekből. Hiszen az nem is lehet másképpen a világi és egyházi nagybirtok megyéjében. Most azonban azt olvassuk, hogy nemcsak a megye falvaiban, hanem a művelt és fölvilágosodott hírben álló megyei székhelyen, Nagyváradon is roszszul áll a népműveltség ügye. Ugyanis Nagyváradon 787 olyan gyermek él, aki nem jár iskolába. Az iskolakerülő gyermekek kor szerint így oszlanak meg: 6—11 éves 116 fiu és 140 leány, 12—14 éves 254 fiu, 235 leány, 15 évnél idősebb 42 fiu, vagyis összesen 412 fiu, 375 leány. A kimutatás még nem is teljes, mert a tizenöt évnél idősebb leányok száma hiányzik. A nagyváradi két, sok százezer hold földbirtokkal rendelkező katolikus püspök úgy teljesíti kötelességét a népoktatással szemben. Fiume a szekularizáció mellett. Fiume város törvényhatósági bizottsága pénteken tartott ülésében foglalkozott Hajdúvármegyének ismeretes átiratával a szekularizáció ügyében. Host Vince tanácsnok bejelentette, hogy a városi tanács az átirathoz lelkesedéssel hozzájárul. Foretics városi képviselő indítványozza, hogy annakidején, amikor a szekularizáció ügye a parlament elé kerül, Fiume a többi törvényhatóságokat országos értekezletre hívja össze az agitáció sikere érdekében. Zanella Richárd országgyűlési képviselő és többek fölszólalása után a reprezentanca Hajdúvármegye átiratát három szavazat ellenében nagy lelkesedéssel elfogadta. Fiumében, úgy látszik, a polgárságot nem hajtották igájukba a papok és ott mennek egy olyan minden izében polgári követelés mellett, aminő a szekularizáció, állást foglalni. Rövid belpolitikai hírek. 3